Nyáry Krisztián: A muszkavezető
Ha azt hinnénk, az oroszok érdekeit hazájukkal szemben képviselő magyar vezetők hagyománya csupán a huszadik századra nyúlik vissza, nagyot tévedünk – derül ki Nyáry Krisztián Válasz Online-nak küldött írásából. Ultrakonzervatív hazafi volt az 1800-as években élt Zichy Ferenc, Széchenyi munkájának folytatója, vagy inkább gátlástalan kollaboráns, az oroszok beépített embere? Netán egyszerre mindkettő? Egy biztos: az első muszkavezető története következik.
Zichy Ferenc rengeteget tett Magyarország modernizációjáért. A magyar vasúthálózat egyik legelkötelezettebb fejlesztője volt, emellett ő felügyelte a Balaton szabályozását, a Sió-csatorna kiépítését, és magyar kikötőket hozott létre az Adrián. Aktív részese volt a hazai szőlő- és bortermelés megújításának, korszerű borászati iskolát alapított, modern kertészeti ismereteket honosított meg: ő termelt először spárgát és több más konyhakerti növényt az országban, és a rózsanemesítésnek is úttörője volt. Takarékpénztárat és iparvállalatokat létesített, ezenkívül önzetlen gyarapítója volt a Nemzeti Múzeum gyűjteményének. Történeti kutatásokat finanszírozott, iskolák és művészek nagylelkű mecénásaként is tevékenykedett. Remek közigazgatási szakember volt és sikeres diplomata. Akár egy második Széchenyiként is emlékezhetnénk rá, de Zichy Ferenc életművét ma legfeljebb szaktörténészek ismerik. Neve nem maradt fenn a nemzeti emlékezetben, csak legismertebb jelzője. Ő volt az első muszkavezető. A muszkavezetők sorsa pedig az, hogy senki sem emlékszik más tettükre, csak arra, hogy elárulták hazájukat az oroszoknak.
Széchenyi nyomában
Ifjabb gróf zicsi és vázsonykői Zichy Ferenc 1811-ben született az egyik legnagyobb múltú magyar arisztokrata családban. Már dédapja, nagyapja és apja is főispánként és udvari belső titkos tanácsnokként szolgálta a koronát. A családi hagyományoknak megfelelően jogi tanulmányokat folytatott, majd Pest vármegyénél és a magyar királyi udvari kancellárián kapott titkári állást. Tehetséges volt és ambiciózus, valóságos közigazgatási „csodagyereknek” számított: mindössze 28 éves korában fiumei alkormányzónak választották. 1841-től szülővárosában és a reformországgyűlés helyszínén, Pozsonyban találjuk, ahol Széchenyi gazdasági eszméinek híveként megalapítja a város első takarékpénztárát és több kereskedelmi vállalat születésénél is bábáskodik.
Munkabírásának csodájára jártak. Miközben a pozsonyi váltótörvényszék (egyfajta gazdasági bíróság) elnöke volt, a közlekedésfejlesztésben is fáradhatatlanul dolgozott. Megalapította a Pozsony-Nagyszombati Első Magyar Vasúttársaságot, elnöke volt a Magyar Középponti Vasútnak, és ő kezdte meg a Szolnok–Pest vasútvonal építését. Együtt dolgozott Széchenyivel, és kapcsolatban állt a felsőházi ellenzék vezetőjével – egyben rokonával – Batthyány Lajossal is. Nem minden kérdésben számított a reformok hívének, a Kossuth-féle Védegylet tevékenységét például nem nézte jó szemmel. Úgy összeveszett az egylet igazgatójával, Batthyány Kázmérral, hogy kardpárbaj lett belőle. Zichy nyert.
A lengyel-francia arisztokrata családból származó Maria Demblin de Ville őrgrófnőt vette feleségül, aki négy fiút szült neki. Sikeres, családos emberként költözött Budára 1847-ben, miután 36 évesen – még mindig nagyon fiatalon – kinevezték a helytartótanács alelnökévé. Ezzel a legfontosabb magyar közigazgatási vezetővé vált: a helytartótanács elnöke, a nádor csak formális vezetője volt a grémiumnak, a kormányt helyettesítő szervezet tényleges irányítása az alelnökre hárult. Nagy lendülettel kezdett munkájához, a közlekedés fejlesztését és a gazdaság élénkítését tűzte ki célul, s mindehhez segítségül hívta Széchenyi Istvánt is. Nem sejthette, hogy hivatali ideje igen rövid lesz.
1848. március 15-én Zichy Ferenc valószínűleg szívesen lett volna nagyon máshol, mint a budai várban.
Húszezres tömeg indult meg Pestről, hogy fegyvert szerezzenek, eltöröltessék a cenzúrát és kiszabadítsák a politikai foglyokat. Zichy – akiről Petőfi azt írta, hogy „sápadt vala és reszketni méltóztatott” – okos hivatalnokként, pragmatikusan kezelte a helyzetet. A vele tárgyaló delegációval abban állapodott meg, hogy a helytartótanács nem ad fegyvert a népnek, de nem is fog katonaságot küldeni a rend fenntartására, ez a pesti polgárőrség feladata lesz. Zichy kérésére a Károly-kaszárnyába zárták a fegyveres helyőrséget. A politikai foglyok szabadon bocsátására is igent mondott. Ez nem volt túl nehéz döntés: összesen két státusfoglyot őriztek Pest-Budán, ebből az egyiket, Táncsics Mihályt ki is szabadították a felkelők. (A másik rabról a nagy kavarodásban elfeledkeztek.) A tömeg harmadik követelése a cenzúra azonnali eltörlése volt. Zichy ezt is megígérte, azzal a kikötéssel, hogy a sajtótörvény megszületéséig egy közbizalmat élvező ideiglenes bizottságra bízzák a sajtó ellenőrzését. Tüstént levelet is írt a két város tanácsához, amelyben a városatyák, az Ellenzéki Kör és a pesti fiatalság képviselőiből összeállított testületre ruházta a sajtó útján elkövetett vétségek kivizsgálását. Rajta is múlt, hogy a nap vértelen forradalomként került be a történelemkönyvekbe.
Zichy Ferenc kiváló közigazgatási szakember volt, de így is meglepetést keltett, hogy az első független magyar kormány megalakulásakor Széchenyi István közmunka- és közlekedési miniszter őt kérte fel államtitkárának. Széchenyi bízott Zichy szakértelmében és nem is kellett csalódnia. Nemcsak a vasútépítés felgyorsítását menedzselte kiválóan, de arra is figyelmet fordított, hogy a vasút nyelvét németről magyarra változtassa. Munkáját csendben és fegyelmezetten végezte, a lapokban ritkán említették a nevét. Éppen ezért elgondolkodtató egy osztrák újság cikke, amelyben arról írtak, hogy Zichy a kormány képviseletében Oroszországba utazott, hogy a bajba jutott államháztartásnak orosz kölcsönt szerezzen. A magyar kormány azonnal cáfolta az értesülést. A hivatalos magyarázat szerint az államtitkár magánügyben utazott az orosz fennhatóság alatt álló Lengyelországba, mivel ott felesége révén birtokai vannak, és az orosz törvények szerint minden külföldi tulajdonosnak évente néhány hetet ténylegesen is ott kell tartózkodnia.
A magyarázat akár igaz is lehet, mégis furcsa lenne, ha az elfoglalt államtitkár emiatt szakította volna meg éppen csak elkezdett munkáját. Nem tudjuk, kivel találkozott, mit hallott az orosz politikai szándékokról, mindenesetre nyár végén újra Pesten volt. Ekkor értesült főnöke, Széchenyi István politikai meghasonlásáról és lemondási szándékáról. Amikor szeptember elején Széchenyi lemondott, ő sem maradt tovább a kabinet tagja, bejelentette, hogy befejezi közéleti tevékenységét és hazautazott Pozsonyba. Itt érte a hír, amely végleg szembe fordította a magyar kormánnyal.
A kollaboráns
Fejér vármegye volt konzervatív adminisztrátora Székesfehérváron találkozott az átvonuló Jellasiccsal, és egy tőle kapott menlevéllel indult kálozi birtokára. Útközben magyar nemzetőrök megállították, és a menlevélen kívül a kormány ellen lázító röpiratokat is találtak a kocsijában. Egy fiatal honvédőrnagy ezért hazaárulás vádjával hadbíróság elé állíttatta, és szeptember 30-én kivégeztette. A szigorú őrnagy nevét ezután egy egész ország megtanulta: Görgei Artúrnak hívták. A kivégzett „honárulót” pedig Zichy Ödönnek. Ő viszont Zichy Ferenc nagybátyja volt.
Zichy innentől felségárulónak tekintette a szabadságharcra készülő kormányt. Nem sokkal azután, hogy ’48 őszén Windisch-Grätz herceg elfoglalta Pozsonyt, ismét politikai munkára jelentkezett. Őt nevezték ki Pozsony vármegye császári biztosává. Nem ő volt az egyetlen arisztokrata, aki felajánlotta szolgálatait a császárnak, és a kormánytagok közül is akadt más, aki átállt. De Zichy Ferenc fogadta el azt a tisztséget, amit még konzervatív körökben is sokan megvetéssel fogadtak: 1849 nyarán ő lett az orosz megszálló sereg mellé kinevezett császári főbiztos. A legfőbb muszkavezető.
A közel kétszázezres cári intervenciós seregnek semmilyen helyismerete nem volt Magyarországon. A kirendelt főbiztosnak és társainak kellett megmutatniuk a felvonuláshoz szükséges utakat, gondoskodni az orosz katonák élelmezéséről és elszállásolásáról, kihelyeztetni Paszkevics herceg, cári főparancsnok magyar nyelvű hirdetményeit, egy-egy településen összeállítani a megbízhatatlannak tartott személyek listáját, gondoskodni elfogatásukról, vagyonuk elkobzásáról. Egy orosz tiszt, Osten-Korff ezredes így emlékezett meg róluk: „A velünk jött császári biztosok nyilvános helyre nem mertek menni, hanem az elöljárókat szállásaikra hívták s így osztogatták parancsaikat. (…) Többnyire magyarok lévén, kezdetben röstellték elvállalt szerepeiket; de midőn nem tartottak immár attól, hogy csapataink, amiről többször volt szó, megfordulnak, nagyon is hetykén viselkedtek s gyakran minden ok nélkül sarcolásra unszolták katonáinkat.” Ugyancsak ebből a memoárból tudjuk, hogy Zichyék azzal hitegették a határt átlépő oroszokat, hogy a magyar falvakban majd sóval és kenyérrel fogják őket fogadni. Ehelyett jeges elutasításban volt részük.
Zichy Ferenc új tisztségében is hatékony szervezőnek bizonyult. A meghódított területeken császárhű emberekkel ujjászervezte a közigazgatást, emellett élelmet, abrakot és lovat rekviráltatott, hogy a vonuló sereget ne hátráltassák logisztikai akadályok. Odafigyelt a legapróbb szabályszegésekre is, például betiltatta a nemzetiszínű szalagok viselését, papi személyeknek pedig még a szakállát is leborotváltatta. Listát készített azokról a cári tisztekről, akik túlságosan sokat barátkoztak a magyar lakossággal, jelentését azonban az oroszok belső ügyeikbe való beavatkozási kísérletnek tekintették és visszautasították.
Egyes tanúk szerint igyekezett visszatartani az oroszokat az értelmetlen pusztítástól, mások szerint viszont éppen ő volt hajlamos túlkapásokra. Valószínűleg mindkettő igaz.
Amikor például egy debreceni újságíró élesen megtámadta a cárt, Paszkevics felségsértésért főbe akarta lövetni. Zichy kérésére végül a halálbüntetést átváltoztatták huszonöt kancsukára. Bihar vármegyében viszont, ahol családi birtokai is voltak, ő maga állított össze egy listát „A pártütés szerzői, élesztői vagy abban résztvevők jegyzéke“ címmel. Ebben 106 bihari lakost sorolt fel precízen: akiket felakasztásra ajánlott, azokat kereszttel jelölte meg, a többieket börtönbüntetésre javasolta.
Amikor augusztus 6-án Debrecenben vacsorát rendeztek az orosz tisztikarnak és a fogságba esett magyar tiszteknek, ő mondott köszöntőt. Poharát a cárra és „a felszabadító hadseregre” emelte. Ezután egyetlen magyar tiszt sem volt hajlandó Zichy gróf mellé ülni, így mindkét oldalára egy-egy orosz tábornokot ültettek. A világosi fegyverletétel után a cáriak fogságába esett, „arra érdemes” személyeket ő szolgáltatta ki Haynaunak. Ezt a munkáját is precízen elvégezte, csak egy alkalommal ingott meg. A fiatal Leiningen-Westerburg Károlynak elfogása után felajánlotta a szökés lehetőségét, amit a honvéd vezérőrnagy visszautasított.
Titkos utak
Zichy később is a császári adminisztráció legfontosabb orosz kapcsolattartója maradt. 1849 és 1855 között többször megfordult Varsóban és Szentpéterváron is. Neki jutott a megtiszteltetés, hogy vezesse azt a küldöttséget, amely ajándékokat és Pest város díszpolgári oklevelét vitte Paszkevics hercegnek. Ott volt Olmützben Ferenc József és Miklós cár találkozóján – ahová furcsa módon nem az osztrák, hanem az orosz uralkodótól kapott meghívólevelet. 1851-ig az osztrák birodalmi gyűlés képviselője volt, majd lemondott, és innentől kezdve jó ideig nem viselt semmilyen köztisztséget. Hivatalosan csak lengyelországi birtokait látogatta meg akkor is, amikor Varsó után feltűnt Péterváron, ahol a cár is fogadta. A megbeszélés tartalma azóta sem ismert, csak annyi tudható, hogy innen nem hazatért, hanem Bécsbe ment, ahol az udvarban akadt dolga.
Egy 1852-ből származó jelentésből mégis sejthető, hogy milyen témákban közvetíthetett. Egy német diplomata egy cári fogadáson vett részt, ahol Zichy Ferenc ült mellette. Bemutatkozásuk után a gróf közölte, hogy nem mint diplomata, hanem mint egyszerű vendég van itt, és csak a magánügyei hozták Pétervárra. Már ez is furcsaságnak tűnt egy diplomáciai eseményen, de egyszer csak megjelent az asztaluknál a cár, aki németül, majd franciául mondta el „Ferenc József császárnak szóló szóbeli megbízásait”. Az üzenetben az Oszmán Birodalomról volt szó, amelynek „uralma Európában nem tűrhető tovább”. Zichy az uralkodó távozása után közölte, hogy másnap Bécsbe kell indulnia. Nincs rá magyarázat, hogy miért nem a kinevezett osztrák követ teljesített ilyen megbízásokat, de tény, hogy a hivatalosan birtokain gazdálkodó Zichyt a következő években is többször fogadta Ferenc József audiencián.
Az egykori császári főbiztos 1857-ben vállalt újabb közhivatalt. Amikor Miksa királyi herceget kinevezték a monarchiához tartozó Lombard-Velencei Királyság főkormányzójává, Zichy Ferenc grófot küldték vele főudvarmesternek. Velencei megbízatása leteltével Nógrád vármegye főispánjává nevezték ki. A közgyűlési küldöttek dermedt csendben fogadták bemutatkozó látogatását. A hideg fogadtatás nem szegte kedvét, hogy újabb és újabb munkákba kezdjen. Fejér megyében francia mintájú gyümölcskertészetet hozott létre, érmelléki szőlőbirtokát pedig mintagazdasággá alakította – még borászati iskolát is alapított, a tehetséges tanítványokat külföldi ösztöndíjra küldte. Híres bakator fajtájú szőlőjéből aszút is készíttetett, amelynek szállítmányai a kínai császári udvarba is eljutottak. Nem sokkal Széchenyi István halála után pedig folytatni kezdte az elődje által megkezdett munkát. A Balaton-szabályozó testület elnökeként kiszáríttatta a tó és a Sió mentén húzódó mocsarakat, hogy védje az épülő vasútvonalat az áradásoktól, a Sióból pedig az ő vezetésével épült hajózható csatorna. Részt vett a fiumei és trieszti tengeri kikötők modernizálásában, és a magyar tengeri kereskedelem fejlesztésében.
Mindezekért senki sem nevezte a legnagyobb magyar örökösének, az egykori muszkavezetőt hűvös elutasítás vette körül. De eljött 1867, amikor a magyar politikai elitnek nemcsak a bécsi udvarral, hanem a Zichyhez hasonló, dicstelen múltú szereplőkkel is ki kellett egyeznie. Mindez tulajdonképpen hamar megtörtént. Zichy Ferenc egy ideig nem kapott közfeladatot, bár a felsőháznak születési alapon így is tagja lett. Fiait azonban nagyon gyorsan befogadta a dualizmus elitje: Józsefből fiumei kormányzó, majd földművelési miniszter, Tivadarból müncheni nagykövet, a földrajztudós Ágostból a Magyar Tudományos Akadémia tagja, majd szintén fiumei kormányzó lett, Ferenc pedig papi pályára lépett, és pápai titkárként szolgált Rómában.
A világpolitika színpadán
63 éves korában, amikor más már a visszavonulását készíti elő, Zichy Ferenc elnyerte azt a tisztséget, amellyel rövid időre a világpolitika formálói közé is bekerült. Az 1849-ben halálra ítélt Andrássy Gyula, ekkor már külügyminiszter, felkérte a monarchia konstantinápolyi nagykövetének. Sokan nem értették, hogy a formális diplomáciai múlttal nem rendelkező, a múlt emberének számírtó Zichy hogyan nyerhette el ezt a megbízást. Andrássynak azonban pont ilyen emberre volt szüksége. A gazdasági és politikai válságoktól szenvedő Oszmán Birodalom közelgő széthullásáról már régóta beszéltek Európában, a monarchia pedig a Balkán várható felosztásához keresett régi-új szövetségest: az oroszokat. Bármit is gondolt a miniszter elődje múltjáról, azt pontosan tudta, hogy speciális orosz kapcsolatokkal rendelkezik.
Zichy 1874-ben érkezett a török fővárosba, ahová bölcsen magával vitte karrierdiplomata fiát, Tivadart, aki másodtitkárként egyengette apja útját a diplomácia útvesztőiben. Neki magának minden bizonnyal az volt az elsődleges feladata, hogy a háttérben kipuhatolja Oroszország szándékait, és azokat egyeztesse a monarchia érdekeivel. A nemzetközi sajtó intenzíven figyelt Konstantinápolyra, így Zichy személyével kapcsolatban is megindultak a találgatások. Bennfentes cikkek születtek arról, hogy olyan jól megtalálta a hangot Ignatyev orosz követtel, hogy nyárra ugyanabban a házban vettek ki lakosztályt. A török porta emiatt gyanakodva fogadta a magyar követet, bár különösebb optimizmusra egyik nagyhatalom diplomatájával kapcsolatban sem volt oka. A követségi fogadásokon és zárt ajtók mögött titkos térképek cseréltek gazdát, mindenki a török birodalomból lecsíphető területeket méricskélte. Ami a Balkánt illeti, az orosz elképzelés volt a legradikálisabb. Eszerint a szláv népeket fel kell szabadítani, független, oroszbarát államokat kell létrehozni, a törököket pedig egész Európából ki kell szorítani, s még az is felmerült, hogy Konstantinápoly legyen semleges városállam a Boszporusz partján. A monarchia tervei sokban hasonlítottak erre, csak éppen osztrákbarát balkáni államalakulatokat képzeltek el.
Mindehhez egyszerre kellett tárgyalni a nagyhatalmakkal, ajánlatokat tenni a török függésben lévő balkáni fejedelemségek vezetőinek. Hamar kiderült, hogy
Zichynek hatalmas tehetsége van az efféle háttérmunkához, és a törökországi diplomáciai egyeztetések egyik központi figurája lett. Ehhez saját pénzét sem sajnálta:
maga bérelte a követségnek helyett adó fényes palotát, ahol rendszeresen szervezte a találkozókat. Amikor például egy osztrák császári gőzősön rendezett fogadást, ő állta a tetemes étel- és italszámlát. (A filléreskedő Ferenc József mégis maga írta rá Bécsben a jelentésre: „Wer zahlt die Kohlen?” vagyis „Ki fizeti a szenet?”)
Zichy a törökök éberségét egy Bécs–Konstantinápoly vasútvonal tervével igyekezett elaltatni. Hosszasan tárgyaltak a beruházás részleteiről, miközben a nagykövet pontosan tudta, hogy sokan vannak, akik a megépülő nyomvonalat már nem az Oszmán Birodalom atlaszában képzelik el. Ő például ekkor már aktívan dolgozott azon, hogy Bosznia és Hercegovina osztrák érdekszférába kerüljön cserébe egy Macedóniát is magába foglaló oroszbarát Nagy-Bulgária létrehozásáért. A nagyhatalmak egy konferencia keretében 1876 végére el is készítettek egy rendezési tervezetet, ami a gyakorlatban az Oszmán Birodalom megcsonkítását jelentette. A konferencia zárónyilatkozatát Zichy rezidenciáján fogadták el, majd közösen tárták az egyre feszültebb török porta elé. A török fél természetesen nem fogadta el a tervezetet, így a konferencia formálisan eredménytelenül zárult. A cél mégis teljesült: megszületett a nagyhatalmak kompromisszuma a balkáni területek felosztásáról. Sokan Zichy szerepének tudták be, hogy az orosz érdekek hangsúlyosan érvényesültek a tervezetben. A török kormányfő, Midhát pasa nyilvánosan is beszélt arról, hogy a tárgyalásokon senki sem volt buzgóbb szószólója az oroszoknak, mint Zichy.
Az eredménytelen konferencia résztvevői 1877 tavaszán Bécsben újra találkoztak. Itt Ignatyev orosz követ arra igyekezett rávenni a német, osztrák és francia felet, hogy a jegyzékben szereplő területek megszerzésére „engedjenek szabad kezet” Oroszországnak. Erre ígéretet is kapott. Az 1877-ben kitört orosz–török háborúba nem avatkoztak bele a nyugati hatalmak, sőt, informálisan támogatták is a balkáni népek függetlenségi harcait. Néhány hónap alatt az addig oszmán függésben élő Románia, Szerbia és Montenegró fejedelemségei kikiáltották függetlenségüket, létrejött az oroszbarát Bulgária, Oroszország pedig elfoglalt több kaukázusi tartományt a törököktől. Bár az angolok megkapták Ciprust, mind nagyobb aggodalommal szemlélték az oroszok megerősödését. Készen álltak arra is, hogy hadihajókkal akadályozzák meg, hogy a cári csapatok elfoglalják Konstantinápolyt, de erre végül nem került sor. Ekkor már több találgatás is megjelent a nemzetközi sajtóban arról, hogy Zichy nem is elsősorban a monarchia, hanem Oroszország érdekeit képviselte a tárgyalásokon. Egy cikk ezt látta bizonyítva abban is, hogy Bécset elhagyó Ignatyev mindenkitől az etikettnek megfelelően köszönt el, kivéve Zichytől, akitől három forró orosz csókkal búcsúzott.
Végül az Osztrák-Magyar Monarchia is megkapta a maga részét: 1878-ban a császári csapatok megszállták Bosznia-Hercegovinát. Zichy ehhez megpróbálta megszerezni a törökök jóváhagyását is, de erre a porta még szorongatott helyzetében sem volt hajlandó. A következő évben aztán utólag mégis elfogadták az új status quót: az erről szóló memorandumot Zichy jelenlétében írták alá. Az Oszmán Birodalom négyszáz éves balkáni dominanciája véget ért. Zichy Ferenc ekkor állt karrierje csúcsán. Arra persze nem sok esély volt, hogy a törökök továbbra is jó szemmel nézzék nagyköveti ténykedését, ráadásul a monarchiának sem állt már érdekében a túlságosan megerősödött oroszokkal való stratégiai szövetség. Bécsi források kiszivárogtatták, hogy hamarosan le fog mondani. Zichy értette az üzenetet, felajánlotta lemondását, amit Andrássy el is fogadott. A távozó nagykövet megkapta a legmagasabb állami kitüntetést, a Szent István-rend nagykeresztjét.
Hattyúdal
Még több mint húsz évet élt, és ezután is aktívan részt vett a magyar közéletben. Belépett a kormánypártnak számító Szabadelvű Pártba, amelynek jó pár vezetőjét 1849-ben minden bizonnyal átadta volna Haynaunak. Az uralkodó tárnokmesterré nevezte ki, ami ugyan nem járt tényleges hatalommal, de mégiscsak ez volt a négy országos közjogi méltóság egyike. Több bizottságot is vezetett a felsőházban, amelynek egy idő után a korelnöke lett, így az országgyűlési ülésszakok megnyitásakor ő beszélhetett az uralkodóhoz. Nagy lelkesedéssel dolgozott az Országos Kertészeti Egyesület elnökeként, anyagilag is támogatta virág- és gyümölcsnemesítő kísérleteket. Belépett a Magyar Történelmi Társulatba is, történelmi kutatásokat finanszírozott.
Nem tudjuk, szemtől szembe nevezte-e bárki is muszkavezetőnek. Amikor valamilyen elnyert tisztségéhez kapcsolódóan megjelent az életrajza, udvariasan mindig kihagyták belőle a szabadságharc időszakát. Élete végén azonban már a sajtóban is célozgattak dicstelen múltjára.
1898-ban, a forradalom 50. évfordulóján például így írt a Magyarország: „Az ellenség vezéremberei sem haltak ki teljesen. Így többek között életben van még (…) Zichy Ferenc, aki teljhatalmú császári megbízott volt a muszka táborban, és (…) kedélyesen elnökölget a törvényhozás pénzügyi bizottságában.”
Zichy Ferenc 1900-ban, 90 éves korában halt meg kálozi kastélyában. A főrendiházra, a szabadelvű pártkörre és a Nemzeti Kaszinó épületére kitűzték a fekete lobogót. A búcsúztató cikkek igyekeztek tárgyilagosak maradni. Leírták szégyenletes császári biztosi ténykedését, de azt is, hogy a gazdaságfejlesztés és a diplomácia terén nagy szolgálatot tett a hazájának. Néhány évvel később viszont már nem emlegették pozitív tetteit: mintha csak fellélegeztek volna, hogy megszabadultak egy ilyen nehéz örökségtől. Csak egy jelző maradt fenn nevével kapcsolatban, és ezt még évtizedekkel később is fejére olvasták a politikai szerepet vállaló Zichyeknek ellenfeleik.
Ultrakonzervatív hazafi volt, Széchenyi munkájának folytatója vagy gátlástalan kollaboráns? Jól taktikázó diplomata vagy az oroszok beépített embere? A történelmi emlékezet ritkán ad választ ilyen összetett kérdésekre. Muszkavezető – ennyi maradt belőle.
Nyitókép: Zichy Ferenc 1837-es litográfiája
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
