Ilyenek lehettünk volna: 90 éves a legvonzóbb budai villanegyed

Van egy hely Pasaréten, ahol plasztikusan kirajzolódik egy másmilyen Budapest képe. Egy Budapesté, amelyet nem rombolt le a 20. század egyik legvéresebb városi csatája, amely békében és szabadságban fejlődhetett volna. Koniorczyk Borbála és Merker Dávid, a hosszúlépés.járunk? társalapítóinak cikke a Válasz Online-on a Napraforgó utcai mintatelep építésének évfordulójára.

„Pasáról szó sincs. Valami nagyon modern érzésű óriás kicsi skatulyákat rakott ki a villamos mentén, azután összeszedett egypár jómódú lilliputit, és azt mondta: Itt lakjatok. És laknak. Kicsi autóikon be-beszaladnak kicsi bankjukba; akik egy skatulyában laknak, meglátogatják egymást, tavasszal egymás kicsi kertjeit dícsérgetik. Olyanok, mint az emberek.” 

(Szerb Antal: Budapesti kalauz Marslakók számára)

Sokak szerint nincs értelme feltenni a kérdést: mi lett volna, ha? Pedig van egy hely Pasaréten, ahol plasztikusan kirajzolódik egy másmilyen Budapest képe. Egy Budapesté, amelyet nem rombolt le a 20. század egyik legvéresebb városi csatája, amely békében és szabadságban fejlődhetett volna. Egy olyan ország fővárosáé, ahol azt keresik, ami összeköt, nem azt, ami szétválaszt. Ha így történik, a Napraforgó utca ma egy átlagos budai utca lenne. Azonban a kilencvenedik születésnapját ünneplő Napraforgó utcai kísérleti lakótelep megépülése csak egyetlen pillanatra villantotta fel egy másfajta Budapest képét – az első fecske végül magányos maradt.

A kísérleti lakótelepet a múlt század harmincas éveire kritikussá vált budapesti lakáshelyzet hívta életre. A kiegyezés után a Habsburg Birodalom perifériáján elterülő három város, Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesítésük után mindössze néhány évtized alatt Budapest néven Európa egyik meghatározó metropoliszává vált. A csillogásból azonban keveseknek jutott.  A munka és a jobb élet reményében a városba áradó tömegek sokszor nyomorúságos körülmények között éltek, több tízezer családnak még saját szoba sem jutott. Az első világháborús vereség csak fokozta a bajokat. A kifosztott fővárosba az elcsatolt országrészekből rengeteg menekült érkezett. Legtöbbjüket a vasútállomások szélére kitolt vagonokban helyezték el, az ideiglenesnek szánt nyomortelepek pedig rengeteg ember állandó lakhelyei lettek. Az államnak azonban sem anyagi lehetősége, sem kedve nem volt foglalkozni a kilátástalan lakáshelyzettel. A kormány cinikusan a helyhatóságok feladatává tette a probléma rendezését, eltolva magától a felelősséget.

Ugyanekkor a németországi Bauhaus iskolából kiinduló modern építészeti mozgalom hazai követői nem hárítani, hanem megoldani igyekeztek a társadalmi problémákat. Sokszor forradalmi hevülettől fűtve akartak azonnali megoldásokat találni a városlakók életét megkeserítő lakáskérdésre, különösen azután, hogy a Modern Építészek Nemzetközi Kongresszusa (Congrès international d’architecture moderne – CIAM) 1929-es frankfurti találkozóját az alacsonyabb jövedelműek lakhatási problémái megoldásának szentelte. A kongresszuson Magyarországot mások mellett Molnár Farkas és ifj. Masirevich György képviselte. Hazatérve egyértelművé vált a közös irány:

olyan mintatelepet akartak létesíteni, amely irányt mutathat a későbbi építkezéseknek és megoldást kínál a feszítő lakáskérdés rendezésére.

Ugyanakkor a hazai modern építészek és a helyhatóságok világa között áttörhetetlennek tűnő falak húzódtak. Miközben a Bauhaus követői épületeiknél az egyszerűségre és a funkcionalitásra törekedtek, pályatársaik minősítésében annál nagyobb kedvvel alkalmaztak barokkosan cirkalmas kifejezéseket. A garzonlakásokat „gyermekvállalást megakadályozó nemzetgyilkosságnak” minősítették, a szintén modern épületeket tervező Kozma Lajost a Nyugat hasábjain a „merkantil- és fináncburzsoázia reprezentatív művészeként” emlegették pusztán azért, mert a szociális szempontok érvényesítése helyett a számlát álló megrendelők igényeinek megfelelő épületeket tervezett. Persze a modern építészet ellenlábasainak is megvolt a maguk véleménye a világmegváltó ifjúságról. A modern építészetet „szovjetstílusúnak” és a „magyar lélektől idegennek” minősítették, a megvalósult házakat „korcs utánzatoknak” nevezték. Sőt, később maga Márai Sándor is tollat ragadott, hosszan ecsetelve, miként emlékeztetik a Bauhaus épületek „a vasúti állomások modern pisszoárjaira”, melyek benne „a betegség képzetét keltik”.

Azonban a Napraforgó utca esetében a kölcsönös utálat mellett az egymásrautaltság is megjelent. A mintatelep kialakítását a kor egyik vezető építőipari vállalkozása, a Fejér és Dános cég karolta fel. A legnagyobb akadályt a túlzottan szigorú építési szabályozás jelentette. Ekkoriban ugyanis kizárólag 300 négyszögölnél nagyobb telekre lehetett családi házat építeni, ez pedig csak a leggazdagabbak számára tette lehetővé az önálló otthonok építését. A beruházó ingyen vállalta volna a közművek és a teljes infrastruktúra kiépítését, beleértve az Ördögárok felett átívelő három hidat is. Azonban a nagyvonalúnak tűnő ajánlatot a változásoktól idegenkedő, neostílusokban alkotó építészek hathatós közreműködésével elutasították. Ekkor a dörzsölt befektetők taktikát váltottak. Kibővítették a mintatelep tervezésében résztvevők körét, mások mellett felkérve a magyar művészeti életet államtitkárként felügyelő Kertész K. Róbertet és a kurzus kedvenc építészét, Wälder Gyulát is. A változások rögtön megolajozták a helyhatósági bürokrácia gépezetét. 1931 júliusában kiadták az engedélyeket, és négy hónappal később, 1931. november 8-án már át is adták a Napraforgó utcai kísérleti telepet.

A számtalan kompromisszum eredményeként megvalósuló végeredmény eltért a tervezők eredeti szándékaitól. A Fejér és Dános cég megjelenése finanszírozóként zárójelbe tette a szociális szempontokat, az építészek körének kibővítése pedig a Bauhaus elvek egységes érvényesítését lehetetlenítette el. Azonban a huszonhárom tervező közreműködésével létrehozott mintatelep végül túlteljesítette a saját céljait: kilencven évvel ezelőtt létrejött egy hely, ahol a különböző generációkhoz tartozó, eltérő világnézetű építészek közös nevezőt találtak. A korszakra általánosan jellemző ellenséges légkört meghaladva be tudták bizonyítani, tudnak és akarnak együtt alkotni, a végeredmény pedig egyedülálló lett. A Napraforgó utca házaiban ugyanis még az építészeknél is sokszínűbb lakóközösség alakult ki. A korabeli elit költözött ide, a legkülönbözőbb hátterű és világnézetű emberek vásároltak villát az akkor már sűrűn közlekedő villamossal is elérhető budai zöldövezetben, ahonnan – ahogyan ma is – csak pár lépés az erdő. Köztük volt a későbbi Oscar-díjas forgatókönyvíró, John Pen, alias Székely János, a korábbi honvédelmi miniszter, gróf Csáky Károly tábornok és felesége, a szabadkőműves Galilei Körben szocializálódott Berger Izidor gyarmatáru-nagykereskedő, valamint az egykori Prónay-különítményes Forray Iván is. Sőt, az utca északi végén egymás mellett élt az illegális kommunista Grósz-házaspár és Budapest helyettes rendőrfőkapitánya, Dóra Sándor.

A Napraforgó utcai kísérleti lakótelep azonban a siker ellenére sem vált mintaadóvá. A nagyvonalú kompromisszumok után mindenki visszahúzódott a maga intellektuális lövészárkába. A Napraforgó utca mintából örökséggé nemesült, az elvesztegetett lehetőségek jelképévé.

Ez a barátságos budai utca azóta is arra a pillanatra emlékeztet minket, amikor nem kellett mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy együtt tudjunk alkotni.

Egy pillanat, amikor még senki sem sejtette, hogy a lakótelep szóról néhány évtizeddel később a legtöbb városlakónak nem a Bauhaus színes világa és a progresszív építészeti megoldások, hanem a gömbmászókák és a tízemeletes házgyári panelek szürkesége jut majd eszébe.

A kilencvenedik évfordulón a Napraforgó utca környezete végre méltóvá válik az építészeti örökséghez. A mintatelep bejáratánál korábban évtizedeken át az egyik hazai üzletlánc ormótlan óriásplakáton hirdette aktuálisan akciós termékeit. Az olcsó csirkecombok méteresre nagyított képe mögött csak azok fedezhették fel a Napraforgó utca tarka házsorát, akik tudták, milyen kincs rejtőzik az Ördögárok partján. Most, kilencvenedik születésnapján úgy tűnik, az utódok is felnőnek örökségükhöz. A Napraforgó utca mai lakóinak kezdeményezésére a Pasaréti út sarkán emlékoszlopot avatnak, amely a járókelők számára is bemutatja a mintatelep történetét. Városukért felelősséget érző, örökségükre büszke, közösen cselekvő polgárok kezdeményezése, amely illúziók kergetése helyett egyszerűen jobb hellyé teszi a világ egy egészen apró sarkát: az otthonukat. Ilyenek lehettünk volna.


Koniorczyk Borbála és Merker Dávid a hosszúlépés.járunk? társalapítói, a 2021 decemberében megjelenő Hosszúlépés Budapesten című könyv szerzői. A könyv előrendelhető a hosszúlépés.járunk? honlapján.

Források:

  • A Tér és Forma, Az Ujság és a Magyarország című lapok cikkei az Arcanum archívumából.
  • A szerzők Hosszúlépés Budapesten című könyve
  • Ferkai András, 2019: Modern házak és lakóik – a Napraforgó utcai kislakásos mintatelep története. Budapest: Terc

Nyitókép: a Kertész K. Róbert által tervezett Napraforgó utca 9. számú ház (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Részletek >>>

Kategória: Kult