Nemrég Orbánnál járt, most francia elnök lenne: Éric Zemmour kihívja Emmanuel Macront
Még a radikális Marine Le Pennél is keményebb bevándorlásellenes programot hirdet egy közismert francia újságíró, akit már a tegnap bejelentett elnökjelöltsége előtt a második legnépszerűbb indulónak mértek az igencsak jobbra tolódott nyugat-európai országban. Az algériai zsidó származású Éric Zemmour leállítaná a bevándorlást, franciásítaná az idegen keresztneveket és középső ujja felmutatásával üzen az ellene tüntetőknek. Portré egy értelmiségi rendbontóról.
Sötét stúdió, nagy mikrofon, egy szónok komoran deklamál Franciaország megmentéséről. Charles de Gaulle tábornok szólítja a nácikkal szembeni ellenállásra a franciákat 1940 júniusában egy londoni rádióstúdióból?
Nem, Éric Zemmour jobboldali publicista jelentette be tegnap így egy Facebook-videóban, hogy Emmanuel Macron kihívója lesz a 2022 tavaszi elnökválasztáson.
Tudatos persze az áthallás. Az 1792-ben a külföldi intervenciók ellen küzdő lelkes forradalmi erőktől de Gaulle-ig a francia történelem egyik alapmítosza a haza megmentéséért harcba induló hősökről szól. Ennek kései utórezgése az ötévenkénti elnökválasztás, amelyet szokás úgy leírni, mint „egy ember találkozása egy néppel.”
A Válasz Online már júliusban jelezte, hogy a bevándorlásellenes Zemmour ringbe szállhat, azóta szinte példátlan diadalmenet áll az újságíró mögött. Szeptember elején még csak nyolc százalékos volt a támogatottsága, amely október közepére 17-18 százalékra nőtt. Akkoriban egyes mérésekben már a „hagyományos” jobboldali radikális Marine Le Pent is maga mögött hagyta és reálisnak tűnt, hogy ő lesz Macron ellenfele a második fordulóban.
A Zemmour egyik kedvenc hősét, Napóleont idéző szédítő előretörés pánikba kergette az amúgyis Macron jobbközép politikájának üllője és Le Pen radikális kalapácsa közé szorult Republikánusokat. A részben magyar származású egykori köztársasági elnök, Nicolas Sarkozy pártja szombati kongresszusán hirdeti ki, hogy előválasztásán tagsága a négy jelölt közül kit választott elnökjelöltnek. Nem véletlen, hogy Zemmour most jelentkezett be és vasárnap tartja első kampánygyűlését az egyik legnagyobb párizsi rendezvénycsarnokban. Így akarja leárnyékolni a Republikánusok rajtját, egyben minél több jobbközép szavazót elcsábítani.
Noha Zemmour még csak most kezdi kampányát, az elmúlt hónapok róla szóltak. Legújabb könyvének országos turnéja diadalmenet volt, ezrek álltak sorba egy dedikációért. Az író-olvasó találkozók túlfűtött lakossági fórumokra emlékeztettek, ahol az ütemes „Zemmourt elnöknek!” skandálásokat a sokat sejtetően mosolygó érintett soha nem intette le. A média valósággal ontotta a televíziós képernyőkről debattőrként már jól ismert Zemmourral kapcsolatos híreket, s a külföld is felfigyelt rá. Első (és mindmáig egyetlen) hivatalban lévő miniszterelnök vendéglátója Orbán Viktor volt, a magyar kormányfő szeptember közepén Budapesten fogadta a publicistát. Egy ideig úgy tűnt, Zemmour még azelőtt lesz a legesélyesebb Macron-kihívó, hogy egyáltalán hivatalosan rajthoz állt volna.
Ő a tökéletes anti-establishment jelölt: a jobb- és baloldali politikai elitet egyaránt élesen bíráló retorikáját kívülállása hitelesíti. Az ismertség megszerzéséért viszont nem kell megküzdenie, hiszen több évtizedes televíziós, rádiós és nyomtatott lapos múltja miatt a franciák jól ismerik.
Zemmour kiválóan érzett rá arra, hogy úgy általában a rendszerrel elégedetlenek számára már Marine Le Pen sem az igazi. Utóbbi zavarba ejtően a politikai elit részének tűnik még úgy is, hogy a kormányzás közelébe sem került soha. Marine apja, Jean-Marie Le Pen már 1974-ben is elnökjelölt volt, lánya pedig jövőre immár harmadszor száll ringbe. Másrészt éppen a kormányzóképesség erősítése miatt Le Pen az elmúlt években igyekezett lenyesni pártja retorikai és személyzeti vadhajtásait. Teret nyitva ezzel a folyamatosan jobbra tolódó francia társadalomban a nálánál is radikálisabban fogalmazóknak.
A Zemmour-offenzíva azonban az elmúlt napokban a kifulladás jeleit mutatta. A friss felmérések nemhogy további előretörésről nem tanúskodnak: néhány pontos csökkenés látszik. Ezen is próbálna segíteni a kampány hivatalos elindítása. Az okok egyszerre fakadnak Zemmour személyiségéből és a politikába frissen beszállt kívülállók örök terhétől, a profi háttér hiányától. Visszatetszést keltett például, hogy a 2015. november 13-i terrortámadások évfordulóján az akkori köztársasági elnök, a szocialista François Hollande bírálatával akart politikai tőkét kovácsolni. Máskor
a lehető legkomolyabban magyarázta, hogy a németekkel kollaboráló Pétain marsall tulajdonképpen megvédte a francia zsidókat. Lám, a mániákus emlékezetpolitikai szájkarate nem csak közép-európai értelmiségi sport.
Hétvégi marseille-i látogatása a szervezett bűnözéstől és az illegális bevándorlástól szenvedő nagyvárosban nem a jelölt rendpárti üzeneteiről szólt. Sokkal inkább arról, hogy középső ujját mutatta egy neki beintő ellentüntetőnek. Márpedig ezt nagyon nem díjazza a vezetőitől minden körülmények közötti udvariasságot és a szellemes riposztozást elváró francia közönség. Szintén elvitte a fókuszt az üzenetről, hogy az egyik bulvárújság nyilvánosságra hozta: a 63 éves, háromgyerekes újságíró-politikus 28 éves kommunikációs tanácsadója gyermeket vár tőle. Zemmour bírósági úton igyekezett meggátolni a lapszám megjelenését, sikertelenül.
Egy jól sikerült kampányrajt újra ráirányítaná a fókuszt Zemmour központi üzenetére. „Vezérfonalam az identitás, az ország túlélése, ezt fogom követni az egész kampány során” – nyilatkozta egykori lapjának, a Le Figaronak. Politikai stratégiája arra alapul, hogy – mint látni fogjuk – a franciák többsége egyetért a Zemmour által is hangozatott tézisekkel, azaz elvben nem lenne nehéz a meghódításuk. A valóság persze kicsit más.
De hogyan is jut el odáig egy mégoly ismert médiaszakember, hogy egyáltalán esélyesként emlegethessék egy elnökválasztáson?
Zemmour szülei algériai zsidók, akik az ország függetlenné válása után települtek át Franciaországba; édesapja mentőautósofőr, édesanyja háztartásbéli volt. A publicista 1981-ben és 1988-ban is a baloldali jelöltre, François Mitterrand-ra szavazott az elnökválasztáson, a szocialistákkal az 1989-es creil-i ügy miatt szakított. Ekkor jelent meg először a francia nyilvánosságban az iszlám vallású bevándorlók integrációjának problémája. Egy Párizs-közeli kisváros középiskolájában néhány muszlim lánytanuló nem volt hajlandó levenni fátylát, ami a szigorúan szekuláris államideológiára alapuló francia közoktatásban példa nélküli esetnek számított. A jobboldal a párhuzamos társadalmak kialakulásáról beszélt, baloldal jelentős része a lányok pártját fogta, mondván, joguk van a különbözőséghez. Zemmour úgy érezte, a különállásukkal tüntető diákok és családjaik a Franciaországgal kötött szerződést rúgták fel: hiába fogadták be őket, nem akarnak beilleszkedni. A Zemmour család éppen ezt tette: a zsidó vallását édesapja 2013-ban bekövetkezett haláláig gyakorló publicista többször beszélt arról, hogy zsinagógai neve Mózes, de azt a szertartáson nem használja – példája követését ajánlott a muszlim bevándorlóknak. Zemmour megpróbálkozott a közigazgatási-politikai elitbe való bekerüléssel, de kétszer is elbukott a francia állam irányítóit nevelő Államigazgatási Főiskola felvételijén. Ám állítja: elitellenes dühe nem innen származik.
A kilencvenes évektől újságíróként dolgozott a már említett Le Figaro-nál, rendszeres meghívottja volt különféle televíziós- és rádióműsoroknak. Hamar védjegyévé vált a nagy műveltséget és a szándékos provokációkat vegyítő stílusa. A bíróság például 2011-ben pénzbüntetésre ítélte, amiért azt találta mondani, hogy a „munkaadóknak joguk van visszautasítani arabokat vagy feketéket”, illetve a „a kábítószerkereskedők jelentős része arab vagy fekete”. Máskor viszont felmentették, például amikor úgy fogalmazott, a francia városokban és vidéken „csecsen, koszovói, észak-afrikai bandák” lopnak, erőszakoskodnak, rabolnak.
Marcel Proust szerint az ember mindig ugyanazt a könyvet írja. A tétel kétségkívül igaz Zemmourra, aki idővel a művelt hanyatlás-horror legnagyobb mestere lett. Elég könyveinek címeire utalni: Francia melankólia (2010), Francia öngyilkosság (2014), Francia végzet (2018). Ezekhez képest kifejezetten optimista címet visel mostani, Franciaország még nem mondta ki az utolsó szót című kampánykötete.
Könyveinek – legyen szó történelmi portrétárról, önéletrajzról, a populáris kultúráról szóló esszéfüzérről – egyszerű az üzenete. Ha nem szedi össze magát, Franciaországnak lefőtt a kávé; s erre az üzenetre sokszázezres olvasótábor rezonál. Az újságíró Zemmour szövegeiben ott van a politikus Zemmour programja. Célja a legális bevándorlás megfékezése, a ius soli eltörlése (e gyakorlat szerint az állam területén született egyén megkapja az állampolgárságot), a családegyesítések radikális korlátozása (a Franciaországba frissen bevándoroltak hamarosan maguk után hozzák családjukat) és a szociális ellátások folyósításának állampolgársághoz való kötése. Az újságíró ugyanakkor elkerülte Le Penék hibáját és soha nem beszélt az EU-ból vagy az eurózónából való kilépésről, megelégszik a brüsszeli bürokrácia ostorozásával. Kifejezetten liberális szemléletre vall viszont gazdaságpolitikája, csökkenteni akarja a vállalkozások adóterheit és növelni a jelenleg 64 éves általános nyugdíjkorhatárt.
Adódik a kérdés: ha hivatalos jelöltség nélkül máris a második-harmadik helyen mérik a közvéleménykutatók, ki állíthatja meg a kampányrakéták begyújtása után? Első látásra senki, hiszen
a francia társadalom még soha nem volt ennyire jobboldali. A közvéleménykutatók egyenesen a lelkek „zemmourizációjáról” beszélnek.
Az egyik legtekintélyesebb intézet, az Ifop friss mérése szerint a francia társadalom elsöprő többsége egyetért a publicista által is gyakran hangoztatott tézissel, miszerint a bíróságok túlságosan enyhe büntetéseket szabnak ki (a megkérdezettek 82 százaléka vélekedett így). Az elmúlt években látványosan emelkedett azok aránya is, akik szerint immár sehol nem érezheti magát biztonságban az ember (63 százalék, 13 pontos emelkedés az elmúlt tíz évben). A növekedés messze nem csupán a jobboldali szavazókból áll, így vélekedik a baloldali, sőt szélsőbaloldali szavazók egy része is. Konszenzusközeli állapot van arról is, hogy elég a bevándorlásból: a választók több mint kétharmada osztja az állítást (69 százalék, szintén tíz százalék növekedés 2010 óta). A radikális és jobbközép szavazók mellett még Macron elnök támogatóinak 66 százaléka is ezen a véleményen van. Jelentős részük pedig a bevándorlást okolja a közbiztonság romlásáért. A választók fele pedig azt érzékeli, hogy folyamatban van az először Renaud Camus író által megfogalmazott „nagy helycsere”. Ezen felfogás szerint a francia népesség helyét idegen eredetű populáció foglalja el, a kifejezés szerepel is Zemmour bejelentkező videójában.
Paradox módon Zemmour eszméinek győzelme nem növeli, hanem csökkenti esélyeit. A televíziós vitaműsorokban hosszú évek óta képviselt álláspontjai ma már ugyanis nem számítanak tabunak, legfeljebb mások kicsit kevésbé durván fogalmaznak. Itt van például rögtön Le Pen, aki mégiscsak bejáratott márkanév, amelyen ugyan érződik a fáradtság, de azért elég stabil a tábora. Amely ráadásul különbözik is szociológiai értelemben Zemmour hátországától. A munkások és alkalmazottak jelentős része továbbra is Le Pen mögött áll, mert ők hiába értenek egyet Zemmour gyakran Le Pennél is radikálisabb megszólalásaival bevándorlásügyben, ők nem vállalkozói adócsökkentést és nyugdíjkorhatár-emelést szeretnének. Éppen ellenkezőleg. A hagyományosan konzervatív polgári rétegek egy jelentős része viszont a mutogatásban és macsós kirohanásaiban Zemmour szalonképtelenségét látja, ezért idegenkedik tőle. (Egy 2006-os könyvében a publicista például bevallotta, egyik munkahelyén megtagadta, hogy női főnök irányítsa. Ráadásul nosztalgiát érez azon időszak iránt, amikor egy „fiatal buszsofőr buja kezét egy bájos női fenékre helyezhette” – arról nem írt, hogy saját családtagjai esetében is elfogadhatónak tartja-e az ilyen „udvarlást”.)
Zemmour egyes témáinak, így például második világháború alatti kollaboráció átértékelésének vagy a keresztnevek erőszakos franciásításának támogatottsága elenyésző, ellenben sokakat idegesít.
Ráadásul a bevándorlás vagy a közbiztonság kérdésében mára a Republikánusok, sőt Macron is követi a szavazói igényeket. Tanulságos volt megfigyelni a Sarkozy-párt előválasztását, ahol mindegyik induló, köztük Monsieur Európa is a keménység mellett érvelt: a kétszeres európai biztos, korábbi uniós brexitügyi megbízott Michel Barnier azonnali migrációs moratóriumot ígért megválasztása esetén.
Éric Zemmourra tehát komoly küzdelem vár. Mégpedig számára kényelmetlen körülmények között, hiszen az ő háta mögött nem áll jól szervezett harci gépezet, kampánycsapata is kezdőkből áll. A publicista most abban reménykedik, hogy annak idején de Gaulle-t is csak egy maroknyi hűséges ember követte. A végső győzelem mégis az övé lett.
Nyitókép: Éric Zemmour a középső ujját mutatja egy ellenzőjének a franciaországi Marseille-ben 2021. november 27-én (fotó: AFP/Nicolas Tucat)
