„Ha tudom, mi az az Auschwitz…” – így vált a haláltábor a legnagyobb magyar temetővé
Ördögi feladatot szabtak a Magyarországra 1944. március 19-én bevonult németek a követelésükre felállított Zsidó Tanácsra: noha együttműködésük esetén kíméletet ígértek, a nácik egyedüli célja a halálra szántak megnyugtatása volt. Ebben a helyzetben a Tanács munkájában résztvevők egyszerűen nem hozhattak morálisan helyes döntéseket – ez derül ki az egykori budapesti hitközségi vezető, Munkácsi Ernő Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához című, 1947 után most újra megjelent kötetéből. Nyomasztó alászállás a pokolba.
Napfényes vasárnap volt 1944. március 19-e. A budapesti zsidó hitközség Síp utcai székházában egy ijedt tisztviselőnő fogadta a rettegett náci titkosrendőrség, a Gestapo embereit. Elmondta, hogy a vezetők nincsenek bent, s mivel a németek látták rajta a félelmet, ravaszul nyugtatgatni kezdték. A nő felengedett, végül azt mondta: „Wir sind kameraden!” [Bajtársak vagyunk!]; férje ugyanis az első világháborúban a Németországgal szövetséges Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében volt tartalékos főhadnagy. „Ebben a mondatban benne volt a budapesti, sőt az egész magyar zsidóság végtelen naivsága, pusztulásukat eredményező naiv optimizmusa” – értékelte a német megszállás után nem sokkal bekövetkező holokauszt ismeretében szívszorító jelenetet Munkácsi Ernő.
A Park Könyvkiadó gondozásában 1947 után újra megjelent Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához című könyvében szereplő értékelés nemcsak a Síp utcai tisztviselőnőre, hanem az 1950-ben elhunyt szerzőre is vonatkozik. Munkácsi Ernő édesapja, Munkácsi Bernát jeles finnugrista-turkológus szakember, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, ő maga pedig jogász, évtizedeken keresztül a Pesti Zsidó Hitközség jogtanácsosa, a Magyar Zsidó Múzeum igazgatója volt.
Képviselője annak az asszimilált, jellemzően fővárosi neológ zsidóságnak, amelynek tagjait a régi Magyarországon „Mózes-hitű magyaroknak” nevezték.
Munkácsi nem sokkal az események után megjelent munkája egyfelől be akarta mutatni, miként történt a német megszállás után az államigazgatás és a csendőrség aktív közreműködésével a magyar zsidóság jelentős részének deportálása. Másrészt saját szerepét is tisztázni akarta. A Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett megszállása után német parancsra felállított Zsidó Tanácsnak ugyan nem volt tagja, de jogi szakértőként segítette annak munkáját. Márpedig a testület feladata elvben a teljes magyarországi zsidóság képviselete lett volna, de hamar kiderült, hogy a nácik a megsemmisítőtáborokig vezető politikájuk kiszolgálását várták el. Így a Zsidó Tanács tagjaira és a tevékenységükben közreműködőkre a kollaboráció árnyéka vetült – ennek cáfolataként írta meg Munkácsi Ernő, pedáns jogászként, saját védőbeszédét. Tevékenységét többen élesen bírálták, így például Fisch Henrik kápolnásnyéki rabbi, aki a könyvben is közölt vádiratában a vidéki zsidóság deportálásával kapcsolatos tétlensége miatt Munkácsit bűncselekménnyel vádolta meg.
Az eredeti, 1947-es szöveget Bohus Kata, Csősz László és Laczó Ferenc történészek mintaszerű munkával egészítették ki jegyzetekkel és tanulmányaikkal, a szakemberi munka fontosságát ebben az esetben aligha lehet túlbecsülni. Munkácsi könyvében nem csupán ma már ismeretlen politikusok, katonák, hitközségi vezetők tucatjai szerepelnek, de a korszak jogi környezetének megértése is nehézséget okozna a szakszerű magyarázatok nélkül. A megoldhatatlan emberi, közösségi dilemmák és tragédiák feldolgozásához pedig végképp elengedhetetlenek a történészi értelmezések.
Ahogy a Bohus Kata (norvégiai Tromsø egyetemének kutatási tanácsadója) és Laczó Ferenc (a hollandiai Maastricht egyetemének docense) előszavában fogalmaz, Munkácsi Ernő egész jogászi pályafutását, így az 1944-es évben játszott tragikus szerepét is a magyar törvényhozó és közigazgatási szervek racionalitásába és belátásába vetett hit és a velük való együttműködési igény jellemezte. Még akkor is, amikor már teljesen nyilvánvaló lehetett volna, hogy ez a bizalom valójában megalapozatlan, sőt félrevezető és káros.
Erre példa a német megszállásra való reagálás. Amikor a zavarodott hitközségi vezetők a német bevonulás estéjén összegyűltek, Munkácsi azt javasolta: még mielőtt bármilyen tárgyalást kezdenének a megszállókkal, forduljanak a magyar hatóságokhoz, „hiszen mi magyar állampolgárokat képviselünk!” Izgatott telefonálgatás kezdődött, a kultuszminisztériumból egy álmos miniszteri titkár nem tudott intézkedni, mert a tárcavezető házon kívül volt. A Belügyminisztériumban annyit mondtak az egyre kétségbeesettebb zsidó vezetőknek, hogy Keresztes-Fischer Ferenc a Miniszterelnökségen van (miközben a minisztert valójában a németek lefogták).
A rendőrség pedig némi hallgatás után azt az utasítást adta, hogy „amit a németek kívánnak, teljesíteni kell.”
Innentől kezdve a „teljesítés” állt a a német utasításra március 21-én megalakult Zsidó Tanács tevékenységének középpontjában. Ahogy a szakirodalom megjegyzi, a más megszállt országokban is létrejött tanácsok felállításakor a „végső megoldást” irányító Adolf Eichmann és köre ügyelt arra, hogy azok tagjai a korábbi zsidó vezetés köreiből kerüljenek ki. Számukra létfontosságú volt, hogy az új elöljárókat a tömegek legitim vezetőkként elfogadva kövessék az általuk tolmácsolt parancsokat. A Zsidó Tanácsok egyik fő funkciója ugyanis a halálra szántak megnyugtatása volt. Éppen ezért e testületek tevékenysége máig vitatott. Az extrém történelmi helyzet extrém erkölcsi szituációt eredményezett, amelyben nem maradt jó választás. A nácik gondosan igyekeztek leplezni szándékaikat – eleinte a zsidó közösséget éppúgy nyugtatták, ahogy a bevezetőben említett hitközségi tisztviselőnőt. „Ha nincs rendbontás, nem lesz büntetés, a zsidó tömegeket pedig csak háborús munkára veszik igénybe” – valahogy így szólt az üzenet. A Stern Samu vezette magyarországi Zsidó Tanács munkájában résztvevők, így Munkácsi is, azt gondolhatták, ha ők nem vállalják a megbízást, vállalják mások. Olyanok, akik nem rendelkeznek az övékéhez hasonló kapcsolatrendszerrel a magyar politikai elit soraiban, s még a Zsidó Tanács szerény eredményeit (az ellátás megszervezése, mentesítések, egyes személyek-családok kiszabadítása az internálótáborokból vagy a gettókból) sem érhették volna el.
Munkácsi Ernő A könyv 1947-es kiadása
A Zsidó Tanácsok munkájában résztvevők, így Munkácsi Ernő tevékenységének megítélésekor figyelembe kell venni, hogy – amint azt Laczó Ferenc megfogalmazza – egyik választható alternatíva sem lett volna egyértelműen helyesebb, és egyik sem vezetett volna vállalható eredményekhez. (A sokat emlegetett ellenállás vagy különösen a fegyveres harc egyik európai országban sem vált valóra, a zsidóság sehol nem lázadt fel. A nevezetes varsói gettólázadásra is nyolc hónappal azután került sor, hogy 1942 nyarán majd’ 300 ezer munkaképtelen embert küldtek a treblinkai haláltáborba, s a lengyel zsidók értesültek a nekik szánt sorsról.) „A Tanács egyes döntéseit ettől még természetesen lehet eredményesebbnek vagy károsabbnak, szerencsésebbnek vagy szerencsétlenebbnek tartanunk, de eközben talán bölcsebb belátnunk, hogy tagjainak nem állt módjukban morálisan vállalható döntéseket hozni” – írja Laczó Ferenc. A morális csapdahelyzetet pedig végképp kilátástalanná tette, hogy a minden jogfosztás ellenére a magyar zsidóság jelentős része (a fronton szolgálatot teljesítő munkaszolgálatosok kivételével) Magyarországon biztonságban hitte magát. Elsöprő többségük 1944 tavaszán a háború gyors befejezésében reménykedett, s még elképzelni sem tudták a haláltáborok borzalmait.
„Ha tudom, mi az az Auschwitz, akkor nincs az a földi hatalom, amely bekényszerített volna abba a vonatba. De viszont nincs az a földi hatalom, amely elhitette volna velem, hogy létezik egy ilyen Auschwitz” – vallotta egy magyar túlélő az 1961-es jeruzsálemi Eichmann-perben.
Munkácsi visszaemlékezésének legellentmondásosabb része éppen az Auschwitzi Jegyzőkönyv megismeréséről szól. A haláltáborból megszökött két szlovák zsidó ember által készített dokumentumnak nagy szerepe volt abban, hogy Horthy Miklós végül leállította a deportálásokat, s a budapesti zsidóságot nem hurcolták el. Munkácsi igyekezett bizonyítani, hogy a Zsidó Tanács milyen későn ismerte meg a szöveget. Pedig a fő kérdés nem az auschwitzi tábor működése volt, hanem az, hogy a vezetők tudták-e, a deportálások minden bizonnyal tömeges gyilkosságokhoz vezetnek. Márpedig erről bizonyosan voltak információk az európai zsidóság előző években bekövetkezett megsemmisítése nyomán. Mégis együttműködtek, mert úgy gondolták, hogy aki időt nyer, életet nyer.
Munkácsi Ernő felmérhetetlen emberi szenvedésről szóló könyvének egyik fontos része a keresztény egyházak tevékenységét taglalja. Miközben a katolikus és protestáns püspökök megszavazták a Felsőházban zsidótörvényeket, az üldöztetések idején előbb bátortalanul, majd egyre határozottabban emelték fel a szavukat. Igaz, elsősorban a kikeresztelkedettek érdekében, akik már kereszténynek számítottak, és sajnos a nyomásgyakorlás javarészt a színfalak mögötti akciókra korlátozódott. Egységes, minden felekezetet összefogó nyilvános kiállás soha nem született a származásuk miatt üldözött és deportált magyar állampolgárok érdekében. 1944 áprilisának végén például Ravasz László református püspök tudomást szerzett a kárpátaljai gettókról, gyűjtőtáborokról, ahol embertelen körülmények között szenvedtek az emberek. Kihallgatást kért Horthy Miklós kormányzótól, aki viszont azt állította az azonnali intézkedést kérő egyházvezetőnek, hogy a németek csak dolgozni visznek ki embereket, akiket a családjuk is elkísér. (Ezért kerülnek a gyűjtőtáborokba nők, idősek és gyerekek.) A kormányzó azt mondta a püspöknek, hogy a „munkára” vitt embereknek éppúgy nem görbül majd a haja szála sem, ahogy a régebb óta Németországban dolgozó magyar munkásoknak. A református püspök azzal a meggyőződéssel jött ki a megbeszélésről, hogy Horthyt félrevezetik.
Rögtön utána pedig Baky László belügyi államtitkár, a zsidóság elhurcolásának egyik fő magyar állami szervezője lépett be a kormányzóhoz…
Munkácsi Ernő könyvében hálás szavakkal emlékezik meg Márton Áronról, Erdély katolikus püspökéről, aki nyilvánosan elítélte a gettósítást a kolozsvári Szent Mihály-templomban 1944 áldozócsütörtökén tartott szentbeszédében: „Aki a felebaráti viszonyt az emberek egyik csoportjától, bármilyen meggondolások alapján elvitatja, az magára vonja az ítéletet, hogy adott esetben őt úgy tekintsék, mint »pogányt és vámost«, ami az evangélium nyelvén törvényenkívüliséget jelent. […] Népünk keresztény érzése azonban ösztönösen tiltakozik, ha ugyanakkor tapasztalja, hogy emberekben az emberi személy méltóságát megalázzák és embereket jogaikban, vagy emberi jogaik védelmében korlátoznak a véleményük, vagy vallási mivoltuk miatt” – hirdette Erdély püspöke. Munkácsi beszámol arról, hogy beszédét Budapesten sokszorosították, „sok száz keresztény innen nyert útmutatást, sok ezer üldözött zsidó reménységet”.
Szavainak nem volt hatása a magyar állam szerveire. Munkácsi Ernő drámai visszaemlékezésének legnyomasztóbb részei éppen a deportálásokat végrehajtó csendőrség brutalitásáról és a törvényhatóságok készséges közreműködéséről szólnak, a Zsidó Tanácshoz ugyanis az egész ország területéről futottak be jelentések a szörnyűségekről.
Tenni azonban szinte semmit nem tehettek. Munkácsi Ernő háromnegyed évszázad elteltével ismét megjelent könyve arra emlékeztet, hogy a történelemben néha csak a rossz és a még rosszabb közül lehet választani. Munkája minden önigazoló szándéka ellenére is segít megérteni, hogyan vált Auschwitz a legnagyobb magyar temetővé. Majd’ négyszázezer honfitársunkat ölték meg ott.
Nyitókép: Az auschwitz–birkenaui koncentrációs tábor 1944-ben (fotó: Fortepan/Lili Jacob)
