Házról házra lefotózták a Kádár-kori Magyarországot

·2022.09.16

Felbecsülhetetlen értékű fényképanyagot tesz közzé a Magyar Nemzeti Levéltár és a skanzen: az 1980-as évek közepén utcáról utcára elkezdték végigfotózni egész Magyarországot. A Street View elődje, ez a nagyszabású országfényképezési akció félbemaradt, de elkészült majdnem százezer fotó: a késő Kádár-kor, a létező szocializmus korszakának pillanatképe, alig pár évvel a fordulat előtt. Időutazás szüleink, nagyszüleink még ismerős, de egyre távolodó vidéki Magyarországába.

Milyen csodálatos lenne, ha visszanézhetnénk egy elmúlt történelmi korszak Magyarországát, házról házra bejárhatnánk a falvait, városait. Régi fotókat nézve az emberben gyakran felébred a kíváncsiság, mi lehetett egy sarokkal arrébb, a mellékutcában, amiről sosem készült fénykép, hogy nézhettek ki annak a falunak az utcái, amiről mindössze egy-két képeslap maradt fenn, mindig ugyanazt a néhány kiemelt épületet – templom, vasútállomás, Hangya szövetkezeti bolt – megörökítve. A fénykép a 19-20. század legfontosabb vizuális történelmi forrása, de a nagyon sokáig pont az élet hétköznapi tereiről kevés fotográfia készült. Magyarország a Fortepannak köszönhetően még kifejezetten szerencsés helyzetben van, hiszen rengeteg 20. századi privát fotográfia vált hozzáférhetővé, amelyek másfajta témákat és helyeket ábrázolnak, mint a hivatalos célokra készült fényképek, és egyre több nagy céges fotógyűjtemény is kiszabadul a fiókok mélyéről (legutóbb a FŐMTERV és a Főfotó archívumáról írtunk). A hétköznapi terek végigfotózásának legnagyobb vállalkozása azonban az 1980-as évek „országfényképezési akciója” volt, aminek eredménye mostanában válik láthatóvá: ez a Falufotó adatbázis. Időutazás a kései Kádár-kor, a létező szocializmus vidéki Magyarországára.

Mozi és posta Császáron: a szocmodern stílusú közintézmények meghatározták a falvak arculatát, de az 1980-as évekre sok helyen már kopottas volt a külsejük. Mozi még mindig működött a települések körülbelül felében, de számuk az 1970-es évektől kezdve gyorsan csökkent a tévé terjedése miatt (fotó: Falufotó adatbázis / Magyar Nemzeti Levéltár)

1984 júliusában a Hazafias Népfront Országos Tanácsa, a Művelődési Minisztérium, a KISZ Központi Bizottsága, a Népművelési Intézet, valamint a fotópapírokat és filmeket gyártó váci Forte gyár nagyszabású akciót hirdetett. A kezdeményezés a „Magyarország fényképeken 1985-ben, felszabadulásának 40. évében” nevet kapta, és nem kisebb célt tűzött ki, mint az egész ország teljességre törekvő, módszeres megörökítését. Az ötletgazda valójában a Hazafias Népfront Honismereti Bizottsága volt, amit akkoriban Székely György történész, akadémikus vezetett. Ez a szervezet fogta össze a szerteágazó, sikeres korszakát élő honismereti mozgalmat: a szocializmus vége felé az érdeklődés egyre inkább a lokális értékek és hagyományok felfedezése felé fordult, és vidéken is jelen volt még kellő számban a helyi értelmiség, létezett az intézményhálózat, a művelődési házak, könyvtárak, iskolák kiterjedt rendszere, amely alkalmas volt komolyabb kutatómunka elvégzésére.

A fotózási felhívás a Honismeret című lapban jelent meg, de hírt adott róla a tévé és a megyei napilapok is, címzettje pedig a vidéki Magyarország minden tenni akaró polgára és hivatalos szerve volt: a közgyűjtemények, a tanácsok vezetői és dolgozói, a közösségek, egyesületek, művelődési intézmények, a vállalatok szocialista brigádjai és az iskolák. Minden megyében honismereti munkabizottságok alakultak, hogy megszervezzék a munkát, az alapanyagot pedig az állam biztosította, amihez jól jött a Forte gyár 30 ezer tekercsnyi felajánlása. A szervezők tudták, hogy ekkora feladatot elvégezni csak széles társadalmi összefogással, önkéntesekkel, lelkesedésből lehet. Az 1980-as években már fel sem merült, hogy felülről kiadott ukázzal próbálják a célt elérni. A Hazafias Népfront az elsőként munkához látó településeket némi pénzadománnyal igyekezett motiválni.

Italbolt Nagyecseden: a legtöbb településen szövetkezeti kocsma működött, amit egységes tábla jelölt. A korszakban az alkoholizmus gyorsan terjedt, az évtized elején 250 ezren, a rendszerváltáskor már 600 ezren szenvedtek a függőségtől (fotó: Falufotó adatbázis / Magyar Nemzeti Levéltár)

A felhívásból világosan látszik, hogy az ötletet történészi gondolkodás szülte: az a felismerés, hogy mennyire hiányzik a képi források közül a hétköznapi életterek megörökítése, és hogy a jövő nemzedékek számára milyen kivételes érték lesz egyszer egy ilyen pillanatkép. Az „országfényképezési akciót” a felszabadulás közelgő 40. évfordulója alkalmából hirdették meg, de ez inkább csak apropót jelentett, nem úgy tűnik, hogy a célja valamilyen nagyszabású kiállítás lett volna. Egyértelműen az utókornak szánták az elkészült képeket, azoknak a nemzedékeknek, akik egyszer majd kíváncsiak lesznek rá, hogy festett Magyarország az 1980-as években. Nekünk tehát: majdnem negyven évre vagyunk attól az időtől, amikor ez a fényképanyag megszületett, teljesen más politikai és gazdasági rendszerben élünk, az időtáv már történelmi.

A szervezők is tudták, hogy soha korábban nem volt hasonló léptékű, teljességre törekvő vállalkozás. A fotózásnak csak úgy volt értelme, ha minden fénykép helyszíne pontosan beazonosítható, ezért az önkénteseknek fel kellett jegyezni, hogy melyik kép hol és mikor készült, és ezeket az információkat is át kellett adniuk a fotókkal együtt. Manapság erre egy nagy digitális adatbázist hoznának létre, de a számítástechnika abban az időben még gyerekcipóben járt, a fotósok teljesen hagyományos módon rögzítették a készítési adatokat. Az önkéntesek részletes útmutatást is kaptak, hogyan osszák fel egymás között a fotózásra kijelölt területeket, milyen jellegű utcaképeket, középületeket örökítsenek meg. „Az akció lényege, hogy az 1984—85-ös esztendőben az ország minden településén készüljenek tervszerűen felvett és megfelelő adatokkal dokumentált fényképsorozatok, s azok negatívjai, valamint egységes méretű nagyításai a helyi szerveknél, másodsorban pedig megyei közgyűjteményekben és az Új Magyar Központi Levéltárban őriztessenek meg.”

Iskola Dejtáron: az 1980-as években a maihoz képest még mindig jóval nagyobb volt a gyereklétszám az országban, és iskola szinte mindenhol működött az aprófalvaktól eltekintve. A korszak iskolái jóval ridegebb, barátságtalanabb környezetet kínáltak a maiaknál, és a pedagógiai módszerekben is csak az 1980-as évek közepétől kezdődött a változás (fotó: Falufotó adatbázis / Magyar Nemzeti Levéltár)

A szocialista fejlődés dokumentálása fontos szempontnak tűnik az elkészült képek alapján, bár a felhívásban nem szerepel ilyen iránymutatás, talán a helyi büszkeséggel magyarázható, hogy a fotósok igyekeztek megmutatni a modern középületeket, szolgáltatásokat, intézményeket és településrészeket. Erre sarkallhatta őket a 40. évforduló is, ami jó alkalmat kínált a számvetésre: meddig jutott el Magyarország a modernizációban a szocializmus négy évtizede alatt. Az elkészült képanyag a vidéki Magyarországot, a falvakat és kisvárosokat örökítette meg, mivel az országfényképezés első ütemében az 50 ezer főnél kisebb települések dokumentálása volt a cél. Később volt szó a nagyobb városok és a budapesti kerületek bekapcsolódásáról is, de úgy látszik, ez végül nem valósult meg. Nagy szerencse, hogy a sorrendet nem fordítva határozták meg, hiszen a korszak városi, különösen budapesti világa sokkal jobban dokumentált a vidéknél, eleve nagyságrendekkel több kép készült róla.

Az országfényképezési akció előrehaladása egy ideig jól nyomon követhető a korabeli sajtóban. 1985 januárjában a Népszava arról írt, hogy a munkához 40 ezer önkéntesre van szükség, ezer községben dolgoznak, további ezerben az előkészületeknél tartanak. Akkor azt remélték, év végére elvégezhető a feladat. (Magyarországon abban az időben 3900 településnek volt 50 ezer főnél kisebb lakossága.)

Épülő kockaház Zagyvarékason: a kockaház a vidék Kádár-kori modernizációjának szimbóluma, de az 1980-as években már nem volt divatos, akinek jobban ment, az emeletes, alpesi jellegű családi házat épített. Az utolsó kockaházak mégis ebben az évtizedben épültek, mert a szegényebbek ragaszkodtak az egyszerűbb, hagyományos formához (fotó: Falufotó adatbázis / Magyar Nemzeti Levéltár)

A Zalai Hírlap 1985 januárjában részletesen beszámolt a keszthelyi fotózásról, és megszólaltatta a résztvevőket is. Valószínű, hogy a legtöbb helyen nagyon hasonló hátterű és érdeklődésű önkéntesek végezhették a munkát, mint itt. A településfényképező csoport vezetője Berend Péter statikus, amatőr fotós volt, aki egy újságcikkből hallott a lehetőségről, és a Hazafias Népfront városi bizottságát megkeresve elkezdte megszervezni a munkát. A várost kilenc körzetre osztották fel (ennyi önkéntes csatlakozott), és a munkát három szakaszra bontották: először az utcák összképét örökítették meg, utána egy-egy jellegzetes, kiemelt épületet, végül légi fotót vagy vízparti látképet akartak készíteni. A cikkben az önkéntesek közül hárman szólaltak meg: Bereczky Kálmán nyugdíjas, a TIT előadója, Major Józsefné szintén nyugdíjas, hobbifotós és Cservenka György fotós. Egyikük elmesélt egy esetet, amikor egy idős bácsi rátámadt, és a szomszédot is segítségül hívta, amiért magánházakat fotózott. „Amikor elmagyaráztam, hogy miért csinálom, a végén még örültek is, hogy a saját kezükkel épített házukat megörökítettem” – tette hozzá.

Áprilisban az Új Magyar Központi Levéltárban tablókiállítást rendeztek az egyik elsőként végigfotózott község, Esztár anyagából. Addigra Csávoly és Győrság is elkészült, sőt igazából elsőként az előbbi végzett legelsőként a munkával, mégis Esztár kapta a bemutatkozási lehetőséget. Úgy tűnik, hogy ez a szerény levéltári bemutató volt az egyetlen korabeli kiállítása a fényképanyagnak.

Piac Orosházán: az 1980-as évek a háztáji gazdálkodás virágkora volt, a vidéki életet a mezőgazdasági termelés sokkal inkább meghatározta, mint a rendszerváltás után. A hagyományos termelői piacok ezért minden jelentősebb településen működtek, az alföldi mezővárosokban különösen élénkek voltak (fotó: Falufotó adatbázis / Magyar Nemzeti Levéltár)

Nem tudni a nagy regionális különbségek okát, hogy egyes megyékben miért maradt szinte teljesen visszhangtalan a kezdeményezés, máshol miért dolgoztak a legnagyobb lelkesedéssel. A magyarázat valószínűleg abban keresendő, hogy volt-e alkalmas személy a munka megszervezésére. Csávolyon például egy nagyon lelkes helytörténész, Mándics Mihály, a helyi Falumúzeum alapítója vette kezébe a dolgokat, és elsősorban neki köszönhető, hogy a falu már 1984 augusztusára elkészült a munka dandárával. Mándics hosszú cikkben be is számolt a „csávolyi módszerről”. Ebből kiderül, hogy a munkában részt vett a művelődési ház és az iskola igazgatója, valamint a bajai Duna Fotóklub fiatal önkéntesei, a fotózás javát még tavasszal elvégezték, hogy a lombok ne takarják el az épületeket, de voltak terveik őszre is: Leiler József tsz-tag hozzálátott az egyes jellegzetes épületek belsejét, udvarait, kertjeit, melléképületeit, háztáji gazdaságait fényképezni, sőt egyes lakások berendezését is. Csávolyon valóban példaértékűen gondos munkát végeztek, megörökítették például a még fellelhető népi mesterségek művelőit munka közben, a régi házak oromzatait és festett díszítéseit, a külterületen dűlönként dokumentálták az egyes tanyákat (ehhez a tsz adott strapabíró kocsit). Minden felvételből négy kép készült, az egyik példányt nem adták át az országos szerveknek, hanem a községházán rendeztek belőle kiállítást, egy nagy falutérképre rögzítve a fotókat. Csávoly identitásába beépült, hogy az ország „elsőként végigfotózott” faluja, miután a tévéhíradó beszámolt a példaértékű sikerről. A községháza előterében lévő kiállítás talán még ma is megvan (néhány éve még biztosan létezett). Egészen megható olvasni, amit Mándics a résztvevők motivációjáról írt: „Hangsúlyozni kívánom, hogy ezt a fényképezést mi nem a dicsőségért végezzük, hanem a szülőföld iránti mélységes szeretetből.”

Az a remény, hogy az évfordulós év végére a munka az egész országban befejezhető, teljesen irreálisnak bizonyult. A Honismereti Bizottság azonban nem tett le a folytatásról, 1986-ban arról hallunk, hogy Nógrád megyében a helyi csoport még folytatni kívánja a fotózást, 1987-ben pedig Fejér megyéből 19 település elkészült képanyagát adták át a levéltárnak. A lelkesedés azonban elapadt, és a nagy vállalkozás torzó maradt, az országot végső soron nem sikerült végigfotózni. A kétezres évek elején egy hasonló kezdeményezés szintén félbemaradt, a valódi országfotózást végül egy technológiai újítás tette lehetővé és egy nagy multicég végezte el: a Google Street View a 2011-ben járta végig először az országot, bár a kisebb települések mellékutcáit azóta sem kereste fel a cég autója.

A Baranya megyei Vokány utcája: az aprófalvakat elsorvasztásra ítélte az 1971-es Országos Településfejlesztési Koncepció, ezért alig fejlesztették őket, lakosságuk elöregedett, nagy többségük mégsem szűnt meg. Különösen a Dunántúlon a hagyományos falukép is sok helyen megmaradt (fotó: Falufotó adatbázis / Magyar Nemzeti Levéltár)

Az országfotózás képanyaga tehát a Magyar Nemzeti Levéltárba került, és majd’ negyven évig senki nem foglalkozott vele. 2019-ben a levéltár megkereste a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumot, hogy a 30 éve szabadon rendszerváltási emlékév kulturális pályázatán induljanak el partnerként az anyag digitalizálásával és feldolgozásával. Annak ellenére, hogy a képanyag messze nem fedi le az egész országot, hatalmas gyűjteményről van szó: 97 ezer fotóról körülbelül 300 településről. A korabeli sajtóhíradások szerint ennél jóval több községben elindult a munka, így előfordulhat, hogy máshol is lappanghatnak még az országfotózáshoz kapcsolható állományok.

A cél a képanyag hozzáférhetővé tétele volt nagy felbontású digitális másolatokban, ez az internetes adatbázis kapta a Falufotó nevet. Itt azonban még messze nincs fenn az összes fénykép, sőt a nagyobb részük egyelőre hiányzik, mert a képek tárgyszavazva, tartalmi feldolgozás után kerülnek fel. Ez a munka még évekig eltarthat, az adatbázis fokozatosan bővül, de már így is elképesztő kincsesbánya. Nem lehet elhallgatni, hogy a projektet utolérte a magyar közgyűjteményi digitalizálás átka: a vízjel. Minden ilyen adatbázisnak akkor van értelme, akkor kezdik el az emberek a képeket használni, megosztani, böngészni, ha nem rontja el az élményt a 21. században már teljesen értelmetlen intézményi birtoklásvágynak ez a szimbóluma. A skanzen és a levéltár óriási munkát végzett a képek rendszerezésével, szkennelésével, a pontos helyszínek meghatározásával. Érdemes lenne átlépni ezen a lélektani határon, és megadni a használóknak azt a szabadságot, ami – többek közt – a Fortepant olyan sikeressé teszi, és amitől a közgyűjtemények továbbra is vonakodnak. Ez az anyag tényleg az utókornak készült, akkor van értelme az egykori önkéntesek munkájának, ha szabadon hasznosul, aminek manapság az 1980-as években még elképzelhetetlen technológiai lehetőségei vannak.

Kockaház Zsigulival Újpetrén: a személyautóállomány folyamatosan nőtt az 1960-as évek elejétől, bár a gépkocsira még az 1970-es években is több évet kellett várakozni. Az 1980-as években a strapabíró szovjet Zsiguli (Lada) volt a legelterjedtebb népautó vidéken (fotó: Falufotó adatbázis / Magyar Nemzeti Levéltár)

A skanzen komoly kutatómunkát végzett a képek kapcsán: a helyszínekre visszalátogatva 400 darab kédőívet vettek fel olyanokkal, akik egykor részt vettek a fotózásban, vagy meghatározó alakjai voltak az elmúlt évtizedekben a helyi közösségeknek. Egyes lakóházak lakóival családtörténeti interjúk készültek, így a képarchívumhoz ma már egy jelentős oral history gyűjtemény is tartozik. Volt, ahol az egykori fotóssal együtt keresték fel a fényképek helyszíneit, például Orosházán, ahol egy profi fotográfus, Fehér Béla dolgozott annak idején. „A skanzen régóta tervezi egy olyan tájegység megépítését, amely a vidék 20. századi átalakulását, a vidéki lakosság életmódváltását mutatja be. A képanyag feltárása része az alapkutatásnak, ami előkészíti ennek a tájegységnek a létrehozását, hiszen nagyon jól dokumentált épülettípusok jelennek meg a képeken, és jól nyomon követhetők rajtuk az állagváltozások. Ez a munka jelenleg a telepítési koncepciónál tart, illetve egy lebontott épülettel rendelkezünk: egy 1940-es évekbeli ONCSA-ház került be a gyűjteményünkbe” – mondja Sári Zsolt főigazgató-helyettes.

A skanzen a válogatott képekből egy szabadtéri kiállítást is rendezett idén, amelynek különlegessége, hogy a kiválasztott, jellegzetes helyszínek mai állapotát megörökítették ugyanabból a szögből. A képpárok remek képet adnak a magyar vidék elmúlt évtizedekben végbement átalakulásáról: a győrsági ÁFÉSZ-presszó helyén ma borzalmas dekorációjú pizzéria működik, a csávolyi mozi rég megszűnt, hasonlóan az ország gyakorlatilag összes falusi mozijához, helyén kávézó és közösségi ház van, Kópházán a tanácsháza egyszerű kockaépülete emeletráépítést és hőszigetelést kapott, és akár Ausztriában is lehetne, a bakonyszombathelyi szovjet emlékmű átlényegült ideológiamentes hősi emlékművé, Karancskeszi egykori veteményeskertjei helyén sportpályák vannak – mindaz a rengeteg kisebb-nagyobb változás, amitől a vidék hétköznapi világa annyira másként fest ma, mint a Falufotó képein. Az azokon látható világ ismerős ugyan, egyes töredékei a jelenben is felfedezhetők, de a maga teljességében már nem létezik.

És éppen ezért a mai középgeneráció számára különös érzés ezeknek a fekete-fehér képeknek a böngészése: minden olyan rajtuk, ahogyan gyerekkorunkból emlékezhetünk a magyar vidékre, és ahogy sokszor a fejünkben ma is él, miközben a valóság már egész más. Nem lehet szabadulni a gondolattól, hogy abban a dokumentálási vágyban, ami ezt a képgyűjteményt létrehozta, lappangott valamilyen homályos sejtés, hogy hamarosan nagy változások jönnek. 1984-ben a létező szocializmus még rendíthetetlenül szilárdnak látszott, de valójában annak a világnak, amit az országfotózás megörökített, alig néhány éve volt hátra. Az egyensúlyi állapot, amit a fotók tükröznek, csupán illúzió volt, rövid pihenő a 20. század vágtató modernizációjában.

Strand Csopakon: az 1980-as évek elején már közel 300 ezer embernek volt saját nyaralója, a SZOT- és vállalati üdülők pedig azoknak is hozzáférhetővé tették a nyaralást, akik ilyennel nem rendelkeztek. A Balaton már a tömegturizmus korszakát élte, és a strandokon a büfék, bisztrók többsége magánvállalkozásként működött, a korszak jellegzetes szóhasználatával gebinbe bérbeadva (fotó: Falufotó adatbázis / Magyar Nemzeti Levéltár)

Nyitókép: kockaházas falu lovaskocsival és Moszkviccsal (forrás: Falufotó adatbázis / Magyar Nemzeti Levéltár)

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Kult