A világ egyik legnagyobb fotósa kis alföldi falut érzett hazájának – és erről végre Budapesten is megbizonyosodhatunk

·2021.07.16

André Kertész egyike azoknak a magyaroknak, akik a nagyvilágban sokkal híresebbek, mint itthon. A 20. századi fotóművészet egyik legnagyobb mestere számára Szigetbecse jelentette a fiatalon otthagyott Magyarországot. Pedig nem is ott élt a pesti zsidó fiú. Élete végén mégis 120 fotót ajándékozott a falunak: egy lenyűgöző életmű saját maga által kiválasztott legjavát. A becsei képekből most a Robert Capa Központ rendezett kiállítást, ahol rácsodálkozhatunk arra, hogy már a legkorábbi képei is milyen eredeti és friss látásmódról tanúskodnak, és hogy ez a fiatal magyar zsidó srác a legmodernebb szellemi áramlatokkal tartotta a kapcsolatot, miközben a Csepel-szigeti pusztán kóborolt.

„Ha a fotóművészet iskolát teremtő, korszakot, stílust meghatározó nagy egyénisé­geinek sorát bárhol a világon összeállítják, André Kertész neve mindig ott van a lis­tán, legyen bárcsak öt- vagy tíztagú a felsorolás. A fran­ciák a külföldinek ritkán ki­járó szeretettel és tisztelettel vallják a magukénak, a lexi­konok, enciklopédiák állampolgársága után gyakran amerikainak mondják. And­ré Kertész fotográfus ma­gyar, s most a budapesti ta­vaszi fesztivál vendégeként itthon van. Kilencven esz­tendejét semmibe véve jár-kél Budapesten, szívesen vesz részt fogadásokon, meg­nézi a kiállításokat, baráti vacsorák és hosszú séták tar­kítják napjait.”

Így számolt be 1984 márciusában a Magyar Nemzet André Kertész budapesti látogatásáról. Az eseménnyel teli voltak a lapok, és amikor a nyár folyamán egy francia tévés forgatócsoport társaságában a művész újra Magyarországra jött, Aczél György személyesen fogadta, és az Elnöki Tanácstól megkapta a Magyar Népköztársaság Zászlórendje kitüntetést. A korabeli politikai és kulturális elit pontosan tudta, hogy ez a nagyon idős ember a legnagyobb élő művészek egyike, olyan alkotó, akinek a New York-i Museum of Modern Artban és a párizsi Pompidou Központban rendeztek kiállítást, és akit Tokiótól Londonig a fotóművészet klasszikusaként tartanak számon. Kertész is azok közé a magyarok közé tartozott, akik az országot fiatalon elhagyva külföldön váltak világhírűvé, emiatt itthon sokáig kevésbé voltak ismertek, öregkorukban azonban visszataláltak a hazájukhoz. Kertész nem költözött vissza New Yorkból, de többször hazalátogatott: először 1948-ban, majd 1963-ban, aztán 1971-ben, amikor a Magyar Nemzeti Galériában rendeztek neki kiállítást, és végül két alkalommal 1984-ben. A kései itthoni elismerés jólesett a felesége 1977-ben bekövetkezett halála óta különösen magányos, Amerikát élete végéig idegennek érző művésznek. A körüludvarlásból az akkoriban Ráckevéhez tartozó Szigetbecse község sem akart kimaradni, Raffay Béla tanácselnök a nyári látogatásra egy kiállítást is szervezett a helyi művelődési otthonba, amelynek a megnyitására Kertészt kérték fel.

Az idős Kertész Esztergomban 1984-ben (fotó: Fortepan 191192 / Szalay Zoltán)

S hogy mi köze volt Kertésznek Szigetbecséhez? Szigetbecse körülbelül 1400 lakosú, Ráckevével összenőtt község a Csepel-szigeten, egykori alföldi sváb falu a Duna holtága mellett. Templom, kockaházak, aszfaltút, nincs benne semmi különleges. Ráckeve felől érkezve azonban az egyik sárgára festett kockaház (Makádi út 4.) tekintélyes, jól megépített régi betonkerítésén emléktábla tanúskodik arról, hogy ezen helyen töltötte gyermek- és ifjúkora jelentős részét André Kertész.

A helyet ő maga azonosította, amikor eljött az említett kiállításmegnyitóra. A sok évtizedes emlékeket alig tudta összeegyeztetni a megváltozott, modern falu valóságával, az ismerős régi házat sem találta, de végül a kerítés segített, és kiderült, hogy az új épület alatt változatlanul megvan a régi pince, így biztos lett az azonosítás. Kertésznek akkor már nem volt egyetlen ismerőse sem Szigetbecsén, bár a korábbi látogatások idején még fel tudott keresni fiatalkori barátokat. 1984-re már senki nem élt közülük. „Miért jövök én ide vissza? Sajnos senki nincs már itt, aki barátom volt. Mindenki elment. Az is véletlen, hogy magam itt lehetek” – mondta az idős emberek szomorúságával a kis tárlat megnyitóján.

Mégis eljött, mert addigra Magyarország számára elsősorban Szigetbecsét jelentette, ez a kis falu lett saját magánmitológiájában mindennek az alapja, amit művészként alkotott és elért. A falu jelentőségét többször is hangsúlyozta interjúkban: „Később akár Franciaországban, akár New Yorkban fényképeztem tájat vagy embert – a becsei táj és a becsei emberek születtek újjá minden képemen.”

Ez a kötődés Szigetbecsét valóban felrakja a világtérképre, és Kertész nagyon nemzetközi munkásságát is belegyökerezteti a magyar talajba.

Méghozzá egy olyan régi alföldi tájba és faluba, amit pedig elsőre nem nagyon gondolnánk jellemzőnek az alkotóra, aki a két háború között a párizsi művészelit köreiben forgott, a dadaisták, Mondrian, Chagal és Eisenstein barátja volt. Akinek 1927-ben a világon elsőként rendeztek a műveiből önálló fotóművészeti kiállítást az Au Sacre du Printemps galériában. A háború után New Yorkban a leghíresebb amerikai magazinoknak fotózott, és élete utolsó évtizedeiben minden létező elismerést megkapott. Az a világ, amelyben Kertész élete nagy részében mozgott, nagyon messze van a mindenkori Szigetbecsétől. Mégis: a kilenc évtizeden át tudatosan őrzött és fenntartott kapcsolat a faluval mégis indokolttá teszi, hogy azt mondjuk, André Kertésznek ez a kis Csepel-szigeti község kiemelt helyet foglalt el az életében.

A becsei kiskondás, Szigetbecse 1914. május 5./1971 © Az André Kertész Emlékmúzeum, Szigetbecse jóvoltából

Kertész nem volt szigetbecsei, budapesti zsidó kispolgári-kereskedő családba született 1894-ben Kertész Andor néven. A faluval rokonok révén került kapcsolatba: nagybátyja, Klöpfer Mihály módos ráckevei szőlősgazda és a helyi hitközség elöljárója volt. Andor először ötéves korában, 1899-ben nyaralt Klöpferéknél, és a következő években rendszeresen visszajárt hozzájuk, de megismerte magát a falut és a határát is. Szigetbecse fekvésénél fogva ez a határ két nagyon különböző világot jelentett: a holtág burjánzó növényzettel benőtt, zegzugos vízi világát és a Nagy-Duna felé eső pusztát, amely a legelő nyájaival, gémeskútjaival igazi alföldi táj volt. A Becsén készült fotók tanúsága alapján a fiatal Kertészt mindkét téma megfogta.

A saját maga által többször elmesélt történet szerint a padláson talált rá a fametszetekkel és fényképpel szépen illusztrált német családi lap, a Die Gartenlaube összekötözött évfolyamaira, és gyerekként az illusztrációkat nézegetve találta ki, hogy ő is ehhez hasonlókat szeretne készíteni. Már jóval azelőtt elkezdett fejben képeket komponálni, hogy 1912-ben megvette volna az első fényképezőgépét, és ezzel elkezdte megörökíteni maga körül, amit addig csak megfigyelt.

Kertész 1912-ben érettségizett a felsőkereskedelmi iskolában, de az ebből az évből származó naplói a kanonizált történethez képest több útkeresést mutatnak. Úgy tűnik fel, a fényképezés inkább családi hobbi volt, kezdetben nem töltött be központi szerepet a 19 éves fiú életében. A naplókból kiderül, hogy Jenő öccse szívesen fotózott. Úgy fest, Andor vele együtt kezdett kísérletezni az anyjuk által megvett géppel, miközben tisztes hivatalnoki pályára lépett, és munkába állt a Gíró és Pénztáregyletnél. Kertész élete magyarországi szakaszában, egészen emigrációjáig nem volt hivatásos fotós, a katonaévektől eltekintve tőzsdeírnokként dolgozott, bár az egyáltalán nem érdekelte. A fotózás halálosan komolyan vett hobbi maradt, és egyáltalán nem vált itthon fényképészként híressé: tagja volt a Photo-Clubnak, indult pályázaton, néhány képét közölték az újságok, és egyszer szerepelt egy fotója az Érdekes Ujság címlapján – de ez már 1925-ben történt, alig pár hónappal azelőtt, hogy felült egy párizsi vonatra, és maga mögött hagyta az unalmas polgári munkát meg a családi elvárásokat. Bár az 1920-as években nagyon sok magyar értelmiségi hagyta el az országot politikai okokból, és ment Nyugatra (leggyakrabban a Tanácsköztársaságban vállalt szerep miatt), Kertész esetében nem ez a helyzet: ő azért ment el, mert fotóművészként akart nemzetközi karriert csinálni Párizsban. Érezte, hogy Magyarország túl szűk ahhoz a pályához, amelyet magának elképzelt.

Sakkparti Aba-Novák Vilmos festő és Kraszna-Kultsár József író között, Budapest, 1923/1967 k. © Az André Kertész Emlékmúzeum, Szigetbecse jóvoltából

A története hasonlít a másik világhírű magyar, budapesti zsidó fotóséra, Friedman Endréére, aki szintén csak az emigrációja révén válhatott világhírűvé: Robert Capaként. Capa azonban két évtizeddel fiatalabb volt, és a 30-as évek elején ment el, amikor az erősödő antiszemitizmus már nagyon beárnyékolta az eget Magyarországon. Nagy különbség az is, hogy a haditudósító, mindenhol az izgalmat, veszélyt, akciót kereső Capával ellentétben Kertész apolitikus volt, és ez a művészetére is igaz.

Szigetbecse helyszínként keretbe foglalja ezt a sok évtizedes fotóművészi pályát: bár az első fennmaradt képe az ásító fiút ábrázoló Édes álom 1912. május 25-én Budapesten készült, már a következő év tavaszán készített egy fotót a becsei holtágról, amikor a bátyjával csónakáztak. Később azt írta róla, hogy modernebb kompozíciót azóta sem tud elképzelni. Az utolsó becsei fotó ugyanezt a holtágat örökítette meg 1984. július 31-én: a kettő között több mint hetven év telt el.

Azon a nyáron Raffay tanácselnök merész tervet szőtt: rá akarta venni Kertészt, hogy a faluban hozzanak létre emlékmúzeumot. Az idős művész eleinte húzódozott, de valójában jól esett neki a megtiszteltetés, és közösen ki is választottak a falu közepén egy öreg parasztportát, amelyet az örökösök hajlandóak voltak a tanácsnak eladni. Kertészt főként az fogta meg, hogy az udvaron gémeskút állt. Tetszett neki a gondolat, hogy öregkorára lesz Becsén egy saját gémeskútja. Úgy tervezték, hogy az emlékházban lesz egy szobája, ahol megszállhat, amikor a faluba látogat. Soha nem használhatta.

Kertész 50 darab eredeti fotót ígért a múzeumnak, de ahogy hazatérve New Yorkba válogatni kezdett, annyira fellelkesedett, hogy végül 120 darabot választott ki, és ezeket 1985. július 6-án Szelényi Károly fotográfus elhozta Magyarországra. Kertész szeptember 29-én meghalt.

A történet rávilágít arra, hogy miért is egészen különleges a becsei fotógyűjtemény. „Ez a 119 darab fénykép, mert egy közben elveszett, a világon az egyetlen olyan válogatás André Kertész életművéből, amit ő maga állított össze, és ami azt mutatja meg, hogy mit akart megmutatni magából kifejezetten a magyar közönségnek” – mondja Kincses Károly, a Robert Capa Központban most látható kiállítás kurátora. A szigetbecsei emlékház 1987-ben megnyílt, és ma is látogatható, de természetesen kópiákat mutat be, mivel az eredeti fotókat műtárgyvédelmi okokból nem lehetne kiállítani. A létéről azonban valószínűleg nem sokan tudnak: az ilyen vidéki kismúzeumoknak nehéz sorsa van, különösen egy olyan térségben, ahol egyébként is gyér a turistaforgalom. Éppen ezért lényeges, hogy a szigetbecsei képekből egy válogatás most megnézhető Budapesten. Ráirányítja a figyelmet Kertészre, aki – legalábbis itthon – mintha kicsit feledésbe merült volna. Ennek a képek nehéz hozzáférhetősége az egyik oka, mivel a Kertész-fotókat nem lehet szabadon felhasználni és közzétenni: a szerzői jogok részben a francia államhoz kerültek Kertész saját felajánlása nyomán, így a Médiathèque de l’Architecture et du Patrimoine Fényképtára a személyes iratok mellett úgy 100 ezer negatívot és 15 ezer diapozitívot őriz. Egy másik nagy gyűjtemény a New York-i André and Elizabeth Kertész Foundation birtokában van. A szigetbecsei képek ezért is különlegesek: az életműből szinte csak ez az állomány került Magyarországra.

A népligeti cirkusz előtt, Budapest, 1920. május 19./1967 © Az André Kertész Emlékmúzeum, Szigetbecse jóvoltából

A helyzet a közeljövőben változhat, mivel tavaly megjelent egy kormányhatározat, amely szerint a magyar állam bruttó 6,1 millió dollárt (2 milliárd forintot) költene arra, hogy megvegye az alapítványtól a hagyaték egy részét. Bár azóta erről semmit nem lehetett hallani, kicsit utánakérdeztünk annak, hogy áll a tervezett vásárlás ügye. Úgy tűnik, a szándék továbbra is komoly, bár a tárgyalások nehézkesek, részben a nagyon összetett jogi helyzet miatt (a franciák és az alapítvány között is van jogvita), részben azért, mert az alapítványt egy közbeiktatott galéria képviseli. A tervek szerint nagyon sok, körülbelül 1200 darab műtárgyat vásárolna meg Magyarország, döntően vintázs kópiákat, kontaktokat (hogy ez mit jelent, ebből a cikkből kiderül) és Kertész által készített polaroid képeket, vagyis valóban eredeti darabokat. A válogatás két részletes szakvélemény alapján készült, de hallottunk olyan óvatos kritikákat, hogy a képek nagy száma megtévesztő: sok köztük a nagyon hasonló fotókból álló sorozat. Összességében az anyag minőségét is többen elég vegyesnek tartják, bár erről valós véleményt majd csak akkor lehet alkotni, ha a gyűjtemény tényleg magyar tulajdonba kerül, és bemutatják itthon. A vásárlás az optimista forgatókönyv szerint már augusztusban megtörténhet, és úgy tudjuk, a kormányhatározatba foglalt pénzügyi keretet teljesen ki fogják tölteni. A sors iróniája: az 1970-es évek elején Kertész az egész hagyatékát felajánlotta a magyar államnak egy budapesti garzonlakásért. Nem kapta meg – pedig biztosra vehetjük, hogy összemérhetetlenül olcsóbb megoldás lett volna.

Addig is itt vannak a szigetbecsei képek, amelyek viszont Kertész legjobb fotói közé tartoznak. Kincses Károly a kiállítás központjába Szelényinek az idős művészt New York-i lakásában ábrázoló fotóját helyezte el óriási nagyításban, alatta egy vitrinben pedig néhány dísztárgy sorakozik, amelyek Kertész halála után kerültek Szigetbecsére. A lakást ugyanis kiürítették, és egy New York-i magyar fotós, Szász Zsuzsanna közbenjárására néhány bútort és körülbelül 70 darab dísztárgyat elküldtek Magyarországra. A Szelényi-féle képen az ablakpárkányon sorakozó tárgyak közül többet a vitrinben is felismerhetünk, és az öreg Kertész gyakran ezeket fotózta, mert a lakást már ritkán hagyta el.

„Ennyire koherens, egységes hangnemű életmű nagyon kevés van a fotóművészetben. Ezért nem kronológiai és tematikai sorrendet állítottam fel, hanem azt akartám megmutatni hogy van egy esendő, magányos öregember, akinek a háta mögött ott van egy óriási életmű, és hogy hogyan szedte össze azt a szemléletmódot, humanizmust, amivel a világ felé fordult” – magyarázza a kurátor.

Kertész magyarországi korszakának helyszínei korlátozottak, Szigetbecse és környéke mellett főként budapesti és esztergomi képeket láthatunk. Utóbbiak az első világháború idején készültek, amikor az 1915-ben a fronton megsebesült Kertész két évig lábadozott. Az idejét felemésztő hivatalnoki munka mellett nem nagyon volt ideje utazni, bár szervezett fotósétákra eljárt: egy ilyen alkalommal készültek például a budafoki pincéket ábrázoló fényképei, amelyek annyira más világot mutatnak, mint a mai külváros, hogy a helyszín megjelölése nélkül lehetetlen lenne kitalálni, mit ábrázolnak. Kertész nem volt városfotós, sokkal jobban érdekelték az emberek, és észrevette azokat a pillanatokat, amikor egy kép képes elmesélni egy egész történetet vagy egy jellemző élethelyzetet. A népligeti cirkusz deszkapalánkjának résein át kukucskáló pár ikonikus fotója sokkal többet mond bármilyen tanulmánynál a háború és a forradalmak utáni Budapest szegénységéről, meggyötörtségéről, de mégis élni és szórakozni akarásáról. Úgy tűnik, mintha a férfi egyik lába hiányozna, bár ezt nem lehet egyértelműen eldönteni (nem lett volna ritkaság a háború utáni időkben). Az erődszerű deszkapalánk mögé rejtett, olcsó vásári szórakozást nem engedhetik meg maguknak, mégis megtalálják a módját, hogy mulassanak. A fényképezőgépet néző budafoki gyerekek fotóján az archaikus vidéki világ kellős közepén elhelyezett, állványos fényképezőgép teljesen idegen (a fotográfus által a faluba behozott) technológiai csodaeszköznek tűnik, amely ellenállhatatlanul vonzza magához a paraszti környezetben felnőtt gyerekeket. A festői táj és a falu Kertész számára csak háttér, a kép témája maga a fényképezés, amely egyszerre megörökíti, de meg is bontja azt.

Gyerekek a fényképezőgépet nézik, Budafok, 1919. május/1967, © Az André Kertész Emlékmúzeum, Szigetbecse jóvoltából

A magyarországi és általában az életmű első feléből származó képek nagyon hiányosan maradtak fenn, mivel Kertész rendkívül sikeres franciaországi korszaka végén a nácizmus egyre inkább fenyegető veszélye miatt el kellett hagynia Európát. A régi üvegnegatívjait rábízta egy ismerősére, de úgy tudta, hogy azok elvesztek a zűrzavaros háborús évek alatt. Amikor 1963-ban aranyérmet nyert a Velencei Biennálén, interjút adott a Le Monde-nak, és elmesélte, hogy a korai képei szinte mind odavesztek. A cikk megjelenése után előkerült a negatívok őrzője, és elmondta, hogy a németek bevonulásakor egész családjával egy dél-franciaországi faluba menekült, és a rábízott anyagot is magával vitte. Kertész így hozzájutott a húsz éve lappangó üvegnegatívokhoz, bár a hatvan százalékuk összetört. Csoda, hogy a korai magyar képekből ennyi megmaradt.

Kertész mai szemmel egészen meglepő dolgokra tudta rávenni a modelljeit, pedig a korabeli vidéki társadalom meglehetősen konzervatív lehetett. Falusi Madonna című képén Váci bácsi, a becsei vincellér Mária nevű lánya fedetlen mellel szoptatja gyermekét, az abonyi akt pedig még direktebb, egy parasztasszony arcát eltakarva, teljesen meztelen felsőtesttel mutatja meg magát a kamerának.

Szabadban táncoló férfi (Jenő öcsém), Dunaharaszti, 1919. június/1967 © Az André Kertész Emlékmúzeum, Szigetbecse jóvoltából

A meztelen test ábrázolása a korabeli fényképészetben nem volt szokatlan, az értelmiség és a polgárság körében hódított a Freikörperkultur, vagyis a nudizmus. Mindez része volt az egészséges életet és szellemi megújulást egyaránt hirdető Lebensreform mozgalomnak. A Kertész testvérek a szigetbecsei holtág elvarázsolt világában maguk is élvezték a meztelen fürdőzés örömeit, és Andor fotózott is: 1919 nyarán, miközben az ország a proletárdiktatúra végnapjait élte, Dunaharaszti mellett több ruhátlan képen is megörökítette Jenő öccsét. A legismertebb fotó a Szabadban táncoló férfi vagy Táncoló faun címet kapta, és teljesen érthetővé teszi, hogy Kertész miért tudott emigrációja után sikeresen beilleszkedni a párizsi művészvilágba. Izgalmas látni, hogy alig néhány év alatt mennyire eltávolodott attól az alapvetően még dokumentarista, a hétköznapi valóság megragadására törekvő stílustól, amellyel fotózni kezdett, és hogyan jutott el kifejezetten avantgárd, l’art pour l’art irányig, amely teljes szinkronban volt a korabeli nyugati művészet trendjeivel.

A magyarországi képeken belül külön csoportot alkotnak a világháborús fotók. Kertész a lengyelországi-galíciai fronton szerezte háborús tapasztalatait, és ezeken a képeken érzékelhető leginkább az az érzékeny humanitás, amely annyira különlegessé teszi az alkotásait. A képek nem borzasztanak, mégis borzasztóak, mert mély empátiával adják vissza a háború hétköznapivá vált traumáit. Kertész legerősebb háborús fotója latrinán ülő katonákat ábrázol:

Latrinán, Golgory, Lengyelország, 1915. július 22./1967 © Az André Kertész Emlékmúzeum, Szigetbecse jóvoltából

Elképesztő bátorság kellett ahhoz, hogy valaki pont ezt a hétköznapi jelenetet válassza témául, az élethelyzetet, amely soha nincs benne egyetlen háborús versben, filmben, regényben sem. Amely a besorozott katonák számára már annyira természetessé vált a fronton töltött hónapok alatt, hogy a dehumanizáló voltát talán nem is érzékelték. Olyan kép, amit ha egyszer látott az ember, soha nem felejti el. A maga módján a legerősebb háborúellenes állásfoglalás: azt üzeni, hogy a háború mint olyan függetlenül az állítólagos céljától és értelmétől, ellentétes az emberi méltósággal. Rejtettebb módon ugyanez az üzenete azoknak a háborús fotóknak is, amelyek derűsebb emberi élethelyzeteket ábrázolnak. A front mögött egy parasztlánnyal enyelgő vagy a kedvesének levelet író katona láttán nem lehet szabadulni a gondolattól, hogy a szerelem és az életöröm olyan pillanatait látjuk, amelyeknek bármikor véget vethet egy golyó. Ott lebeg fölöttük a halál és a megnyomorodás árnya.

Vége a háborúnak, Erdély, 1918. október 28. k./1967 © Az André Kertész Emlékmúzeum, Szigetbecse jóvoltából


Nyitókép: André Kertész átugorja az itatóvályút, Szigetbecse (Kertész Jenő felvétele), 1923. július 15./1967 k. © Az André Kertész Emlékmúzeum, Szigetbecse jóvoltából

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Kult