A pornót se hagyjuk ki a számításból! – „szivárványosok” a női biszexualitás terjedésének okairól
Vajon tényleg azért nő a magukat biszexuálisnak valló nők aránya a fiatalok körében, mert manapság LMBTQ-nak lenni „trendi” és menő? A Válasz Online vendégszerzője szerint részben igen, a SzabadNem Magazin szerkesztősége pedig bár nem veti el ezt a lehetőséget, azonban nem az LMBTQ-propaganda, sokkal inkább a pornó hatását látja mögötte. A szerkesztőség higgadt és informatív válaszcikkben reagál most a Kovács Tibor által írottakra, ami a jelenség jobb megértéséhez segítheti az olvasót, ezért örömmel adjuk azt közre.
A SzabadNem szerkesztőségében örömmel olvastuk a Válasz Online-on megjelent elemzést a „genderügyekről” egy konzervatív gondolkodó, Kovács Tibor tollából. Bár az említett cikk sok pontjával nem értünk egyet, hangsúlyozzuk azonban, hogy sokkal igen.
Így például azt a meglátást, hogy a Fidesz politikai propagandája a gyerekek védelme helyett csak árt nekik, tökéletesen osztjuk mi is. Ahogy azt a megállapítást is, hogy a „gender”-t érintő kérdések igenis bonyolultak, és beszélni kell róluk, méghozzá mélységeiben, nem megfutamodva a nehéz témák elől (ez a jelenlegi pánikkeltő kormányzati kommunikáció közepette bizony ellehetetlenül). Saját honfitársaink ellen hangolni a közvéleményt szerintünk is a legelítélendőbb dolgok egyike.
Tény az is, hogy az egész „gendertéma” sokkal nagyobb helyet foglal el a közbeszédben, mint amekkorát az érintettek száma alapján – vagy, történetesen, a klímaváltozás kérdésének égető árnyékában – el kellene foglalnia.
Mi több, azzal is egyet tudunk érteni, hogy a régóta berögzült kulturális, erkölcsi minták megváltozását a széles társadalomban naivitás lenne egyik napról a másikra elvárni. Ez szerintünk is lassú folyamat, nem lehet erővel kikényszeríteni. A SzabadNem Magazin éppen ezért megalakulása óta türelmes, erőszakmentes kommunikációra alapuló, egymásban az embert – és nem az ellenséget – meglátó közbeszéd kialakításán dolgozik.
Az említett cikkben azonban szerepel egy következtetés, amely mellett nem mehetünk el szó nélkül. Ennek lényege a következő: mivel a legújabb felmérések szerint a fiatalok körében a nők magasabb arányban vállalják fel a biszexualitást, mint a férfiak, ezért a szexuális orientáció nem lehet biológiailag adott dolog, hanem – legalábbis részben – társadalmi hatások eredménye kell, hogy legyen. Kovács szavaival:
„Az új szexuális-, vagy genderforradalom ugyanis leginkább a fiatal nők körében terjed. A mai 34 alatti női generációk az azonos neműek közötti szexet döbbenetesen széles körben kezdik gyakorolni. Ez lényegében nem homoszexuális, hanem biszexuális trend. […] A férfiak körében a legfiatalabb Z-generációban (vagyis a 24 éves kor alattiaknál) kisebb mértékben szintén növekvő trend látszik, ám a nők körében valóságos robbanás következett be. Ez pedig élesen ellentmond annak, hogy senki nem lesz LMBTQ azért, mert az trendi.”
Levonja a következtetést is: az LMBTQ érdekvédő csoportok tévednek, mikor azt mondják, a nagyobb társadalmi elfogadottság okozza, hogy többen vállalják fel önmagukat: „A nemi identitással és a szexuális orientációval kapcsolatban a „trendszerűség” az a kifejezés, amely ellen a legjobban tiltakoznak, nemcsak a szivárványos mozgalmak, de a szakemberek is. Visszautasítják a feltételezést, hogy azért is nő az érintettek száma, mert divat lett a másság. […] Az ezzel foglalkozók ugyan a másság szabadabb felvállalásának lehetőségével szeretik magyarázni a heteroszexuálisok arányának csökkenését, de ahogy mondtam, ez csak akkor lenne magyarázat, ha az egyik nem, a nők esetében nem lenne szignifikánsan nagyobb a változás.”
De vajon tényleg igaz, hogy a „trendeket” kell okolni a nők körében gyakrabban előforduló biszexualitásért? És ha igen, miért hagyja ki az elemzésből Kovács a legfontosabb szexuális „trendformáló” hatást, a pornót?
Genetika vagy neveltetés?
Azt az állítást, miszerint nem biológiai, hanem kulturális okból válik valaki biszexuálissá, nehéz cáfolni. És ugyanilyen nehéz alátámasztani is. A kutatók még a homoszexualitás okaiban sem értenek egyet: azt az egy gént, amelyet felelőssé tehetnének, végül is nem találták meg soha. De gének bizonyos kombinációja a kutatók szerint igenis okozhatja a hajlamot, amit aztán a kulturális környezet felerősíthet. Nem kizárt tehát, hogy a „trend” meg a divat tényleg hozzájárul ahhoz, hogy valaki felfedezze magában a képességet a saját neméhez való vonzódásra, valamint arra, hogy ezt mint biszexuális identitást fel is vállalja. Ebben az értelmezésben nehéz különválasztani, hogy ez tényleg egy „trend” hatása-e, avagy a társadalmi elfogadottság tudata járul hozzá a mélyben megbújó vágyak nyílt felvállalásához; sőt e kettő együttesen is hathat.
Amit tehát biztosan nem jelenthetünk ki, az az, hogy száz százalékban a társadalmi hatások következménye akár a homo-, akár a biszexualitás. Ahogy azt sem jelenthetjük ki, hogy száz százalékban biológiai okokra vezethető vissza. Egyiket sem lehetséges – jelen állás szerint – tudományosan alátámasztani. Sőt, akár még az is elképzelhető, hogy a biológia és a környezeti hatások együttesen okozzák a nem-heteroszexuális emberek számának növekedését.
De ez igazából mindegy is. Mert akár biológiai alapú, akár pszichológiai/fejlődéslélektani alapokra visszavezethető viselkedésformáról van szó, a ma élő, már LMBTQ-identitással rendelkező emberekből ezt kigyógyítani lehetetlen. Ebben egyetértés uralkodik az ezzel foglalkozó szakmák képviselői között. Ilyen szempontból fölösleges azon tanakodni, hogy mi okozza a növekvő arányokat: ami igazán számít, hogy a magukat ma az LMBTQ közösséghez tartozónak valló emberek számára is biztosítva legyenek az alapvető emberi jogok. Ideértve nemcsak azokat, melyeket Kovács „jogi” helyett „esélyegyenlőségi” kérdéseknek hív (mint a melegházasság), de az olyanokat is, mint a testi biztonsághoz való jog (a melegellenessé tett pedofiltörvény óta például több lett a homofób támadás).
Nem azért központi kérdés, hogy egy meleg pár meg meri-e fogni egymás kezét az utcán, mert ne lehetne nyilvános kézfogás nélkül tök jól leélni egy életet. Hanem azért, mert ahol nem merik megfogni, ott AZÉRT nem merik, mert jó eséllyel megverik őket érte. Ez a félelem az, amivel – érthető módon – nem akarnak a melegek együtt élni.
Ami a trendek mögött van: nemi kettős mérce, szex a történelemben
Bár a SzabadNem egy „szivárványos” magazin, mi a magunk részéről mégsem tiltakozunk az ellen az állítás ellen, hogy a másság növekvő felvállalásához bizonyos trendek is hozzájárulhatnak. Azon az állásponton vagyunk, hogy teljesen mindegy, mi okozza. Mivel a kutatók sem tudják biztosan az okát, csak annyit, hogy „kigyógyulni” belőle lehetetlen, mindent meg kell tennünk, hogy a melegeket, transzneműeket és más nemi kisebbségeket ne érje hátrány a heteroszexuálisokhoz képest.
Azonban ha már a trendekről beszélünk, nézzük meg ezeket közelebbről. Melyek lehetnek azok a bizonyos trendek, amelyeknek hatását nem lehet kizárni (az esetleges biológiai adottságok mellett)? Kovács írása ezekre nem igazán tér ki. Egy helyen említi a Discord-chateket, amikben a „non-bináris, leszbikus, pánszexuális kifejezések mindennaposak” a mai 12-16 évesek között. De ennél mélyebben nem megy bele a trendek kérdésébe, pedig itt igen sok érdekes jelenségre bukkanhatunk. Többek között magyarázatot kaphatunk rá, miért válhatott gyakoribbá manapság a fiatal nők között a biszexualitás, mint a férfiak között.
Ehhez érdemes megismerkednünk a szexualitás orvostani kutatásának hihetetlenül érdekes történetével. (A SzabadNem felületén sokat foglalkoztunk a témával: cikksorozatot is szenteltünk a szexualitáskutatás történelmi gyökereinek. Ajánljuk továbbá az elismert amerikai pszichológus, Sandra Bem The lenses of gender című könyvét; Yale University Press.)
Nehéz tagadni, hogy a férfiakat és a nőket a társadalmunk mindig is másképp kezelte. Más szerepeket írt elő nekik, és más elvárásokat támasztott. Igaz volt ez a szexualitásra is. Akkoriban, amikor a szexualitást először kezdték orvosi szempontból kutatni a 19. század végén, még a viktoriánus felfogás élt a nők és férfiak „helyes” szexuális viselkedésével kapcsolatban: míg a férfiak esetén szemet hunytak a bordélyházba járás és szeretőtartás fölött, az egészséges viktoriánus nő (legalábbis ha kispolgárinál magasabb osztályba tartozott és fehér volt) a közfelfogás szerint nem érzett szexuális vágyat, hacsak ezt a férje fel nem keltette benne (és akkor is csak leoltott lámpánál, összeszorított foggal, utódnemzés céljából volt rá hajlandó).
Ez a kettős mérce rányomta a bélyegét magára a szexualitáskutatásra is. Teljesen másképp dokumentálták és kezelték az orvosok például a leszbikus nők két jellemző esetét: azokat, akik férfias ruhákba öltöztek, és azokat, akik megmaradtak a nőies magatartásformáknál. Az előbbieket tartották az aktív, „bűnre csábító” félnek, az utóbbiakat pedig az ártatlan, megvezetett áldozatnak – függetlenül attól, hogy ki kezdeményezett, vagy mi volt a szerepek tényleges leosztása az adott párkapcsolatban.
Mindkét esetnél szigorúbban ítélték meg a férfi homoszexuálisokat. És nemcsak az orvoskutatók, de a közvélemény és – ugyebár – a bűnüldözés is, a 20. század során szinte mindvégig. Az ilyen esetek eleve gyakrabban fordulnak elő a korabeli statisztikákban; nem tisztázott kérdés, hogy a dokumentáltság mértéke mennyire tükrözi a valós adatokat, és mennyire azt a tényt, hogy a női homoszexualitás fölött a társadalom hajlamos volt akkoriban is jobban szemet hunyni.
Elvégre ha a nőnek amúgy sincs saját szexualitása, hanem csak a férfi kelti fel a vágyat benne, akkor eleve elképzelhetetlen, hogy két nő egymással szexuális kapcsolatot akarjon létesíteni. Ezért maradhattak viszonylagos láthatatlanságban – és viszonylagos büntetlenségben – a leszbikusok a meleg férfiakhoz képest a történelem során.
Szexuális forradalom, heteropatriarchális férfitekintet, pornó
Amikor beköszöntött az úgynevezett szexuális forradalom a hetvenes években, ez nem törölte el egycsapásra a nők és férfiak közötti kettős mércét. Megváltoztak a szexuális szokások, igen, mindkét nem esetén. De továbbra is jelen volt a szexizmus az élet minden területén: a reklámok akkor is, azóta is mindent túlszexualizált női testekkel akarnak eladni, a nőket továbbra is kevésbé veszik komolyan a munka világában (az elnőiesedett és – ettől nem függetlenül – alulfizetett szakmák kivételével), valamint a nők elleni erőszak sem szűnt meg varázsütésre. Mielőtt tehát messzemenő következtetéseket vonnánk le abból, hogy egy bizonyos jelenség a nők körében gyakoribb, mint a férfiak körében, nagyon fontos megvizsgálnunk, hogy a biológián kívül milyen egyéb különbségek vannak jelen a két nem társadalmi viszonyaiban. (Épp ezzel foglalkozik a társadalmi nemek kutatása vagy „gender studies” tudományterület, melyet ugyebár Magyarországon mostanra a kormány ellehetetlenített.)
Abban, hogy a társadalom mit tart egy nő számára elfogadhatónak, és mit egy férfi számára, a mai napig megfigyelhetőek bizonyos különbségek. A populáris kultúra még ma is gyakran sugallja a fiatal lányoknak azt, hogy csakis egy férfi által, egy heteroszexuális párkapcsolatban teljesedhet ki az életük (lásd: romantikus filmek, könyvek mint iparág), miközben a fiatal fiúk gyakran kapják azt a szintén igen felszínes üzenetet, hogy ha elég pénzt keresnek és elég izmot növesztenek, megszerezhetik (vagy megvásárolhatják, lásd: a nagy port kavaró sugar daddy társkereső) álmaik nőjét/nőit és álmaik kocsiját. Időnként persze megjelennek olyan médiatermékek, amik egy feministább alternatívát javasolnak (női önmegvalósítás, illetve férfiak gondoskodó szerepben). De ez még nem jelenti, hogy ez lenne a fő szerepelvárás a fiatalok többsége számára.
Ami a szexualitás szempontjából viszont itt a legfontosabb, hogy megjelent a pornófilm. A pornóra a kezdetektől fogva jellemző, hogy a nők szexuális tárgyként jelennek meg benne, akik a (heteroszexuális) férfi örömét szolgálják. A pornónak mint világjelenségnek komoly feminista kritikája van, ugyanakkor a kérdés komplex és sokrétű. De bár dokumentáltan a nők is nézik, a legtöbb film akkor is, azóta is a hetero férfiak ízlése szerint készül. Ők a fő célcsoport. A leszbikus pornót is az ő igényeikre szabják (és köztudottan nem épül a ténylegesen leszbikus nők valós tapasztalataira). A pornóban sincs tehát egyenlőség a nemek között: ez már csak abból is látszik, hogy bár a (férfiaknak készült) leszbikus pornó a fősodor részévé vált, ezt az (egyébként szintén férfiaknak készülő) melegpornóról koránt sem lehet elmondani. Aki tehát nő létére érdeklődik a műfaj iránt, az gyakran kénytelen beérni a férfitekintetet célzó tartalmakkal.
Jellemző a pornófilmekre az is, hogy heteroszexuális felállásban a női fél jó eséllyel alárendelt szerepet játszik (és most az egyre mindennapibbá váló extrém gyakorlatokat, mint fojtogatás, kényszerítés és más megalázások, ne is említsük), míg egy leszbikus jelenetben egyenlő partner lehet.
Ha tehát az egyszeri női pornófogyaszó olyan filmet akar nézni, amiben a nemét valószínűleg nem alázzák meg szex közben, kis nyitottsággal könnyen kiköthet a leszbikus változatnál, még akkor is, ha ez alapvetően nem neki készült, és akkor is, ha eredetileg eszébe sem jutott nem-heteroszexuálisnak lenni.
A hetvenes évektől kezdve a pornó sokáig csak a felnőttek számára volt elérhető (mozik, videótékák), de a szélessávú internet elterjedésével, vagyis kb. a 2000-es évek elejétől hirtelen bárki hozzáférhetett.
Vegyük észre: az a nő, aki ma 34 éves, 2000 és 2007 között volt 13-18 éves. Vagyis lényegében ekkor alakult ki a szexualitása. Az ennél fiatalabbakra pedig egyértelműen hatással kellett legyen az internetes pornó, melyet azóta már a zsebükben lévő okostelefonon is bármikor könnyedén elérnek.
Persze mindebből azt a következtetést levonni, hogy egyedül a pornó felelős a fiatal nők körében gyakrabban előforduló biszexualitásért, túlzás lenne. De tény, hogy a férfiakat a nőknél a mai napig jobban sújtó homofóbia megakadályozza, hogy a férfiak hasonló arányban fogyasszanak melegpornót, mint a nők leszbikus pornót. Ezt a jelenséget tehát hiba lenne figyelmen kívül hagyni, amikor a biszexualitás alakulásának okait vizsgáljuk.
Egyéb lehetséges magyarázatok
Felvetődik a kérdés: mennyire megbízhatóak maguk az adatok? Vajon ha valaki fiatalon, kísérletezésből párszor lefekszik azonos neművel, és ezt egy közvéleménykutatásban is felvállalja, mekkora eséllyel folytat majd később is biszexuális életmódot? A SzabadNem munkatársaiként rendszeresen liberális gondolkodású emberek között mozgunk, és a személyes tapasztalatunk az, hogy a „kísérletező” nők túlnyomó többsége nem fog azonos nemű párkapcsolatot kialakítani, és pláne nem fog szivárványcsaládban élni. Még ha fel is fedez magában bizonyos hajlamokat, a társadalmi nyomás túl erős ahhoz, hogy ezekre alapozva rendezze be később az életét. A vizsgálatoknál tehát utánkövetés lenne indokolt, vagyis 10 és 20 év múlva újra ki kellene töltetni a megkérdezettekkel a kérdőívet.
Bár ilyen utánkövetéses vizsgálatról nem tudunk, egy érdekes jelenségre mindenképp felhívnánk a figyelmet. Épp húsz évvel ezelőtt történt, hogy berobbant a popzene világába a t.A.T.u. nevű együttes, ami arra építette a brand-jét, hogy a két énekesnő leszbikusnak mutatta magát. Emiatt egy ideig tényleg divat is volt a fiatal lányok körében a leszbikussággal való kísérletezés. Ugyanakkor – ma már látszik – a divatból kipróbálók, még ha fel is fedeztek magukban biszexuális hajlamokat, elenyésző részben lettek később LMBTQ identitásúak. Azok, akiket akkoriban a t.A.T.u hatására láttunk csókolózni vagy lefeküdni más nőkkel, mára példás (heteroszexuális) családanyák és szerető feleségek lettek.
A férfiak szexualitására a homofóbia mind a történelem során, mind ma erősebb hatással van. Őket mindig is jobban üldözték, erősebb szankciókkal sújtották, durvábban kirekesztették, ha bármiféle biszexuális késztetést mertek mutatni. Ezt a tényt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, amikor a nők nagyobb biszexuális hajlandóságát elemezzük. Ha valamit megtűrnek – vagy esetleg bátorítanak is, lásd: „akkor leszel menő csaj, ha bevállalod, amit a pornón látsz” – többen meg mernek vele próbálkozni. A két nem közötti eltérő arányokból tehát óvatosan szabad csak bármiféle következtetést levonni.
Ameddig ebben a jelenkori, nemi kettős mércére épülő és pornóval totálisan átitatott kultúrában élünk, tévedés az „LMBTQ propagandát” okolni a fiatal nők biszexuális kísérletező hajlamáért: ha az LMBTQ identitások egyre nagyobb térnyerése befolyásoló tényező is, egyértelműen nem az egyedüli. A „divat” kialakulásáért még rengeteg más hatás lehet felelős. Ezeket érdemes lenne akár egyetemi szinten is kutatni – ja, miket is beszélünk. Az erre specializálódott egyetemi szakot három éve megszüntették.
Nyitókép: NurPhoto/Himanshu Bhatt
