„Belegondolni is rossz” – interjú Váradi Gergellyel, A besúgó címszereplőjével

·2022.07.21

Míg az idősebb generációk a történelmi hitelesség szemüvegén keresztül nézték és erősen kritizálták az HBO által időközben elérhetetlenné tett A besúgó című sorozatot, a címszereplő számára lényegében elképzelhetetlen, hogy akár csak hasonló történjen vele, mint filmbéli karakterével. Korábban lapunk kérésére Takács Tibor, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatója véleményezte a sorozatot, most A Szív újsággal való együttműködés keretében közöljük a jezsuita lap friss számának interjúját Váradi Gergely címszereplővel.

Most a fél ország számára ön Demeter Geri. Valójában mennyi van Demeter Geriben Váradi Geriből?

– Remélem, minél több.

– Abban a Demeterben is, aki folyton bénázik, meg abban is, aki az évad utolsó részeire visszataszítóvá, sőt, egyenesen gonosszá válik?

– Színészileg kifejezetten jó fürdőzni azokban a helyzetekben, amikor lehetsz olyan, amilyen alapvetően nem lennél. Egyébként jobban élveztem, amikor a gonosz Gerit alakítottam, mint amikor a lúzert, már csak Demeter karakterfejlődése miatt is. A történet nyilván adott volt, hogy mi fog történni, vagy mit kell mondanom. De hogy miként formáljam meg a karaktert, az teljesen rám volt bízva. Benne lenni valakinek a bőrében és megformálni valaki mást csak egy olyan bizalmi légkörben lehetséges, ahol merek sebezhető lenni és tudom, hogy ezzel nem él vissza senki. Viszont onnantól, hogy a jelenetnek vége, emberek nézik kívülről, az már csak egy produktum, egy szerep, az már nem én vagyok.

Az évad egyik kulcsmondata, amellyel az utolsó rész lényegében véget ér, amikor Demeter Geri szerelme, egyben tartótisztjének az ő szerepéről mit sem sejtő lánya azt mondja, hogy egy tartótisztnél már csak a besúgó a visszataszítóbb számára. Ezzel lényegében ítéletet mond az addig a kettős életével és ravasz húzásaival a rendszer és az ellenzék, azaz lényegében rossz és jó között lavírozó karakter felett. Milyen volt eljátszani, hogy épp leírnak emberileg?

– Nem lehet jó érzés egy ilyen mondatot kapni a szerelmedtől. Demeterbe is belehasít ez a mondat. Közben meg szerettem ennek a helyzetnek a fanyal humorát, hiszen Judit feldúlt, próbál elhatárolódni a rendszertől és az apjától, de hát a szívét pont annak az embernek önti ki, akinek nem kéne, hiszen érintett az ügyben. Hasonlóképp, főként a humoros oldalát kerestük, és sok nevetéssel dolgoztuk fel a forgatáson, amikor megvertek, vagy amikor elütöttek.

Ezzel azt még nem mondta el, hová helyezte magában Geri alakját az ártatlan–áldozat–cinkos–bűnös skálán.

– Hol inkább ide, hol inkább oda. Nem tudom, mennyire sikerült, de azt a pontot volt a legérdekesebb elcsípni, amikor átfordul benne valami. Amikor már nem csak az vezeti a tetteit, hogy az öccsével zsarolják, hanem elkezdi élvezni és kihasználni a helyzetét. Vagyis a hatalmat.

Hogyan készült fel ilyen ellentmondásos karakterre, amikor megkapta a szerepet? Elemeztétek a jellemét, hogy mikor mi mozdul meg benne?

– Persze, alaposan átbeszéltük a rendezővel és a stábbal az egyes jeleneteket, illetve az epizódokat külön-külön. De még mielőtt elkezdtünk együtt dolgozni, csináltam egy timeline-t, ahova felírtam Demeter Geri összes jelenetét. Mivel a nyolc epizód forgatókönyve kinyomtatva vagy 20-30 centi vastag, átlátni is elég nehéz volt, mikor mi történik, nemhogy azt a benső utat végigkísérni, amit Geri karaktere bejár. Szép sorban felvázoltam az összes jelenetét, és onnantól kezdve apránként el tudtam kezdeni kitaláni és összerakni, hol tart az előzőhöz és a következőhöz képest. Kisebb és nagyobb érzelmi amplitúdókból építgettem fel a szerep ívét.

Mennyi idő volt minderre?

– Két hónapom, de az elejébe még belecsúsztak más színházi feladatok, aztán pedig el kellett kezdenem írnom a szakdolgozatomat. És a felkészülést az is bonyolította, hogy nem időrendben forgattunk. Azt hiszem, az első napon az ötödik epizódból volt egy jelenetem, a másodikon a nyolcadikból, a harmadikon meg a hatodikonból. Nagyon ott kellett lenni fejben, hogy épp hol is tart a karakter.

„Jobban élveztem, amikor a gonosz Gerit alakítottam, mint amikor a lúzert” (fotó: Hegedüs Márton)

Az önök 1990-es években született generációja számára már történelem a rendszerváltás, a beszervezések és az állambiztonság világa pedig még annál is távolibb. Elmondta már más interjúban, hogy például a Dögkeselyű című film, Molnár Gál Péter emlékiratai, vagy Machiavelli A fejedelme segítettek felkészülni a korszak morális dilemmáira. Engem most kifejezetten az érdekelne, konkrétan milyen színészi módszerekkel próbált belehelyezkedni a rendszer kiszolgáltatottjának a bőrébe?

– Ahhoz, hogy színészileg minél pontosabbá tudjam tenni az eszközeimet, azt próbáltam meg felmérni, hogy mik voltak akkor a tétek. Mit veszthetett valaki, akit megzsaroltak? Mivel fenyegették meg? Nagyon durva, ha elképzelem, hogy mondjuk a nővéremmel, vagy az egyéves kisfiával zsarolnak meg. Belegondolni is rossz.

Azt is megpróbálta elképzelni, hogyan reagálna, ha kiderülne, hogy valakit a családban beszippantott az állambiztonság gépezete?

– Nem, ezzel a gondolattal valamiért nem játszottam el. Amennyire tudom, a családunkban inkább az ellenkezője történt. A nagypapát a háború után nem sokkal elintézte a rendszer, és onnantól kezdve csak hátráltatták őket is, a szüleimet is.

Diáktüntetéssel, beszédekkel és hatósági fellépéssel viszont találkozott a Színművészeti előtt az egyetemfoglalás hónapjaiban, hiszen végzősként a blokádról járt a castingra. A Vas utcai tapasztalatokból tudott építkezni?

– Amit onnan hozok, az elsősorban demokrácia- és közösségi élmény. Az egész egyetemfoglalás alatt nagyon-nagyon sok ellentétes érv ütközött, és először hajmeresztő volt hallani pont az ellenkezőjét annak, mint amit én gondoltam. De amint megértettem, hogy a másik fél milyen helyzetből beszél, egyből sokkal könnyebben elfogadhatóbbá vált az, amit mond. A kompromisszumhoz szükséges türelmet, egyfajta elfogadó kommunikációt tanultuk ott meg igazából. Az igazi rendőrök pedig nagyon kedvesek voltak, a róluk alkotott képem például kifejezetten sokat, és jó irányba változott.

– Nem is tudja elképzelni, hogy elkerülendő valami rosszat, vagy valamilyen előnyért egy mai fiatal konspiráljon, információt manipuláljon, vagy kettős játékba kezdjen?

– Nem… Ez ma elképzelhetetlen… De például a felkészülés alatt eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha az egyetemfoglalás alatt lett volna közöttünk besúgó. Borzasztó, sőt egyszerűen elképzelhetetlen lett volna számunkra, hogy valaki keresztbe tegyen, vagy kijátssza azt, amit szinte az egész közösség szeretett volna. Bár lehetnek enyhítő körülmények, de azért szép kis népharaggal nézhetett volna szembe…

Ahogy 2020 őszén hősök lettek az egyetemfoglaló színművészetisek, úgy most A Besúgó színészei, illetve fiktív karakterei lettek azok, akiknek a sorsát a fél ország figyeli a bulvárlapokon a leglátogatottabb médiumokon át a legszakmaibb csatornákig bezárólag. És közben sokan bírálják a sorozatot, hogy történelmileg sehogyan sem hiteles, nem így zajlottak a beszervezések, nem így kommunikáltak az ügynökök, nem így szerveződött a rendszerváltás stb. Mi a fontosabb, a hitelesség, vagy, hogy lebilincselő legyen?

– A hitelesség kérdését, és az ezzel a kapcsolatos vitát magamban át tudom fordítani egy jó dologra. Nyilván nem az volt a cél, hogy dokumentumfilmet csináljunk. Viszont ez a kor és ezek a témák, az ügynökkérdés, a szocializmus, vagy akár a rendszerváltás meglehetősen hiányosan vannak feldolgozva. És pláne nincsenek őszintén kibeszélve. Valahol, valahogy el kell kezdenünk beszélgetni a közelmúltról. Ha A besúgó történelmi hitelessége kapcsán ír valaki egy vitacikket az állambiztonság működéséről, vagy valaki előáll, és elmondja, hogy is volt tényleg ez vagy az az esemény, akkor abban az a lényeg, hogy témává válik, hogy beszélni kezdenek a korról. Nem baj, ha valamibe belekötnek – a vita majd egy másik szinten nyugvópontra jut. Így is tehet egy televíziós sorozat azért, hogy a történelmi tényeket jobban megismerjük.

Lehet tudni önről, hogy vallásos családból jön. Számít-e ez, amikor egy ilyen morálisan kérdéses karaktert, helyzetet kell megformálni színészként?

– A vallásos neveltetés nyilvánvalóan meghatározza a gondolkodásomat. Nem tudom, meddig lehet ezt bennem visszavezetni a szerep szintjén, de arra vonatkozólag mindenképp iránymutató, hogy miként, milyen irányban szeretném élni az életemet. Az pedig teljesen megfér a színész-léttel, hogy mint magánember egy vallási közösséghez tartozom. Távolabbról nézve, a színházat magát is egyfajta spirituális térnek látom, amit valamilyen szinten párhuzamba lehet állítani a templommal. Itt is, ott is összejönnek emberek, jó esetben nyitottan és úgy jönnek ki a miséről vagy az előadásról, hogy történt bennük valami.

„Nem baj, ha valamibe belekötnek” (fotó: Hegedüs Márton)

Hogyan „jött ki” A Besúgó forgatásáról?

– A közös alkotás munkafolyamata: a találkozás és együttlét a színésztársakkal, a rendezőkkel, illetve a stábbal nagyon sokat adott. Közben viszont embert próbáló három hónap volt: lényegében karanténban tartottak, nehogy elkapjuk a koronát és kiessen valamelyikünk. A forgatásról meg otthonról sem mozdulhattam el, és csak a produkció sofőrei vihettek a helyszínek között. Dolgoztunk napi 13-14 órát, és aztán éjszakánként a szakdogámat írtam. Nagyon nehéz volt. Különösen a magánéletemben.

Kapott segítséget, hogy könnyebb legyen kitartani?

– Igen. Nagyon kellett, hogy ki tudjam beszélni magamból a feszültséget. Öröm az ürömben, hogy a felgyülemlett érzékenységet és sebezhetőséget jól fel tudtam használni színészként.

Azt mondja, szerettek együtt dolgozni a csapattal. Tudták egymást is támogatni?

– Persze. Gondold el, a Szávát alakító Patkós Marcival majdnem minden nap forgattunk együtt. Vagy ötven napot lényegében összezárva töltöttünk. Volt bőven időnk beszélgetni az átállásokban. De a többiekkel is mentek a dumázások, haverkodások, pláne, hogy a legtöbbjüket persze már korábbról ismertem.

Van egyébként valaki, akivel rendszeresen ventilál, akivel megosztja a munkáival kapcsolatos félelmeit, szorongásait, örömeit?

– Az egyetemen kialakult kisebb-nagyobb baráti társasággal, osztály- és évfolyamtársakkal. Kialakult ennek az öt év alatt egy kerete. Jó velük megbeszélni közösen dolgokat, főleg, mert azonos nyelvet beszélünk. De hogyha van valami nagyobb kérdés, akkor az osztályfőnököket is bármikor felhívhatjuk.

Van-e mellettük valaki, aki figyeli és segíti a pályafutását? Ki az, akinek a véleménye számít, amikor például arról van szó, hogy elvállaljon, vagy inkább visszautasítson egy felkérést?

– Az egyetemi kapcsolataimon kívül édesanyám és a családom rendkívüli szeretetét és támogatását élvezem, valamint van egy színészügynököm, aki a filmes produkciókkal kapcsolatban segít nekem.

Hogy látja, a kamera vagy színpad lesz fontosabb a következő években?

– Mind a kettő egyformán fontos, és közel áll hozzám. Szerintem nem lehet, de nem is kell választani közöttük, jól megférnek egymás mellett. Az igazi célom – tulajdonképpen azóta, hogy felvettek a Színműre – egy jó alkotóközösség megtalálása lenne. Van is pár, ami vonzó számomra. Addig is, amíg valamelyiknél kikötök, szabadúszóként örülök, ha a hetemet látom előre.

És mi lesz közben Demeter Gerivel?

– Nem látok bele azokba a körökbe, ahol eldöntik a folytatás sorsát, de ha hívnak, akkor megyek, és szívesen eljátszom!


Az interjú A Szív jezsuita magazin július-augusztusi számában jelent meg. Szerző: Végh Dániel, A Szív lapmenedzsere


Nyitókép: Hegedüs Márton

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Interjú