„Nem tudtunk betelni a látvánnyal” – magyar tudósok világraszóló felfedezése Afrikában
A 19. században történhettek utoljára ilyen nagy felfedezések, mint amire magyar kutatók több év szisztematikus kutatómunkájával rájöttek: megtalálták a világ legnagyobb kékvércse-gyülekezőhelyét Afrikában. Több védett madár gyűlik ott össze, mint ahányról addig egyáltalán a bolygónkon tudni lehetett. Műholdas nyomkövetés, matematikai modell, aknamentesítés, csúzlival lőtt és megevett védett madarak – nem akármilyen történet következik, amelyet kollégánk, Élő Anita a természetvédelem sikereiről beszámoló Természet_Védelem_Itthon című kötet számára írt meg. A fejezetet a könyvet kiadó Aktív- és Ökoturisztikai Fejlesztési Központ engedélyével közöljük.
A húszéves terepjáró hatalmasat nyekken a buckán. Palatitz Péter, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület munkatársa úgy szlalomozik a földutakon, mint valami raliversenyző. Idefelé kétszer is dugóba kerültünk, így most tövig nyomja a gázt, hogy odaérjünk a kék vércsék gyülekezőhelyére, mielőtt leszáll az éj, és a madarak beülnek a lombok közé, ahol már nem lehet összeszámolni őket.
A Jászságba tartunk – a sík vidéken akár nyílegyenesen is vihetne az út, de nem: vadul kanyarog. Lehúzott ablakkal robogunk, és közben a kék vércsék megmentésének történetéről beszélgetünk. Nem akármilyen kalandnak ígérkezik, ma legalább százat láthatok Magyarország legszínpompásabb ragadozó madarából. Ráadásul egy titkos madárváros felé közeledünk, amelynek pontos helyét senkinek sem árulhatom el.
Zsivajgó vércsevárosok
Ha a történetet a legelején kezdjük, a kilencvenes években, arra bukkanunk: a vetési varjak akkor csaknem teljesen eltűntek az agrárélőhelyekről Magyarországon, a maradék meg a pusztai fákról beköltözött a városokba. A zajosnak és kártékonynak tartott varjak számának drasztikus csökkenése majdnem magával hozta a kék vércse, a talán legkülönösebb sólymunk kipusztulását is – mivel ezek a madarak zömmel a vetési varjak fészkébe rakják a tojásaikat.
Azután jött az ötlet, hogy fészkelőládákat szereljenek a pusztai fákra és új vércsevárosokat hozzanak így létre. Egy ilyenhez tartunk, hiszen ma a kék vércsék 85 százalékban sajátságos madárvárosokban fészkelnek, ahol mellettük még számos madárfaj költ – mostanra jellemzően műfészkekben. A kék vércsék a leghangosabbak, nem is mindig tartják be a fészkelési etikettet, hajlamosak elzavarni minden más madarat, ha kinéztek egy fészket. A hímek légicsatákat vívnak egymással, a tojók pedig tollbakapnak – nem a legjobb szomszédság. Most a kék vércsék csendesebbek, már az afrikai nagy útra készülnek.
Ugorjuk most át a színes ládák történetét (izgalmas ugyan az is, akit érdekel, olvassa el, a díjnyertes Kék könyvben, amelynek Palatitz Péter az egyik szerzője), nézzük meg inkább, mi történt azóta, hogy vagy harminc egyedre műholdas jeladót szereltek a kutatók, és kiderítették, hogy a kék vércse a leghosszabb távot átívelő vonuló a ragadozó madarak közül.
Nem Kelet-Afrikában telel, mint ahogy korábban sejtették: sokkal messzebbre, egészen Dél-Afrikáig repül. A telelőhelyig légvonalban 8500 kilométert tesz meg, de a tényleges út akár 35 000 kilométer is lehet. Gyakran pihenés nélkül szeli át a Földközi-tengert és a Szaharát, ami azt jelenti, hogy vitorlázás közben alszik és táplálkozik, repülő rovarokat kapdos el. Fogyaszt azért mást is: nászidőszakban a párjának, a fészkelési időszakban pedig a fiókáknak hord békákat meg ürgét és más rágcsálókat.
Közeledünk, látom, ahogy a vércsék óvatosan leereszkednek egy-egy fára.
– Sok itt a gyüttment – kommentál Palatitz Péter, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy a máshol gyűrűzött egyed. Az országban több ezer kék vércse verődhet össze ilyenkor. A nagy út előtt Közép-Európában és a Fekete-tenger vidékén gyülekeznek kelet felől. Most itt talán százat látni, ám a történetünk nem az oda-, hanem a visszaútról szól. A vércsekutatás lélegzetelállító fejleményeiről.
– A kerecsensólyomnál, ikonikus madarunknál azt kell elérni, hogy ne üthesse meg az áram, ne mérgezzék meg és legyen megfelelő táplálkozó- meg fészkelőhelye. Nem egyszerű, de mivel felnőttként Magyarországon telel, a sorsa nagyrészt rajtunk múlik. A kék vércse más eset.
Ha itthon mindent megteszünk érte, akkor is csak április végétől szeptember végéig tudjuk megvédeni, mert hét hónapig távol van, és azalatt bármi megeshet vele. Hiába védjük, ha Afrikában megeszik.
Reménykedem, hogy ez csak retorikai fordulat, de Palatitz Péter egyértelművé teszi:
– Igen, megeszik.
Szeptember vége felé tartunk, ez az év egyik legizgalmasabb időszaka a madarászoknak, minden szerdán megszámolják a gyülekező vércséket a Kárpát-medence összes pontján a Felvidéktől Délvidékig. Amott a vadlesen Péter kollégája, Fatér Imre számlál éppen. Távolabb állunk meg, mert az öreg terepjárót már messziről felismerik a vércsék. Palatitz Péter egyszer a közeli benzinkúton tankolt, amikor észrevette, hogy egy sólyom köröz fölötte:
– Rám riasztott, jelezte a társainak: veszélyes ragadozó közelít.
Persze Palatitz Péter nem ragadozója, hanem védelmezője a vércséknek, ám az apró termetű, színes tollú sólymok (minden vércse sólyom, de nem minden sólyom vércse) nem szeretik, hogy a terepjáró csomagtartója tele madárgyűrűvel, vérvételi szettel (egy csepp vért vesznek a szárnyukból a genetikai vizsgálathoz, amely a köztük levő rokonság fokát hivatott kimutatni), teflon szalaggal, sebészeti tűkkel és fogselyemmel meg jeladókkal. Az űrtechnológiában is használt teflonszalag azért kell, mert a kutatók abból varnak kis hámot a vércséknek sebésztűvel és fogselyemmel, így miniatűr hátizsákként rögzíthetik a műholdas jeladót a madarakra, és hosszú időn keresztül követni tudják a vándorútjukat.
Milyen hát a kék vércse?
Palatitz Péter előkészíti a távcsövet, alig várom, hogy folytassa a történetét az afrikai vércseevésről, de nem faggathatom, mert igyekezni kell. Még éppen időben érkeztünk, szürkületben már nem látnánk ilyen élesen a hímek kék tollazatát, vöröses lábát, és a tojók okkerszínű tollruháját. Ha az ember ránéz erre a madárra nem egy fejedelmi ragadozót lát, hanem egy gerleméretű, színpompás rovarevőt. A kék vércse bizonyos fokig a papagájokra emlékeztet. Gyakran verődik zajos kolóniákba, esténként pedig csapatostul repdes. Leginkább akkor tűnnek a kék vércsék papagájszerűnek, amikor a fiatal palakék hím a tojónak udvarol. A hősszerelmes vörösbarna gatyát visel (így hívják a combját borító tollait), szárnytollain ezüstös betétek csillognak. A tojó teste nem kékes, hanem általában okkerszínű, vöröses-barnás fekete csíkozású szárnya kékesen fénylik. Nehéz betelni a távcső által közel hozott látvánnyal, hasonló színvilág egyetlen hazai ragadozó madárnál sem látható.
Újabb és újabb madarak érkeznek a fasorunkba, egy kicsit köröznek a szomszéd szántóföld felett, majd leszállnak a fákra. Szinte zsizseg a levegő a langyos szeptemberi estében, annyi körülöttünk a rovar.
A kék vércse Afrikában öt hónapig tartó aszály múltával landol, a Kalahári-medencében lakmározik a termeszekből. Ott jön jól neki, hogy társasági életet élhet, mert nem magának kell felderítenie, melyik termeszvárból rajzanak ki éppen milliószámra a rovarok, nem egyedül kell felderítenie a másfélmillió négyzetkilométeres telelőterületet. A jeladók árulták el róla azt is, hogy a kék vércse igazi égi nomád, nemcsak Afrikáig és vissza repül, de akár 15 ezer kilométert is megtesz októbertől áprilisig. Ott nem köti egy ponthoz semmi. Afrikában nincs fészke.
Már vagy száz madár gyülekezik a fák száraz ágain és egy közeli bokron. Csendben vannak, megdöbbentően közel ülnek egymáshoz. Az ember azt hinné, a ragadozó madarak vadak és összeférhetetlenek, ám ezek úgy cseverésznek, mintha az élet nagy dolgait beszélnék meg egy kávéházban.
– Ott egy hevesi vércse – mondja hirtelen Péter. Hitetlenkedve nézek rá, nekem egyik madár olyan, mint a másik. Honnan tudhatja, melyik jött Heves megyéből? Mutatja a lábán a gyűrűt, azon meg az ötös számot.
A jeladós madaraikat követve 2010-ben a kutatókban merész gondolat ötlött föl: hátha a vércsék útja összeér. Hátha Afrikában nem találkahelyek százain várják be egymást, és indulnak aztán északra, hanem csak néhány, sőt talán egy nagy gyülekezőhelyen verődnek össze! Ha pedig így áll a dolog, útvonaluknak azon a ponton szükségszerűen metszeniük kellene egymást.
Bonyolította a képet, hogy a jeladós vércsék közül sokan nagyobb távot repültek be Afrikában, mint odafelé. Röptük vonala sem egyenes: afrikai hónapjaik alatt legtöbben egy hatalmas gubancot rajzolnak a térképre. A gubancok közös pontjait kellett tehát megtalálni, ráadásul úgy, hogy a jeladós vércséik közül sokan ténylegesen nem, csak a térképen találkozhattak, mert az egyik madár már elhullott, mire egy másik jeladós először útnak indult Afrikába.
Viszont, ha az a feltételezett pont tényleg a vércsék állandó jellegű találkahelye, akkor nem is kellett egy időben ott lenniük. Elég, ha valaha megfordultak ott. Amennyiben létezik egy ilyen nagy gyülekezőhely, nyilván évek óta ugyanúgy zajlik minden: a kék vércsék napközben a környéken vadásznak, falják a rovarokat, tartalékot szednek magukra, este kiülnek a fákra zsinatolni, éjszakára pedig behúzódnak a lombok közé. Míg egyszer felrebben az egész csapat és megindulnak észak felé. Pont úgy, ahogy itt a Jászságban kicsiben csinálják, csak éppen fordított irányba készülődnek.
A sejtés az volt hát, hogy valahol az afrikai kontinens déli részén van egy hatalmas madárdzsembori, ahol akár több tízezer sólyom is gyülekezhet, mielőtt északra indulna.
A kutatók 2014-től nekivágtak és sorra-rendre bejárták a valószínűségi alapon esélyesnek vélt afrikai országokat. Tűt kerestek a szénakazalban. Vajon a jeladózott madarak eddigi adatai elárulják ezt a pontot? Ha összeolvassák a sok évnyi madárvonulási információkat, megtalálhatják azt az egyetlen helyet, ahol éjszaka tartózkodnak a visszaút előtt?
Matematikai valószínűségeket rendeltek a térkép minden egyes kockájához, ahol az elmúlt tíz évben madaruk járt, és találtak néhány reményteli helyszínt, de hiába utaztak több ezer kilométert, nem találták meg a gyülekezőhelyet. Számításaik szerint már csak egyetlen megoldás kínálkozott: Angola.
– Nézd, az egy kétéves tojó – szakítja meg Péter újra a történetet, és visszaenged a távcsőhöz. Szeretnék inkább Afrikában maradni, kicsit morgok is magamban – de nem mutatom –: honnan tudná, hány éves az a madár? De már mondja is a választ, a tollak színe árulja el neki. Az életkort az alapján határozza meg, kialakultak-e már a felnőttes színei.
Mekkora valószínűsége van annak, hogy létezik egy olyan pont, ahol több tízezer madár találkozik, és erről senki nem tud? Nulla. A világon sok százezer madarász él, előfordul még az is, hogy valaki a gyereke esküvőjét is ott hagyja egy ritka madár feltűnésekor. A kék vércse különleges állat, ragadozómadár, színpompás, ráadásul elég hangos is, hogyan maradhatna észrevétlen? Pláne sok tízezres tömegben? Sehogy. Pedig az maradt. Palatitz Péter és csapata valamennyi ismert madarászt megkeresett és végigkérdezett Dél-Afrikában, tud-e, halott-e ilyenről. Nem tudtak.
Angolában sem. A tizennégy magyarországnyi területen fekvő délnyugat-afrikai országban a függetlensége kikiáltása óta, az 1970-es évektől egészen a legutóbbi évekig véres polgárháború folyt. Talán éppen azért nem tud senki a kék vércsék gyülekezőhelyéről, mert az tényleg a háború tépte, taposóaknáiról hírhedt Angolában található?
Angolában olyan vezetőre volt tehát szükségük, aki sokat tud a taposóaknákról és telepítésükről. Így döntöttek végül a hajdani fegyverleszerelési szakértő, José Pedro Agostinho mellett. Négyen indultak útnak Angolába: Borbáth Péter, Fehérvári Péter, Palatitz Péter kutatók és Novák László fotós, itthonról pedig Solt Szabolcs segítette őket információkkal.
Részint a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület révén, másrészt saját forrásból fedezték a költségeket. Ép ésszel senki nem gondolhatta, hogy a 21. században még hatalmas felfedezéseket lehet tenni, de valahogy mégis ezt súgta az ösztönük.
A kutatócsoport tagjai már egyetemista korukban megjártak vagy húsz afrikai országot, nem volt idegen számukra a terep. 2019. március 11-én érkeztek meg Angolába, vezetőjük egy nagy pickuppal várta őket, rögtön a matematikai modellekkel, sűrűségfüggvénnyel valószínűsített helyre mentek. Még nem a terepre, előbb engedélyt kellett kérni a törzsfőnöktől és a törvény által kijelölt vezetőtől, a falu elöljárójától.
A köralakú tanácssátorban trónuson ülő, törzse hagyományos viseletébe öltözött főnöknek a kutatók elmagyarázták, kik ők, mivel foglalkoznak, hogyan jutottak a hazájukban fészkelő vércséket követve a törzs falujába. Palatitz Péter azt is elmesélte, miért és mivel gyűrűzik meg a madarak lábát, és a gyűrű jeleiből hogyan lehet megtudni, melyik madár honnan érkezett. Rögtön meg is mutatta a főnöknek, milyen gyűrűt használnak.
– Látott már ilyet? – kérdezte a törzsi vezetőtől. Amaz bólintott, intett, és egy embere kisvártatva megjelent egy madárgyűrűvel. Péterék nem akartak hinni a szemüknek, azt a lábgyűrűt ők helyezték fel és éppen a jászsági mintaterületen. Mekkora valószínűsége van annak, hogy egy Jászságban felrakott madárgyűrűt Afrika déli részén látnak viszont? Jószerivel semmi. Két magyarázat kínálkozott: egy lottóötös valószínűségével vetekedő véletlen, illetve az, hogy a Magyarországról jött madarak a közelben gyülekeznek, és az itt élők tömegesen vadásszák a kék vércsét.
– Megeszik – erősíti meg Péter a második verziót. Nézem a távcsőben, mit lehet ezen a madáron megenni. Galambméretű, nincs túl sok húsa, mindenestől talán 15 deka. Csak hát Angolában a polgárháború miatt alig maradt lábas jószág, a legtöbb taposóaknák felrobbanásában veszett oda. Némi baromfi akadt csupán, meg az út szélén eladásra kínált patkány- és majomtetemek. Egy kutatónak, aki húsz évet tett fel az életéből a kék vércsék védelmére, nem lehetett egyszerű szembesülni vele, hogy a védett madarait tápláléknak tekintik.
Persze korábban is sejtették, nem csak a szaharai viszontagságok és az esőerdők felett dúló viharok felelősek azért, hogy Afrikában pusztul el a legtöbb jeladózott madaruk. A becslések szerint csupán a felfedezett gyülekezőhelyen évi 8000–9000 kék vércsét ejtenek el az általában csúzlit vagy más egyszerű eszközt használó vadászok.
A törzs vezetőjével való találkozásnál még csak reménykedtek, hogy jó helyen járnak, a falu elöljárójával való beszélgetés közben már tudták is. Látták a jeleit.
– Kék vércse? – nézett nagyot az elöljáró. – Kizárt, itt még sosem láttam.
– Tessék csak felnézni – javasolták neki a magyarok.
Ott körözött felettük vagy negyven.
A falu vezetőinek támogatásával megindultak a területre. Sík vidéken jártak, rajta agyagépületek romjai, elszórtan fák, alatta kukoricaültetvény, és azt várták, a levegőben lesz valami olyan, amit európai ember még sosem látott.
A madarász ritkán tekint lefelé, de most folyton a lábuk elé kellett nézniük, mert mindenhol aknák lapulhattak a földben. A vezető minden arra járó embertől azt kérdezte: miért nem laknak abban a házban, esetleg felrobbant ott valaki? Vesztettek tehenet az elmúlt fél évben? Az életükbe kerülhetett, ha csak egy lépésre letérnek a kijelölt útról.
Végül megérkeztek, és ami ott a szemük elé tárult, azt soha nem feledik. A hatalmas fákat beborították a kék- és okkerszínű madarak, középkori szőtteseken látszik ilyen színkavalkád. Hemzsegtek a levegőben.
– Százezrével köröztek a fejünk felett. Nem tudtunk betelni a látvánnyal. Estéről estére azt mondtuk: hihetetlen, akár egymillióan is lehetnek! Másnap reggelre lecsillapodtunk: nem, azért az lehetetlen, hiszen úgy tudni, 300 ezernél több nem él az egész világon. Azután este megint gyülekezni kezdtek, ameddig a szem ellátott, mindenhol, szinte egymást érintve kavarogtak a levegőben. Még mindig beleborzongok, mert rengeteg kék vércse érkezhetett olyan vidékről, ahol még sosem jár ember. Egyáltalán nem féltek tőlünk, olyan közel jöttek, hogy a szárnycsapásuk szelét is éreztem – meséli Péter.
Nehéz elképzelni az afrikai élményt, mert a mi fasorunkban talán 150 kék vércse gyűlhetett mostanra össze. Megkapó látvány ez is, de itt ennyi madár egy hosszú allén oszlik el, ott pedig alig néhány négyzetméteren.
Módszer azonban nincs arra, hogy a levegőben kavargó, folyton mozgó madártömeget megszámolják. A magyar kutatók esténként beültek a térség közepébe, mert nem tudtak betelni az érzéssel, hogy a vércsék ilyen közel röpdösnek hozzájuk. A madarak egymástól is néhány centiméterre cikáztak, és ez a kavalkád legalább öt négyzetkilométernyi területen tartott így.
Az már önmagában is különleges, hogy ragadozó madarak nagy tömegben verődjenek össze. A földkerekség legnagyobb ragadozómadár-gyülekezőhelyét addig szakértő emberi szem még sosem láthatta. Hihetetlen, de ez a madárparadicsom ismeretlen maradt a tudomány előtt. Egészen mostanáig.
Hozzátartozik a magyarázathoz, hogy a hagyományos afrikai idegenforgalom sokáig elkerülte Angolát, és ma sem jut eszébe senki turistának februárban vagy márciusban, az esős évszak idején odalátogatni. Korábbi namíbiai utazásuk alkalmával Palatitz Péteréknek olyan mély vízfolyáson kellett áthajtaniuk, hogy az autó szélvédőjéig ért az áradat. Afrika déli részébe nyáron mennek a turisták, amikor nagy a szárazság, és jól látni az egzotikus vadállatokat. Ám akkor még nyoma sincs a vércséknek, mert éppen egy jászsági fasorban – és még ki tudja hány helyen – gyülekeznek. Mint itt most.
Elképesztő felfedezés Palatitz Péteréké, világszenzáció. Vagyis az lehetne. 2019-ben találtak rá a kék vércsék afrikai gyülekezőhelyére, de azóta sem publikálták eredményeiket, mert tartanak attól, nem sodorja-e veszélybe a kék vércséket, ha tudatják a nagyvilággal a fantasztikus hírt.
Palatitz Péter egy egyesült államokbeli, denveri konferencián ugyan már elmondta, megmutatta a tudósoknak, mire bukkantak Afrikában, de az szakmai tanácskozás volt. Utolsó előadóként beszélhetett a nagy madár-találkozóhelyről, és a filmet háromszor is le kellett játszaniuk, mert a résztvevők nem hittek a szemüknek. (A könyv megjelenése után magyarul, interneten nehezen kereshető formában, vízjelekkel használhatatlanná tett felvételekkel is beszámolt róla.) Persze rögtön felvetődött a kérdés: honnan juthattak oda? Hol élnek ezek a madarak az év további részében?
A kék vércse elterjedésének nyugati határa a Kárpát-medence. A természetvédelem óriási sikere, hogy 1000–1300-ra sikerült növelni a költő párok számát, a hazai puszták évről évre el tudnak ennyit tartani. Nagy küzdelmek árán jutottak el idáig a vércsekutatók, de már jobbára csak a költőládákat kell olykor kicserélniük, mert stabil az állomány. Itthonról nézve.
Négy vércse, egy tyúk – ez a cserearány Angolában. Mi lesz, ha aknamentesítés után művelni kezdik a földeket, kivágják a fákat, ezzel még intenzívebbé válik a mezőgazdaság?
Palatitz Péter állítja: a kék vércse nemcsak a világ legszebb madara, de a legkülönlegesebb is. A ragadozó madarak jellemzően magányos vadászok, a kék vércsék viszont madárvárosokban laknak, hatalmas tömegekbe verődnek össze. Hogyan kommunikálnak ebben a seregletben, hogyan dönti el, kik legyenek közülük a vezetők? Óriási a kockázat, ha egy faj szinte teljes populációja egyetlen óriási élő, pulzáló madárfelhőbe tömörül Angolában.
Korábban az unió és a magyar kormány segítségével a madár megmentésére koncentrálhattak, de 2021 óta szinte korlátlanul rendelkezésükre áll egy GPS alapú jeladó rendszer. Péterék ugyanis angolul is kiadták a Kék könyvet, abból is nagy sikert lett, és küldtek belőle néhányat ajándékba a német Max Planck Intézetnek, ahonnan néhány napon belül megérkezett a kutatási együttműködési javaslat. Korábban tíz év alatt tudták hazai és uniós forrásból összesen 30 jeladózott madár útját követni ezzel a drága technológiával, és az is lélegzetelállító eredményt hozott. A német együttműködésnek köszönhetően most ugrásszerűen nőnek a lehetőségeik.
A kutató még siklórepülni is megtanult, hogy megérthesse, hogyan lett a kék vércse a legnagyobb vonuló. A Szaharát a kék vércse több ezer méter magasban szelheti át a felhők alatt kihasználva a felfelé szálló légáramlatokat, ahol „ingyen” termikelhet. Képes vitorlázva repülni, mint egy sas, és csapdosva haladni, mint egy fecske. Nem kell félteni, hogy a nagy magasban megdermed, a fagypont körüli hőmérséklet ideális a repüléshez. A kék vércse nem azért az örök nyár madara, mert nem bírja a hideget, hanem azért, mert a melegben sokkal több a táplálék, és rengeteget kell ennie. Látom a kutatón, hogy reggelig tudna ilyen lendülettel mesélni a madárról.
Meleg a jászsági est, de már szinte teljesen sötét van, Fatér Imre érkezik a vadlesről, befejezte a madárszámlálást. Előbb hallom meg a lépteit, mint ahogy ki tudom venni az alakját. Palatitz Péter 190-re teszi a vércsék számát a fasorunkban, a nyugdíjas agronómus 192 darabot talált. Egymás után csippan a telefon, Péter kapja a jelentéseket, az ország melyik pontján hány kék vércsét számoltak. Már ötezren vannak a Kárpát-medencében, jönnek északról és keletről is, innen indulnak a nagy utazásra, hogy fél évig termeszvárakat lessenek Afrikában.
Nyitókép: Novák László
