Túl magyar lenne Erdély? – sorban utasítják el az egyházi vagyon visszaadását Romániában

·2021.06.14

Minapi hír, hogy a román legfelsőbb bíróság elutasította a Batthyány Ignác katolikus püspök által alapított gyulafehérvári könyvtár visszaszolgáltatását. Sajnos az eset korántsem egyedi: miután keleti szomszédunk bekerült az annyira vágyott euroatlanti szalonba, lelassította, sőt visszafordította a magyar felekezetek kommunizmus idején elkobzott vagyonának visszaadását. A folyamatot már az amerikai Külügyminisztérium is bírálta, és egészen abszurd elemek jellemzik: a román bíróságok manapság olyan érveléssel utasítják el sorban a kérelmeket, amellyel korábban éppen a visszaszolgáltatás jogszerűségét támasztották alá. Háttér.

„Háborúságban valóknak kegyessége / élőknek öröksége / kórságban valóknak egészsége” – a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom után a harmadik legrégebbi összefüggő magyar szöveg, a gyulafehérvári sorok ismeretlen szerzője Jézus Krisztusról írt így 1320 körül. Az „élőknek öröksége” fordulat a mára is vonatkoztatható: a nyelvemléket tartalmazó kódexet abban a gyulafehérvári könyvtárban őrzik, amelynek visszaszolgáltatását a minap utasította el a román legfelsőbb bíróság. A visszaigénylő Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség szerint a Batthyány Ignác püspök által a 18. században alapított könyvtár és tudományos gyűjtemény a ma élő erdélyi katolikusok jogos öröksége, ezért a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordul az ügy felülvizsgálata érdekében.

A román állammal egyetértve a bíróság ugyanis úgy vélte: mivel 1798-as végrendeletében a művelt magyar főpap „Erdély provinciára” hagyta a gyűjteményt, ezért az a ma a tartományt birtokló román állam jussa. Ráadásul – szól a hivatalos érvelés – a telekkönyvben nem a katolikus egyház, hanem maga a gyűjtemény szerepelt tulajdonosként. Nincs tehát jogi alap az 1950-ben a kommunista diktatúra idején államosított gyűjtemény visszaszolgáltatására. A katolikus egyház viszont állítja, hogy az „Erdély provincia” kitétel az erdélyi katolikus egyházmegyét jelöli.

Érdektelen jogi szőrszálhasogatás egy vidéki román városban őrzött poros könyvekért? Korántsem.

Egyrészt a Batthyáneum nemcsak Közép-Európában, hanem világszinten is számontartott gyűjtemény: a 65 ezer kötetből álló könyvtárban 1650 középkori kéziratot őriznek. Itt található a Romániában fellelhető kódexek és ősnyomtatványok nyolcvan százaléka. A szinte felfoghatatlan értéket jól mutatja, hogy a 9. századból származó, arany tintával írt Codex Aureust 25 millió dollárra biztosították, amikor 2002-ben kölcsönadták egy németországi kiállításra.

Másrészt a magyar művelődéstörténet számára kiemelkedően fontos Batthyáneum a legnagyobb értékű államosított ingatlan és gyűjtemény, amelyet erdélyi magyar egyház valaha visszaigényelt a román államtól. Kafka csodás abszurd regényt írhatna a történetből: a gyulafehérvári épületet és a benne lévő gyűjteményt a román kormány 1998-ban sürgősségi kormányrendelettel visszaadta az egyháznak. A kormányrendeletet a parlament 2002-ben törvényerőre emelte, ennek ellenére a katolikusok soha nem kerültek birtokon belülre. Strasbourg lassan egy évtizede, 2012-ben bírságolta meg a román államot, amiért nem hajtotta végre saját döntését. Rétestésztaként nyúló jogi eljárás követte az európai bírósági verdiktet, újabb és újabb kifogások, fellebbezések után érkeztünk a mostani, véglegesnek szánt döntéshez.

A Batthányeum az elmúlt években jogi és politikai abszurdokkal bőven tarkított erdélyi egyházi restitúció jelképévé is vált. Biztató kezdetek után megtorpanás, sőt visszalépés – amint az a reformátusoknak visszaszolgáltatott, az egyház által felújított, majd a román által véglegesen 2018-ban visszaállamosított sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium esetében is történt.

Résztvevők feliratokat tartanak Sepsiszentgyörgyön 2012. szeptember 1-jén, az erdélyi magyar történelmi egyházak és az RMDSZ által szervezett tüntetésen, amelyen a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása és a restitúciós bizottság tagjainak meghurcolása ellen tiltakoznak. (Fotó: MTI/Baranyi Ildikó)

„Egyértelműen látszik, hogy az elmúlt években leállt a restitúció, miközben a visszaszolgáltatás jogi kerete nem változott” – mondja a Válasz Online-nak Veress Emőd ügyvéd. A téma egyik legjobb romániai magyar szakértője több restitúciós perben (például a Székely Mikó Kollégium ügyében) képviselte az Erdélyi Református Egyházkerületet. A szakembert arról faggatjuk, vajon a törvény betűje szempontjából nincs-e igaza a román államnak. Hiszen a Batthányeumot Battyhány Ignác püspök végrendeletében a katolikus egyházra és Erdélyre hagyta, márpedig a terület ma Bukarest fennhatósága alá tartozik. Veress Emőd szerint a telekkönyv kulcsfontosságú és a problémát az iskolaépületek irányából érdemes megközelíteni. A régi egyházi iskolák esetében is a telekkönyvekben nem az egyház, hanem az iskola szerepelt az épületek tulajdonosaként.

Veress Emőd szerint a Batthányeum ügyében alkalmazott érvelés egyszerre történetietlen és ellentétes a joggal: 1918 előtt többször tisztázták még a régi Magyarország bíróságai, hogy ezek a telekkönyvi bejegyzések nem hoztak létre önálló jogi személyeket. Az iskolák minden esetben az egyház tulajdonában álltak, s a logika érvényes volt az értékes gyulafehérvári könyvtárra is. A telekkönyvezés ugyanis minden esetben valamely egyházhoz tartozó szervezeti egységet rögzít, például katolikus, református iskolát vagy egyéb intézményt.

Ezt korábban a román állam is elismerte, hiszen a jogi személyekről szóló 1924. évi törvény szerint minden korábban alakult jogi személyt újra kellett regisztrálni. A szakember hangsúlyozza: sem az iskolák, sem a Batthányeum esetében nem került sor ilyen nyilvántartásba vételre, mert ezek az intézmények mindig is az egyházak belső szervezeti egységei voltak. Azaz az ingatlanok a törvény betűje és szelleme értelmében is visszajárnának eredeti tulajdonosnak.

Ez ráadásul nem pusztán a darutollas magyar álláspont: korábban még keleti szomszédunk igazságszolgáltatása is így látta a kérdést. Alig több mint egy évtizede, 2010-ben is. „Amikor a nagyenyedi református Bethlen Kollégium visszaszolgáltatását megtámadták, a legmagasabb román bírói fórum, a bukaresti Legfőbb Semmítő- és Ítélőszék úgy döntött: az Erdélyi Református Egyházkerület az ilyen típusú telekkönyvezés esetén tulajdonosként jogosult az ingatlan visszaszolgáltatására” – magyarázza Veress Emőd.

A nagy értékek és a hosszas jogi csűrés-csavaráson túl van még egy oka, hogy az egyházi restitúció az erdélyi magyar közösség egyik legfontosabb közügye volt az elmúlt években – a Batthányeum ügyében a Szentháromság-tagadó unitáriusoktól az RMDSZ-ig mindenki teljes támogatásáról biztosította a katolikus egyházat, a Székely Mikó Kollégium ügyében pedig több tömegtüntetés is volt.  

Romániában az elmúlt száz évben rendszereken átívelően a történelmi egyházak voltak a magyar nyelvű közösségi élet legfontosabb – és gyakran utolsó – bástyái. Sok esendőséggel, botlással, de szervezték az oktatást, a művelődést, néha még a gazdasági életet is.

Vagy amikor a vagyonok és intézmények államosítása miatt a kommunizmusban erre már nem nyílt lehetőség, ők biztosították a mégoly korlátozott nyilvánosságot a közösségi magyar nyelvhasználatnak. Éppolyan magas az irántuk való bizalom az erdélyi magyarok körében, mint amilyen alacsony a román állami intézmények népszerűségi indexe.  

Jól jelképezi ezt a folyamatot a magyar nyelvű felsőfokú képzés ügye: amikor Kolozsvár 1918-as megszállása után a magyar nyelvű állami felsőoktatás megszűnt, a katolikusok és a protestánsok azonnal összefogtak és beindítottak egy felekezetközi egyetemet. (Amit aztán a román hatóságok hamar betiltottak.) Hasonló logika mentén indult újra az élet a kommunizmus bukása után: 2000-ben katolikus, református, unitárius és evangélikus püspökök jegyezték be a Sapientia alapítványt, amely máig a magyar állam által finanszírozott hasonló nevű erdélyi magánegyetem fenntartója.

A felekezetek a kisebbségi társadalom gerincét alkották tehát, nem véletlen, hogy a huszadik században rendszerektől függetlenül asszimilációban gondolkodó román kormányok mindenáron igyekeztek őket megtörni. Az 1949-es államosítással például egy tollvonással több mint 2100 ingatlant vettek el a magyar egyházaktól, köztük több mint 1000 iskolát (531 reformátust, 468 katolikust, 34 unitáriust és 8 evangélikust).

Románia a rendszerváltás után egy ideig mégis igyekezett az elvárásoknak megfelelni. Miért? Mert az ország NATO- (2004) és EU-csatlakozása (2007) előtt komoly külföldi nyomás nehezedett rájuk a kérdés rendezéséért. Nagyot lendített az ügyön az amerikai képviselőházban 2005-ben elfogadott határozat, amely az elkobzott egyházi vagyon visszaszolgáltatására szólított fel. Ahogy azonban az annyira vágyott euroatlanti szalonba bekerült, Bukarest rögtön behúzta a kéziféket. Egy 2015-ös összesítés szerint a magyar egyházak által addig beadott 2147 restitúciós kérelemből 1167 esetben született döntés, ezekből 920 volt a kedvező. (Ez azonban nem jelentette, hogy ennyi ingatlant vissza is szolgáltattak; a tényleges birtokbavételt számos módon lehet lassítani.)

Azóta azonban lényegében megállt, sőt visszafordult a folyamat: a katolikus egyház az elmúlt hat évben nem kapott vissza értékes ingatlant, s a román állam pedig visszaállamosította a Székely Mikó Kollégiumot. (Az állami restitúciós bizottság döntésében részt vevő magyar jogászokat pedig elítélték.)

Soha senki írásba nem adta, de úgy tűnik, pártállástól függetlenül konszenzus van a román nagy- és helyi politikában, hogy a magyar közösséget szervező egyházak restitúciójából elég volt, s e nyomás alól az igazságszolgáltatás sem tudja kivonni magát.

Jól értesültek legalábbis tudni vélik, hogy léteznek az erdélyi városok történelmi magját ábrázoló térképek, amelyeken beszínezték az egykor magyarok, különösen az egyházak tulajdonában álló iskolákat, bérházakat, üzleteket. Illetékes helyeken állítólag úgy találták, a visszaszolgáltatás „erőltetésével” megbillenne a féltékenyen őrzött román dominancia.

Gyulafehérvári részlet a várfal nyugati oldaláról: balra az ortodox Szentháromság-székesegyház, jobbra a római katolikus Szent Mihály-székesegyház. (Fotó: AFP/Hemis/Cedric Pasquini)

Bizonyítani szinte lehetetlen egy ilyen térképtár létezését, de több mint tanulságos a kolozsvári református kollégium esete. A magyarországi turisták által is jól ismert Farkas utcában található az Ókollégium, illetve ugyanazon a helyrajzi számon, ugyanazon a telken, de egy másik utcára nyíló bejárattal a jóval nagyobb és impozánsabb Újkollégium. Egykor mindkettő a reformátusok tulajdona volt, ám csak a régi, kisebb épületet kaphatták vissza. Talán nem függetlenül attól a ténytől, hogy az Újkollégiumban működik a Gheorghe Șincai Líceum, Románia egyik legjobb középiskolája, ahová a kolozsvári román politikai-üzleti elit tagjainak gyerekei is járnak.

Felvetődik a kérdés, hogy az egyházi restitúció ügyében miért nem lehet az államegyháznak számító ortodoxokkal szövetséget kötni – hiszen az ő érdekérvényesítő képességük nagyságrendekkel jobb a kisebbségi magyar felkezetekénél. Történelmi balszerencse, hogy Óromániában az ortodox egyház birtokainak jelentős részét már a 19. században államosították, így rájuk nem vonatkoznak a restitúciós törvények. Az Erdélyben valaha népes, a pápa főségét elismerő görögkatolikusokra pedig az ortodoxok szakadárokként tekintettek. A két világháború között még 1 millió 300 ezer híve és csaknem kétezer temploma volt a román görögkatolikus egyháznak, amely 1989 után alig 200 ingatlanát kapta vissza, az ortodox egyházba kényszerített híveinek száma pedig mára 200 ezerre apadt. Ők túlságosan gyengék ahhoz, hogy valódi ellensúlyt képezhetnének a restitúcióban anyagi szempontból nem érdekelt, nemzeti szempontból pedig azt mereven ellenző ortodoxokkal szemben.

A visszaszolgáltatásokkal kapcsolatos anomáliák a Romániára térségbeli stratégiai szövetségeseként tekintő Egyesült Államoknak is feltűntek. Két éve az amerikai Külügyminisztérium egy jelentésében részletesen foglalkozott a visszaszolgáltatások problémáival. Elítélően írtak arról, hogy a román kormányzat restitúcióval foglalkozó bizottsága 2018 óta következetesen elutasítja azokat a kéréseket, amelyek esetében az egyház felügyelete alatt levő intézmények voltak a tulajdonosok.

Egyre valószínűbb, hogy az amerikai kormányzat által észrevételezett eseménysorban nem a gyulafehérvári Batthányeum ügye volt az utolsó.

Lassan két évtizede igényelte vissza például a Nagyvárad központú Királyhágómelléki Református Egyházkerület a patinás Zilahi Református Wesselényi Kollégium épületét. (Ennek az iskolának volt diákja például Ady Endre.) Másfél éve a román legfelsőbb bíróság eljárási hiányosságok miatt első fokra utalta vissza a pert, amelyben addig „adminisztratív hiányosságokra” hivatkozva folyamatosan az egyház ellen ítéltek. Óvatosságra intheti a reménykedőket, hogy az eredeti épületben jelenleg is egy román gimnázium működik – a kolozsvári kollégium esetében már láttuk, hogy ez milyen súllyal eshet latba.

Hatványozottan így van ez a katolikusok által visszaigényelt kolozsvári Marianum esetében. A nem sokkal az első világháború előtt épült katolikus leánynevelő intézet a korszak egyik legmodernebb épületének számított vasbeton szerkezetével, fürdőjével, internátusával, tanári lakásaival, színháztermével. A kommunista államosítás ezt is elvette az egyháztól, ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészettudományi kara működik a még mindig tiszteletet parancsoló épületben. Elsőfokon 2018 nyarán utasította el a bíróság a katolikus egyház visszaszolgáltatási kérelmét.

A jogos örökségért vívott harc tehát itt is folytatódik: már csak remélni lehet, hogy a katolikusok küzdelme ebben az esetben rövidebb ideig tart és több eredménnyel zárul, mint a gyulafehérvári Batthyáneum ügyében.


Nyitókép: a gyulafehérvári Batthyáneum 1910-ben. (Fotó: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: sztori