„Keresztény Európát szeretnénk? Kezdjük magunkon!” – karácsonyi beszélgetés Fabiny Tamás evangélikus püspökkel

·2021.12.24

A vigasztaló jelenlét gyógyíthatja be a járvány, az átalakuló élet és a temérdek gyász okozta sebeket a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke szerint. Fabiny Tamás a Válasz Online-nak adott karácsonyi nagyinterjúban bocsánatot kér mindazoktól, akiket „a házasság, a család és az emberi méltóság védelmében” a minap kiadott közös egyházi nyilatkozat egyik rossz mondata megbántott. A Covid miatt szerinte is változtatni kell az életmódunkon, a karácsonyt eltörlős és norvég mikulásos nyugati botrányokról pedig azt mondja: aki a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül.

Járvány, megbillent világ

– „Megbolondulnak az emberek” – fogalmazott a minap a járvány lelki hatásairól egy videóinterjúban. Merthogy sok házasság, régi baráti kapcsolat, egzisztencia ment rá az elmúlt másfél évre. Nagy a baj?

– Nem tudatosítjuk már ezt, de rendkívüli időket élünk. Ez a mi ’56-unk, ostromunk vagy világháborúnk, napi 130-180 áldozattal. Emlékszem, még tavaly, az első hullám elején elkezdtem Covid-naplót írni. Az is megfordult a fejemben kissé nagyképűen, hogy majd szépen ki lehet adni, ha az egésznek vége lesz. De nem lett vége, az írást is abbahagytam egy idő után. Belefáradtam. Mint ahogy elfárad mindenki, aki nem látja a hullámok végét. Ennyiben mégsem ostrom ez: ’45-ben kijöttek az emberek a romok alól, leporolták a ruhájukat, egymás nyakába borultak, megtartották az istentiszteletet, hogy végre élünk. Most nincs euforikus újrakezdés, csak a remény, hogy jövőre nem jön új variáns, nagyobb hullám. Tényleg az a tapasztalatom, a lelkészeim is arról számolnak be, hogy valami megbillent, sokkal több békés családi viszony megy tönkre, baráti kapcsolatok, hivatások törtek meg, és valahogy mind mögött ott van az átalakult élet, egy-egy haláleset, elvesztett munkahely vagy „simán” a szorongás. Kisvárosi lelkész barátom mesélte, hogy egy teljesen átlagosnak megismert asszony egyszer csak az éjszaka közepén kirohant, az utcákon szaladgált hálóingben. Mert elszakadt nála a cérna, mert az idegei tönkre mentek.

– A hívek nem teszik fel önnek a kérdést: hol van az Isten a megbillent, sötét világban?

– Elie Wiesel, a máramarosszigeti gyökerű író, aki túlélte a buchenwaldi és az auschwitzi koncentrációs tábort, elmesél egy történetet Az éjszaka című könyvében. A nácik elrettentő kivégzést tartanak a zsidók között: társaik szeme láttára fölakasztanak két felnőttet és egy gyereket. A két felnőtt rögtön meghal, a kisfiúnak viszont túl könnyű volt a teste, nem tud megfulladni. Hosszú ideig vonaglik a kötélen. Az író összeszorított fogakkal kérdezi: hol van az Isten? Miért engedi ezt? És akkor egyszer csak megszólal benne egy hang: hogy hol van az Isten? Nézd: ott lóg a kötélen. Isten ugyanis nem okozza a szenvedést, hanem jelen van benne.

A háború, a kín, a tragédia, a járvány nem Isten szándéka szerint történik, nem is a fölemelt mutatóujja. Föl kell tudni benne ismerni Isten szeretetteljes ölelését: ha baj van, akkor ő is ott van a szenvedésben.

Ezt szeretném megértetni a híveinkkel és minden emberrel, aki elkeseredett, bizonytalan. Az értünk szenvedő Krisztus hagyományosan a húsvét üzenete, de megtalálhatjuk a karácsonyban is. Gondoljunk bele: már a születés története is a kivetettségről szól. Az ember nem akarta beengedni az Istent a világba. A fia, a Krisztus egy betlehemi jászolban tudott megszületni.

– Mert nem adtak nekik szállást.

– Lukács evangélista ezt elbeszélésszerűen adja elő, János viszont már-már himnikusan: a sötétség nem akarja a világosságot. És az Isten, mondjuk úgy, elfogadja ezt a sorsot Jézusban. Ha nem lehet ott a párnás palotában, akkor ott lesz az istállóban, rongyokban. Ha nem lehet ott a békében és az egészségben, akkor ott lesz a békétlenségben és a betegségben. Ez vigasztalás lehet minden szenvedő embernek.

„Ha baj van, Isten is ott van a szenvedésben” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– Az előbb nyomasztó történeteket mesélt napjaink megbolonduló világáról. A lelkész nem pszichológus, de, gondolom, most mégis elvárják tőle, hogy kicsit az legyen, segítsen a kisebb-nagyobb krízisbe jutott híveken.

– Előbb őszintén kell beszélnünk arról, hogyan segítünk magunkon, azokon a lelkészeken, akik küzdenek az identitásukért. Húsz-harminc éve minden adventben megkezdődött a legszebb időszak, a templom egyfajta biztonsági övezet volt, ahol a lelkész volt a házigazda, ahova szépen jöttek a hívek, lehetett hirdetni a jó hírt a születésről. Ez most felborult. Sokáig teljes zár volt, de a hívek sokszor most is elmaradnak, vagy a maszk miatt nem látni az arcokat. Sokaknak sikerült az átállás, volt, aki lubickolt az online létben is, mások viszont elveszettnek érezték magukat és belefásultak. Megtörtént a legrosszabb is: egy testvérünk öngyilkosságot követett el. Nem okolhatjuk teljesen a Covidot, de köze volt hozzá a bezárt állapotnak. A kollégák megrendülve fogadták a tragédiát, szakembert is felkértünk, hogy segítsen a krízisfeldolgozásban. Ez természetesen rendkívüli és megrendítő eset volt, ám felhívta a figyelmet a mindennapok nehézségeire. A lelkész is veszélyeztetett hivatásban van. Nagyon kell vigyáznunk egymásra.

– Pontosan hogyan?

– Észre kell vennünk a jeleket, figyelnünk kell, hogy ne maradjon el egy fontos beszélgetés, és nekem vezetőként, püspökként is nagy felelősségem van, hogy lássam, ki van túlterhelve, kit fenyeget a kiégés.

– A kérdés változatlan: mivel menthetők meg az elbizonytalanodott hívek, az identitásukért küzdő lelkészek?

– Amikor 16 évvel ezelőtt elkezdtem a püspöki szolgálatomat, ez volt a jelmondatom: mutuum colloquium et consolatio fratrum, vagyis „az egyház a testvérek beszélgetése és egymás vigasztalása”. Ebből a Luther-idézetből vezettem le és próbáltam építeni a „beszélgető egyház” modelljét, de az elmúlt hónapokban világossá vált számomra, hogy legalább annyira fontos a vigasztalás. Pontosabban: a vigasztaló jelenlét. Ha a hívek nem jönnek el a templomba, el kell menni hozzájuk. Ha a távolságtartás miatt nem mehetünk be, menjünk el a küszöbig. Ha nem mehetünk a küszöbig, akár egy telefonon vagy e-mailen keresztül legyen természetes a személyesség, a jelenlét. Ha valaki eltemeti a halottját, de nem tudja meghívni a rokonságot, ha nem tudott elbúcsúzni a szerettétől a kórházban, ha nem tudták megtartani az esküvőt, ha bizonytalanná vált egy emberi kapcsolat – legyünk jelen! Mert az egyház itt valamit visszaadhat az elvesztett személyességből, mégpedig a beszélgetéssel és a vigasztaló jelenléttel. Így a híveink a bizalmukkal tüntetnek ki, és talán akkor is hallgatnak ránk, amikor az oltás szükségességéről próbáljuk őket meggyőzni.

– Szakad ránk a temérdek halálhír, rengeteg család gyászol. Hogyan lehet ezt jól feldolgozni?

– Ez az éltünk része lett, kissé érzéketlenné is váltunk a halálhírekre, nem döbbenünk rá, hogy a napi elhunyt sok-sok embernek neve és arca van. Ez pedig nem jó. A híres halottakra, mint Kóbor János, persze érthető módon mindenki felkapja a fejét.

– Róla ön is megemlékezett a Facebookon. Omega-rajongó?

– Nem, inkább illéses voltam, de Kóbort is rendkívüli egyéniségnek tartottam, aki az én ifjúságomat is meghatározta.

– És ismert ember, az áldozatok többségével ellentétben.

– Rezignáltan vesszük tudomásul, hogy hetente egy zsúfolt repülőgép lezuhan Magyarországon. És hogy összesen már egy Gyula méretű települést vesztettünk az elhunytak számában. A gyászfolyamat alapvető része a búcsú. Ezt nem szabad „megspórolni”, a halálhírekre sem szabad legyinteni.

– Ne ott folytassuk, ahol 2020 tavaszán abbahagytuk – mondta nemrég. Hasonlót sok helyről olvastunk már, de ön szerint hol tartottunk 2020 tavaszán, és miért nem szabad folytatni?

– Az ember Istent játszott, kezében a technikai és tudományos fejlődéssel, a globalizáció megannyi kétes értékű adományával, a fogyasztói társadalom abszurditásaival. „A határ csak a csillagos ég lehet” – ez volt a mentalitás. Az elmúlt másfél évben kiderült, hogy nincs minden a kezünkben. Mondok egy történelmi példát, honnan nem szabad folytatni. Amikor IV. Béla a tatárjárás után fölismerte, hogy a földvárak nem jelentettek megfelelő védelmet, elrendelte, hogy kővárakat kell építeni.

Lehetséges, hogy eddig mi is földvárakkal vettük körül magunkat, pedig a hitéletünkben, energiatartalékainkban inkább kővárakra lenne szükség.

Mondok mást, közelebbit is: mindenki tudja, milyen érzés a betegség utáni fogadkozás, hogy életmódot kell változtatni, jobban, egészségesebben élni. Most is erre lenne szükség. Csak nem egyénileg, hanem közösségileg, a társadalomban, egyebek mellett fogyasztói szokásainkban.

„Ha a hívek nem jönnek el a templomba, el kell menni hozzájuk” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– Ez mind szép, de az emberek nem változtatni akarnak, hanem a régi életüket visszakapni, még több utazással, még több fogyasztással. Az oltással részben ez meg is oldódott.

– Van erre tendencia. Általában a politikusok is erre bátorítják az embereket: nyitnak a teraszok, sörözz újra, utazz bátran! Érthető, hiszen szeretnék pörgetni a gazdaságot. De önmagában ez kevés, az embereket arra is bátorítani kell, hogy ahol tudnak, változtassanak, legyenek erősebbek, egészségesebbek, mértéktartóbbak. Több odaadásra, önfeláldozásra, lelassulásra és Istenre figyelésre lenne szükség. Ha ezek felé megyünk, akkor valami jó is kijöhet a járványból.

Ferenc pápa, politika

– Az év legnagyobb vallási eseménye az Eucharisztikus Kongresszus volt. Ön evangélikusként többször nagyon pozitívan nyilatkozott erről a katolikus rendezvényről, Ferenc pápát is rendre méltatja, a születésnapján a Facebookon köszönti. Protestánsként szabad ilyet?

– Olykor meg is kapom ezért a magamét! Az említett születésnapi bejegyzés reggelén már 6 óra 35 perckor kaptam egy üzenetet, miszerint hogy lehet, hogy én ennyire elköteleztem magam a pápa mellett… Minden tiszteletem, de abban az esetben ezek szerint nem ment át az üzenet. A nagy reformátor teológus, Melanchthon szavaival: „iure humano”, vagyis emberi alapon akár el tudnám fogadni a pápát, mint az egyetemes kereszténység arcát, de „iure Divino”, vagyis isteni jogon nem. Ferenc pápa kétségkívül sok olyan témára irányítja figyelmünket, amelyeket én is fontosnak tartok: ilyen a társadalom perifériájára szorultakkal, a szegénységben élőkkel és a diszkriminációt szenvedőkkel való szolidaritás. Az Eucharisztikus Kongresszus szerintem jól szervezett, lelkiségében a keresők és a más felekezetűek felé nyitott alkalom volt.

– Részt vett az ökumenikus egyeztetésen, személyesen is találkozott a pápával. Mi igaz a pletykából, hogy a Szentatya zárt ajtók mögötti üzenetében volt némi intő tónus a politika és az egyházak nem kellő távolsága miatt?

– A Szentatya három blokkban találkozott politikai és egyházi vezetőkkel a zárómise előtt, ebből én kettőn nem vettem részt. Így azt tudom elmondani, amit én hallottam: az ökumenikus kapcsolatok és a vallásközi párbeszéd fontosságát, valamint a szélsőségektől való tartózkodást hangsúlyozta. Az is mindannyiunknak szóló üzenet volt, hogy legyünk közelebb a híveinkhez, továbbá, hogy – akár a vélemények ütköztetésével – vállaljuk a dialógust az egyházban a különböző nézetek között.

Fabiny Tamás Ferenc pápával szelfizik a Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjén (forrás: Facebook/Fabiny Tamás)

– A pápalátogatás előtt az Országút című lapban jelent meg interjú önnel, ahol szóba került a politikai kereszténység. Akkor azt mondta: „A kormány a kereszténységet természetes szövetségesnek állítja be. Kétlem azonban, hogy ugyanazt értjük kereszténységen mi, teológusok és a politikusok.” Mit értenek önök, és mit a politika?

– Általában nem tartom jónak a vallási, bibliai kifejezések szekuláris felhasználását, hiába régi szokás ez keleten és nyugaton is. Ronald Reagan elnök többször God’s chosen nation, Isten választott népe kifejezéssel emlegette az amerikaiakat, kiforgatva a zsidó választottság ószövetségi tanítását. Ugyanezt hallottam már magyar változatban, szintén politikustól. Értem, hogy ezek a szavak szépen hangzanak egymás mellett, de teológusként ezerrel tiltakozom. Amikor néhány éve úgy tűnt, hogy a „keresztény szabadság” lehet az egyik közéleti toposz, intenzíven forgatni kezdtem Pál apostol és Luther vonatkozó írásait, hogy szükség esetén elmondjam, ők a maguk korában mit értettek keresztény szabadságon. A közbeszédben jelzővé tett keresztény szóval már csak a történelmi tapasztalatok miatt is óvatosan kell bánnunk. A politikus jó esetben az európai hagyományhoz való ragaszkodásra utal. Ezzel egyet is tudok érteni, hiszen magam is vallom a zsidó-keresztény gyökerek fontosságát. Ám ugyanez a jelző rossz, ha a mi-ők felosztást csomagolják bele. A félmúltban volt időszak, amikor a politikusok szájából az, hogy „keresztény”, annyit jelentett: „nem zsidó”. Nem szabad, hogy oda jussunk, hogy most a „nem muszlim” vagy „nem liberális” legyen a jelentéstartalom. Még mielőtt bárki félreértene: én örülnék a legjobban, ha a politikusok magánemberként elkötelezett keresztények lennének! Jóhiszemű vagyok, és nem kérdőjelezem meg bárki – akár politikus embertársam – keresztény hitét.

Épp a hitelesség érdekében kérek mindenkit, hogy tartózkodjon a képmutatástól, és ne legyen tátongó szakadék a hit és a cselekedetek között!

A kereszténységben a legfontosabb az Istenhez való személyes kötődés. Nagy kísértés ebből politikai ideológiát gyártani, hiszen akkor szükségképpen furkósbot lesz belőle. Ez pedig veszélyes a hívő emberek közösségeire nézve.

– Ma Magyarországon nem úgy néz ki, hogy veszély leselkedik a hívőkre és a közösségekre, sőt. Szépülnek a templomok, az egyházak iskolákat, ingatlanokat és hatalmas anyagi juttatásokat kapnak. A politika „elkérte” a kereszténység szót, és most fizet érte. Ez rendben van?

– A kormányzati szándék egyértelmű. Társadalompolitikai ügyekben együtt kívánnak működni az egyházakkal. Ez számunkra növekvő intézményi felelősséget is jelent, szociális intézményekkel és iskolákkal. E feladatokhoz az egyházaknak persze fel kell nőniük. Amíg nem élünk vissza a lehetőségekkel, jogosultak vagyunk támogatásra, financiális értelemben is. A kézből etetés más műfaj.

– „Együttműködés” és „kézből etetés”: mi a határvonal?

– Az egyházfinanszírozás normativitása, vagyis az, hogy az állam kiszámíthatóan és hosszú távra megállapodik az egyházakkal egyes juttatásokról. „Az egyházat tartsák el a hívők” szlogen pont olyan könnyű demagógia, mintha azt mondanánk, az operabarátok tartsák fönn a Magyar Állami Operaházat. Tisztelve a hívők és a zenerajongók anyagi áldozatvállalásait: egyik sem reális. Ettől függetlenül erősíteni kell a hívek felelősségérzetét egyházuk iránt, aminek önkéntes támogatásokban is meg kell nyilvánulnia.

– A kormány nem várja el az operarajongóktól, hogy csendben maradjanak, ha nem tetszett az előadás. A papoktól és a hívőktől viszont mintha elvárás lenne, hogy csak hálásnak szabad lenni.

– Minden lelkész és egyháztag maga dönti el, hogy az Isten előtti egyéni és közéleti felelősségét hogyan éli meg. Történelmi tapasztalat, hogy az egyház távlatosan sosem járt jól, amikor bármilyen okból elvesztette az iránytűjét. Nemrég írtam egy tanulmányt egy bibliai ige hatástörténetéről: „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint embereknek.” Vallom továbbá a kritikus szolidaritás igazát is.

„Én örülnék a legjobban, ha a politikusok magánemberként elkötelezett keresztények lennének!” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– Ne legyetek állványimádók! – az intés öntől származik, igaz?

– Igen, azt hiszem, én használtam először. Vicces, mert én pedig egy gyerektől hallottam, még kőbányai lelkész koromban. Hazament a kicsi az istentisztelet után, kérdezték tőle a szülei: miről tanított a Tamás bácsi? Ekkor azt válaszolta, hogy azt, hogy nem szabad az állványokat imádni. Pedig a bálványokról beszéltem.

– Állványokon az egyházakhoz köthető nagyberuházások kulisszáit értjük. Hogyan lehet elkerülni az állványimádás bűnét?

– Mi az evangélikus egyházban csak olyan helyeken kérünk állami támogatást, ott alapítunk és veszünk át intézményeket, ahol élő közösségünk van. Fontos, hogy ne a politikai lobbi vagy anyagi megfontolás diktálja az egyházi beruházásokat. Örvendetes, ha egy országgyűlési képviselő, polgármester vagy más politikai szereplő támogatóan fordul az egyházi közösséghez. Ennek azonban csak akkor van távlatos értelme, ha a helyi közösség lélekkel is meg tudja tölteni a felújított épületeket. Az egyház nem politikai üzletet köt, hanem méltányol minden olyan együttműködési szándékot, ami a közjót szolgálja. Nem elegáns, ha a politika ezért látványosan benyújtja a számlát.

Kilúgozott ünnep, meleg Mikulás

– Az elmúlt időszakban több nyugati botrány borzolta a hívő emberek idegeit: az Európai Bizottság később visszavont kommunikációs kézikönyve, mely szerint kerülni kell meghatározott szavakat, mint a „Miss”, a „Mrs.” és olyanokat, mint a „karácsony”, az ünnep, téli szünidő kifejezéssel helyettesítve. Vagy ott van a norvég posta meleg mikulásos reklámja, ahol a szakállas bácsi egy másik bácsival csókolózik. Mi történik?

– Súlyos és nagyon káros szamárságok ezek. A norvégiai reklámban engem nem csak az háborít fel, hogy a végén két meleg csókolózását játsszatták el, hanem egyáltalán, hogy beemelik a szexualitást Miklós püspök történetébe. Ugyanúgy tiltakoznék, ha a Mikulás a háziasszonnyal bújna össze. Semmi értelme, öncélú polgárpukkasztás, kárt okoz.

– Felvilágosult multicégektől láttunk már hasonlót, de ez mégis csak egy állami cég reklámja. Ráadásul protestáns államé. Miért van az, hogy ezek az országok sokszor élen járnak az istentelenségben?

– Ezt így nem vállalnám, nem hiszem, hogy ez a protestantizmussal függ össze. Az igaz, hogy a protestantizmus mindig nyitottabb volt a világra, emiatt a szekularizáció is hamarabb kezdődött azokban az országokban, ahol a protestánsok vannak többségben. A lutheri reformáció egyik lényege volt, hogy nemcsak klerikus elemek tartoznak az egyházhoz, hanem a világiak is. Úgy tűnik, ennek most megkapjuk az árnyoldalát. De van pozitív oldala, és arról idehaza nem szokás beszélni: komoly, virágzó egyházi közösségek vannak Svédországban, Finnországban és Norvégiában is. Az ön által említett istentelenségnek nem feltétele a protestáns múlt, kemény katolikus országokban is voltak-vannak provokatív jelenségek. Boccaccio, a nagy humanista sem skandináv volt… De gondoljunk a romboló tevékenységre, amelyet az argentin katonai diktatúra hetvenes-nyolcvanas években folytatott, aminek az ottani egyház nem állt ellen, és ezért később bocsánatot kellett kérnie.

„Az egyház nem politikai üzletet köt...” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– Nyilván vannak erős északi protestáns közösségek, de a fő tendencia mégis a hígulás. Miért?

– Mert gyakran versenyt futnak a korszellemmel, és mert a szekularizáció jelenségeire rossz választ adnak. A hívők fogyása láttán sokan pánikba esnek, és a misszió jól bevált módszere helyett megszületik egy félreértelmezett felzárkózási vágy, hogy megmutassuk, tudunk mi is progresszívek lenni. Pedig nem ez a jó út. Az ön által említett nyelvi hadviselés is ezzel függ össze. Néhány éve egy svédországi gyülekezet hirdetést jelentetett meg a városi lapban, amelyben hívogatták az embereket a szentesti istentiszteletre. Ebben a rövid hirdetésben az újszülött Jézusra használták a „hen” névmást, amelyet a Svéd Akadémia arra az esetre ajánl, ha az illető neme nem fontos. De az inkarnációban, a testtélételben bizony jelentősége volt annak, hogy Isten nem egyszerűen emberré lett, hanem egy kisfiúban – nota bene: zsidó kisfiúban – öltött testet, akit bizony körül is metéltek. Ahogy a régi mondás tartja: aki a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül. Ahelyett, hogy erősítenék a missziós munkát, hogy intenzívebbé tennék a pasztorációt, a hívek személyes látogatását, a Biblia terjesztését, inkább átveszik a civil szóhasználatot, besorolnak abba a trendbe, ami szerint az a jó egyház, ami levedlette hagyományos értékeit, és inkább hasonlít egy világi egyesületre. Attól tartok, ebből bukta lesz.

– Ezek szerint helyesen állapítjuk meg itt Magyarországon és Közép-Európában: a Nyugatnak vége, már az egyházak is feladták önmagukat, az igazi keresztény mag Európa immár az Elbától keletre van.

– Sajnos nem ilyen egyszerű. Elfogadom, hogy sok probléma van Nyugaton, de mi a fedezet a mi kritikánk mögött? Mivel tudjuk igazolni, hogy bezzeg Magyarország nagyon vallásos nemzet? Számokkal biztosan nem, mert a gyakorló hívők száma itt is csökken, ez látszik a népszámlálási és más adatokból. Sok helyen sajnos elnéptelenednek a templomok. Nemrég egy médiában dolgozó ismerősömmel találkoztam, aki aggódva kérdezte: püspök úr, mi lesz a keresztény Európával? Mi ez a borzalom Nyugaton? Visszakérdeztem: ne haragudj, tudom, hogy van két gyereked, de egyiket sem keresztelted meg. Miért, ha annyira fontos neked a keresztény Európa?

Hasonló módon érzem kissé önbecsapásnak, amikor Magyarország a bezzegország. Keresztény Európát szeretnénk? Kezdjük magunkon! Éljünk úgy, tartsuk be a tízparancsolatot, gyakoroljuk a vallást, töltsük meg a templomokat! Akkor lesz fedezet a szavaink mögött.

– A reformáció hazájában, Németországban elképesztő rendetlenség van a katolikusok között. Több helyen megáldják a nem heteroszexuális párokat, női prédikátorok működnek bármiféle fölsőbb jóváhagyás nélkül. A német világ ismerőjeként, a Martin Luther Bund elnökeként hogy látja: közeleg egy újabb egyházszakadás?

– Valóban komoly viták zajlanak számos kérdésben. Ottani testvéreinknek azt kívánom, hogy ezek semmiképpen se vezessenek szakadásokhoz. Nézzünk egy példát messzebbről: az amerikai egyházban, az ottani evangélikusok között az egész melegkérdés túldimenzionálása oda vezetett, hogy az évtized elején egy nagy egyháztest, az evangélikusok számottevő része kivált, mondván, ők nem tudják elfogadni a melegházasságok megáldását. Ezt azért érzem rossznak, mert ugyan a téma fontos, de nem hagyhatjuk szétszakadni magunkat miatta.

– Ön mit képvisel ebben a vitában?

– Minden meleg embernek megvan az Istentől eredeztetett méltósága, és természetesen joga van az egyháztagságra is, de gyakorlati szempontból, teológiai megfontolások alapján úgy látom, hogy keresztény templomban házassági áldást nem tudunk adni a meleg pároknak. A házasság kifejezés egyházunk gyakorlatában egyszerűen másra van fönntartva. Ennél jobban nem mennék bele ebbe és a gendervitába, mert nem jó út, ha igehirdetés helyett azzal foglalkozunk, hogy egyensúlyozunk a pró, kontra, liberális, konzervatív vélemények között. Nem szabad, hogy az egységünk rámenjen egy ilyen vitára.

Családos nyilatkozat, választás

– Aki nem házas, híján van az emberi méltóságnak?

– Nem.

– Ez a mondat szerepel a Magyarországi egyházak közös nyilatkozata a házasság, a család és az emberi méltóság védelmében című, minap megjelent iratban: „A zsidó hagyományban is a nő-férfi kapcsolat házasság általi szentesítése az emberi méltóság alapja.” Ezt önök mellett 13 másik egyház és hitközség írta alá.

– Súlyos hiba ez a mondat.

– Miért írták akkor alá?

– Tisztázzuk egyszer és mindenkorra: az a szöveg, amit mi a Magyarországi Evangélikus Egyház részéről aláírtunk, nem tartalmazta ezt a mondatot. Papírunk is van erről. Az egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára ugyanis vissza is küldte, hogy ez az a szöveg, amit a tagegyházak elfogadtak, és abban ilyen mondat nem volt. Kaptunk még emellett több emailt, tehát később megküldték az új szövegváltozatot, de a kapkodó szervezés miatt azt már nem láttuk.

„Sok probléma van Nyugaton, de mi a fedezet a mi kritikánk mögött?” (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

– Miért nem vonják vissza az aláírást? A Mazsihisz megtette.

– Ez nem egy klub, amiből ki lehet lépni. Félreértések, szövegváltozatok ide vagy oda, mindez megtörtént. A szöveg kiment, de nem akarunk több demonstratív lépést. Helyette szeretném egyértelművé tenni, hogy aki nem családban él, ugyanúgy Isten teremtménye, és a méltósága ebből a teremtett létből adódik. Már korábban is leírtam: személyes szeretetemről biztosítok mindenkit, aki megalázónak érzi a közlemény megfogalmazását.

Most bocsánatot kérek mindazoktól, akiket ez a rossz mondat megsebzett, megbántott.

– Mit tud mondani arra a kritikára, hogy ez az irat valójában politikai hűségnyilatkozat?

– Hogy biztosan vannak olyanok az egyháztagok között, akik így tekintenek rá. Én nem így tekintek rá. Azt is gondolom, hogy az egyházaknak elsősorban egyházi témákkal kellene foglalkozni, és nem szabad feszítő politikai kérdésekbe belemenni.

– Egybe azért még menjünk bele. Ahogy a dolog most áll, jövőre egy ötgyerekes református és egy hétgyerekes katolikus családapa-politikus jelölt száll ringbe a miniszterelnökségért, mégis, több jel szerint minden idők egyik legdurvább kampánya közeleg. Mit kezdjünk az ellentmondással?

– A politika a politikai tettek és programok versenye kell, hogy legyen, nem azé, hogy ki miben hisz és hány gyereket nevel. A politikus élezi az ellentéteket, az egyházaknak viszont fékezni kell az indulatokat. Én is így szeretnék tenni, mert a közbeszéd eldurvulása riasztó méreteket ölt.

– Az első kérdés az emberek megbolondulásáról szólt. Látva a választásig hátralevő időszakot, a veszély csak fokozódni fog. Mit tegyünk, hogy ne menjen rá az ország mentálisan a következő hónapokra?

– Ne az acsarkodásra, ne a szekértábor-indulatokra, hanem az egymásra reflektáló véleményekre figyeljünk. Legyenek érdemi, szakmai, nyilvános viták. Legyen követhető, hogy melyik politikai fél mit akar – például az egyházfinanszírozásban és általában az egyházi intézményekhez való viszonyban. És mindenekelőtt: éljünk a lehetőséggel, amit a karácsonyi idő ad, töltsük meg tartalommal az ünnepet, legyen ez a lecsillapítás ideje. Amikor halljuk a karácsonyi üzenetet, hogy „dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat”, annak a második része legalább annyira fontos. Ne ijedjünk meg, ha azt érezzük, hogy a világ távolodik az Istentől. Karácsony üzenete, hogy Isten közeledik a világhoz. Minden rossz ellenére. Éljük át a meglepetéseket és azt, hogy Isten megérkezik hozzánk. Legyen ez a vigasztaló üzenet 2021. december végén.

*

Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Kategória: Interjú