Az apátvarasdi gyilkosok – kilencéves kisfiút is elért a kádári megtorlás

·2021.11.04

A társadalom szemeteként kezelték, elkülönítették, ellenségként tekintett rá a rendszer, pedig soha nem követett el semmit ellene. Sőt. Később egy elhárító tisztnek köszönhetően a kormányőrség tagja lett, ő szállította például idősebb George Bush-t 1989-ben. Bár ‘56-ban 9 éves kisfiú volt csupán, Schvebler Károlyt utána évekig kollektív bűnösként kezelték a rokonai miatt. Akik éppen 65 éve, november 4-én döntöttek úgy: az ország megszállása ellenére sem hagyják abba a harcot a szovjetek ellen, inkább a Mecsekbe húzódva folytatják az ellenállást. Történelem békaperspektívából.

„100 év plusz egy kötél a famíliámban, segíthetek!” Az 1956-ban a Mecsekben harcoló gerillacsapatok nyomait kutatva jutottunk el Schvebler Károlyhoz, aki a fenti üzenettel keltette fel érdeklődésünket. Máriakéménd utolsó háza előtt parkolunk le. Betessékel a két sötét szobából álló házba és mesélni kezd. 

– Anyám székely, hétszilvafás nemesi családból származik, az ő ágán hatodik generációban debreceni püspök a felmenőnk, apám meg egy kispesti betyár volt, alkalmi munkákat vállalt és közben mentek a fröccsök. Semmijük nem volt. Amikor a bányaipar fellendült, eljöttünk ide, Vasas II-re.

Schvebler Károly anyai nagybátyját, Pál Lajost gyilkosság miatt életfogytiglanra, egy unokatestvérét, Blazsekovics Ferencet nyolc év börtönbüntetésre, apai nagyanyja testvérét, Szabó Istvánt pedig a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és gyilkosságra való felbujtás miatt kötél általi halálra ítélte a bíróság 1957 tavaszán. 

Mindhárman tagjai voltak annak a hattagú szabadságharcos csoportnak, amely „apátvarasdi gyilkosok” néven vonult be az 1956 októberi események résztvevőit köztörvényes banditákként bemutató kádári propagandairodalomba: Az ellenforradalom Baranyában című „Fehér könyvbe”.

Károly is így emlegeti őket, jóllehet, valószínűleg megkönnyítette volna a dolgát, ha elítélt rokonainak tettei mögött megpróbál valami magasztos célt keresni. De nem keresett ilyesmit. A családban nem őrizték kegyelettel a meghurcolt rokonság emlékét, a történtek után rémülettel zárkóztak be és küzdöttek még nehezebb körülmények között eleve nyomorúságos egzisztenciájuk megmentéséért. De ne szaladjunk ennyire előre!

Schvebler Károly 9 éves volt ‘56-ban. Mint minden gyerek, mindenhol ott volt, ahol valami történt. Mindenről tudott, amit a felnőttek egymás közt pusmogtak. Békaperspektívából emlékszik az akkori eseményekre is.

– A Petőfi aknánál volt egy tüntetés október 23-án, de nagyon erős volt a bányavezetés, erősítést kértek és három harckocsi föl is jött a bányához, mire csend lett és rend – mondja Károly. Nagy szüneteket tart, élénk tekintete, mozdulatlan gesztusai nyomatékot adnak a mondandójának. Apátvarasdon aztán mégis megalakult a nemzetőrség, amelynek Szabó Istvánék is tagjai voltak. November 4-e után nem tették le a fegyvert, ők is, mint sokan Pécs környékén, inkább a Mecsekbe húzódtak, hogy felvegyék a harcot a bevonuló szovjetekkel szemben. Az apátvarasdi csoport kereste a kapcsolatot a legnagyobb létszámú, Mecseki Szabadságharcos Csoporttal, amelynek tagjaival Vágotpusztán, Kisújbányán találkozott is.

– Egy este megjelent Pál Lajos nagybátyám egy másik emberrel, esőkabátban. A Mecsekről jöttek, élelemért küldték őket, kérték, hogy adjunk nekik valamit. A bányatelepen egy malacot mindenki fel tudott nevelni moslékon, hat gyereknek pedig egy disznó elég is volt, de maradék azért nem sok akadt. Ennek ellenére két tábla szalonnával és egy oldalassal megkarcsúsították a családot. Kint vártak az utcai kútnál, onnan üzentek be, mert nem akarták, hogy a családnak valami baja legyen. Abban az időben megvolt az utcafelelős, aki még akkor is följelentette az embert, ha nem csinált semmit. Egyszer a rendőrségre kellett mennünk, mert engem meg a bátyámat feljelentett, hogy agyonütöttük az állami kost. Azt se tudtuk, hogy az mi. Aztán a rendőr megmondta, hogy egy bakkecske. Biztos, ami biztos, megvert, mondván,

„ha ma nem érdemled meg, fiam, holnap biztos megérdemled”.

Károly alaposan szemügyre vette a nagybátyja dobtáras géppisztolyát, amelyről le volt fűrészelve a tus vége. Hogy mi történt ezután, azt ő is csak a Fehér könyvben olvasott propagandairományból tudja. Na meg az Orion rádióból, amely előtt ott kuporgott az egész család, amikor a nyílt tárgyalást közvetítették. „Na, Lajos, most tetted a kötelet a nyakadra!” – mondták a felnőttek, amikor a nagybátyja úgy fogalmazott: azért választotta a gerillaharcot a fegyverletétel helyett, „hogy az oroszok menjenek haza!”

Schvebler Károly mesél (forrás: Cs. Nagy Sándor)

Szabó István, aki azért kapott kötelet, mert a népbírósági tanács a csoport vezetőjén akart példát statuálni, tulajdonképpen nem volt parancsnok, csak besegített a fiúknak: Pál Lajosnak, Fekete Jánosnak és Blazsekovics Ferencnek). Utóbbiak, miután Vágotpusztán letették az esküt és csatlakoztak a Mecseki Szabadságharcos Csoporthoz, visszamentek Apátvarasdra, hogy élelmet szerezzenek társaiknak. 20 kiló füstölt húsneműt adott össze a falu népe a szabadságharcosoknak, ezt, meg a községházán talált két zsák krumplit és fél zsák babot Szabó és Kajsza László vitte fel kétlovas fogaton Kisújbányára. Itt került az apátvarasdiak közé a Félszemű, akit ők nem ismertek és bizonyos tettei miatt végül arra a következtetésre jutottak, hogy áruló. Féltek tőle és ki akartak hátrálni a vele való együttműködésből, ám az megtorlással fenyegette őket. Úgy döntöttek, elteszik láb alól. A Félszemű likvidálásáról több egybehangzó vallomás szerint Szabó István döntött – bár ő ezt mindvégig tagadta –, de a tettet Pál Lajos hajtotta végre.

Nehéz tisztán látni a történetben, az azonban tény, hogy a karhatalom beépített emberei sok gondot okoztak a Mecsekben harcoló gerillacsoportoknak. Beférkőztek, majd megszökve informálták a hatóságokat és a szovjet erőket a harcosok tartózkodási helyéről, terveiről. Az apátvarasdi csoport által kivégzett „Félszeműről” azonban keveset tudunk. A bűntett rekonstrukciója is nehézkes: csak a feltételezhetően nyomás alatt született vallomások és a propagandacikkek állnak rendelkezésünkre róla. A vallomások alapján igen valószínűnek tűnik, hogy a magát egykori SS katonának valló Félszemű – aki útközben valószínűleg a rendőrséget is informálta, majd szovjet géppuskatűzbe terelte társait és egyetlen pillanatra sem vált meg felhúzott géppisztolyától, még akkor sem, amikor, kézigránátokra hajtva a fejét, aludni tért – valóban beépített provokátor volt. Ezt támasztja alá az is, hogy a legfelsőbb bíróságban fel sem vetődött, hogy enyhítő körülménynek tekintse a tényt: a csoport tagjai azért döntöttek a kivégzés mellett, hogy ezzel megakadályozzák az apátvarasdi TSZ-elnök, a párttitkár és a községi tanácselnök meggyilkolását, valamint a mecseknádasdi rendőrőrs megtámadását.

Pál Lajos, Blesekovics Ferenc és Fekete János a meggyilkolt Kovács „Félszemű” Sándor sírgödre mellett állnak (forrás: MNL Baranya Megyei Levéltára)

Tésenyi Ferenc egykori mecseki szabadságharcos november 15-i naplóbejegyzése új forrásnak számít a történetben: „A Félszeműt és hat embert visszahagytunk háromnapos tisztogató munkára a környékbeli falvakban. Őket a varasdi tanító, aki diákkori ismerősöm volt, és egy ember vezette tovább, akik egy kocsival hoztak élelmet számunkra.”

Az apátvarasdi fiatal tanító Kajsza László volt, eredetileg az ügy negyedrendű vádlottja, akit azzal vádoltak, hogy fenyegető levelet írt a helyi TSZ-elnöknek, a párttitkárnak és a tanácselnöknek. Első fokon tizenöt évre ítélték, de a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa ideológiailag gondosan helyretéve a kollégák munkáját, rávilágított arra, hogy a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntette súlyosabb, mint a gyilkosságé, így a 19 éves Kajsza Lászlót, aki csupán egy hónappal az események előtt, 1956 szeptemberében került a faluba, mint „a község egyik szellemi vezetőjét”, másodrendű vádlottá emelték és kis híján kivégezték. Csupán azért nem ítélték halálra, mert figyelembe vették, hogy fiatal kora miatt „iskolázottsága ellenére sem rendelkezhet még megfelelő élettapasztalattal”. Későbbi sorsáról egész véletlenül Czukor Antaltól értesülhettünk, aki művezető volt a hatvanas évek közepén a Pécsi Kesztyűgyárban. Kajsza ott amnesztiával való szabadulása után segédmunkásként dolgozott. „A párt nagyon nyírta. Sosem beszéltünk róla, de mindketten tudtunk egymásról. Nem kaphatott prémiumot, ezért egyszer egy kollégámmal összeadtuk a prémiumaink felét és elküldtük a lakására. Rövidesen felmondtak neki a kesztyűgyárban, mert a párt utánanyúlt. A rendszerváltást nem érte meg” – mesélte róla Czukor, aki azonosította őt egy, a Facebookon talált fotón is, amelyen egy traktor tetején látható baranyakeres kollégái körében. Talán mondanunk sem kell: Kajsza Lászlóból sosem lett tanító.

Az ügy hatodrendű vádlottja, Szabó András, akire mindössze a fegyverek elásását tudták rábizonyítani, 8 évet kapott. A felesége épp akkor várta második gyermeküket. A munkahelyén férje miatt visszaminősítették, mit sem törődve azzal, miből tartja fenn a családot egymaga.

– Kollektív bűnösök lettünk. Cipeltem a hátamon ezt a rokoni átkot – fűzi tovább történetét Schvebler Károly, akit a családtagjai elítélése után az iskolában is kiközösítettek.

– Szoros megfigyelés alatt állt a családunk, mindenki tudta rólunk, hogy kapcsolatban voltunk az ’56-os „ellenforradalommal”. Aki ütött rajtunk egyet, az jó pontot kapott.

A család nem fogott össze, egyikük jobban félt mint a másik, mert mi van akkor, ha meggyanúsítják őket, hogy összejárnak, szövetkeznek egymással… Inkább bezárkóztak mind – meséli. Károly 12 évesen munkát vállalt, a vasutat gazolta napi húsz forintért.

– Húsz kilométert gyalogoltam oda-vissza. Minden fillérre szükség volt otthon. Rettentően ki akartam hozni valamit magamból, úgyhogy jelentkeztem KISZ-tagnak, de kizártak. Aztán beléptem a pártba, mert máskülönben semmi nem mehetett úgy, ahogy mennie kellett volna, meg volt pecsételve a sorsom. Taszárra hívtak be katonának. A belépéskor ki kellett tölteni egy brosúrát, amelyben rákérdeztek, volt-e ‘56-ban érintett rokonom. Én fölsoroltam mindet, mire ezek a fejükhöz kaptak: „Ez a szemét hogy került ide?!” Ezt mondták.

Egy hét múlva leszerelték, nem ment kiképzésre, csak a körletben volt, a többi katonától elkülönítve, mintha pestises lett volna.

A Szabó István és társai által elrejtett fegyverek (forrás: MNL Baranya Megyei Levéltára)

– Én ‘56-ban csak egy kis 9 éves, porbafingó gyerek voltam, ezek meg úgy tettek, mintha én lennék a legnagyobb forradalmár, akitől tartani kell. Azt hittem, nem leszek katona többet, de a következő évben bevonultattak a lövészezredhez, a kommendár szakaszba, a cselédsorba. Ráadásul valaki kitalálta, hogy meg kell figyelni engem, ezért egyenesen az elhárító tisztnek lettem a gépkocsivezetője. Így aztán szem előtt voltam. Nem szerettek. Mindenkinek a szemébe mondtam a véleményemet – ismétli sokszor.

A honvédségnél folytatta a korábban elkezdett ökölvívást. „Nem hagytam magam degradálni senkinek” – mondja, amikor arról számol be, hogyan törlesztett egyenként ellenfeleinek, miután egy alkalommal négyen összeálltak és megverték. „Nem szerettem, ha lekezelnek.” A szemében dac csillog, miközben mesél. Engem egész életemben nem szeretett senki – teszi hozzá.

Ami azért – amint nem sokra rá kiderül – nem teljesen igaz. Az elhárító tiszt kivétel volt. A sors meglepő fordulata, hogy a megvetettségből éppen ő nyitott ajtót a Kádár-rendszer társadalmi struktúrájába való, rég áhított beilleszkedés felé.

– Mintha apám lett volna, úgy szeretett.  Amikor a kormányőrségtől jöttek toborozni a laktanyába, azt mondta, menjek én is. Azt ne higgye senki, hogy aki katona volt vagy rendőr, vagy hivatalos személy, az mind egyetértett az orosz megszállással. Nem, csak nem jártatta a száját. Hivatalos helyen akadtak olyanok is, akik segítették az ‘56-os elítéltek rokonait. Rajtuk érezni lehetett, hogy más gondolatokon élnek, mint a köznép. A kormányőrségnél a küszöbtől indultam, amely mellett viszont ott állt a létra. Minden lépcsőfokot végigjártam. Próbáltam magamból nélkülözhetetlen embert csinálni. Tíz évig dolgoztam a miniszterelnök-helyettesnél, tízet a belügyminiszternél, hat évet Szabó Istvánnál Nádudvaron. Az MSZMP Központi Bizottságának és Politikai Bizottságának tagjáról van szó, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagjaként is ismert mezőgazdászról.

Schvebler Károly a kormányőrség nyugalmazott századosaként elmondhatja magáról: Magyarországon egyedül ő szállított amerikai elnököt. 1989-ben ő vitte az öreg Bush-t. Még a dalai láma is megáldotta, a kezét veregetve.

– Ő azt mondta, a gilisztának is lelke van… – teszi hozzá Schvebler Károly és nagyot hallgat.

A Szabó Istvánra kiszabott jogerős ítélet (forrás: MNL Baranya Megyei Levéltára)

Voltak ugyanis néhányan, például már említett rokona, akiknek a gilisztával ellentétben volt gerincük, nem is akármilyen. A brutális kádári megtorlás így vagy úgy szinte mindenkit utolért, de a „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvételért” nem mindenki kapott ugyanolyan büntetést. Szabó Istvánra azért kérte a megyei ügyész a legsúlyosabb ítéletet, mert a tárgyalások alatt „nem tett őszinte, töredelmes beismerő vallomást és nem mutatott megbánást tanúsító magatartást sem”. Olyan makacsul tartotta magát, hogy az ügyész szerint akárhány évet szabtak volna ki rá, a börtönbüntetés nem érvényesítette volna „nevelő” hatását. A gyorsított eljárás nyílt tárgyalással, 1957. május 20-án ért véget. Az apátvarasdi csoport vezetőjének nyilvánított Szabó Istvánon június 27-én, reggel 8 órakor hajtották végre a halálos ítéletet.


Nyitókép: Szabó István (b3) és társai, „az apátvarasdi gyilkosok” (forrás: MNL Baranya Megyei Levéltára)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Részletek >>>

Kategória: sztori