„Nem erkölcstelenek. Erkölcs nélküliek” – Bibó István Magyarország mai vezetőiről

·2021.07.20

Az ’56-os parlamenti hős, az egyik legnagyobb 20. századi magyar politikai gondolkodó fia. A református püspök Ravasz László unokája. Hívő ember, aki a kommunista államtól szerezte vissza a református gimnázium épületét, majd saját protestáns iskolát is alapított. Mégis mit keres a 80. évében járó Bibó István a Karácsony Gergely-féle 99 Mozgalomban? „Ha az ellenzék nyer jövőre, és aztán kiderül, hogy nem válik be, négy évvel később leváltható. Orbánról szerintem már kiderült, hogy nem vált be, viszont ha jövőre ő marad hatalmon, abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy négy évvel később le lehet majd váltani” – mondja a Válasz Online-nak. Interjú apáról, egyházról, iskoláról, kormányról és ellenzékről.

Abban, hogy kitették az ön által újraalapított Baár–Madas Református Gimnázium éléről a kilencvenes évek közepén, főszerepet játszott a ma is meghatározó pozíciókat betöltő Takaró Mihály. Afféle revansként állt most be a Karácsony Gergely-féle 99 Mozgalomba?

– Nem, ez teljesen független attól. A 99 Mozgalomban fáradtan és öregen vagyok benne, szereplésre különösebben nem vágyom, de amikor Karácsony Gergely megkért, hogy legyek az alapítók között, úgy éreztem: nem lenne szép kényelmesen félrehúzódni arra hivatkozva, hogy öreg vagyok és fáradt.

Azért a Bibó István név fogalom. Hogy milyen listán szerepel, azt kétszer is meggondolja, nem?

– Talán többször is, de csak olyan esetben, amikor én választhatom meg – ha nem is minden lista-tagot, de – a listát, amelyre felkerülök. Ha pedig mások ezért – vita helyett és hozzájárulásom nélkül – feltesznek egy másik listára, azzal nincs teendőm. Csak az, hogy az emiatt feltámadó szellemi hányingeremet valahogy kezeljem. Ebben már van gyakorlatom. Apám nevének egyébként nem sokat tudnék ártani akkor sem, ha a politikába keveredve hibákat vagy rossz mondatokat követnék el. Az ő gondolatai, mondatai, véleményei le vannak írva és helytállnak magukért. Ellenállnak a félremagyarázásnak, kisajátításnak, lekezelésnek, agyonhallgatásnak. Nem alkalmasak arra a ma szokásos használatra sem, hogy bárki lejárassa vagy lebunkózza velük a politikai ellenfelét. A lebunkózók abba is hagyták az emlegetését, valódi hívei pedig folytonos emlegetés nélkül is tudnak kezdeni valamit a gondolataival és a példájával. Nincsenek túl sokan, de én észre szoktam venni őket, mert van erre „antennám”.

Gondolja, hogy a régi balosok ellen is létrejött LMP-ből indult, most az MSZP-s Tóth Csabát támogató Karácsony Gergely közéjük tartozik?

– Igen, az eddigiek alapján így gondolom, a jövőre nézve pedig remélem. Ez független attól, hogy mivel vagy kikkel kellett vagy kell majd pályafutása során kompromisszumot kötnie, hogy hibázik-e, vagy mond, tesz-e valami olyat, ami nem az ízlésem szerint való.

Édesapja éppen karakánsága és megalkuvásmentessége okán is példa – elég ’56-os szerepvállalására gondolnunk, arra, ahogy egyedüliként marad bent a Parlamentben és képviseli a törvényes magyar kormányt a megszállás pillanataiban. Nehéz volt ekkora hatású politikai gondolkodó és politikus gyerekének lenni?

– Egyáltalán nem volt nehéz. Ezt a kérdést egyébként magamnak feltenni sohasem jutott volna eszembe, ha mások fel nem teszik 20 éves korom körül. Addigra azonban már világossá vált bennem a kérdésébe foglalt tény, ma pedig leginkább úgy fogalmaznék, hogy erőforrás-ember volt, nem teher.

Tarthatott kapcsolatot vele, amíg börtönben volt?

– Be volt csukva majdnem 6 évig, 21 és fél éves koromig, ezalatt háromszor vagy négyszer láthattam „beszélőn”. Mégsem éreztem úgy soha, hogy kimaradt volna a kamaszkoromból.

’63 után, amikor szabadult, már egyetemista voltam, és a hivatás, munka, párválasztás, családalapítás volt soron, azaz egyre kevesebb lett a beszélgetésre fordítható idő. Ám ha történelmi, közéleti vagy politikai téma került elő, apám rögtön katedrakész előadást tartott, a leghétköznapibb helyzetekben is. Öröm volt hallgatni. És kétségbeejtő arra gondolni, hogy néhány igazán jó tanár mellett micsoda borzalmas alakok is „tanítanak” az egyetemen, ahol az apám meg nem taníthat. Akkoriban kezdtünk el mindenesetre azon agyalni a feleségemmel, hogy magnóra kellene mondania mindazt, amit fontos témájának tart. Akár vázlatként vagy gondolatmenetként. Ebből valamennyit sikerült is megvalósítani…

„Nem lenne szép kényelmesen félrehúzódni…” (Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Tehát édesapja börtönévei alatt vették fel az egyetemre. Hogyhogy ilyen gyorsan megenyhültek önnel kapcsolatban Kádárék?

– Azóta is az az érzésem, hogy ez akkor még egyedi, kirakatfelvétel volt, s hogy végül is sikerült, abban szerepe volt apám fiatalkori barátai, Erdei Ferenc és Ortutay Gyula közbenjárásának is. 1959-ben érettségiztem kitűnően, de akkor még felvételi vizsgára sem jelentkezhettem. Az erről szóló döntés még a szóbeli előtt, május végén megjött édesanyám címére. „A tanuló osztályidegen származása miatt továbbtanulásra nem alkalmas…” Csakhogy megkaptam a hagyományos szövegű bizonyítványt is: „…kitűnően megfelelt, ezért … egyetemi és főiskolai tanulmányokra érettnek nyilvánítjuk.” Így aztán augusztus végétől – kitűnően érett nem alkalmasként – két évig dolgoztam az óbudai Aquincum Porcelángyárban, ahol egyébként nagyon jól éreztem magamat. Innen mentem felvételire 1960-ban. Ekkor már javasolt az iskola; más volt az igazgató s talán az elvtársak is szelídültek valamennyit, de helyhiány miatt ismét elutasítottak. Végül újabb felvételi és a már megszokott kétszeri fellebbezés után ’61 október elején a minisztérium döntése alapján felvettek, az akkor szintén börtönbüntetését töltő Mérei Ferenc leányával egyszerre.

Édesapját a halála körüli években kezdte „felfedezni” az akkortájt induló ellenzék. Ilyen háttérrel automatikusan vezetett az útja közéjük?

– Kezdetben nem, bár szimpatizáltam velük. Alapjáraton nem voltam különösebben szereplékeny és tüntetékeny, örültem, hogy a rendszer hagy művészettörténet-kutatóként békén dolgozni, családot gondozni. Aztán az apám hagyatéka iránti elkötelezettség ezt a temperamentumbeli adottságot – nemcsak nálam, feleségemnél is – egyre gyakrabban felülírta. Ez akkor is folytatódott, amikor a folyamat az apám halála előtti 2-3 évben felgyorsult, s később is, amikor a résztvevők közül jónéhányan a kialakuló ellenzék vezetői vagy hangadói lettek. Apám személyét és munkásságát elsősorban ők emelték be a második nyilvánosságba, különösen az ismert történetű Bibó-Emlékkönyvben való szerepük révén. Ekkor – apám 1979-es halála után – már szorosabb volt a kapcsolatunk, s egy alkalommal apám dolgaitól független megmozdulásukban is részt vettem: a Jaruzelski-károsult lengyel családok segítését és gyerekeik magyarországi nyaraltatását célba vevő gyűjtésben, amelyet az 1981. decemberi puccs után szinte azonnal meghirdetett a Szegényeket Támogató Alap. Ekkorra már családtagból jogutóddá és utókorrá is kellett válnunk.

Fontos feladatnak – egyúttal egyre valószínűbb lehetőségnek – látszott, hogy Bibó István életműve, vagy legalábbis annak nagyobbik része a magyarországi első nyilvánosságban is megjelenjék.

A puhuló kádárizmusban már gyerekjáték volt, ami tíz évvel korábban elképzelhetetlen?

– Nagyon könnyű nem volt, de a puhulás arányában – kisebb hullámzásokkal – fokozatosan könnyebbedett. Kellett kompromisszumokat kötni, de egyre enyhébbeket. A dolog vége az lett, hogy apám halála után hét évvel, 1986 tavaszán bő válogatás jelent meg a munkáiból három kötetben, húszezer példányban. Fél év alatt nagyjából elfogyott, ez pedig azt jelentette, hogy minden odafigyelő könyvtár, minden érdeklődő egyetemista hozzáférhetett, minden valamirevaló egyetemi tanszék szabadon tananyaggá tehette.

Híres szakkollégium is alakult akkortájt… Az ’56-os írások viszont csak kimaradtak a hivatalos kiadásból.

– Azok kimaradásába a kiadás elindításakor, 1979 őszén azért egyeztem bele, mert tudtam: Svájcban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem szervezésében már folyamatban van apám összegyűjtött műveinek az a kiadása, amely még halála előtt, az ő tudtával és beleegyezésével indult el. Tudtam, hogy abban az 56-os írásai mind benne lesznek. Én magam is küldtem ki a szerkesztőknek ilyen szövegeket. Ha pedig ebből az 1000 példányos kiadásból két- vagy háromszáz bejut Magyarországra, az pont elég lesz ahhoz, hogy az érdeklődők hozzájussanak – ezt is tudtam. Így is lett: a svájci kiadás a magyarországit megelőzve jelent meg négy kötetben 1981 és 1984 között. Én is csempésztem haza belőle jó néhányszor. Okos módszerrel – és tele nadrággal. Néha egyszerre tizenhat kötetet is. 1982-83-ban ráadásul, egymástól nagyjából függetlenül, két ellenzéki szamizdat-kiadás is megjelentette apám 56-os írásait. Amikor 1986-ban a három kötetes Magvető-kiadás megjelent, ezek a fontos írások a két szamizdatban és a svájci kiadás második kötetében már évek óta forgalomban voltak Magyarországon, becsülhetően 1000 példányban.

Tehát ezért nem kardoskodott a Magvetőnél 56 ügyében.

– Egyrészt. Meg azért sem, mert a többi tanulmány is egyenrangúan fontos volt. Olyan írások is bekerültek például, amelyeket nem sikerült az európai döntéshozók asztalára letenni a háború utáni békeszerződést megelőzően. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága például eredetileg e célból íródott, és jó lett volna, ha odakerül. Sajnos nem sikerült időben összehozni az angol és a francia fordítást, amelyeknek első változatban gépelt másodpéldányai apám hagyatékában – szomorú emlékként – ma is megvannak.

Lehetett volna ezeknek az írásoknak hatása a békeszerződés tartalmára?

– Valószínűleg nem nagyon. Annál inkább volt hatása annak, hogy Magyarország az utolsók között lépett ki a háborúból, a németek zsidópolitikájában pedig olyan szerepet vállalt, amely rendkívüli ellenszenvet keltett a győztesekben. De apámat sosem az érdekelte, minek mekkora hatása lesz, hanem az, hogy esetleg lehet hatása. Az ötvenhatos írásairól is tudhatta, hogy valójában senkinek sem kellenek. Mégis megírta őket. Akkor is, ha csak egy ezrelék esély volt rá, hogy valamit jó irányban változtathatnak. Lelkiismereti kérdés volt ez számára.

„Apámat sosem az érdekelte, minek mekkora hatása lesz.” (Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Önnek is lelkiismereti kérdés volt, hogy éppen a Bibó-könyv megjelenése környékén elkezdje visszaszerezni a legendás Baár–Madas Gimnáziumot a református egyház számára a kommunista államtól?

– Persze, de a két ügy között csak annyi a kapcsolat, hogy feleségemmel együtt mindkettőben éreztük az enyhülést. Amikor Ritoók Zsigmondot megkerestük az ötlettel, tőle tudtuk meg, hogy az evangélikusok megelőztek minket, nekik már ígéretük van, hogy visszakapják korábbi iskolaépületüket. Annál jobb! – gondoltam. Így aligha lesz érvük az ellen, hogy mi is visszakapjuk a Baár–Madast. Arra nem számítottunk, hogy mire a lanyhuló kádárizmus tempójában lesz is valami a tervből, összeomlik az egész rendszer.

Nem sejtették?

– Én nem. Tóth Károly református püspök valószínűleg igen. A Keresztyén Békekonferencia tagja volt, a pletykák szerint a szovjet pénzek angolai forradalmárokhoz juttatásában is volt szerepe, ráadásul a magyar párt fölött tudott információkhoz jutni Moszkvából.

Reformátusként milyen érzés volt, hogy a püspöke ennyire benne van a kommunisták belső köreiben?

– Erősen vegyes. De tudtuk, hogy református iskolát nem lehet az egyház nélkül újraindítani, hát vele kellett felvennünk a kapcsolatot. Egyébként egy sor jó dolgot is tett, miután 1977-ben a Dunamelléki Egyházkerület püspökévé választották. Félretett embereket hozott Pestre vagy komoly gyülekezetekbe, szlovákiai lelkészözvegyek áldják az emlékét – nyugdíjkiegészítéseket juttatott ottani magyar lelkészözvegyeknek. Nem tudom eldönteni, hogy egyháza érdekében vállalta a beszervezést fiatalon, vagy a saját karrierje érdekében tett jó dolgokat az egyházon belül, hogy legyen hátországa.

Utódja, Hegedűs Lóránt felől nézve mindenképpen felértékelődik a személye, nem?

– Valószínűleg a rendszerváltás után sem a gőzös magyarokhoz csatlakozott volna.

Ön szerint tehát nem voltak arra predesztinálva, hogy hamar a szélsőjobbhoz legközelebb álló egyház hírébe kerülnek?

– Talán nem. A kilencvenes évek elején ebből még csak a Bocskai látszott, amely egyébként nagyon elegáns viselet, csak Csurka István és társai a Parlamentben a szélsőséges magyarkodás jelképévé tették. A ’94-es kormányváltástól kezdve viszont egyértelművé vált, hogy az egyre mélyülő politikai megosztottság az egyházban is megjelent, és nem egyformán képzeljük el a református értelmiség és az iskola szerepét. „Visszajöttek a liberálisok, a kommunisták, ne vitatkozgassunk, menjünk előre” – ez volt a szélsőséges hangadók fő gondolata.

„A kilencvenes évek elején még csak a Bocskai látszott.” (Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Tehát ha akkor nem Horn Gyula nyer, lehet, hogy önt ki sem rúgják 1995-ben?

– Elképzelhető. Persze én is követtem el hibákat, így visszanézve.

A Kónya Imre-szöveg elleni Nyilvánosság Klub-tiltakozást nem kellett volna aláírnia?

– Utólag nézve nem. De 50 évesen, pályakezdő igazgatóként semmi tapasztalatom nem volt arról, hogy egy tantestület mennyire érzékeny szervezet, és alapvető óvatossági hajlamomat elaltatta az a tény, hogy mindenkit én választottam az induló testületbe, és mindenki MDF-szimpatizáns volt.

Aki nem értett egyet az én aláiratkozásommal – a testület fele –, ezt nyíltan megmondta nekem. Aranykor volt ez a mai közéleti állapotokhoz képest.

Még Jeszenszky Géza barátom és évfolyamtársam is felhívott akkor, hogy Antall József is el van keseredve, amiért aláírtam. Hiszen csak belső használatra írta Kónya, hogy a liberális médiát most már vissza kellene szorítani. A Nyilvánosság Klub reakciója harcos volt, jóval harcosabb, mint amilyet én fogalmaztam volna, de akkor már Csurka is hányta-vetette magát, és alapvetően egyetértettem azzal, hogy ezek a gondolatok rossz gondolatok. Akkor is, ha csak háttéranyagban írják le őket. Pedig a lakiteleki találkozókon ott voltam, az egyik zárószövegének még a fogalmazói között is.

Ennek ellenére elég gyorsan önökre került a liberális pecsét.

– Pechek is közrejátszottak, de alapjában véve a spontán elindulónak látszó mumusképződés hálójába kerültünk. Továbbá: azt tudtam, hogy egy tágabb skálán elhelyezve vannak különbségek a tanári karban, de nem vettem észre, hogy a skála egyik szélén lévő 2-3 tanár nagyon fél, szinte retteg a liberálisok és kommunisták érezhető vagy vélt térnyerésétől. Erre a parázsló tűzre olaj volt, hogy 1992 szeptemberében, amikor négy új osztályt indítottunk, a szükséges hat vagy hét új tanár között sikerült két igazi – vagy annak látszó – liberálist is felvennem. Volt aztán egy tanárnőnk, egy budai református gyülekezet tagja, akinek a bátyja SZDSZ-es önkormányzati képviselő volt az egyik kerületben. Ezt a rettegők előbb-utóbb megtudták. Újabb bizonyíték arra, hogy a Baár–Madas liberális fészek, vagy az lesz belőle, mert a chartás Bibó azt csinál belőle.

Chartás Bibó?

– A Kónya-dolgozat után induló Chartát nem írtam alá, a mozgalomhoz sem csatlakoztam, de a terjesztőket ez nem zavarta. Amikor aztán a gyerekek ’93 őszén saját kezdeményezésükből politikai önképzőkört szerveztek, amelynek felügyeletével a diákönkormányzat általuk választott történelem szakos segítőtanárát bíztam meg, jött is egy rettegő kolléga: Pista, fél évvel a választások előtt nem aggályos, hogy bevisszük a politikát az iskola falai közé? Mondtam, hogy a kör összejöveteleire, amelyeken mindig van tanári felügyelet, bárki eljöhet, így is vannak meghirdetve. Gyertek el, vegyetek részt, akik aggódtok, és igazítsátok helyre vagy vitatkozzatok azzal, aki aggályos nézeteket vall, mert a vitakultúrát is csak példával lehet jól tanítani. Na, ez a válasz nem tetszett a kollégának.

Három hónappal a ’94-es választás előtt aztán ugyanő, aki problémásnak ítélte15-25 gyerek önképzőkörét, újabb ötletével már nem hozzám jött először, hanem a püspökhöz, akivel Antall József temetésén találkozott.

Megbeszélte vele, hogy az MDF akkori elnökével, a honvédelmi miniszter Für Lajossal eljönnek az iskolába, hogy utóbbi előadást tartson az összes, nagyjából 400 gyereknek a dualizmus-kori nemzetiségi kérdésről. Így már nem volt gond azzal, hogy a politika bekerül a falak közé, hiszen a püspök hozza egy valóban kiváló történésszel együtt, aki nyilván csak mellesleg elnöke meg minisztere a három hónap múlva esedékes választásokra készülő legnagyobb kormánypártnak. Aki pedig az akció mögött kampányszempontokat is sejt, az nyilván gyanakvó és rosszindulatú liberális.

Emlékszik még, miről szólt Für előadása?

– Lényegében arról, hogy az Eötvös-féle nemzetiségi törvény a legliberálisabb volt az akkori Európában, és sehol olyan jó dolguk nem volt a nemzetiségeknek, mint nálunk. Viszont úgy volt megszervezve, hogy a végén kérdezni ne lehessen, és az, hogy mi van a gyerekek fejében, és esetleg gondolkodva-vitatkozva távozzanak, rajtam kívül csak jónéhány tanárt érdekelt. Elfogadtatni akartak, nem gondolkodtatni. Ami meg az én rögeszmém volt. Az iskola értelme. Mindenesetre tanultam a dologból, később, a Sylvester János Protestáns Gimnázium vezetőjeként nem írtam alá semmit. Pedig lett volna mit.

„Semmi tapasztalatom nem volt arról, hogy egy tantestület mennyire érzékeny szervezet.” (Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Az 1997-ben alapított Sylvester János Protestáns Gimnáziumba sok tanár követte a Baár–Madasból történt eltávolítása után, aztán az egyház végül befogadta az intézményt kilenc éve. Miből tartották fenn az alapítás után, amíg az egyház nem volt mögötte?

– Váratlan örömök és persze szigorú takarékosság… Az induláskor sok szimpatizáló iskolától kaptunk használható bútorokat, de a családok többségétől is kellett rendszeres hozzájárulást kérnünk. Az első négy évben néhány tantermet bérbe kellett adnunk egy felnőttszakképzési vállalkozásnak, és a végén már nem fértünk el: egy évig elfüggönyzött folyosórészen is tartottunk órát. Alkalmi támogatások is voltak: Fassang László orgonaművész, baár-madasos volt tanítványunk koncertje a Zeneakadémián a Sylvester javára 2006-ban nagyjából 1 millió forintot jelentett. Öreg svájci teológus barátunk 2001-ben eljött meglátogatni az iskolát, ígért 5000 frank adományt, aztán küldött tízezret. Zseniális gazdasági vezetőnk kitalálta, hogy az iskola érdekében engem fel kell terjeszteni a Pannon Példakép díjra, amelynek a fele az iskoláé. Az épületet a főváros önkormányzatától kaptuk meg 99 évre névleges bérleti díj mellett, a felmenő rendszerben kiépülő iskola első két évében pedig a Soros Alapítvány adott egyszer 8, aztán 3 millió forint indulási támogatást.

Mindent értünk! Soros kipróbált ügynöke most beállt Karácsony mögé. Összenőtt, ami összetartozik!

– Hogyne, pontosan erről van szó!

Komolyra fordítva: hogyan került egyáltalán kapcsolatba Karácsonnyal?

– A Bibó István Szellemi Műhely – fennállása idején, 1996-tól közel 20 évig – minden évben szervezett egy szűkkörű megemlékezést május 10., apám halálának évfordulója környékén az óbudai temetőben. A létszám 10-20 körül ingadozott, rövid megemlékező beszédre mindig mást kértek fel barátai, ismerősei, tisztelői közül. Úgy emlékszem, egy ilyen alkalom hallgatóságában találkoztam először Karácsony Gergellyel. Nagyon szimpatikus volt. Később, amikor Zuglóban polgármester lett, kért tőlem egy képet az apámról, a hivatali szobájába. Korábban az LMP is rokonszenves volt, ott láttam a legtöbb tiszta arcú politikust, szavaztam is rájuk 2010-ben.

hirdetés

Sok víz lefolyt azóta a Dunán, most Gyurcsánnyal összefogva menetel Karácsony. Az nem sok azért kicsit?

– Annyi rajongója nincs Gyurcsánynak, mint Orbánnak, nem tudja egymaga meghatározni az ellenzéki összefogást. Szerencsére. Bevallom, nagyon tartottam tőle, amikor 2005-ben kiderült, hogy Gyurcsány Ferenc mondja majd a beszédet apám szobrának avatásán. Gondolkodtam is, hogy mit tegyek, de úgy voltam vele, hogy ha a miniszterelnök eljön és beszédet mond, nem mondhatok rá nemet. Nem is volt vétójogom.

Akkor még 2006 előtt voltunk mondjuk.

– Igen, de már az után, hogy Nagy Imre sírjánál vállalhatatlan beszédet mondott. Szóval tartottam tőle. Szerencsére apám szobránál nem volt semmi gond, teljesen normálisan beszélt. Még azt is kimondta, hogy Bibó István nem csak a magyar baloldalé. Nem mintha nagyon birtokba akarnák venni a ma hatalmon lévők. Túl jólnevelt, túl empatikus, túl erkölcsös, túl ízléses ő ahhoz, hogy bármit is kezdeni tudjanak vele.

Erkölcstelennek tartja a ma hatalmon lévőket?

– Az erkölcstelen magyarul annyit jelent: gazember. A mai hatalmasok ebben az értelemben nem erkölcstelenek. Ők erkölcs nélküliek.

Legalábbis a politikában. Félreteszik az erkölcsöt, jóízlést, kontraproduktívnak tartják, naivságnak, használhatatlannak. Meg is mondják nyíltan, hogy Bibó István most nem aktuális, most Tisza István aktuális.

Azért az erkölcsnélküliséget Gyurcsány kezdte azzal, hogy nem mondott le, amikor kiszivárgott a hazugságbeszéd.

– Bizonyos értelemben igen. Ha nem is kezdte, de beszállt és folytatta.

Egy bocsánatkérés legalább nem hiányzik érte?

– Hiányzik, de jobb lett volna korábban. Például legkésőbb akkor, amikor lemondott. Ahogy megtette végül Horn Gyula is, aki közölte először, hogy ő ugyan nem kér bocsánatot pufajkás múltjáért, két évvel később viszont elment a 301-es parcellába fejet hajtani Nagy Imréék előtt. Persze erre jött az, hogy hiteltelen és mit keres ott. Ugyanazoktól, akik korábban a bocsánatkérését követelték.

„A mai hatalmasok nem erkölcstelenek. Ők erkölcs nélküliek.” (Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Hívő reformátusként a Pride-támogató főpolgármester miniszterelnök-jelöltségét támogatni… Az nem okoz gondot önnek?

– Azért nem, mert szerintem az ő szándéka nem Pride-támogatás, hanem Pride-békébenhagyás. Ezt el tudom fogadni, sőt egyetértek vele. Én nem fogok szivárványos zászlóval mászkálni, ám most, amikor a kormányoldal a teljes egyetértéssel fogadott pedofiltörvény-tervezetbe a benyújtás előtti utolsó pillanatban melegriogató mondatokat tett, érthetőnek tartom, ha a másik oldal meg kiáll mellettük. A kérdés azonban nem egyszerű, könnyen, gyorsan nem oldható meg, és hosszútávon mindenképpen kezelendő; de erre ötletszerű árokmélyítő gesztusok alkalmatlanok és kontraproduktívak. Az is jó lenne, ha a Pride-oldal kevésbé lenne harsány és demonstratív. Mindehhez persze vissza kellene kerülnie a politikába azoknak az egymásnak megfelelő vágyaknak és alapelveknek, amelyeket a Fidesz mint használhatatlanokat zárójelbe tett, naiv elődeink viszont megfogalmaztak: „Legyen béke, szabadság és egyetértés”.

Hiszen ezzel indul a Fidesz-féle Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata is!

– Ugyanonnan vették, ahonnan én. Egy 173 évvel ezelőtti, valódi nemzeti együttműködési nyilatkozatból. Naiv eleink elég pontosan részletezték, 12 pontban, hogy miben nyilvánuljon meg a béke, a szabadság és az egyetértés. Az én – szintén naiv – apám pedig ugyanerről nyilatkozott többször is úgy, hogy a politikában szükség van az erkölcsre, vagy legalábbis bizonyos erkölcsi minimumra, amelyen senki nem teheti túl magát. És amelyben magától értetődően benne foglaltatik az ízlés, műveltség, tapintat, megértés, önmérséklet, önkritika, tisztelet minimuma is. Azzal egyébként, hogy a pedofiltörvénybe homoszexuálisokra történő utalásokat kevert a kormány, semmi más célja nem volt szerintem, mint hogy ne szavazza meg az ellenzék, aztán lehessen rájuk mondani, hogy pedofilsimogatók.

Mégsem mondják most.

– Valószínűleg túl hamar átlátott mindenki a szitán, a Nyugat meg szintén túl hamar és túl hangosan reagált. A Jobbik pedig ráadásul meg is szavazta.

Az nem totális öngól?

– Csak akkor az, ha az ellenzéki tábor nem látja be, hogy muszáj párbeszédképesnek maradnia egymás között.

Az már illúzió, hogy az ellenzéknek nemcsak önmagán belül kellene párbeszédképesnek maradnia, de a kormányoldallal is?

– Ahhoz le kellene válniuk a Fideszről az elvadultaknak, akikkel tényleg nincs mit kezdeni. Erre nem látszik esély. Arra, hogy akik a pénzért vannak ott, leváljanak egy esetleges választási kudarc után, annál több.

Tényleg úgy látja, hogy lesz itt kormányváltás ezzel az ellenzékkel? És ha lesz, megéri-e?

– Reménykedem benne, hogy lesz, de azt nem merném megjövendölni, hogy megéri-e. Tehát nem azért reménykedem, mintha egészen biztos lehetnék benne, hogy a mai ellenzék kormányon jól fog teljesíteni. Egy dologban azonban biztos vagyok. Ha az ellenzék nyer jövőre, és aztán kiderül, hogy nem válik be, négy évvel később leváltható. Orbánról szerintem már kiderült, hogy nem vált be, viszont ha jövőre ő marad hatalomban, abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy négy évvel később le lehet majd váltani.


Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Interjú