Ukrajna, egy birodalom temetője? – Polonista és russzista vitája az orosz impériumról
„Nem a világ többi része fenyegette vagy fenyegeti Oroszországot, ahogy ezt a birodalmi narratíva szereti hangsúlyozni, hanem az elmaradottságból ered a terjeszkedési politika” – mondja Mitrovits Miklós történész-polonista, az ELKH BTK Történettudományi Intézet és az Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézet tudományos főmunkatársa. Vitapartnere, Stier Gábor Oroszország-szakértő, a Magyar Hang rendszeres szerzője és az orosz Bilderberg-csoportnak is nevezett Valdaj Klub résztvevője nem ért egyet Vlagyimir Putyin azon állításával, hogy ukrán nemzet nem létezik, de az ukrán nemzetépítés retorikáját visszatetszőnek találja. A vita lapunk újságíróiskolája, a Válasz Műhely hallgatójának vizsgamunkájaként készült el.
„Na de miért nem adnak helyet oroszpárti hangoknak is?” – kapta meg a számonkérő felvetést a Válasz Online a háború kitörése óta nem egy alkalommal. A válaszunk egyszerű: ami a lényeget illeti, kevés dolog lehet egyértelműbb a jelenlegi helyzetnél. Oroszország ebben a történetben brutális és bűnös agresszor, Ukrajna pedig áldozat. Ami azonban a hátteret illeti, nem vitathatjuk, hogy többféle megközelítésnek is lehet létjogosultsága, ezért úgy döntöttünk: vitaformában megmutatjuk ezeket is. Természetesen nem a Kreml-propaganda kommentszekciókban visszaköszönő szintjén, hanem a putyini politikát általában helyeslő módon értelmező szakértő megkérdezésével.
– A történészek között vita van arról, hogy mióta létezik az orosz impérium. A 15. század végén, a 16. század első felében jelenik meg a moszkvai állam hivatalos terminológiájában a „Roszija, Ruszija” szó. Ez a korszak az orosz birodalom születése?
Stier Gábor: A tudományos irodalomban sok vita folyik arról, hogy Oroszország mikor vált birodalommá. Egyes szerzők (Geoffrey Hosking, Dominic Lieven) 1552-t, vagyis Kazany elfoglalását tekintik ezen időszak kezdetének. Hivatalosan azonban 1721. november 2-át tekinthetjük a birodalom születésének. I. Péter orosz cár ezen a napon az északi háborúban aratott győzelemével és a svédekkel megkötött nystadti békeszerződés után a szenátorok kérésére megkapta az egész Oroszország császára és a Haza Atyja címet.
– Úgy tűnik, az orosz állam létezésének esszenciája a birodalmiság.
Mitrovits Miklós: A mindenkori Oroszország mindig a nyugati kultúrkör periférián, Európa legszélén helyezkedett el. Ebben a perifériás helyzetben felismerte, hogy önmaga kialakíthatja a saját centrumát. A legkésőbb a 16. század folyamán megerősödő Moszkvai Nagyfejedelemség az európai világ legkülső körében, a legtávolabbi periférián emelkedett fel, a korabeli közlekedési viszonyok mellett óriási távolságra a nyugati civilizáció központjától. E tény alapvetően meghatározta a külpolitikai gondolkodást, sőt máig hatással van rá. Az oroszok körében ezért meg nem válaszolt kérdés, hogy hová tartozik az országuk: Kelet vagy Nyugat? Esetleg egy önálló centrum? A perifériás helyzet ugyanis ezt utóbbira is lehetőséget ad. Ha egy állam nem függ senkitől, mondhatni légüres politikai térben jön létre, akkor lehetősége van az önálló centrum kialakítására. Azt gondolom, hogy a terjeszkedés és a birodalommá válás a földrajzi helyzetből is adódott, amihez aztán ideológiát gyártottak.
Stier: Oroszország mindig is Európa részének tekintette magát, ám miután Európa, illetve a Nyugat nem hajlandó egyenrangú partnerként elfogadni, az utóbbi időben sértődötten hátat fordított. Ez ráadásul egybeesett azzal, hogy a világ súlypontja is Ázsiába helyeződött át. Abban egyetértünk, hogy sokkal inkább civilizációról, mint pusztán birodalomról beszélhetünk. Úgy vélem, Oroszország jelenleg is a Nyugattal szembeni civilizációs alternatívát kínáló vonzásközpontként gyűjtené maga köré népeket, ahogy tette ezt a középkorban.
– A mongol uralmat lerázó Moszkvai Nagyfejedelemség 300 év alatt leigázta a többi orosz fejedelemséget, majd megsemmisítette az Arany Hordát, bekebelezte a hatalmas szibériai területeket, hogy végül Nyugat felé forduljon. Mennyiben tekinthető Oroszország klasszikus gyarmatosító birodalomnak?
Mitrovits: A nemzetközi történetírásban nem nagyon vitatja ma már senki, hogy Oroszország is gyarmatbirodalom volt. Igaz, nem tengerentúli területeket szerzett meg, de egyébként a gyarmatosítás minden jellemzőjét magán hordozta. Kelet felé Szibéria és Közép-Ázsia, dél felé a Kaukázus, majd nyugat felé a Nagy Katalin-i hódítások a Fekete-tenger partvidékén gyarmatosító jellegű hódítások voltak. Az oroszok katonai telepeket és kereskedővárosokat építettek (Szevasztopol, Herszon, Mikolajev, Odessza stb.). Megteremtették az orosz flottát, s ezáltal a Kaukázust és a Balkánt is befolyásuk alá tudták vonni. Kezdetben keletre könnyebb volt terjeszkedniük, de mindig is tudták az orosz uralkodók, hogy államuk akkor lesz európai politikai tényező, ha kijutnak a „meleg tengerekre”. Alapvetően tehát a nyugati irányú terjeszkedés máig a világhatalmi státuszuk alapja. Ezeket a hódításokat már nem a korábbi „Harmadik Róma”-elmélettel igazolták, sokkal inkább praktikus nagyhatalmi, katonai és kereskedelmi terjeszkedéssel állunk szemben. Az Oszmán Birodalom legyőzésével a Fekete-tengeren keresztül Oroszország európai hatalmi tényezővé, a bécsi kongresszus eredményeként már közép-európai hatalommá válik. A cári birodalom csúcspontja, amikor a Habsburgok I. Miklós cárt kérik fel a magyar szabadságharc leverésére.
Stier: Más létező birodalmakkal ellentétben Oroszországnak nem voltak tengerentúli gyarmatai, a szomszédos népek és területek annektálásával terjeszkedett. Én úgy látom, az oroszoknál a birodalmi tudat egybeolvad a nemzetével: Nagy Péter idején kerül be az orosz nyelvbe a „nemzet” fogalma, ugyanakkor, amikor ország birodalommá válik. Az elmúlt 300 évben e két fogalom nagyon összetett viszonyban állt egymással, ahogy ma is. Szerintem nincs egyértelmű válasz arra, hogy Oroszország nemzet-e vagy birodalom. Az oroszok számára a birodalmiság egyszerre határozza meg az identitást, a mentalitást és a külpolitikát is. Egyszerre ad stabilitást, és merevíti meg a politikai rendszert és nehezíti meg a kapcsolatok építését. Több mint nemzet, de nem klasszikus értelemben vett birodalom, amely újabb és újabb hódításokra törekszik. Mint Alekszej Miller történész fogalmaz, „Oroszország a kollektív identitás pilléreként örökölte a szuverenitás és a nagyhatalmi státusz megőrzésének lankadatlan vágyát.”
Mitrovits: Gáborral ellentétben azt gondolom, hogy orosz birodalmi terjeszkedésnek minden esetben belpolitikai okai voltak és vannak. Nem a világ többi része fenyegette vagy fenyegeti Oroszországot, ahogy ezt a birodalmi narratíva szereti hangsúlyozni, hanem az elmaradottságból (vagy különutas fejlődésből) ered a terjeszkedési politika.
– Putyin állítása szerint az orosz és az ukrán nép azonos. Nyelvileg valóban közel állnak egymáshoz, a pravoszláv vallás is összeköti őket. Mindkét nemzet hivatkozik a Kijevi Ruszra, mint a keleti szlávok közös történelmi államára, más szempontból viszont különböznek is egymástól. Igaz vagy hamis az orosz elnök állítása?
Mitrovits: A mai Ukrajna nyugati része Lviv (Lemberg) központtal sosem tartozott Oroszországhoz. Ez a terület a lengyel–litván állam felszámolása után a Habsburg Monarchia része volt, majd 1921 után újra Lengyelországhoz került. A Szovjetunió csak 1945-ben foglalta el és vonta be a már létező Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságba. Ennek megfelelően
a mai Nyugat-Ukrajna a lengyel–litván, majd a Habsburg államalakulatokba való betagozódása révén erősen nyugati orientációjú. Az egykori galíciai ukránok leszármazottai görögkatolikus vallásukban is különböznek a Dnyepertől keletre élő pravoszláv honfitársaiktól.
Összességében az oroszokkal szemben az ukránok mentesek a birodalmi tudattól, és inkább hasonlítanak a többi közép-európai nemzethez. Fontos a közös nyelv és a kultúra, ezek, illetve a megszállók elleni szabadságküzdelmek jelentik a nemzet kötőanyagait. Hősi eposznak számít a kozák mozgalom, amely előbb a lengyel–litván állam, majd később a cári önkény ellen is harcolt, miközben a függetlenséget és a társadalmi kötöttségektől mentes szabad életet hirdette. Ez köszön vissza Ukrajna himnuszának refrénében is: „Szabadságunkért mi szívünk, lelkünk feláldozzuk. / Mutassuk meg, hogy kozákok gyermekei vagyunk!”
| Kiemelkedő mozzanata a közös ukrán-orosz történelemnek, amikor ezen a vitatott határvidéken portyázó zsoldos nép, a kozákság 1648-ban fellázadt a lengyel uralom ellen. Vezetőjük, Bohdan Hmelnickij hetman vezetésével 1654-ben hűségesküt tettek I. Alekszej orosz cárnak, cserébe a Zaporozsjei Had elnevezésű „államuk” területén autonómiát kaptak. Ezzel a történelemben először megindult az önálló kozák (ukrán) állam szervezése. Hmelnickij megítélése kettős, egyrészt az ukránok őt tartják az államiság alapító atyjának, ugyanakkor olyan történelmi szereplőnek is, aki végveszélybe sodorta a szabadságukat azzal, hogy oroszokhoz kötötte a népe sorsát. A következő szűk 150 év alatt a kozákság gyakorlatilag feloldódott az orosz és egyéb nemzetekben. Az egyre központosítottabb cári birodalomban pedig az ukrán területek függetlenségének, önigazgatásának a kérdése került le napirendről. Érdekes analógia a kozákok magyarországi hajdúkkal való összevetése. Ahogy ezt Varga Beáta ebben tanulmányban kiemeli: „a kozákság és a magyarországi hajdúk genezise szinte egy időben, a 15. század végén történt és a 16. század közepéig szervezetlen katonai erőt képviseltek. Ezen katonarétegek hasonló történeti szerepet játszottak a nemesség és a jobbágyság között, differenciált és heterogén, »köztes« társadalmi kategóriát képeztek. A társadalmi feszültség levezető szelepeként jöttek létre. Képesek voltak fegyverükkel formálni hazájuk bel- és külpolitikai eseményeinek menetét.” |
Stier: A modern Ukrajna tragédiája, hogy a fiatal állam a nemzetépítés jegyében megpróbál ukránosítani mindent és mindenkit. Másrészt pedig a lázas identitáskeresés közben megtalált és
piedesztálra emelt történelmi hőseit kizárólag a „nagy testvérrel” szembeállítható korszakokban keresi, így pedig náci ideológiával rokonszenvezők és a Hitlerrel kollaborálók között találta meg. Ráadásul mindezt az európai értékekről szóló retorikával öntik le, így még visszatetszőbb a dolog.
Így dicsőült meg a függetlenségi eszme nevében a második világháborúban a szovjetek ellen harcoló Sztepan Bandera. Az a Bandera, akit az oroszok, sőt az orosz etnikumú ukránok is – nem minden jogalap nélkül – fasiszta kollaboránsnak tartanak. Úgy vélem, az ukrán államiságnak kevés gyökere van, de amit Putyin mondott az ominózus február 24-ei beszédében, miszerint az ukrán nép igazából nem is létezik, azzal nem értek egyet.
Mitrovits: Tény, hogy az UPA a háború alatt együttműködött a nácikkal, de az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) rövid története egy több évtizedes függetlenségi tevékenységbe, az Ukrán Forradalmi Hadsereg történetébe illeszthető. Az is tény, hogy Bandera 1941 őszétől 1944 őszéig német börtönökben és koncentrációs táborokban raboskodott, de az UPA és az Ukrán Nacionalisták Szervezete (UON) valóban szörnyű gyilkosságok sorát követte el a háború alatt. Egyébként a lengyelek ellen is. A háború után az UPA még életben lévő tagjait az NKVD, amely szintén tömeggyilkosságokat hajtott végre, likvidálta, és az oroszok máig náciknak bélyegzik őket.
– Putyin az egykori Szovjetuniót, vagy inkább a cári Oroszország befolyási övezetét építi újra?
Stier: A most zajló háború elsősorban széles értelemben vett geopolitikai kontextusban értelmezhető. Egy orosz–amerikai proxyháborúval állunk szemben, amelyben Ukrajna nem aktív szereplő, csak felvonulási terep. Emellett természetesen az orosz birodalmi gondolkodás logikája is érvényesül, ebben a biztonságpolitikai szempontokat követve a befolyási övezet kiszélesítése a cél nyugati irányba. A háború csak részben szolgál területszerző célokat, amilyen a Donbasz, a Krím de facto státusának az elismerése és Fekete-tengeri partvidék orosz ellenőrzés alá vonása. Putyin az egykori befolyási övezet képében építené vissza a szovjet birodalmat, a szláv népeket valamiféle államszövetségbe terelné, az orosz földeket pedig „összeszedné”. Tovább ennél nem megy, hiszen már ez is feszegeti a lehetőségeinek határait.
Mitrovits: Szerintem Putyin soha nem számolhatott reálisan azzal, hogy egész Ukrajnát elfoglalja és visszaterelje a birodalomba. Ennek 1991 óta sosem volt reális esélye, de Putyin mintha erről nem mondott volna le. Amikor 2011-ben a harmadik elnöki ciklusára készülve meghirdette az Eurázsiai Gazdasági Uniót, abban Ukrajnának kiemelt szerepe lett volna. Ám 2014-ben Janukovicsékat hiába kényszerítették rá, hogy az EU-társulási szerződés helyett Eurázsiát válasszák, az ukrán társadalom forradalmat robbantott ki. Ennek következménye lett, hogy az oroszok annektálták Krímet, és elkezdték támogatni a donbaszi szakadárokat. Ezzel viszont azt érték el, hogy az ukrán társadalom és politika rendkívül oroszellenes lett. Ezzel együtt én is úgy látom, Moszkva a Gábor által említett Balparti-Ukrajnát szeretné megszerezni, vagyis nem a nyugati kultúrkörrel kapcsolatban állt egykori Kijevi Rusz törzsterületeire tart igényt. A dolgok állása alapján azonban elképzelhető, hogy még erről is lemondhat.
