Sok millió barátot szereztek az indián kultúrának a Winnetou-féle „hamis mesék” és „sztereotip képek”

·2022.08.26

Vajon Európában hány igaz barátot szereztek ezek a „hamis mesék” és „modern mítoszok” az őshonos népek valódi kultúrájának? Hány embert fordított a történeti valóság megismerése felé egy-egy „hamis klisékkel operáló indián kalandregény? – szólnak B. Szabó János kérdései az úgynevezett Winnetou-ügyben. A történész írása azonban nem (csak) kommentár a nyugati ideológiai harc aktuális vadhajtásához: felvázolja a Karl May-művek kultúrtörténetét – a magyarországi hatásokkal együtt. Kiderül az is, milyen szerepet kaptak az indiánok a hidegháborúban.

Ritkán fordul elő a magyar sajtóban, hogy a Telex, az Index és Nyáry Krisztián gyakorlatilag egyszerre reagál egy németországi sajtópolémiára. Nemrég készült el ugyanis egy új, hét-nyolc éveseknek szóló német ifjúsági film Karl May legendás hőse, Winnetou gyerekkori „előtörténetéről”, amit a tervek szerint október végén Magyarországon is bemutatnak majd. Ahogy ez arrafelé ilyenkor szokás, a film mellé készült könyv, munkafüzet is. A Ravensburger kiadó azonban utóbbiakat visszavonta a forgalomból, mert kritikusok szerint „a történelmi valóságot, az őslakosok elnyomását tekintve itt egy romantikus, sok klisét tartalmazó kép rajzolódik ki” a kiadványokból.

Az üggyel kapcsolatban megszólaltak politikusok, közéleti emberek, szakértők is. A sajtóban van, aki az új Winnetou-történet világát bírálta, és üdvözölte a könyvek visszavonását – mint Carmen Kwasny, a németországi őslakosok szövetsége, az amerikai őslakosok leszármazottait képviselő érdekvédelmi szervezet képviselője –, mások éppen a kiadványok visszavonását kritizálták. Hogy mindez milyen „egzisztenciális szorongást” válthat ki a késő negyvenes éveit taposó generációban – és az attól fölfelé eső korosztályokban – Magyarországon (is), azt Nyáry Krisztián Facebook-posztja jelzi a legjobban: „A Winnetou betiltása vagy bármifajta eltörlése a barbárság. Az indiános könyveket olvasó gyerekekkel érdemes megbeszélni, hogy miben van igaza a hősöknek, és a történelmi tényekre is meg kell tanítani őket. Persze ha a cancel culture eltörli a múltat, erre sem lesz lehetőség. Az lesz a jó nap az irodalmi örökség halálára.”

Hála annak a 19. század végétől vagy száz éven át töretlenül élő és viruló, tulajdonképpen német eredetű kultusznak, amit – J. F. Cooper művei mellett – „May Károly” regényei hoztak el hozzánk, egykor mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a regénybeli Winnetou a „par exellence” indián, aki egyfelől minden nemes emberi tulajdonságok hordozója, azaz a Rousseau-i nemes vadember cselekvő utóda, másfelől egyfajta ideál, vagyis nem valós történelmi személy. May sok tekintetben meseszerű, idealizált „Amerikája” – benne a nála tévedésből pueblo falvakban lakó apacsokkal – hazánk német gyökerű, német kapcsolatokkal sűrűn átszőtt polgári kultúrájában lett népszerű, majd viharos gyorsasággal meghódította az egész társadalom gyermekeinek képzeletét, és virágzott a „szocializmus” évtizedei alatt is. A friss hazai cikkek azonban alig tekintenek túl a szemlézett német sajtótermékek horizontján, így talán sok minden elsikkad, amit ott említésre sem méltó „adottság”.

Karl May öröksége és az „örökséghasznosítás”

Az eredeti Winnetou-regények német írója 1842-ben született, s elég hányattatott életút után érte el íróként a siker és a jómód az 1870-es években. Hetvenhárom kalandos, főként a vadnyugaton játszódó regényt írt, amivel valóságos westernkultuszt hozott létre Közép-Európában – noha ő maga csak 1908-ban hajózott át Amerikába, és az igazi vadnyugatig akkor sem jutott el. New Yorkot és a néhány száz kilométerrel odébb, észak-nyugatra, az Erie-tó partján fekvő Buffalót látta csupán az országból.

Műveit mára több mint 30 nyelvre lefordították, könyveiből 200 millió példánynál is több fogyott – ennek fele német nyelven –, így bármilyen meglepő is, máig ő és nem más a legolvasottabb német író. A rajongói közé tartozott Heinrich Mann, Hermann Hesse és a magyar Szabó Magda is. Angolra azonban csak 1977-ben kezdték lefordítani a műveit – igaz, ott, ahol a vadnyugat valósága volt maga a „történelem”, furán is festett volna az ő „vadnyugati” világa, ahol az őslakók és a bevándorló fehérek is alapvetően jószándékú, tisztességes népek, s csak néhány romlott szívű, haszonleső gazember dolgozik rendre a felek összeveszejtésén. Az angolszász országokban a May-féle világ szinte ismeretlennek számított: a győztes amerikai katonák a második világháború után meglepve tapasztalták a Németországban dívó indián- és cowboykultuszt, ami a regények nyomában támadt.

Nyugat-Németországban aztán többek között erre a mesés és alapvetően pozitív amerikai képre kezdték felépíteni az új szövetségi identitást, valamint az új, Amerika-barát, pozitív német énképet is. A Szovjetunió, valamint az Egyesült Államok és európai szövetségeseinek szembenállása ugyanis alig tíz évvel a második világháború után ismét csatasorba állította a németeket, méghozzá mindkét oldalon: mind a NATO-ban, mind a Varsói Szerződésben igen fontos szerep jutott a nyugat- és kelet-német államok hadseregeinek. Alig tíz évvel azután, hogy halomra ölték egymást e népek katonái, egy ekkora fordulatot valahogy el kellett adni otthon a szavazópolgároknak is. E téren nem ártottak az erősebb és gyöngébb fél kapcsolatát a kölcsönös tiszteletre és egyenrangúságára építő Karl May-regények.

A folyamatot talán az 1962-től német-francia koprodukcióban forgatott Kay May-filmadaptációk testesítettek meg a legszimbolikusabban. Több mint tizenhárom készült ezekből – s jó részüknél egy magyar emigráns, Fodor László volt a forgatókönyvíró, aki az 1930-as években az USA-ban próbált szerencsét, majd az ’50-es évek végén Nyugat-Németországba költözött. Ezek révén válhatott az európai mozikban vetített új nyugat-német filmekben Winnetou és Old Shatterhand párosának „örökös” megtestesítőjévé egy francia és egy amerikai színész, Pierre Brice és Lex Barker, akik az európai mozi „szupersztárjainak” számítottak akkoriban.

Nálunk 1973-ig – amíg a mozik műsorra nem tűzték az első, 1962-es filmet, az Ezüst tó kincsét – ezek ugyan tiltott gyümölcsnek számítottak, de aztán a Magyar Televízió is szorgalmasan vetítette őket. Ám a közép- és kelet-európai országokhoz hasonlóan többször, többféle, főként gyerekek számára készült átdolgozás jelent meg May műveiből. Leghíresebb regénysorozata, a Winnetou esetében nem maradtak el a diafilmes és képregényes feldolgozások sem.

Kassa György-féle indiánfigurák

Furcsa módon hazánk még a filmhez kapcsolódó merchandise-ból sem maradt ki: a filmek jellegzetes karaktereit több német cég is játékfigurává formálta. Mi itt Magyarországon azonban nem a Hausser-Elastolin cég míves, kézzel festett figuráit ismertük meg May regényeinek hősei közül, hanem egy sokkal egyszerűbb, olcsóbb kivitelű sorozatot, amit aztán mifelénk a legkülönfélébb méretekben másoltak le, és a talpon elhelyezett feliratok híján azt sem tudhattuk Kassa György fröccsöntő kisiparos figuráiról, valójában eredetileg kit ábrázolnak. (De őszintén: kit is zavart ez akkoriban?)

A „lenini út” a „helyes út”?

A Karl May által megteremtett romantikus „rote gentleman”, a vörös úriember kultusza Kelet-Németországban 1945 után sem hunyt ki, sőt az 1960-as évektől kezdve – igaz, sajátos formában és megfelelő ideológiai töltettel – jelentős állami támogatást is kapott.

Bár Karl Mayt a kommunisták tiltólistára tették – sőt: egyenesen Hitler „cowboy mentorának” nevezték –, a felnőtt indiánosdi továbbra is legális volt: 1956-tól vagy ötven indián „hagyományőrző” csoport (Kulturgruppe zur Pflege des Indianischen Brauchtums) alakult az országban, és megkezdődött a klasszikus művek ideológiailag megfelelő helyettesítése, a „vörös western”.

Az 1960-as években rendkívüli sikert arató nyugat-német–francia Karl May adaptációk láttán a kelet-német állami filmgyárban, a DEFA-nál úgy döntöttek, hogy ilyet ők is tudnak készíteni. 1966-ban így előrukkoltak A nagy medve fiai című filmmel, melynek történetét az ideológiailag kikezdhetetlen pedigréjű, veterán kommunista hölgy – nem mellesleg kitűnő ókortudós –, Liselotte Welskopf-Henrich írta. Hogy az ekkor meghirdetett cél – a korábbi filmes klisék lecserélése történetileg és kultúrtörténetileg-etnográfiailag hiteles környezetre – mennyire volt sikeres, döntsék el a hozzáértők. Ám a közönségsikernek hála, még ezekből az indiános történetekből is sikerült az USA által megtestesített gonosz és elnyomó „imperializmus” ellenében fegyvert faragni: ettől fogva egy évtizeden át évente készültek az újabb és újabb didaktikus, többnyire az Egyesült Államok valós történeti eseményeit „helyes”, azaz indián szemszögből bemutató, hol jobb, hol kevésbé jobb minőségű filmek, amelyekben az első nyugat-német film statisztájából NDK-s sztárrá avanzsáló karizmatikus jugoszláv tornatanár, Gojko Mitić alakította a többnyire tragikus hősöket. (Aki mellé az 1973-ban azután felzárkózott egy „jó útra tért” igazi amerikai, az NDK-ba költöző színész-énekes, Dean Reed is.)

hirdetés

Magyarországon nyilván ezekből láthatta a közönség a legtöbbet, a közhiedelemmel ellentétben azonban Gojko Mitić mégsem ezekben, hanem csak a rendszerváltás után, a híres Bad Segeberg-i Karl May Játékokon alakíthatta – a visszavonuló Pierre Brice utódaként – a mitikus apacs főnök, Winnetou alakját.

Karl May rehabilitációja is csak az 1980-as években kezdődhetett meg: 1982-ben az NDK televíziója is leadta a nyugat-német–francai Winnetou-filmet, ’86-ban pedig visszaadták Radebeulban, az író házában működő múzeumnak a Karl May Múzeum nevet.

Nem csak az indiánok jártak így…

Amikor az 1960-as évek elején kezdett kimenni a divatból az ókori „kard és szandál filmek” zsánere, az olasz filmeseknek épp kapóra jött, hogy az Alpoktól északra rákaptak az európai helyszíneken és alkotókkal forgatott vadnyugati filmekre. 1961-től ilyeneket Olaszországban is egyre nagyobb számban forgattak, igaz, nem az indián romantika jegyében. Sajátos hangulatú és képi világú westernfilmek születtek a napégette, vagy épp sárba fulladó, koszhadt olasz és spanyol helyszíneken, elszabadult erőszakra és cinikus kiábrándultságra cserélve az amerikai filmek jelentős részét jellemző idealizmust és pátoszt.

A Pár dollárral többért c. film plakátja

Mire eljutottak Enzo G. Castellari 1975-ös Keomájáig, már több száz ilyen film készült, és már amerikai színészek is „tiszteletüket tették” az Óceán túlpartján kissé sajnálkozva szemlélt „eurowestern” világában – mint Clint Eastwood vagy a Cseh Tamás által megénekelt Lee van Cleef. Hála Sergio Leonénak vagy Sergio Corbuccinak, néhány kimagasló alkotás is született, jelentősen meghosszabbítva ezzel a western életciklusát a filmvilágban. És az 1970-es években a fontosabb filmek szépen sorban eljutottak a magyar mozikba is.

Ezeken a fiktív helyszíneken, fiktív karakterekkel eljátszott történeteken éppúgy értelmetlen lenne számon kérni a történelmi hitelességet, mint a németek indiáncentrikus regényein vagy filmjein.

Hiszen például a Klaus Kinski alakította különféle pszichopata gyilkos figurák, vagy az eredeti Django, egy „preapokaliptikus” világban a géppuskáját koporsóban magával vonszoló kiszolgált északi katona – nos, ők igencsak szürrealisztikusra sikerült alakok voltak. (Aki emlékszik rá: Django ekkor még fehér karakter volt, s az egykor szebb napokat látott Franco Nero játszotta, és már első pillantásra is közelebbi rokonságot mutatott Mad Max-szel, mint az amerikai polgárháború bármely valós szereplőjével.) Lehet, hogy ez már akkor is bosszantott jó pár embert az Államokban – de azért valószínűleg senki nem vette túl komolyan a „problémát”.

Mire taníthat még mindig Winnetou-világa?

Nyáry Krisztián a már említett írásában idézi a Die Zeit egyik cikkét, mely szerint „a sztereotip ábrázolások káros hatással vannak az őslakos gyermekek személyiségfejlődésére”. (Valójában ez a mondat a Hamburger Abendblatt nevű lapban jelent meg, a Die Zeit csak idézte.) Igaz lenne ez? Mert ha igen,

hogy lehet, hogy még Közép-Európában is sok éve a gyerekek valamiért mindig „indiánok” akartak lenni a játékban, nem pedig „cowboyok”? Ami nem is csoda, hiszen ezek az „indiánok” voltak az őszinteség, a bátorság, az igazságosság, a bölcsesség felülmúlhatatlan letéteményesei.

(Még csak azt sem mondhatjuk, hogy ez a „hóbort” a fiúkra a korlátozódott volna – mint nemrég kiderült, egyik kiváló régész kollégám felesége is „Winnetou” volt gyerekként.) Hogy Európában hány igaz barátot szereztek ezek a „hamis mesék” és „modern mítoszok” az őshonos népek valódi kultúrájának? Hiszen mifelénk, ahogy Németországban sem, a „hagyományőrzés” sem tarsolyos „honfoglalókkal”, vagy láncbuzogányos „lovagokkal” kezdődött, hanem „sastollas indiánokkal”, ahogy a kiváló tudós, Baktay Ervin és Cseh Tamás példája mutatta.

Mindezen túl pedig, vajon hány embert fordított a történeti valóság megismerése felé egy-egy ilyen „hamis klisékkel” operáló kalandregény? Hogy az az idealizált – történetileg valóban hamis – Amerika-kép, amely szerint az olyan fehér megélhetési „migránsok” – mint Old Shatterhand – és a rézbőrű „őslakók” készek és képesek arra a harmonikus együttélésre, aminek a megteremtésén és megőrzésén az apacs Winnetou és Európából érkező fehér barátja, Old Shatterhand együtt munkálkodik a jellemgyenge, kapzsi, gonosz, korrupt fehér kapitalistákkal, vagy szimplán gyilkos gonosztevőkkel és – mert igen, ilyen is van – korrumpált helyi őslakos ellenlábasaikkal szemben, csupán mesebeli vágykép volt csupán?

Egy fikciós regényben vagy filmen ez miért is lenne gond? Sőt, a történelmi igazságok mellett, esetleg előtt, vajon nem ezt az ideált kéne tanítani a gyerekeinknek mégis?


Nyitókép: JENS KALAENE / DPA / DPA PICTURE-ALLIANCE VIA AFP

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

hirdetés

Kategória: Kult