Az elsüllyedt Felvidék festője: leporolta az életművet a Galéria nagyszabású Szinyei-kiállítása

·2021.12.23

Szinyei Merse Pál további elveszett műveit is keresik a Magyar Nemzeti Galéria kurátorai, miután a festő nyolcvan évig lappangó, korai művét sikerült visszaszerezni Amerikából. De ami megvan, az is bőven elég lenne a világhírhez: ez a felvidéki vadászó-gazdálkodó nemesúr a kor legmodernebb francia festőivel egyenrangú alkotó volt. A Kép és kultusz kiállításon most egymás mellett láthatjuk műveit a leghíresebb francia és német kortársakével, és a tárlatnak sikerül elmagyaráznia, miért maradt a festő mégis ismeretlen Magyarország határain kívül.

A firenzei Uffizi 1682 óta gyűjti a neves festők önarcképeit. Az évszázadok során másfélezer darabosra duzzadt gyűjteményben huszonhárom magyar festő kapott helyett, elsőként az Itáliában élő Markó Károly 1872-ben. Voltak, akik maguk küldték el portréjukat, abban a reményben, hogy így bekerülhetnek a legnagyobbak közé, másokat a múzeum kért fel, hogy küldjenek magukról festményt – ők voltak azok, akiket tényleg számon tartottak Európában. Szinyei Merse Pál utóbbiak közé tartozott: 1911 májusában kapott felkérést a Galleriától, és a következő évben el is küldte a képet Olaszországba.

Szinyei nem rajongott a műfajért. Egész életében mindössze két portrét festett önmagáról. Az Uffizinek sem új művet adott, hanem egy 1897-ben készültet. Akkoriban teljesen váratlan fordulat történt az életében: hosszú ideig tartó meg nem értettség, negatív kritikák, sőt majd’ évtizedes alkotói válság után az 1896-os millenniumi kiállításon váratlanul felfedezték, és egy csapásra ünnepelt művész lett, akit egyszerre tekintettek példaképüknek az újító szellemű nagybányai fiatalok, és karolt fel a hivatalos Magyarország. A visszavonult, megbántott vidéki művészből festőfejedelem lett, akit elhalmoztak tisztségekkel és elismerésekkel. Az állam vásárolni kezdte a képeit, sőt kormánypárti képviselőt csináltak belőle, mint Mikszáthból, és négy évig a héthársi kerület képviselőjeként üldögélhetett a Sándor utcai Képviselőházban.

Szinyei Merse Pál a jernyei kúria parkjában 1910 körül (fotó: magántulajdon, minden jog fenntartva)

Nem csoda, hogy ebben a gyökeresen megváltozott élethelyzetben újra kedve támadt festeni, sőt önmagát is megörökíteni. Lánya, Rózsi visszaemlékezéséből tudjuk, hogy az Uffizibe került portré (lásd nyitóképünkön) jernyei kúriája kertjében készült, egy nyírfacsoport előtt: „Kivitetett két nagy staffeleit, egyikre egy nagy tükröt tett, másikra a festővásznat. Ilyen apparátussal csak biztos szép időben lehetett dolgozni.” Mintha nem is festő állna előttünk, hanem egy vidéki úriember bőrkabátban, fején tollas vadászkalappal, a háta mögött a távolban kéklő hegyek alatt a birtokával. Nehezen találnánk jobb illusztrációt a magyar dzsentri tipikus alakjához. Ezt a festményt küldte el tizenöt évvel később az Uffizinek, hogy régimódi úrvadászként vonuljon be az örökkévalóságba.

A 20. század első évtizedében Szinyei ismertsége a csúcson volt Európában, és a festmény azonnal kikerült az állandó kiállításra. Még egy 1930 körül készült fotón is látszik, de valamikor később raktárba vándorolt (a portrégyűjtemény java része nincs kiállítva). 1990-ben, amikor Szinye Merse Anna művészettörténész, a festő dédunokája megrendezte a Magyar Nemzeti Galériában Szinyei legutóbbi életműkiállítását, az Uffizi kölcsönadta a festményt.

A Bőrkabátos önarckép most újra itt vendégeskedik Budapesten a „Kép és kultusz” című nagyszabású tárlaton, amely harminc évvel a legutóbbi átfogó kiállítás után újra kísérletet tesz az egész életmű bemutatására. És arra emlékeztet, hogy a festő, akiről mindenki tudja: korát messze megelőzően modern volt, és olyan képeket alkotott, mint a leghíresebb francia naturalisták és impresszionisták, valójában mennyire sajátosan magyar figura: törzsökös felvidéki nemesúr, aki élete nagy részét Sáros megyei birtokán élte le, amelyet ősei IV. Béla királytól kaptak. Szinye, Szinyeújfalu és Jernye: ez a három falu volt a Mersék aprócska, de annál tartósabb birodalma hatszáz évig. A legnagyobb város, ameddig elláttak, nem Párizs volt, hanem Eperjes.

A festő által 1876 körül saját magának épített jernyei ház és Szinyei büszkesége, a pompás kert. Az 1911-es, késői kép magángyűjteményben található, de a kiállításon most szerepel (fotó: magántulajdon, minden jog fenntartva)

Szinyei már fiatalon kilépett ennek a világnak a szűk keretei közül, amikor a festőpályát választotta, és – szülei teljes támogatásával – Münchenbe ment tanulni, végleg elhagyni azonban nem tudta. Fiatal házasként az 1870-es évek közepén tervezgette ugyan, hogy feleségével Itáliába költöznek, de ezt meghiúsította apja betegsége. Utána pedig rászállt örökségként a birtok egy része, és a régi kastély mellett 1876 körül szép klasszicista kúriát épített magának, körülötte pompás kertet telepített. Jóval később, befutott, idős művészként és a Képzőművészeti Főiskola igazgatójaként sok időt töltött Budapesten, de a jernyei ház és a vele járó szerep, a gazdálkodó nemes élete végéig megmaradt.

Olyan nagy festőről, mint Szinyei egyszerre nehéz és könnyű életműkiállítást rendezni. Könnyű, mert elég kitenni a mindenki által ismert, kanonizált remekműveket (Szinyei esetében ilyen a Majális, a Lila ruhás nő, a Pacsirta és a Léghajó), a látogató mindenképpen megelégedéssel távozik. És nehéz, mert látszólag lehetetlen újat mondani róla. A „Kép és kultusz” kurátorai, Hessky Orsolya, Krasznai Réka és Prágai Adrienn azonban nemcsak nagyszabású, hanem kifejezetten okos kiállítást hoztak össze, amely messze túllép a kötelező körökön. Rengeteg kevésbé ismert képet mutatnak meg az életmű különböző korszakaiból, párhuzamként rangos külföldi festményeket hoztak, és találtak friss, nem közhelyes nézőpontot is az újraértelmezéshez.

A kiállításhoz sok hazai magángyűjtemény kölcsönzött képeket, külföldről pedig olyan intézmények, mint a párizsi Musée d’Orsay, a bécsi Belvedere, a madridi Thyssen-Bornemisza Múzeum és a potsdami Museum Barberini. Önmagában tanulságos együtt látni Szinyei Pipacsos mezőjét Claude Monet pipacsmezős Nyárfák alattjával, a Virágzó Almafákat Sisley hasonló témájú képével vagy éppen a Lila ruhás nő külföldi párhuzamait. A hazaiak közül a legerősebb összevetést Benczúr Gyula és Ferenczy Károly kínálja, az előbbi diáktársa volt Münchenben, akivel ugyanazt a piros-fekete csíkos takarót használták egy-egy szabadtéri jelenetet mutató festményhez (a két kép most ott van egymás mellett), az utóbbi pedig késői barát és tanárkolléga, akivel a századforduló körül a tájképfestészet nagyon hasonló témáit dolgozták fel.

Az összehasonlításokból Szinyei nem jön ki rosszul: a művek maguk tanúskodnak arról, hogy az 1870-es, 1880-as években tényleg együtt haladt a korszak legmodernebb, naturalista és impresszionista festőivel. Ráadásul nagyrészt önállóan jutott el ugyanoda, ahol ők jártak, mert az impresszionizmust inkább csak hírből ismerhette (Párizsba egészen későn, 1908-ban utazott csak el, életében egyszer).

Az igazán izgalmas kurátori ötlet az, hogy a bevezető után megfordították az időrendet, és a 20. század elejétől, a késői képektől haladunk visszafelé egészen az első portrékig, amelyek olyan hagyományosan akadémikusak, hogy a szakértőkön kívül senki meg nem mondaná róluk, hogy Szinyei művei. A fordított kronológia oka nem csak a kizökkentés, hanem Szinyei életének alapvető paradoxona: amikor művészként a pályája csúcsán volt, és sorra alkotta a remekműveket, teljes értetlenség vette körül, az ünnepelt korszaka a kései periódusával esik egybe. Szinyei az 1870-es években a hazai, de még a bécsi és a müncheni közeg számára is befogadhatatlanul merész volt, 1896-ban pont szinkronba került az induló nagybányaiakkal, ezért pajzsra emelték, az 1910-es években pedig már hozzájuk képest is régimódinak számított.

Az egykori közönség tehát pont úgy találkozott Szinyeivel, ahogy mi a kiállításon: először a középkorú-idős festővel, aztán a múltba visszanézve felfedezhette a középső életszakasz remekműveit, amelyek a keletkezésük idejében nem érvényesültek, aztán a múltba még mélyebbre leásva rábukkanunk a pályakezdés és az útkeresés teljesen elfeledett darabjaira. A Majális sztorijában az egész folyamat nyomon követhető: 1873-ban készült el, és a bécsi világkiállításon olyan rossz kritikákat kapott, hogy Szinyei visszavitte Jernyére, és tíz évig nem állította ki (ebben is magyar úr maradt, a kritikát nem bírta), 1883-ban megint megpróbálkozott a bemutatásával Pesten és Münchenben, de még mindig nem értékelte a közönség, 1896-ban a millenniumi tárlaton viszont már mindenki odavan érte, és megveszi az állam. Külföldön a kép 1901-ben nyert díjat Münchenben, a magyar közönség állandó kiállításon csak a Szépművészeti Múzeum 1906-os megnyitása óta láthatja. Több mint harminc év kellett, hogy minden idők egyik leghíresebb magyar festménye felkerüljön egy múzeum falára.

A Szépművészeti Múzeum 1914-ben megnyílt Szinyei-termét az idős mester saját maga rendezhette be; középen a Majális, balra a Lila ruhás nő, jobbra édesapjáról festett korai portréja (a két kisebb festmény szintén egy-egy korai portré). A terem ebben a formában 1944-ig maradt fenn (fotó: Magyary Zoltán: Ungarische Kulturstätten, 1931)

Itthon a megkésettség végül nem akadályozta meg, hogy Szinyei a helyére kerüljön, külföldön azonban a lemaradást már néhány kései elismerés ellenére sem lehetett pótolni. Krasznai Réka művészettörténész szerint a fő baj az volt, hogy Szinyei mindvégig német nyelvterületen próbált az 1870-es években boldogulni, nem a művészeti központnak számító, a modernebb irányzatokra nyitottabb Franciaországban. „Talán a legnagyobb stratégiai hiba, amit a művész elkövetett, hogy nem küldte ki egyik főművét sem a párizsi Salonra, hanem többet eladott Amerikába, így ezek teljesen kimaradtak az európai művészet vérkeringéséből, illetve hogy később sem erőltette jobban művei franciaországi bemutatását” – írja a kiállításhoz kapcsolódó tanulmányában. Jellegzetesen magyar történet végül is ez is.

A fordított kronológia mellett még egy eszköz segít abban, hogy Szinyeit abból a nézőpontból lássuk, ahogy a kortársak találkoztak vele: a jelentősebb kiállítások bemutatása. Tényleg nagyon tanulságos azzal szembesülni, hogy 1896-ban a millenniumi kiállításon a Műcsarnok akkori brosúrájában Szinyei mindössze egyetlen képét említik meg, a vadászati témájú Oculit, amit két évvel korábban vásárolt meg Ferenc József, és akkor a Királyi Palotában őrizték (valószínű, hogy a királyt inkább a szalonkavadászat témája foghatta meg, mint a kép művészi értéke). Vagy látni azt, hogy az 1900-as párizsi világkiállításon, a boldog békeidők talán legfontosabb európai rendezvényén Szinyei a Hóolvadással és a Pipaccsal szerepelt, és bár elnyert egy ezüstérmet, aranyérmet egy sokkal konzervatívabb magyar alkotás kapott, Benczúr Gyula monumentális történelmi festménye, a Budavár visszavétele. Kiküldött festőink jelentős részét pedig mára teljesen elfelejtettük. A Majális 1873-as bécsi bemutatója kapcsán felidézett korabeli kritikák is attól izgalmasak, hogy érthetőbbé teszik, miért tűnhetett botrányosnak egy olyan festmény, ami számunkra már egyáltalán nem látszik annak. Sőt azt se nagyon értjük, miért volt a maga idején újítóan színes, témaválasztásában pedig újítóan hétköznapi és polgári.

A kiállítás kiemelten foglalkozik a Hóolvadással, amely minden idők egyik legjelentősebb magyar tájképe, az impresszionisztikus szemlélet egyik első megnyilvánulása (fotó: Magyar Nemzeti Galéria)

Szinyei elsősorban tájképfestő volt, a természeti táj megörökítése egész életében foglalkoztatta, és ezen a téren jutott legközelebb az impresszionizmus szemléletmódjához. Az életmű egészét látva meglepő, hogy ez a táj mennyire konkrét: szülőföldje, Sáros megye színpompás rétjei, dombjai, patakpartjai és idős korában egyre inkább csak a jernyei kert virágzó bokraival, fáival. A helyszínek néha nagyon konkrétan azonosíthatók, a magyar tájfestészet egyik főműve, az 1884-ben festett – de alkotói válsága miatt csak tíz évvel később, 1895-ben befejezett – Hóolvadás helyszíne például valahol ott lehetett a ház közvetlen közelében (Kvintov ároknak hívták), mert alig egy óra festés után hazaugrott ebédelni, és mire visszatért délután, a hófoltok már elolvadtak. Tíz évvel később, zöld nyári színekben Szinyei újra megfestette, sőt a festészettel kísérletező fia, Félix is megörökítette ugyanazt a helyet 1920-ban. A Lila ruhás nő helyszíne megint csak a jernyei kert, hiszen a kép feleségét, Probstner Zsófiát ábrázolja, a háttérben a sárosi tájjal. A korai Vadgesztenyefa tanulmány gesztenyefája természetesen a jernyei parkot díszítette, s a példákat hosszan lehetne sorolni. 1883-ban Jernyén kezdett közvetlenül a természet után festeni, miután kétkedni kezdett, hogy az emlékezetből, műteremben festett képeinek színei valósak-e. Ettől kezdve élete végéig csak a szabadban dolgozott.

Ha ezzel a szemmel nézzük a festményeket, feltűnik ennek a tájnak az üdesége, a vadvirágokkal teli rétek, a szelíd dombhajlatok és erdőfoltok váltakozása, a távolban gyakran feltűnő magas hegyek. Ugyanaz a sajátos tájkarakter mindegyik képen. Attól magyar ez a táj, hogy Szinyei annyiszor megfestette, mint ahogy a vidék is attól volt magyar vidék, hogy a Szinyei Merse család meg a hozzájuk hasonló nemesi famíliák évszázadokon át lakták. Túl sok magyar rajtuk kívül itt, Eperjestől fölfelé soha nem élt, a századfordulón is csak tucatnyi magyar anyanyelvű volt a több mint 700 lelkes faluban. Trianon után mindez pillanatok alatt elsüllyedt, és csak Szinyei tájképei maradtak belőle.

A háborús években Szinyei a nyarakat a Felvidék helyett Fonyódon töltötte, 70 fölött már sokat betegeskedett. 1917 őszén hazament Jernyére, és utolsó műve, a Csend megint a hazai tájat örökítette meg. Szinyei életének vége teljesen egybeesett a régi Magyarország elmúlásával, amelynek addigra az egyik reprezentatív alakjának számított. A felbomlás viharos időszakát, 1918-19-et Budapesten élte át, de a felvidéki csehszlovák bevonulás után úgy döntött, hogy hazamegy. Kevés szimbolikusabb tény van annál, hogy 1919 augusztusában útlevelet kellett kiváltania, hogy elutazhasson a jernyei házba, amit ő maga épített ősei birtokán. Itt halt meg 1920 februárjában, sírja máig a falu temetőjében van. A körülményeket ismerve nem túlzás azt mondani, hogy a Csend borús, szomorú patakpartjában, ahol a sűrű növényzet között elvész a víz, benne van a trianoni elmúlás szomorúsága is: több tájképet magyar festők Sárosról ezután már nem festenek.

Az 1918-ban festett Csend az utolsó kép (fotó: Magyar Nemzeti Galéria)

Szinyei életének fő helyszínei tehát ma Szlovákiában vannak, mégpedig egy olyan részén, amerre magyarok turistaként se nagyon járnak. Szülőháza, a szinyeújfalui barokk kúria erősen romos, a jernyei kúriát a család már közvetlenül a festő halála után feladta. A berendezés nagy részét, köztük Szinyei összes saját kezű alkotását elszállították, a maradék bútorokat egy szobába pakolták össze, az épület többi részét átadták a községi iskolának (máig ez a funkciója). Amikor Szinyei Merse Anna 1981 kutatni kezdte a helyszínt, Jernyén már nem talált semmit. A holmikat valószínűleg a második világháború idején elszállították, egy részük múzeumi raktárba került (a kiállításhoz kapcsolódó tanulmányában azt írja, édesapja, Pál, 1939-ben még felvett a szobában lévő tárgyakról egy kézírásos leltárt). Szinyei Merse Félix, a festő fia az Alföldön kezdett új életet, miután 1922-ben feleségül vette Kandó Irént, aki megörökölte elhunyt első férje cserkeszőlői birtokát. A házaspár kúriát épített Tópartpusztán, és nevezetes mintagazdaságot, pincészetet hoztak létre. Azt az államosítás tette tönkre 1945 után (a házat az önkormányzat éppen felújítja, és borászati bemutatóhellyé alakítják, várhatóan idén készül el).

Szinyei szülőföldjén egyetlen hiteles kép sem maradt, így amikor a falu 2015-ben úgy döntött, hogy kiállítást rendez be a festőnek a felújított régebbi kúriában, Budapestről kértek jó színvonalú képmásolatokat – ezek képviselik ma Szinyeit Jernyén. Az egykor a kertben állt műterem elpusztult, de 1967-ben még látszódtak a maradványai, mert az Észak-Magyarország című lap helyszíni riportja úgy fogalmaz: „Sajnos, a családi kastély rossz állapotban van, a műteremnek pedig már csak a romjai láthatók. A gyönyörű kert a kúria körül szintén tönkrement, s a furcsa, de jólelkű úrra alig emlékszik vissza néhány idős parasztasszony, no, meg az öreg tanító, Kővári-Kollár bácsi.”

*

Vitorlás a Starnbergi-tavon: a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből 1945 óta hiányzó festményt nyolcvan év után először láthatja a magyar közönség; a kép egy amerikai magyar műgyűjtőnek köszönhetően visszakerült a múzeum tulajdonába (fotó: Magyar Nemzeti Galéria)

A Nemzeti Galéria kiállítása egy izgalmas kezdeményezéssel zárul: a kurátorok Szinyei elveszett képeinek felkutatásához várják a közönség segítségét. A Szinyei Wanted projektet kis túlzással maga a festő indította el, aki már 1896-os millenniumi sikere után megpróbálta visszaszerezni ide-oda eladott korai műveit (bár megtalálni egyet sem tudott). Szinyei Merse Anna évtizedeken át foglalkozott a témával, és munkájának eredményei a tárlaton is láthatók. A korai főműnek számító Anya és gyermekei I. például százhúsz évig lappangott, mint utóbb kiderült, egy washingtoni festő vette meg a második világháború után, aki azért vásárolt régi vásznakat, hogy a festményeket lekaparva újrahasznosítsa őket. Szerencsére egy művészettörténész barátja látta a kép kvalitását, és elkérte tőle, majd évtizedekig feltekerve őrizte a szekrényében. Amikor a festmény felbukkant az amerikai műkereskedelemben, Salgó Miklós magyar származású műgyűjtő és diplomata vette meg, az ő hagyatékát kezelő alapítvány kölcsönözte most a kiállításra. Érdemes lenne ezt a korai remekművet idővel megvásárolni a Nemzeti Galéria számára.

Az újra előkerült képek közül a kiállítás nagy szenzációja egy kis méretű, korai kép, a Vitorlás a Starnbergi-tavon, amit nyolcvan éve nem láthatott a magyar közönség. Ez a kép ráadásul nem is megy vissza Amerikába: Szarvasy Mihály New York-ban élő magyar műgyűjtő jóvoltából visszakerült a Nemzeti Galéria tulajdonába. A Vitorlás a Starnbergi-tavon fontos kép Szinyei pályafutásában, 1867-ben: még a müncheni akadémia diákjaként ez volt az egyik első plein air (vagyis közvetlenül természet után festett) alkotása, ebben az időben kezdett eltávolodni az akadémia műtermi-historikus irányzatától.

A Szépművészeti Múzeum 1952-ben összeállított háborús veszteségjegyzéke Szinyeitől két képet tartalmaz, a Vitorlást és a Vénasszonyok nyarát, amit Horthy 1938-ban Hitlernek ajándékozott, ez utóbbi máig nem került elő (fotó: részlet Prágai Adrienn kurátor előadásából)

A Vitorlás később a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került, onnan tűnt el a második világháború idején. A múzeum műtárgyait a szovjet hadsereg közeledése elől 1944 végén nyugatra menekítették, előbb Pannonhalmára, majd Szentgotthárdra. Valószínűleg innen tűnhetett el a kép, ami Prágai Adrienn kutatásai szerint egy 1945 januárjában felvett jegyzéken még megvolt, viszont abból az anyagból már hiányzott, amit végül Münchenben foglalt le az amerikai hadsereg, és a háború után két részletben, 1946-ban és 1947-ben visszajuttattak a Szépművészetinek. A Vitorlás a Starnbergi-tavon-t Szarvasy egy amerikai hagyatékban találta meg, és Szinyei szignóját látva megmutatta Szinyei Merse Annának. Így derült ki, hogy a régóta lappangó mű került elő.

Sok értékes, az életműben jelentős szerepet játszó alkotást azonban továbbra is keresnek, például a Fürdőházikót, ami 1872-ben készült, szintén a Starnbergi-tónál. A Münchentől délre fekvő tó már akkoriban is népszerű üdülőhely volt. A híres francia festő, az akadémizmussal szembenálló Gustave Courbet 1869-ben Münchenbe látogatott, és ott a fiatal diákokkal, köztük Szinyeivel barátkozott. Többször kilátogattak együtt a tóhoz, sőt állítólag Szinyei és Courbet csónakáztak is rajta. Courbet hatása erősítette meg Szinyeit abban, hogy naturalista irányban menjen tovább, és fellázadjon az akadémiai oktatás ellen, amit ott is hagyott. A Fürdőházikó Krasznai Réka szerint a „a plein air tájban megjelenő modern polgári életkép izgalmas korai példája”, amit külön érdekessé tesz, hogy ugyanez a tóra épített fabódé jelenik meg Courbet starnbergi tájképén is, amely 2019-ben a Sotheby’s aukcióján tűnt fel.

A Fürdőházikó azok közé a festmények közé tartozik, amelyeket kizárólag fekete-fehér fotóról ismerünk. Szinyei 1872-ben adta el Fleischmann nevű müncheni műkereskedőjének 700 forintért. 1896-ban, amikor befutott művész lett, ezt már nagyon bánta, és szerette volna felkutatni a képet, de nem jutott eredményre, csak annyi derült ki, hogy továbbadták egy londoni műkereskedésnek. Az Anya és gyermekei példája azonban azt mutatja, hogy még ennyire régen elveszett művek esetében is van esélye az előkerülésnek. Éppen ezért zárul a kiállítás a lappangó alkotások fotóival: hátha valahol egy lakásban ott vannak ezek is anélkül, hogy tulajdonosuk tudná, milyen érték van a birtokában.

Köszönjük Krasznai Réka kurátornak a cikk készítéséhez nyújtott segítséget, felhasználtuk még a kiállítás katalógusának tanulmányait és Prágai Adrienn online előadását Szinyei lappangó festményeiről.

Nyitókép: látogatók az Uffizi gyűjteményéből Budapestre érkezett Szinyei arckép előtt a Magyar Nemzeti Galéria „Kép és Kultusz” kiállításán (fotó: Magyar Nemzeti Galéria)

Kategória: Kult