Győztesek szilvesztere: a Fradi első nagy turnéja egyesítette „a folyvást civakodó magyarságot”

·2021.12.31

Pontosan 110 évvel ezelőtt tényleg különös volt a szilveszter, és még az újév is. Százak és ezrek álldogáltak az utcán, nagy lapok szerkesztőségei előtt egy-egy táviratra várva, majd amikor a várt hír megérkezett, kitört a spontán népünnepély, tömeg énekelt az utcán, leállt a körút. 1911-12 fordulóján történetének első nagy nyugati turnéját járta a Fradi labdarúgó-csapata, és a németországi és angliai győzelmes meccsek valóságos lavinát indítottak, összmagyar érzést és világháborús előérzetet is felszínre hozva. Az ős-FTC híres balszélsője, a magyar válogatott első gólszerzője dr. Borbás Gáspár. Nem mellesleg kollégánk dédapja. Borbás Barna az ő életéről szóló, jövőre megjelenő könyvhöz írta meg a 110 évvel ezelőtti Fradi-turné krónikáját. Íme.

Ezerkilencszáztizenegy húsvétján húszezer ember nézte végig a Ferencváros győzelmes csatáját egy angol csapat ellen az Üllői úti pályán. Az ellenfelet úgy hívták, English Wanderers. Ez volt az egyik legjobb hírű és legerősebb londoni amatőr csapat. A magyar gólokat lelkes és szokatlanul tarka közönség ünnepelte a pesti tribünökön, a lapok szerint ennyi nő futballmérkőzésen még nem szurkolt.

Váratlan és fájó vereség volt ez a futball szülőhazáját képviselő Wanderersnek, ezért revánsra hívták a Fradit, egyenesen Londonba. Történelmi kihívás volt ez: angol földre addig egyetlen hazai klub sem tette be a lábát. Amikor a magyar csapatvezetés eldöntötte, hogy igent mond a mérkőzésre, talán álmodni sem mert a turné következményeiről. Nemcsak a Fradira, de a magyar labdarúgás egészére nézve.

Egyetlen londoni meccsért vasúton és hajón átszelni egész Európát luxusnak tűnt, ezért az ős-FTC nagy alakja, Malaky Mihály túraszervező hozzácsapott egy négymeccses németországi kört is, és az angliai találkozást is kiegészítette még egy mérkőzéssel. Hat mérkőzés várt tehát a Fradira 21 nap alatt, két országban.

A húsvéti kihívásnak eleget téve a magyarok karácsony előtt indultak útnak. December 22-én este gördült ki a gőzös a Nyugati pályaudvarról, fedélzetén az FTC csapatával, hogy 24-én, vagyis szenteste napján Hamburgban pályára lépjen a Victoria ellenfeleként. Borbás Gáspár nem tartott velük; ő, Schlosser Imre és a válogatott többi fradistája egy müncheni német–magyar meccs után kint várták be a többieket. A csapattagok egyébként a vasúti költségen és az ellátáson kívül semmilyen központi anyagi juttatást nem kaptak, se fizetséget, se költőpénzt. A magyar amatőr futball hőskora ez.

A Fradi-csapat 1912 körül: Malaky Mihály kabátban ül, szintén az ülősorban dr. Borbás Gáspár jobbról a második, mellette Schlosser Imre

Hamburg, a remek német kikötőváros méltó módon fogadta a magyar csapatot a fárasztó út után. A Fradi turnésai közös evésekkel, sétával és állatkert-látogatással pihentek a város többszörös bajnokcsapata, a Victoria elleni összecsapásra. A Centrál Hoteltől automobilokon vitték őket a zászlódíszbe öltözött sporttelepre, a kor egyik legszebbjének tartott német pályára. December 24-e volt: 3000 főnyi közönség gyűlt össze a nyolcezres lelátón.

A pálya a napok óta tartó eső miatt infernális volt, a csapat szenvedett rajta. A korabeli lapok szerint a németek nem kifejezetten jók „majdnem állva játszanak”, labdatechnikájuk gyenge. A Fradi 5:3-ra verte őket, szép játékkal. Szentestére a pesti lapok szerkesztőségei és kávéházai is megkapták a telegramot a győzelmi hírrel.

A csapat karácsonyi ajándéka: két nap egymás után, pihenés nélkül, sáros német pályákon vívott mérkőzés. Az átutazás után, december 25-én Brémában küzdöttek az agyagos földdel és a Bremer SV csapatával. 2500 főnyi közönség nézte végig, amint a magyarok 5:0-ra verik a hamburginál gyengébb ellenfelet. A győzelemhez Borbás Gáspár egy gólt tett hozzá.

Az igazi erőpróba ezután következett: a Fradi okkal tarthatott a berlini Hertha és Preußen elleni mérkőzéstől, hiszen mindkettő volt már Berlin bajnokcsapata, hírük is vészesebb volt, mint a hamburgi és brémai társaiké. 1911. december 31-én hatalmas, magyar zászlókkal díszített motoros omnibusz vitte a pályához a Fradit. A fogadtatás csak idáig volt szép: a fiúk szellős, törött ablakú, rozzant bódéban öltözhettek, ahol – a Nemzeti Sport megfogalmazásában – csak a jó Isten „meg a halvérű németek sportszenvedélye” őrizte meg őket attól, hogy kabát nélkül kelljen folytatni az útjukat Angliába. A Hertha ellen mintegy 4 ezer főnyi közönség – köztük sok magyar – előtt álltak ki a Britannia tribün nélküli pályáján. A tudósító szerint a németek játékstílusa „ósdi”, a bíró pedig arcátlanul elfogult. A Fradi ennek dacára 4:2-re győzött, a Herthát a nagyobb gólaranyú vereségtől csupán kitűnő kapusa és a hatékony hátvédjáték mentette meg.

Nagy szilveszteri ünneplésre aznap nem volt lehetőség: 24 óra sem telt bele, jött a következő ellenfél. A csapat megvárta a híres berlini „esztendőfordultát”, az ünnepséget a Friedrichstraßén, de fél egykor már fegyelmezetten lámpát oltottak. Erős motivációt jelentett, hogy a korabeli lapok a Preußent írták a legjobb berlini csapatnak: csupa hatalmas, kétméteres legény, akik szinte tudományos alapossággal – amint nálunk mondták, „könyvből – űzik a labdarúgást, és bosszút akarnak állni legyőzött társaikért. Minden, ami eddig történt, csak bemelegítés volt. 1912 első napján nagyjából 5000 néző volt kíváncsi a Fradi és a Preußen összecsapására. Az Ujság tudósítója azt írja, Borbás dr. volt a támadás lelke, gyors lerohanásaival teljesen kifullasztotta a német védelmet, amely „tehetetlenségében durvaságokra ragadtatta magát”. Schlosser Imre süvítő lövéseivel, Weisz Ferenc gyors támadásaival és hasznos centereivel, Koródy Károly agilitásával, Pataki Mihály pedig a gólok mellett okos passzjátékával tűnt ki. Az FTC csapata az újévi ütközetet 7:2-re nyerte.

A négy-per-négyes ünnepi győzelemsorozattal hatalmas dolog született, a lapok ünnepeltek: „az FTC németországi szereplésével hírt és dicsőséget szerzett a magyar névnek” (Pesti Napló); „a magyar labdarúgó sport klasszisában hívők legvérmesebb reményeit is valóban túlszárnyalta” (Az Ujság); „szinte leigázottnak tekinthetjük a német labdarúgó-sportot” (Világ).

És még azt is hozzáteszik: lehetetlen, hogy ennek a diadalnak „ne lenne kedvező visszhangja azokban a külföldi körökben, ahol idáig rólunk csak azt tudták, hogy Ausztriának egyik tartománya vagyunk”.

Küzdelem a Fradi 1911-12-es nyugati turnéján (a fotó az angolok elleni egyik meccsen készült)

A „mozgó diplomácia” valóban zajos sikert aratott. A győzelmek gyarapodásával az öröm hangjaiba egyre több aktuálpolitika vegyült. „Az a tébolyító faji öntudat, amely olyan ellenségessé teszi őket mindenütt, és a világháború rémével fenyegeti őket, a sportban is megnyilvánult” – írja a németekről Muzsa Gyula a Nemzeti Sportban. Ami a háborút illeti, Muzsa már-már profetikus: szűk ezer nap múlva Európa hadban állt. A tudósító arról is ír, hogy a német közönség „Balkán-ízűen” viselkedett a magyarokkal, a berlini lapok pedig próbálták elhallgatni a vereséget. Végül oda konkludál, hogy az FTC diadalmas körútja „a második marokkói megaláztatás a német dölyfnek”. (A második marokkói válságot az északnyugat-afrikai ország körüli német-francia vetélkedés robbantotta ki 1911 áprilisában, és az év novemberéig tartott.)

Az inkorrekt metaforák miatt érdemes idézni, hogyan szúrt oda a Nemzeti Sport az osztrákoknak: „Hozzájárul ehhez a dísztelen viselkedéshez [mármint a németekéhez – BB] a derék osztrákok huncutsága. A kis karon ülő Magyarországot Ausztria dada táplálja pálinkás cuclival. A csecsemő ennek dacára fejlődik. […] Mit talál ki Bécs a kellemetlen magyar győzelmekre cáfolatul, az agyonhallgatáson kívül?” Elég egy birodalmi méretű ellenfél, és a magyar függetlenségi újságírás kreativitása nem ismer határokat.

Retorikai virágok ide vagy oda: a Fradi teljesítménye valóban hatalmas volt. Végtelennek tűnő utazások után, szinte pihenés nélkül vertek végig négy hazai pályán felálló német csapatot a december végi hideg, havasesős sárban, kétség kívül tiszteletet szerezve a magyar névnek. A sikerszéria ráadásul – ahogy a Nemzeti Sport megjegyzi – „egy kalap alá hozta össze a folyvást civakodó magyarságot”.

Idehaza karácsonytól újévig fokozott érdeklődéssel várták az FTC-turnéról érkező híreket. Ez még a rádiózás előtti kor, nem létezett semmilyen valós idejű közvetítés, ezért a meccsek napján, esténként százak álltak az utcán a fontosabb szerkesztőségek előtt. Ha végre befutott a távirat, az eredményeket hatalmas táblákra írták, és kitették az ablakba. A győztes meccseket a várakozók hangos lelkesedéssel fogadták, éljeneztek, énekeltek. Pedig nem tudtak semmit, csak az eredményt. Korabeli lapok szerint 1911 szilveszterén klubérzelmektől függetlenül zengett a pesti utcákon a „Hajrá FTC!”, a körúton ünneplőktől megakadt a forgalom, úgy rázták egymás kezét „vad, ismeretlen emberek”. A „franczstadti” klubtanyán, a Ferenc körút és a Mester utca sarkán működött Széchenyi kávéházban Fazekas Misi és cigányzenekara félredobott keringőt, műdalt, és csak kuruc nótákat muzsikált. Még a máskor jól szeparált zsugateremben is megszűnt a kártyázás, átvette a terepet a közös ének, koccintás.

A győzelmek híre nem állt meg a főváros határánál. Kalocsán Újév este máglyatűznél ünnepelték az FTC-t, Brassóban, Kassán, Győrben és Temesváron megalakultak a fradista baráti körök. Százával érkezett kérés a magyar vidékről Ferencvárosba zöld-fehér jelvényekért.

A németországi győzelem után Borbásék újra vonatra, majd hajóra szálltak, és célba vették a futball őshazáját, a szigetországot, ahol magyar csapat addig nem állt még pályára. A papírforma semmiféle sikert nem ígért, bár az 1910 pünkösdi és az 1911 húsvéti pesti győzelmek kinyitották az esélyeket. A Hertha és főleg a Preußen elleni szilveszteri-újévi diadalok pedig jókora önbizalomfröccsöt adtak az FTC utazó csapatának.

Malaky Mihály, a csapat menedzsere okos húzással a kihívó, az English Wanderers-szel szembeni meccs elé „tréningül” egy másodklasszisú angol csapattal, a londoni Woking amatőrjeivel hozta össze a Fradit, hogy legyen idejük akklimatizálódni, játékba jönni. Így került a csapat a London szélén található Wokingba, az ápolt bokrokkal tagolt tipikus angol városkába.

A magyar fociklubok történetének első angliai meccsén a korabeli sajtó szerint a 800-1000 néző jelent meg. A körülmények itt sem kényeztették a fiúkat: az esős, hideg időben a talaj felázott, a labda elnehezült, a rövid, gyorsnak szánt magyar passzok el-elakadtak. A tudósítások szerint ennek ellenére a vendégeken semmilyen megszeppentség sem mutatkozik. Borbás Gáspár lefutásai aznap is pont olyanok, mint odahaza, a Woking közönsége elnevezi „The Doctor”-nak, és úgy biztatja. (A jogvégzett Borbás volt az első „dr. labdarúgó” Magyarországon.) A hullámzó játékból az első félidőben két gól kerekedik – az angol kapuba. Vezet a Fradi. A második félidőben a Woking és a híres angol eső is jobban belefekszik, sok szép magyar támadás hiúsul meg. Az angolok is betalálnak, de egy stratégiai pillanatban Borbás szöktetése sikerül, lefutja a hátvédet és gólt lő. The Doctor találatával az FTC 3:2-re győz. Ezen az esős, barátságtalan januári napon megszületett a magyar labdarúgás történetének első győzelme angol földön, Borbás Gáspár és Koródy Károly góljaival.

A mérkőzés után a Woking banketten fogadja a vendégeket. A csapatok teával koccintanak, beszédek hangzanak el, melyben a magyarokat Uhylarik Béla tolmács segíti. Zongoraszó mellett a fiuk eléneklik angolul a God save the Kinget, de a szöveget magyarosan ejtve: „Isten, borotváld meg a királyt!” A produkciót általános derültség fogadja, hálából az angolok magyar nótákat próbálgatnak – a Hajmási Pétert és az Ujjé a ligetbent – visszafogott sikerrel.

Az FTC és az English Wanderers (fehér ingben) a londoni meccs előtt, balról az első ülő (sötét ingben) Borbás Gáspár

Mindeközben a történelmi győzelemről a pesti kávéházak népe még semmit sem tudott. Pedig az izgalom a tetőfokára hágott: a karácsonyi és újévi győzelmek miatt már a kora délutáni óráktól csilingelt Az Ujság és más lapok szerkesztőségének telefonja, és ki nem fogytak a kérdezősködők a késő éjjeli órákig. A távirat a La Manche-csatornán tomboló vihar miatt csak jó későn érkezett meg Budapestre. Ez pont elég volt arra, hogy az idegállapotban várakozó szurkolók között hamis hírek bontsanak szárnyat. Késő délután 7:4-es Fradi győzelmet pletykáltak minden alap nélkül, sőt akadt egy humorista, aki az FTC választmányi tagjának nevezve magát, és még azt is bemondta Az Ujságnak, hogy Schlosser 4 gólt rúgott az angoloknak. Este 7 után végre megérkezett az első megbízható távirat a félidőről: 2:0 az FTC-nek. Mikor a részeredményt kifüggesztették az egyik Erzsébet körúti olvasóterem kirakatában – ez volt akkor a „breaking news” egyetlen módja – , az ott összegyűlt közönség zúgó éljenzésben tört ki. Egy órával később, este kilenc előtt végre megtudták a végeredményt: 3:2, magyar győzelem. Percek múlva egész Budapest tudta az eredményt, ismét beindult az utcai ünneplés, meg-megállítva a körúti forgalmat.

A Fradi túracsapatának bő fél nap adatott pihenésre, hogy pályára lépjenek a Chelsea sporttelepen az English Wanderers ellen. Borbás Gáspár egy 1953-as Népsport-interjúban elmesélte, hogy a meccs előtt meglátogatták a hazai csapat edzését is: „A legnagyobb meglepetéssel tapasztaltuk, hogy ők nem egy vagy kétkapus játékot játszanak edzésen, hanem kötélen ugrálnak, futnak, különböző tornagyakorlatokat végeznek. Amikor megkérdeztük, mire való ez, azt felelték, hogy az edzésen nem a futballozás a legfontosabb, hanem az úgynevezett kondícióedzés. […] Egészen új dolog volt ez nekünk, mert mi azt hittük, hogy a jó kondíciót jó evéssel érhetjük el és legfeljebb még azzal, ha pénteken és szombaton idejében lefekszünk.”

És hogy mi volt a várakozás a Wanderers-meccs előtt? Fischer Mór mérnök, a Törekvés Sportegylet kitűnő elnöke, aki csak pár nappal korábban tért vissza Angliából, és állítása szerint behatóan ismerte a Wanderers felkészülését, Az Ujság érdeklődésére a londoni revánsmérkőzésen 9:0 arányú magyar vereséget tippelt. Több hét utazgatás és öt nehéz meccs volt már a Fradi mögött, a papírforma szerint „kijárt” a nagy vereség.

A vizes pályán, ködös időben kezdődött összecsapáson a magyar csapat az összes visszaemlékezés szerint nagy lelkesedéssel, pillanatig sem lankadó energiával játszott. A Wanderers kezdése mindenesetre izmosabbra sikerült: félidőben 2:0-ra vezetnek az angolok. A második félidő harmadik percében Borbás Gáspár óriási góllal szépít. The Doctor lendületet ad a magyaroknak, de a Wandererst nem tudják megállítani: a hazaiak 4:1-re győznek szép játékkal, de a Fischer-féle sejtésből nem jött be sem a megsemmisülés, sem a magyar góltalanság.

A pesti sajtó a vereség ellenére ünnepelt. „Kikapott a Ferencvárosi Torna Klub legénysége, de ezért a verségért magasztalás illeti.” (Budapesti Hírlap) „A magyar trikolór diadalmasan lobog külföldön, hatalmas, gőgös nemzetek mezein.” (Nemzeti Sport) A belvárosi hangulat ugyanolyan volt, mint a Woking elleni meccsnél. Az utcán ismét ezrek állnak, A Világ Andrássy úti kiadóhivatala előtt óriási a csoportosulás. A telefonközpontnak szintén nehéz napja volt. A közönség meg volt elégedve az eredménnyel, ahogy az egyik beszámoló fogalmaz: „az FTC-nek, de különösen Borbásnak ismét kijutott az éljenekből”. Senki sem gondolt itt már a Wanderers győzelmére, sokkal inkább arra, hogy egy kis magyar csapat végigverte Németországot 21:7-es gólmérleggel, majd angol földön is megmutatta, hogy méltó ellenfele az ottani legjobb amatőr csapatoknak.

Ezzel persze a turné nem ért véget, haza is kellett jutni. A csapat rövid pihenés után a mindig szeles Folkstone-ban szállt hajóra, majd Hannoveren és Bécsen át több mint két nap volt az út Magyarországig. Hegyeshalomnál a pozsonyi tornaegylet diákjai, Győrben a Sportbarátok Köre és a Győri Egyetértés várta és köszöntötte őket. Sok türelmetlen sportszerető eléjük utazott, hogy már Komáromban láthassa a csapatot.

A Keleti pályaudvar előtt várakozó tömeg 1912. január 12-én

1912. január 12-én a Keleti pályaudvar előtt nagyjából tízezer ember várta az „Európára rázúduló vihar” tagjait, hogy lovaskocsis meneten kísérje át őket az Üllői úti pályáig. A Baross téren impozáns látvány volt a nyüzsgő, rajzó fekete kalapos tömeg, amely a vacogó hideg dacára kitartóan várta a vonatot. Az üdvrivalgás minden egyes leszálló játékosnak külön-külön kijárt. Borbásék az ováció mellett a Baross-szobor lépcsőzetére vonultak, ahol beszédet mondott – mások mellett – Bárczy István főpolgármester és Kárpáti Béla MLSZ-elnök. Miután ennek vége lett, az egybegyűlt tömeg vállra kapta Schlossert, Borbást és még egynéhány játékost. Tizenöt-húsz automobil és rengeteg lovaskocsi, nemzeti és zöld-fehér zászlókkal díszítve indult neki a Rákóczi-útnak. A lapok szerint elöl vagy 20 főnyi lovasrendőr vezette a menetet. Schlosser konflisából kifogták a lovakat, és a kocsit a fiatal szurkolók húzták az Üllői útig, ahol aztán a pályán rögtönzött ünnepségen a nagy rivális csapat, az MTK is külön gratulált. Erre a néhány napra, hétre tényleg minden fal leomlott szurkoló és szurkoló, magyar és magyar között.

A Fradi az első világháború előtti időszak legsikeresebb egylete volt: minden bajnokságban ott álltak a dobogón, ők vitték el a bajnoki címek több mint felét. De ez a turné tette őket igazán naggyá: adtak 25, kaptak 13 gólt, nyugati hírnevet szereztek és elérték, hogy a foci nemzeti ügy legyen, hidakat emeljen.

Azok a karácsonyi-újévi sikerek 110 évvel ezelőtt még sokáig repítették a magyar focit.


Források: a Sport-Világ, a Nemzeti Sport, Az Ujság korabeli lapszámai, a Sporthirlap, 1943-as visszaemlékezése, Szegedi Péter: Az első aranykor – A magyar foci 1945-ig, Major János Nagy Béla Várszegi János: Zöld-fehérben (Az FTC 75 éve), Tempó Fradi.hu

Nyitókép: A Keleti pályaudvar előtt ünneplő tömeg 1912. január 12-én (forrás: Nemzeti Sport)


Kategória: sztori