Látogatás Anthony Hopkins fejében: a mozi nélküli év legfontosabb mozifilmje

·2021.06.18

A 2021-ben Anthony Hopkinsnak Oscar-díjat hozó Az apa (The Father) remekmű, emellett egy világszerte több tízmillió embert érintő betegség szószólója. A demencia tematizálásában, tabuinak lebontásában éppen a filmművészetnek lehet kulcsszerepe.

A járvány egyik legfájóbb kulturális mellékhatása a mozi mint közös élmény megszűnése: a filmszínházak az elmúlt 16 hónap nagyobb részében zárva voltak, a közönség szinte kizárólag otthon – HBO-n, Netflixen és társain – látott filmeket tárgyal, az Oscar-gála érdektelenségbe fulladt, hiszen a jelöltek el sem jutottak a nézők tömegéhez. A mozi 2020-ban beleállt a földbe, és az sem kizárt, hogy sosem lesz ugyanaz, mint a koronavírus előtt volt. Ha az olvasó legyint, mondván, nem nagy kár a szuperhősgiccsért, a tét nélküli folytatásokért és más dömpingfilmekért, igaza van: csakhogy egy-két remekmű is a kényszerű mellőzöttség süllyesztőjében végezte. Ez az írás azért született, hogy a nyári szezonra a magunk szerény eszközeivel visszajátsszuk közülük is a legfontosabbat. A Sir Anthony Hopkins-féle The Fathert.

A hat Oscar-kategóriában jelölt, kettőben győztes (legjobb férfi főszereplő, legjobb adaptált forgatókönyv) film ugyanis Hopkins életének egyik legjelentősebb és legjobb alakítása, emellett a világon ma élő 50 millió demenciában szenvedő beteg „nagykövete”, szószólója. Márpedig az elsőfilmes Florian Zeller négyszemélyes kamaradrámájának ebben a minőségben társadalmi tétje is van.

Messze nem ez az első „demensfilm”, de kritikusi közmegegyezés van arról, hogy a legempatikusabb, leghatásosabb. Ha csupán az alapszituációt nézzük, Az apa valóságos antimozi: Anthony, a 84 éves nyugdíjas operarajongó mérnökember lassú hétköznapjait éli London egyik árnyas külvárosában, polgári lakásban, és az őt ellátni próbáló lányával beszélget. Leginkább ülve. Hogy lesz ebből Oscar-díjas (vagy bármilyen) film? Anthony – a főszereplő keresztneve azonos az őt alakító színészével – előrehaladott demenciában szenved, aminek következtében nemcsak a rövid távú memóriája hagy ki, de a közvetlen családtagok felismerése is gondot okoz, képzelgései vannak. A filmes bravúr az, hogy a néző az apa fejébe költözik, a cselekmény, valamint a térrel, karakterekkel űzött rendezői játék pedig hátborzongatóan reprodukálja a tiszta tudat elvesztésének stációit.

A kamaradrámás íz nem véletlen: az eredetileg regényíró Florian Zeller családi trilógiájának (The Father, The Mother, The Son) legsikeresebb darabját először színpadra állította (2012), majd most vászonra is vitte. A színházi változatot világszerte játszották, így Magyarországon is; a Pesti Színház műsorán máig szerepel, Kern András főszereplésével.

A színpadi alapok ellenére a Hopkins-film nem egyhangú, nem fullad unalomba. És a téma csábítása ellenére sem analizál, nincs átpszichologizált történetmesélés, az ábrázolás mégis pontos, felér egy kórképpel. Az apa tiszta pillanatai, hangulatai ugyanúgy váltakoznak, ahogy egy szeles nyári napon a felhők mennek a Nap előtt: néha sötétebb lesz, néha egészen világos, kiszámíthatatlanul. A demenciával küzdő ember tudata töredékes képek örvénylése: a film a maga eszközeivel pont ezt valósítja meg. Nem véletlenül tárgyalják filmes oldalakon, hogy Florian Zeller a horror műfajából ismerős narratív formákat (megkevert idősíkok, becsapós hangulatok) használt, persze az ijesztgetés bármiféle szándéka nélkül. Talán egyszer van olyan vágás, amitől a néző összerezzen. Ez sem gond. Elvégre mégis csak egy „Hannibal Lecter-filmet” nézünk.

Filmet, amelynek humora is van, bár ilyen humort a filmművészetben ritkán látunk. Az emlékezetkiesés sok bájos helyzetkomikum forrása, és Florian Zeller mesterien játszik ezzel. A betegség valójában nem vicces, de a néző minden derűs jelenetben el akarja hinni, hogy az.

Az apa azért a demencia szószólója, mert utána senkinek sem kell magyarázni, mi ez a betegség. A néző érti, mert az ő fejében is végigmegy, ami a főszereplőében. A lány az apjának magyaráz, de valójában nekünk beszél. És az apával együtt veszítjük el a fonalat. A saját lakásunkban vagyunk. Vagy mégsem. A lányunk Párizsba költözik. Vagy mégsem. Felismerjük a megérkező vendéget. Vagy mégsem. Egyre zavarosabb, kiismerhetetlenebb a világ, és kisgyerekként próbálunk eligazodni benne.

A demenciával foglalkozni, arról beszélni és filmet készíteni fontos, és egyre fontosabb feladat lesz. Az átlagéletkor emelkedése miatt 20 évente megduplázódik az Alzheimer-kórral és demenciával küzdők száma a világban. Az Egészségügyi Világszervezet statisztikái szerint a 60 évnél idősebb népesség több mint 5 százalékának már ma is van valamilyen fokú demenciája; az előrejelzések szerint a betegségtől szenvedők száma az egész világon eléri az 50 milliót, és ez a szám 2050-re 152-re nőhet. Az ügy súlyát jelzi, hogy

az Egyesült Államokban ma már az egészségügy és a szociális ellátórendszer egyik legköltségesebb részét a demencia és az Alzheimer-kór képezi. A médiának és a filmművészetnek kulcsszerepe van a probléma megértetésében.

Ha Az apáról lehántjuk a londoni külvárost, az anyagi körülményeket és a konkrét családi bonyodalmakat, szinte egy az egyben megkapjuk azokat a kínzó problémákat, amelyekkel a legtöbb magyar demenciás vagy Alzheimer-kóros környezete is küzd: a segítségre szorulás el nem ismerése, családi viták a felelősségről és az átvállalható terhekről, az „otthonápolás vagy öregek otthona?” dilemma. Családok ezrei őrlődnek ezeken nap mint nap, miközben a téma még napjainkban is sokszor tabu a társasági beszélgetésekben és a közbeszédben.

Érdekes, hogy a tabuk falait legjobban éppen a filmek bontogatják. Nem szándékos, de nem is lehet teljesen véletlen, hogy tavaly Az apán kívül még egy „demensfilm” készült nyugati stúdióban: a Supernova című, Stanley Tucci és Colin Firth főszereplésével. Az teljesen más megközelítésben, de ugyanúgy a betegséggel való szembesülésről beszél. Éppen egy évvel ezelőtt dolgoztuk fel páros interjúban, hogy magyar filmesek is hozzányúltak a témához. Nem is akárhogy: Szekeres Csaba rendező nyolc hónapon át együtt élt egy idős házaspárral, hogy dokumentálja a férj mindennapos küzdelmét felesége Alzheimer-kórjával.

A Hűség című filmben van egy hosszú percekig tartó jelenet, amely – hétköznapi szemmel – rendkívül egyszerű mozzanatot dokumentál: egy papucs felvételét. „A beteg asszony papucsba bújtatott lába arra figyelmeztet valamennyiünket, hogy nemcsak a Holdra nehéz leszállni. Ez a teljesen tipikus élethelyzet, egyszerűnek tűnő mozdulat itt óriási küzdelem” – mondta interjúnkban Szekeres Csaba. Az interjú másik résztvevője, Arató Géza pszichiáter hosszan beszélt a betegség hátteréről, hogy egy ponton eloszlasson minden illúziót: az Alzheimerben „nincs gyógyítás – szenvedéscsökkentés van”.

Más eszközökkel, de a Hűség és Az apa ugyanarra vezeti a nézőt: hogy a demencia betegsége lassú, küzdelmes lecsatlakozás az ismert világról. A kapaszkodók elvesztése. Furcsa gyermeki lét, ahol ez ember egyszerre szorul fizikai segítségre, egy másik ember folyamatos jelenlétére, és egyszerre van ijesztően egyedül. A lelkében; hiszen végül a saját, legközvetlenebb családtagjai sem tudnak kapcsolódni hozzá. Egyszerre leszünk másokra szorulók és magunkra hagyottak.

A mellbevágó színészi játék miatt szinte minden kritikus kiemelte az Anthony Hopkins-film utolsó jelenetét. „Nekem egy helyem sincs többé a világon, ahol lehajthatnám a fejem” – hangzik az egyik kétségbeesett mondata. Az ágyától csupán két lépésre. Ez a néhány perc az egész film esszenciája. Gyönyörű és megrázó vallomás az egyedüllétről.

×××

Az apa az utóbbi évek egyik legfontosabb és – már ha a „küldetését” nézzük – leginkább reményteli filmje, hiszen a kétségbeejtően egysíkú mozis termés közepette bemutatja, miket érdemes igazán forgatni. Jelenidejű, valós emberi dilemmákat ábrázoló, „rólunk szóló” filmeket.


Nyitókép: Sir Anthony Hopkins a The Father című filmben (Sony Pictures Classics)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Kult