Katonák a kórházakban: visszakapja-e Kásler az egészségügyet Pintér Sándortól?

·2021.06.16

Sokan elragadtatással figyelték, milyen minőségi váltást hozott, amikor a kórházakban megjelentek a katonák. Pedig csak annyi történt, hogy a máskor kényszerből kispórolt kisegítő, eligazító emberek most nem hiányoztak a kórházakból – csak történetesen egyenruhában voltak, mert úgy volt olcsóbb. De hogyan lett Magyarországon a belügyminiszterből az egészségügyet irányító miniszter? Miért van kevesebb kórházi ágyra közvetlen befolyása Kásler Miklós emberierőforrás-miniszternek, mint Pintér Sándornak vagy Palkovics László innovációs tárcavezetőnek? Ha tényleg sikeres a katonás modell, miért nem tudták botránymentesen működtetni a Honvéd Kórház sürgősségi osztályát? Miért áll jelenleg is az ország legnagyobb sürgősségi ellátóhelye? Miért nem lehet egyes tervek szerint éjjel szülni a városi kórházak egy részében, ha nappal lehet? Miért szüntették meg az önállóságát annak az „új OPNI”-nak, amit 2013-ban még örömünneppel adtak át? És hova tűnt a covid alatt közel hatezer egészségügyi dolgozó? Mi történik itt? Elemzésünkben megmutatjuk, de annyit már most elárulhatunk: újra kell építeni a magyar egészségügyet.

„Nem hagyjuk” – skandálták az emberek 2007 februárjában az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) bezárása ellen tartott tüntetésen, ahol Pesti Imre, a Fidesz egyik „pártépítője”, országgyűlési képviselője és Láng Zsolt akkori II. kerületi polgármester szorgosan ígérte: ha hatalomra kerülnek, újranyitják az intézményt. Így is lett. No nem a patinás épületben (abból fizetős oktatási intézmény lesz), hanem a fővárosi Nyírő Gyula Kórház területén. Balog Zoltán akkori emberierőforrás-miniszter 2013-ban örömmel üdvözölte az OPNI utódja, a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet születését

Aztán ennek is vége lett. Az új OPNI összesen nyolc évet élt. Idén április elején tömör nyilatkozat közölte az intézmény honlapján, hogy az OPAI és az OKITI az OMIII része lett. Nem valami törpenyelven előadott meseelőadás részlete ez, a rövidítések azt jelzik, hogy szervezetileg ugyanaz történt, mint 2007-ben: az országos pszichiátriai intézetet beolvasztották az Amerikai úti idegsebészeti intézetbe, és az egésznek adtak egy új nevet, az az OMIII (Országos Mentális, Idegtudományi és Idegsebészeti Intézet). Hogy mi köze van az idegsebészetnek a pszichiátriához? Semmi. 14 éve sem volt, de most nem tüntetett senki, nem volt élőlánc. Nem is lehetett, mert

az átalakításra a harmadik járványhullám legtragikusabb napjain szakított időt Kásler Miklós emberierőforrás-miniszter, épp akkor, amikor a közvéleményt lefoglalták az elborzasztó járványadatok.

Akkor veszett el az önállósága az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetnek (OORI) is, azt meg az Országos Reumatológiai Intézetbe (ORFI) olvasztották be. Hogyan függ össze a kómás és agyvérzéses betegek rehabilitációja a reumával? Megintcsak: sehogy. Azzal már inkább, hogy a kabinet példát akart statuálni. Tavaly tavasszal ugyanis kitört a Bergamo-pánik, az attól való rettegés, hogy koronavírusos betegek fulladnak meg lélegeztetés hiányában, mint az olasz járványcentrumban. Kásler Miklós túlreagált, a kórházi ágyak 60 százalékának kiürítését rendelte el néhány napos határidővel. Utóbb – szerencsére – kiderült, hogy feleslegesen. 

Cserháti Péter, a rehabilitációs intézet akkori főigazgatója viszont úgy szeretett volna szabad ágyakat biztosítani a vírusfertőzötteknek, hogy közben a súlyos, otthon nem gondozható betegeiket is elláthassák. Kásler felmentette az intézet főigazgatóját, az Orbán-kormány korábbi helyettes államtitkárát, az Egészséges Budapest program volt vezetőjét.

Hiába állt ki mellette számos fideszes is, Kásler nem tágított. Üzenet volt ez a többi kórházvezetőnek: innentől nem kell gondolkodniuk azon, mi lenne a legjobb a betegeknek, majd a központ megmondja, mit kell tenniük. Nincs védett személy, az új, katonás rendszerben az „igenis” az egyetlen elfogadható válasz, hiszen bárki bárkivel helyettesíthető. A főigazgatót vastapssal és az Illés Miért hagytuk, hogy így legyen című dalával visszakövetelő kollégák meg a szakmai tiltakozók megtanulták a rendet. A rehabilitációs intézet egy évvel főigazgatója után önállóságát is elveszítette. Az összevont intézmény új neve Országos Mozgásszervi Intézet (OMI), vezetői székét Poór Gyula, az ORFI korábbi főigazgató-főorvosa kapta meg.

Hogyan lett Magyarországon a belügyminiszterből az egészségügyet irányító miniszter?

Miközben tehát a halálesetek számát tekintve Európa egyik legsúlyosabb járványa tombolt hazánkban, a kormánynak volt ideje átszervezéseket végrehajtani. Részben rá is kényszerül ezekre, amit akkor érthetünk meg, ha a magyar finanszírozást és az egészségügy teljesítményét elhelyezzük a V4-ek és a kelet-európai országok térképén. 

2010-ben, a második Orbán-kormány felálltakor az egy főre eső egészségügyi kiadás terén az OECD szerint Magyarország 1231 euróval a 3. helyen állt a V4 államok közül, Szlovákia (1610 euró) Csehország (1231) után. Mögöttünk Lengyelország (1068 euró) zárta a sort. A legfrissebb 2019-es nemzetközi adatok szerint önmagunkhoz képest fejlődtünk, de a térségünk így is elhúzott mellettünk: 1506 euróval a sor végére csúsztunk, a lengyelek is elénk kerültek. A csehek pedig nemcsak a V4-ek élére ugrottak, de jó néhány nyugati államot is befogtak 2323 eurós költésükkel.

A lemaradás oka, hogy 2010-ben még a GDP 7,7 százalékát fordítottuk egészségügyre és ebből 5 százalékot költöttünk közösségi (központi költségvetési és társadalombiztosítási) forrásból, a többit a betegek a saját zsebükből tették hozzá. 2019-ben viszont már csak 6,4 százalékot biztosítottunk az egészségügynek és ebből 4,4 százalék volt a közösségi forrás, a többit az emberek zsebből vagy kiegészítő biztosításból fedezték. (Jövőre a kedden elfogadott költségvetés szerint ez újra öt százalékra emelkedhet.) 

Innen érdemes nézni, miért olyan sok a megoldatlan probléma az egészségügyben.

Nyugati színvonalat várunk, de a kormányunk közép-európai átlagot sem hajlandó költeni rá.

A következmények ismerősek. Ha gyógyulni akarunk, fájdalom nélkül élni, fizetünk mint a katonatiszt: 2019-ben a fekvőbeteg kiadásoknak 9 százalékát finanszírozták közvetlenül a betegek,  járóbetegként pedig az ellátás 39 (!) százalékát privát vették meg. 

A teljesítményt jellemzi, hogy az isémiás szívbetegségek terén a magyar halálozási mutató az egyik legrosszabb az unióban, a litvánokkal, lettekkel, románokkal együtt említenek minket: az uniós átlag három-négyszerese a halálozási adatunk. Az OECD azt állítja, a baltiakhoz és a balkáni államokhoz hasonló mutatóink alapján 40 százalékkal magasabb a százezer főre jutó standardizált halálozási adatunk az uniós átlagnál. A születéskor várható élettartam szerencsére így is emelkedik, a gond csak az, hogy jó néhány államnál lassabban.

Ekkor jött a koronavírus, és megroppantotta a magyar egészségügyet.

Amikor az Egészségügyi Államtitkárság 2013-ban kidolgozta a 2020-ig elérendő célokat, még modern vezetői módszerekkel és decentralizációval számoltak, végül azonban főként a járvány hatására az „aki nem lép egyszerre” módszertan mellett döntött a kormány. Az egészségügyi irányítás mára olyan súlytalanná vált, hogy még az államtitkár nevén is hosszasan kell gondolkodni (Horváth Ildikó), de a helyettes államtitkárokét már a szaksajtó sem biztosan ismeri. 

A magyar egészségügyet jelenleg jórészt a belügyminiszter vezeti, az ő irányítása alá tartozik az Országos Kórházi Főigazgatóság, vagyis az összes megyei és városi kórház. Az egyetemekért, tehát a fővárosi Semmelweis mellett Debrecen, Szeged és Pécs ellátásáért pedig Palkovics László innovációs miniszter felel. Pintér úgy került az egészségügy közelébe, hogy a Belügyminisztérium előbb az egészségügyi felhő (EESZT) kialakításában segített sikerrel, azután megkapta a reform kidolgozásának feladatát. Az egészségügy szereplői jobban megtalálták a hangot az egészségügyhöz nem értő, de gyakorlatias megközelítésű Pintérrel, mint saját miniszterükkel. 

Mi a dolga akkor Kásler Miklósnak? Jelenleg közvetlenül az országos intézetek tartoznak hozzá, például azok, amelyeket áprilisban, a harmadik hullám tetején összevonogatott.

Az egészségügy leáll

Nem sikertörténetről beszélünk, mert Magyarországon a járványkezelési hibák miatt (kevés szűrés, a kontaktkutatás hiánya, a karantén el nem rendelése stb.) úgy járt kiemelten sok halálesettel a koronavírusjárvány második és harmadik hulláma, hogy a sürgősségi ellátást kivéve szinte a teljes egészségügyet leállították. 

A háziorvosok alig tudtak gyógyítani, mert teszteket és oltást szerveztek. A műtők egy részét is intenzív osztállyá alakították, rengeteg volt a lélegeztetett beteg, ezért csak halaszthatatlan műtéteket végeztek. A szakrendelők pedig azért álltak le hetekre, mert oltási pontként ezeket az épületeket használták, így nem volt hol és kinek fogadni a betegeket. 

Viszont az oltópontokra érkezve az emberek régen látott olajozott működést láttak, nem kellett elveszetten bolyonganiuk a kórházépületekben, mert egyenruhások sora segítette az orvosok munkáját. Eligazítottak, adminisztráltak, szerveztek – pont azt tették, amit egyébként kispórolnak a magyar egészségügyből. Milyen kevés elég lenne a betegek komfortérzetének növeléséhez – gondolhatta az átlagember. A kormány mást gondolt. Bár minden állam bevetette a hadseregét, Dél-Koreától Olaszországig, de a járvány csillapodtával nem hagyták meg a katonás szerveződési módot. Nem szerettek bele.

Albertné G. Kiss Erika, az Orosházi Kórház raktárosa (k), Konecsni György, a Magyar Honvédség Parancsnokság Infokommunikációs és Információvédelmi csoportfőnökségének kiemelt főtisztje, honvéd alezredes, kirendelt parancsnok (j) és Orsik Gábor, a Magyar Honvédség Parancsnokság Infokommunikáció és Információvédelmi Csoportfőnökségének tervezője, honvéd főtörzsőrmester, kirendelt parancsnokhelyettes ellenőrzi a koronavírus-járvány elleni védekezéshez szükséges eszközökből álló szállítmányt a kórházban 2020. május 14-én. (Fotó: MTI/Rosta Tibor)

A magyar kormány viszont azt a tanulságot vonta le már az első hullámból, hogy az erő politikáját kell követnie, katonás rendet kell tartania. Így amit korábban megtett a honvédségi kórházak dolgozóival, azt most kiterjesztette a teljes állományra. A járvány közepén közalkalmazottiból szolgálati jogviszonyba terelték át az orvosokat és a nővéreket, azt remélve, hogy ezzel a magyar egészségügy jó néhány problémáját megoldhatják:  

  1. Az alacsony béreket, mert jelentősen megemelték a legális orvosjövedelmeket, ezzel a fiatal és középgenerációhoz tartozó orvosok számára sosem látott kedvező helyzetet teremtettek.
  2. A hálapénzt, mert súlyosan büntethetővé tették a boríték elfogadását és adását is.
  3. A maszekolást, mert megszüntették a magánegészségügy és a közegészségügy összeolvadását. Megtiltották, vagy legalábbis engedélyhez kötötték a másodállás vállalását, és ezzel választás elé állították az orvosokat. 
  4. A kibeszélést, vitatkozást, követhetetlenül bonyolult rendszert, mert úgy gondolták, a szolgálati törvény fegyelme majd mindent megold.

Egyelőre nem látni, mindez milyen eredményt hozott, mert nem világos, hogy az a néhány bezárt osztály és ügyelet a járvány vagy a törvény miatt történt felmondások következménye-e. Néhány példa: Tatabányán az ügyelet is állt; Mosonmagyaróváron bezárt a szülészet, nincs éjszakai ügyelet; a fővárosi Honvéd Kórházban, az ország legnagyobb sürgősségi osztálya helyett június 18-ig más kórházba irányítják például egyes sebészeti ellátásra szoruló és stroke-betegeket, a hivatalos indoklás szerint felújítási munkálatok miatt. 

A járvány közepén 5500 egészségügyi dolgozó állt fel, pedig óriási nyomást helyeztek rájuk, hogy maradjanak. Az új jogviszonyt alá nem írókat ugyanis megfosztották a nekik járó végkielégítés nagy részétől. A Magyar Orvosi Kamara Alkotmánybírósághoz fordult, mert 20–30 év közötti munkaviszonyra az alá nem íróknak két hónapot adtak, ami közalkalmazottként már öt év után járt volna nekik. Húsz évnyi munkaviszony után pedig már nyolc havi összeget kell(ene) a munkáltatónak kifizetni. 

Az 5500 egészségügyi óriási szám, ha ahhoz mérjük, az elmúlt években kormányzati programok sokasága próbálta növelni a fogyatkozó létszámot, amely az orvos- és nővérmigráció, másrészt a magánszféra szívóhatása és az elhibázott nővérképzés miatt alakult ki.

Félsikerrel: 2010 és 2017 között például a rezidens béremelések ellenére 101 fővel kevesebb kórházi és szakrendelőben dolgozó orvos volt a rendszerben, viszont 6514 több szakdolgozót sikerült bevonzani. Majdnem ennyi veszett most el, és ez még nem a vége. Június 15-ig az egészségügyiek nem mondhattak fel a járvány miatt, most azonban beadhatják kilépési kérelmüket. (A Független Egészségügyi Szakszervezet 1200 szakdolgozó válasza alapján úgy látja, hogy 48 százalékuk tervezi elhagyni az egészségügyet. Remélhetőleg csak a gőzt engedik ki.) 

Az ápolók béremelés nélkül léptek szolgálati jogviszonyba, és közülük sokan azért írtak alá, hogy elérjék a következő jubileumi jutalmat. Majd kiderült, hogy a szolgálati idejüket máshogy számolják, mint eddig, emiatt az akár milliós összeg kifizetése éveket is csúszhat. A szolgálati jogviszony mellett a dolgozókat más is sújtja: a jogszabályok úgy kezelik őket, mintha legalábbis vezénylőtábornokok és az atomtitok tudói lennének. A rendőrségi törvény módosításával hozzájárulásuk nélkül megbízhatósági vizsgálatnak vethetik alá őket, ami annyit jelent, hogy lehallgathatják a telefonjaikat, megfigyelhetik őket és „a valóságban is előforduló élethelyzetek mesterséges kialakításával” ellenőrizhetik a korrupció esetleges meglétét – évente háromszor, hogy az esetleges hálapénzes akciókat lefüleljék.

Szívműtét 300 nap múlva

Az már látszik, hogy az újrainduló egészségügy komoly várólistákkal néz szembe, nyitott szívműtétre például 300 napos várakozást jelez előre országosan a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK), térdprotézisre több mint 500 napot. Nem könnyű a helyzet, innentől ugyanis az egészségügyben dolgozók lényegében fix összeget keresnek. Mi fogja őket motiválni, hogy többet operáljanak? Parancsszó?

Az emberek a magán-egészségügyhöz menekülnének, ott azonban milliós ára van egy-egy ilyen beavatkozásnak (már amit el tudnak végezni ezek közül). Vagyis még nagyobb elszívó hatása lehet a magánklinikáknak, mint korábban.

Egy gyorsan fejlődő, igen jelentős tőkével rendelkező ágazattal ezután egy elkatonásodó, merev közegészségügy kényszerül versenyezni.

A szolgálati jogviszony lényegében fix béreket tartalmaz, ezektől nem lehet 20 százaléknál nagyobb mértékben eltérni. A privát klinikák tehát pontosan tudják, az állam hova árazza be az embereit, mennyit kell ráígérniük, hogy elcsábítsák a legjobb doktorokat és nővéreket. Mi történik akkor, ha ezt megteszik? Milyen eszköze marad a szolgálatosdi mellett egy kórházigazgatónak?

Szolnoky Jenő orvosigazgató-helyettes (b) háromdimenziós endoszkóppal végrehajtott speciális billentyűrekonstrukciós nyitott szívműtétet végez a budapesti Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetben 2019. május 28-án. (Fotó: MTI/Mónus Márton)

Nappal lehet szülni. Éjjel nem?

A belügyminiszter által irányított Országos Kórházi Főigazgatóság jelenleg úgy működteti az egészségügyet, hogy a megyei kórházak alá szervezi be a kisebb városi intézményeket. A hétvégén tüntetők élőlánccal védték a mosonmagyaróvári kórházat, mert a 33 ezres városban megszűnt a sürgős esetek éjszakai felvétele, és a 34 kilométerre fekvő Győrbe kell menniük. Persze az óváriak autópályán gyorsan odasuhannak, de van a járásnak olyan pontja, ahonnan Győr 50 kilométernél is messzebb van, és kátyús, töredezett szélű bitumenen kell autózni – mintha az úttalan utakon kifejezést ott alkotta volna a magyar nyelv. A tüntetés és az aláírásgyűjtés célja, hogy a szülészetet visszaállítsák, itt ugyanis jelenleg nappal sem lehet szülni a koronajárvány miatti aneszteziológus-hiány miatt. 

A kórházi főigazgatóság tervei szerint azonban lesz jó néhány olyan városi kórház, ahol új rendet vezetnek be: nappal lehet, éjjel viszont nem – legalábbis erről szól egy RTL Klub által megszerzett dokumentum

De ha valahol nappal lehet szülni, akkor éjjel miért nem biztonságos? Mi történik éjjel? Nos, ahol még 500 szülés sincs évente (vagyis átlagosan napi kettő), ott rettentő drágán lehet fenntartani a biztonságos hátteret: éjjel-nappal két elérhető szülésszakorvost, aneszteziológust és egy újszülöttek ellátására szakosodott gyermekspecialistát kell fizetni, akik azután esetleg egy hétig sem találkoznak egyetlen szülő nővel sem. 

Mindek oda annyi ember? A szülések nagy részéhez elég egy szülésznő is, ám ha vérzési komplikáció adódik az anyánál, akkor azt egy orvos nem tudja biztonsággal megszüntetni, még egy kell a műtőbe. Szerencsére ma már inkább csak régi időkről szóló filmekben látunk ilyet, de ennek az az oka, hogy a modern szülészetek felkészültek a váratlan helyzetekre. Az újszülötteknél jelentősen növelheti a halálozást, ha a ritkán előforduló bajoknál nincs neonatológus. Nappal tehát nem biztonságosabb, hanem olcsóbb egy szülészet fenntartása, mert az éjszakai munkavégzést jobban meg kell fizetni. 

2012-ben egyszer már szerették volna az évi 500 szülésnél kisebb osztályokat megszüntetni, mert a tapasztalat azért az, hogy nagyon nehéz a kevés sikerélményt szerző stábokat egyben tartani. Ám akkor ez a társadalom és a Fidesz helyi erős embereinek ellenállása miatt nem teljesült. Az egyik jellemző kifogás az volt, hogy például nem Mohács szerepelne a mohácsiak születési helyeként, hanem Pécs, és ez mekkora érzelmi trauma. A mostani javaslat erre azt a kreatív megoldást találta ki, hogy esetleg a jövőben a születés helyeként nem a születés helyét jegyeznék be, hanem az anya lakhelyét.

Orbán Viktor már jelezte, hogy a választások előtt egy évvel nem lesz nagypolitikai akarat a 42 ezer gyógyító (szakmai nyelven: aktív) ágyból 2400 leépítésére vagy krónikus ággyá alakítására. Ha érzi a tarkóján az egyesült ellenzék lihegését, aligha ad ilyen fegyvert a kezükbe. Még ha nincsenek is már megyei lapok, azért annak híre eljutna az emberekhez, ha ellenzéki irányítással élőláncokat formálnának aköré a tizenhárom kórház köré, ahol az átalakítás érintené a műtétes szakmákat, vagy tüntetéseket a hat intézmény elé, amelyet átminősítenének (a jövőben csak krónikus betegeket illetve szociálisan rászorulókat látnának el). „Csak reformot ne, ez a jelszavam” – mondta Orbán Viktor a múlt csütörtöki kormányinfón.

A kormánypárt megtapasztalta már, milyen politikai hatása lehet a kis kórházak átalakításának, 2012-ben ugyanis uniós pénzből hatalmas „váltságdíjat” fizetett a kormány az átalakuló kórházakért, számos intézmény kapott jelentős fejlesztést. Tapolca például egy szép nagy mentőállomást és egy modern barlangkórházat, ahol lifttel mehetnek le a betegek a barlangig – csak éppen nem készültek el időben. A jobbikos Rig Lajos 2015-ben ezzel kampányolva tudta kiütni az esélyesebbnek tartott fideszes jelöltet. (A kormánypárti Fenyvesi Zoltán 2018-ban azután elvette tőle a mandátumot, a szakápolói képesítésű jobbikos jelenleg is képviselő, később Vona Gábor helyére listán került be a parlamentbe.)

A kormány azonban már elindította a reformot. A szolgálati törvénnyel, az intézmény-összevonásokkal, a kiskórházaknak a megyei alá rendezésével eldobta a követ, most ennek hullámait várja mindenki.

Megvalósul például, hogy a városi kórházakban egy helyre szerveznék a kórházi és az alapellátási ügyeletet, egy háziorvos az enyhébb bajokkal azonnal tudna foglalkozni, nem kellene másnap a betegnek visszamenni, és csökkenne a sürgősségi osztály forgalma is.  

Az egészségügyben mindenki azt találgatja, mi történik majd, ha visszaáll a normál rend. Visszaáll-e egyáltalán? Pintér Sándor ellép-e az egészségügytől és Orbán Viktor gesztusok mellett („Kásler miniszter úr érdemei történelmiek”) valódi teret is ad-e minisztere kezébe. Nem tudjuk, az egészségügyi dolgozók közül hányan állnak fel, újabb osztályokat dönt-e be egy-egy nővér vagy orvos hiánya. Mert néhol már annyira feszített a helyzet, hogy egyetlen dominó eldőlése is elég. Ha igen, akkor hatályba lép a miniszterelnök által elutált válság-forgatókönyv, nem marad más.

Egyelőre több a kérdés, mint a válasz, de ennek oka van. A magyar egészségügyet ezekben a hetekben tégláról téglára kell újjáépíteni a járványdúlás után.


Nyitókép: Pintér Sándor belügyminiszter beszél az Országgyűlés népjóléti bizottságának ülésén a Parlament Széll Kálmán termében 2020. február 7-én. Jobbról Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere. (Fotó: MTI/Soós Lajos)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Nagytotál