„A lázadást tanulnunk kell” – egy rendületlenül elégedetlen tanár vallomása
Új fázisába ért a „tanárlázadás” ma reggel: létrejött a Tanárok a tanárokért szolidaritási csoport, amelynek mintegy 300 tagja elhatározta, hogy az összefogásban részt vevő kollégákat, intézményeket ért bármely súlyos retorzióra azonnali munkabeszüntetéssel válaszol. Az összes tag, egyszerre. Kilétük nem nyilvános, így azt sem tudhatjuk, vendégszerzőnk a csoport tagja-e. Horváthné Vass Ildikó személyes sorai azonban így is, úgy is remekül világítják meg, mi megy végbe a tanárokban ezekben a hetekben. Az írás műfaja? Leginkább vallomás.
Fura dolog az ember memóriája. Megőriz dallamokat, szövegeket, verssorokat szinte észrevétlenül, hogy aztán egyszer csak váratlanul felbukkanjanak. Aztán ha már ott vannak, nem eresztenek. Annyiszor mondtam ki és írtam le mostanában, hogy „engedetlen”, hogy talán csak az összecsengő szavak miatt ilyen lett számomra az utóbbi hetekben ez a verssor Arany János költeményéből: „Hallottad a szót: rendületlenül.” Jön velem és nem hagy élni, dolgozni, pihenni. Rendületlenül, engedetlenül.
Arany idézett verse még mindig tananyag, nagyon szeretem, még úgy is élvezet tanítani, hogy a szöveg fényévnyi távolságra van már a mai gimnazisták többségétől. Nehezen, de még tudjuk értelmezni és ha minden jól megy, szeretni is. Abba a fura helyzetbe kerültünk mostanában sok kollégámmal, hogy a saját helyzetünket viszont nem tudjuk dekódolni, megfejteni. Remekül eligazodunk a metaforák, a másodfokú egyenletek, az egysejtűek világában vagy éppen az ókori Róma történelmében, de azt nem tudjuk, hogyan is kellene oktatási forradalmat csinálni. Pedig nagy szükség lenne rá és igyekszünk is, van, aki már erején felül. Mégis: a terep idegen. Jogászok keresnek meg, hogy segítséget nyújtsanak, de a joghoz többségünk nem ért. Ismerősök üzennek, hogy hogyan kell bejelenteni egy tüntetést, szülőtársak állítanak meg lépten-nyomon, hogy kifejezzék szolidaritásukat és biztassanak, csináljuk, sztrájkoljunk, legyünk engedetlenek, menjünk az utcára, jönnek velünk.
Előfordul, hogy az ember élete fontos pillanatait vagy időszakait úgy éli meg, mintha közben egy filmet nézne. Mintha vele is történne meg nem is. Számomra ilyenek az elmúlt hetek. Egyszerre váltak a dolgok komollyá, túlságosan is valóságossá és egyben valószerűtlenné is.
Sosem gondoltam magamra úgy, mint forradalmár alkatra, sőt! Most viszont azon kapom magam sok kollégámmal együtt, hogy tüntetést szervezünk, molinót és transzparenseket gyártunk, gerillamód rajzolunk járdákra, titkos szövetségeket kötünk és tanuljuk, hogyan kell nem szabályosan, nem törvényesen azt mondani: elég volt. És közben rettegünk, hogy elveszítjük emiatt éppen azt, amiért harcolunk.
Sokszor mondják, hogy a tanár eleve konformista típus, hiszen nemcsak fiatal korában, hanem felnőttként is meglehetősen szabályozott rendszerben dolgozik és szocializálódik. A lázadást tanulnunk kell. Mindehhez először is el kellene hinnünk magunkról, hogy az, amik vagyunk és amihez értünk igenis értékes és pótolhatatlan. Nem behúzott nyakkal suttogni, hogy „ó, én csak ehhez értek”, hanem egyenes derékkal azt kiabálni: „Ehhez is értek, idenézzetek! Tanultam valamit, amit tudok, amit tovább is tudok adni, oktatok, nevelek.” Aztán ha elhittük mindezt, akkor azt is fel kell ismernünk, hogy sokunk akarja ugyanazt. A pedagógusok nehézségei az ország minden szegletében hasonlók. Sokan elemezték már, hogy akkor vajon miért van az, hogy a pedagógustársadalomnak csak töredéke sztrájkol és engedetlenkedik. Oka ennek a megfélemlítettség, a rosszul értelmezett politikai lojalitás, a fásultság. A suttogva folytatott beszélgetésekből, elharapott mondatokból, óvatosan, csak jelzésértékkel felvett kockás ingekből azonban nem lesz változás.
Felismertük ezt már jó néhányan, ezért egy ideje igyekszünk máshogy, hallhatóbban, láthatóbban is kifejezni: a magyar közoktatás ügyének rendezése nem tűr halasztást. Szándékosan nem pedagógusbér-rendezésről írok, mert ez a kérdés sokkal összetettebb, messzebb ható, mint a béremelés. És sajnos bonyolultabb is. A helyzet messze nem oldódik meg azzal, ha emelünk valamennyit a pedagógusbéreken. Az utolsó utáni pillanatban vagyunk, hogy változtassunk egy rosszul működő, központosított és mégsem egységesen működő struktúrán. Az iskolák autonómiájának visszaállítását nem lehet elodázni, nem valami mellékes kis probléma a nagy gondok mellett. A rosszul elgondolt és kivitelezett tankerületi rendszer nem tudja megteremteni azt, amiért elvileg létrejött: az egyenlő feltételekkel, azonos körülmények között zajló oktatást. Nehézkes, lassú, bürokratikus, működése során a pedagógiai szempontok teljesen háttérbe szorulnak. Azonos körülmények pedig soha nem lesznek. Azt, hogy egy Heves megyei kistelepülés iskolájában mit és hogyan érdemes tanítani, hogyan tudnak a leghatékonyabban működni, azt az iskola igazgatója tudja igazán. Ugyanez igaz a főváros leggazdagabb kerületeinek bármely iskolájára. Nem vagyunk egyformák, a körülményeink is mások, az iskoláink sem lehetnek ugyanolyanok.
Nem kevésbé fontos a tanítás és tanulás szabadságának kérdése. Amíg az ember kénytelen rossz tankönyvekkel dolgozni (közben fénymásolni a használhatókat) és elavult, érdektelen, a 21. században tökéletesen irreleváns tananyagtartalmakat felsorakoztató kerettantervek mentén tanítani, addig a közelében sem járunk annak a célnak, hogy az iskola a gyereket arra az életre készítse fel, amelyben majd boldogulnia kell. Jobb esetben ehelyett csak a felvételire, érettségire készíti fel, rosszabb esetben meg semmire és közben még a megismerés, tudni vágyás örömét is kiöli belőle. Nem jól van ez így.
Mégis, a tiltakozások körüli kommunikáció nagyrészt a pénz körül forog. Nagy gond ez is, nyilván, sőt, a legégetőbb problémánk, a tanárhiány is ebből fakad elsősorban. Mégis: egyre bosszantóbb, hogy a kormányzati kommunikáció másról sem szól, csak arról, hogy a „tanárok pénzért tüntetnek meg sztrájkolnak”, sőt, újabban „anyagi előnyszerzés” miatt vállalunk polgári engedetlenséget és ennek az erkölcsi töltete nem értelmezhető – legalábbis Gulyás Gergely szerint. Nos, ez nem így van.
Egyrészt azért élünk a polgári engedetlenség eszközével, mert másunk nemigen maradt. Másrészt pedig igenis erkölcstelen, hogy a jelenlegi kormány és elődei évtizedek óta a hivatástudatunkra alapozva odázzák el a közoktatás helyzetének rendezését.
Etikátlan kihasználni, hogy a rendszerben dolgozó pedagógusok nagy része hivatásként tekint a munkájára és éhbérért dolgozik, sokszor ingyen vállal plusz feladatokat, mert azt tartja szem előtt, amit az egész rendszernek kellene: a gyerek jóllétét. Persze ha az anyagi előnyszerzésnek számít, hogy nem kívánok éhenhalni, akkor legyen, vállalom.
Amikor előkerül az oktatásügy kérdése, valahogy folyton ugyanott lyukad ki a kormány: ellenzék és Brüsszel. Tudniillik, hogy az ellenzék Brüsszelben folytatott propagandája miatt nem kapjuk meg a támogatásokat, amelyekből például a pedagógusbéreket rendezni lehetne. Nagyon sok bajunkat szeretném az ellenzék számlájára írni, ezt pont nem. A bérrendezés forrásának kérdésével sokkal nagyobb a gond: miféle kormány várja az EU-tól, hogy rendezze a saját alkalmazottainak bérét? Miért egy spanyol, francia vagy olasz állampolgár adójából akarjuk finanszírozni az én béremelésemet? Ezzel gyakorlatilag az állam beismeri, hogy rossz gazda, mert nem tudja etetni a jószágait és közben még szidja is a szomszéd gazdát, amiért ő sem adja egyelőre az abrakot. Mintha én a szomszédot kérném meg, hogy adjon már némi lekváros kenyeret a gyerekeimnek vacsorára, mert nekem csak az ebédre futotta. Tenném ezt úgy, hogy közben szidom a szomszéd portáját, jó édes anyját és panaszkodom, amiért késik a lekváros kenyér. Nonszensz. Van tehát megkérdőjelezhető kommunikáció, elvárás és intézkedés a kormány részéről is bőven. Mindennek az erkölcsi motiváltságáról pedig mikor is gondolkodnánk, ha nem ebben a hónapban.
Október a forradalom hónapja Magyarországon. Különös érzés ilyenkor mosolygós, bizakodó tömeg közepén vonulni azt skandálva, hogy „elegünk van”. Ugyanazokon az utcákon, azok között a házak között, ahol 66 éve „egy nép azt mondta: Elég volt.” Ha a budapesti egyetemisták levelet kaptak volna, miszerint az egyetem vezetése „sajnálattal értesült arról, hogy jogosulatlanul maradtak távol az egyetemről, hallgatói kötelezettségüknek nem tettek eleget”, akkor vajon visszamentek volna az előadótermekbe, mintha mi sem történt volna? Nem hiszem. Pedig sokkal több vesztenivalójuk volt, mint ma nekünk.
Nem véletlen, hogy a forradalmakat a fiatalok csinálják, frissek, lelkesek és kevesebb a féltenivalójuk. Most is így van ez. Szervezettek, profik, ügyesen mozgatnak tömeget és nem utolsósorban kulturáltak. Szép arcú, tiszta tekintetű fiúkkal és lányokkal tüntettem több alkalommal az elmúlt hetekben és noha nyilván megszervezni egy ilyet jó buli is egyben a számukra, akármelyikükkel elegyedtem beszélgetésbe, pontosan tudta, miért van ott, ahol. Ezek a fiúk és lányok nem „utcára kényszerített diákok”, hanem tudatos, okos majdnem-felnőttek, akik csak sejtik, milyen oktatás járna nekik, de azt pontosan tudják, hogy ami van, az nem jó. És féltik azt a kevés tanárt, akik megmaradtak nekik. Az őszi diák- és szülői tüntetések sokkal több embert aktivizálnak, mint bármelyik tanári megmozdulás önmagában – és ez nagyon jól van így. Mert ezáltal mást is tanulunk, nem csak azt, hogyan csináljon a pedagógustársadalom oktatási forradalmat.
Megtanuljuk, hogy nemcsak lehet, hanem kell is szülőnek, diáknak, tanárnak együttműködni.
Felismerjük és megtapasztaljuk, hogy a gondjaink ugyanazok, és nem várhatjuk mindig a másiktól, hogy megoldja azokat. Hogy a morgás és fásult beletörődés helyett akár tehetünk is valamit azért, hogy jelezzük: nagy a baj. Eddig ismeretlen kollégák és szülők kezét fogjuk meg egy-egy flashmobon vagy élőláncban, végre merünk beszélgetni a szülőkkel és a diákokkal arról, hogy mi zajlik és miért zajlik. A szülők el merik végre mondani, mennyi bajuk van a magyar közoktatással és hogyan próbálják kimenekíteni a gyereküket belőle. A probléma régen nem a pedagógustársadalom problémája és most már talán elegen ismerték fel ezt ahhoz, hogy változtatni tudjunk.
Hónapok óta ezt próbáljuk elérni sztrájkkal, engedetlenséggel, tüntetéssel. A valódi sztrájk lehetőségét már februárban elvették tőlünk, ami most egy iskolában sztrájk címén zajlik, az legfeljebb figyelemfelkeltésre jó, valódi nyomást nem tudunk vele gyakorolni. Ezt mutatja az is, hogy a belügyminisztérium és a tankerületek mennyire megengedők lettek mostanság a pedagógussztrájkkal kapcsolatban. Szinte biztatnak: ez a tiltakozás törvényes formája, sztrájkoljatok! Miféle munkáltató biztatja sztrájkra az alkalmazottait? Az, amelyik nem fél a sztrájktól, mert pontosan tudja, hogy a tiltakozók semmit sem fognak elérni vele.
Tavasszal nem tudtunk sokat a polgári engedetlenségről, amit sokan a kiüresített sztrájk helyett választottak. Olvastuk, hogy valamiféle szabályozatlan tiltakozási forma, amelyet az ember jogtudatos állampolgárként, egyénileg, erkölcsi alapon választ. Sok iskolában egész napos polgári engedetlenséget vállaltak, volt, ahol többször is. Semmi nem történt. Azóta fordult egyet a világ, a Belügyminiszter lett a „főnökünk” és valamivel többet tanultunk a polgári engedetlenségről. Néhány órányi, ezen az alapon történő munkamegtagadás miatt akár el is bocsáthatják az embert. Engedetlennek lenni veszélyes, legalábbis többször. Egyszer talán még elmegy, az első alkalommal csak figyelmeztet a hatalom: „Figyellek, ha megint megpróbálsz kilépni a sorból, elindulni ellenkező irányba, ha hangod lesz és nekem nem tetszik, amit mondani akarsz, akkor megmutatom, hogy ki az erősebb.”
A polgári engedetlenség eddig a leghangosabb, legerőteljesebb tiltakozási forma, amit a pedagógusok ki tudtak találni maguknak. Hogy milyen következményei lehetnek, azt szeptember 30-a óta tudjuk igazán. A munkáltatónk megmutatta, hogy ha kell, elmegy a legvégsőkig, ami a büntetést illeti. A kérdés most az, hogy mi meddig tudunk, meddig merünk elmenni.
Merünk-e újra és újra engedetlenek lenni, ezzel a lehető leghangosabban tiltakozni a fennálló állapotok és a kollégáink elbocsátása ellen. Olyan döntéshelyzetbe kényszerülünk, amilyenbe nem szabadna soha senkinek kerülnie. Ha valamiért nagyon dühösek is vagyunk az állandó frusztráltság és bizonytalanság mellett az ez: hogy történhet az meg a 21. század 3. évtizedében, hogy sok száz pedagógus annyira kétségbeesett, hogy ilyesmire szánja el magát még akkor is, ha tudja, hogy ezzel az állását kockáztatja? Dühös vagyok, amiért hetek óta nem alszom nyugodtan, amiért a beszélgetéseim leggyakrabban visszatérő kifejezései lettek a „bevállalod”, „elmész a falig”, „félelem” és „kirúgás”. Dühös vagyok, amiért a kollégáimmal már arról is beszélgetnünk kell, hogy kinek milyen ötlete van a „hogyan továbbra”, ha mégis vége lesz a dalnak és másik munkát kell keresnünk.
A pedagógus rettentően botcsinálta forradalmár. Az igazi lázadó nem töpreng, nem mérlegel, megy és csinálja. Hát, ez nekünk így nem megy. Vannak napok, amikor azon morfondírozom hajnalban, amikor még csendes a lakás és hallom a saját gondolataimat, hogy hát nem vagyok én normális, három gyereket nevelünk két fizetésből, egy-két hónapot talán kihúzunk a bérem nélkül, de mi lesz utána? Minek ugrálok? Olyan fontos ez? Megtörténik nélkülem is, aminek meg kell történnie. Aztán bemegyek tanítani és hiteltelenné válnak a szavaim, amikor Antigonéról, a Baradlayakról, a walesi bárdokról vagy Petőfiről mesélve az elveinkért, értékrendünkért való kiállásról beszélgetünk a diákjaimmal. Miféle pedagógus, miféle ember vagyok, ha ezt csak mondom, de tenni nem merem? Hát akkor igenis mernem kell! Aztán eltelik néhány óra, jön egy nehéz, de megerősítő és felemelő beszélgetés egy szülővel, aki elmondja, hogy mennyire szeretik az iskolát és minket, benne tanító tanárokat és nagyon féltenek attól, hogy a hatalom példát statuál rajtunk, mint a kölcseys kollégákon. Nyugtatom őt is, magamat is, amikor azt mondom, hogy ne féljen, sok lúd disznót győz és egységben az erő – közhelypufogtatásban nagyon jó vagyok. Közben már azon morfondírozom, hogy felelős vagyok azokért a gyerekekért is, akiket a szüleik ránk bíztak, és szabad-e kockára tennem azt a kapcsolatot, amit évek alatt kiépítettünk. És ugyanott tartok, mint néhány órával azelőtt. Frusztráló és elkeserítő a gondolat, hogy több száz kollégám kel és fekszik hasonló gondolatokkal mostanában, s meglehet, azon múlik majd sok ember pályája, ki hiszi el előbb a másikról, hogy mindenre képes. Olyanok vagyunk a tankerülettel, minisztériummal szemben mi, rendületlenül engedetlen tanárok, mint az egymás felé száguldó autók sofőrjei. Vajon ki rántja félre hamarabb a kormányt?
Az elején azt írtam, hogy a forradalmakat azok csinálják, akiknek nincs vesztenivalójuk. Talán tévedek. Lázadást az is szíthat, akinek igenis van féltenivalója és van miért küzdenie. A tanításban és a forradalomban egyvalami biztosan közös: mindkettőt csak szenvedéllyel érdemes csinálni. Az előbbi már elég jól megy. Utóbbiba talán belejövünk.
Nyitókép: a magyar közoktatás helyzete miatt tüntető diákok, tanárok és szülők a budapesti Andrássy úton 2022. október 14-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
