Kis-Norvégia a Normafán? Inkább ne!

·2021.05.07

„Jeszenszky Géza kitart amellett, hogy a budai Normafának – a norvég főváros, Oslo mintájára – síközpontként kellene szolgálnia a magyarok egészségét. Gondolatainak egy részével egyetértve úgy véljük, hogy Budapest legkedveltebb kirándulóhelyének és értékes természeti területének az alpesi sívilág pénznyelő és természetkárosító infrastruktúrája nélkül van csak jövője.” Gálhidy László, a WWF Magyarország Erdő programjának vezetője és a Normafa Természetesen Civil Koalíció tagja válaszol a volt külügyminiszter lapunkban megjelent vitaindító írására.

Nem csitulnak a viták a Normafa fejlesztése körül. Még úgy sem, hogy a 2012-es síközponttá alakítási elképzelések után a budai Hegyvidék kerület önkormányzata, Pokorni Zoltán polgármesterrel az élen népszavazás segítségével döntötte el, hogy inkább a hagyományos turisztikai irányvonalat követik a terület átalakítása során. Bár síközpontról már évek óta nincs szó, jól látható módon megépült egy ratrakhangár az új Normafa Kapuja látogatóközpontban, az egyik sípályaként is használt gyepterület szomszédságában, ami azért hagy maga után néhány kérdőjelet. A száz évvel ezelőtti síélethez nem volt szükség ilyen gépszörnyre, de a maihoz sincs.

Jeszenszky Géza volt külügyminiszterrel és norvég nagykövettel egyvalamiben biztosan egyetérthetünk. A magyarok átlaga keveset sportol, ideje nagy részét a világhálón tölti. Ennél valóban jobb lenne, ha inkább síelne – legalábbis egészségügyi szempontból. Felvethető ugyanakkor, hogy a népesség töredéke jut csak el a normafai lejtőkig napi rendszerességgel, még ha Budapesten is él – mivel a terület fekvése leginkább a kerületben élők számára teszi ezt lehetővé; akár busszal, akár autóval igyekszik oda eljutni. A körülményesség ellenére már most olyan zsúfolt a kirándulóhely, hogy hétvégenként kitehető lenne a „megtelt” tábla – vagyis túl sok ember el sem fér a nevezetes hegygerincen. Adjuk még hozzá, hogy síelésre alkalmas hó az utóbbi években alig néhány napon keresztül állt rendelkezésre – és máris belátható, hogy nem a normafai síélet fogja megváltani hazánk vagy akár a főváros lakosságát az elhízás és a világháló következményeitől.

A volt nagykövet a hóágyúk bevetését tartja megoldásnak, utalva az oslói példára. Állítása szerint az északi főváros klímája alig hűvösebb a mienknél. Ez valóban lényeges szempont, mivel a havas napok számát kiterjesztő hóágyúk működtetéséhez nem csak vízre és levegőre (valamint energiára), de hidegre is szükség van. Ha tehát a feltételek adottak, a hóesés elmaradása pótolható a gépi gyártással – legalábbis a technika nem szab ennek gátat. Néhány kattintással ugyanakkor bárki számára ellenőrizhető, hogy Oslo évi középhőmérséklete csaknem három és fél fokkal tér el Budapestétől (ez körülbelül olyan különbség, mint ami a magyar főváros és Firenze között áll fenn) – valamint három téli hónap során van fagypont alatti átlaghőmérséklet. Ami Budapesten már a januárra sem igaz.

Jeszenszky úr azt is felveti, hogy Oslón kívül csak Budapest rendelkezik az európai fővárosok közül a budai hegyvidékhez hasonló (és így a síelés révén kiaknázható) adottságokkal. Nehéz értelmezni állítását annak tükrében, hogy Bécs, Pozsony, vagy Zágráb felett is hasonló, néhány száz méteres, tömegközlekedéssel elérhető hegyek emelkednek, amelyek lejtőit nagyobb mértékben lehetne síelésre használni. Valamiért mégsem törnek Oslo babérjaira. Feltehető, hogy nem csak azért, mert nem ismerték fel a téli sportok előnyeit, vagy mert nincs eléggé hideg. A városokat körülvevő zöldövezetek sokoldalú tájképi és természeti értéket képviselnek, amelyet évszázadok szerves fejlődése alakított ki, amihez a polgárok többsége vélhetően ragaszkodik. Különösen a sűrűn lakott Közép-Európában, ahol a természetből közel sem maradt annyi, mint az északi országokban. Ilyen táji értékeket csak az a döntéshozó tesz tönkre – „fuserál el”, hogy a volt nagykövet szavait idézzük – síinfrastruktúra kialakításával, akit a múlt öröksége és a természet teljesen hidegen hagy, a választók többségének érdekeivel együtt.

Ne legyenek ugyanis illúzióink: a sípályák, sísáncok, hóágyúrendszerek, felvonók, új és bővített parkolók nyáron is látható, gyökeres tájképi átalakításokat, a biológiai sokféleség pusztulását jelentik;

a lesíelt, többlet vízmennyiséggel elárasztott lejtők gondjait pedig kiegészíti a megnövekedett fényszennyezés, zajszint, szemétmennyiség. Hogy a klímaváltozás kiváltó okaként ismert, közlekedésből, vendéglátóhelyektől, valamint a síinfrastruktúra működtetéséből származó szén-dioxidról ne is beszéljünk. Mindez aligha szolgálja a többség érdekeit.

Látogatóközpontba rejtett új ratrakhangár a Normafán (fotó: Válasz Online / Vörös Szabolcs)

Különösen fájó olvasni a huszonegyedik század elején, hogy a volt nagykövet a sportolás szempontjait szembeállítja a természetvédelemmel. A sportolók széles táborát a „sötétzöldek törpe minoritásával”. Miközben nem lehet kinyitni úgy a világhálót, hogy ne zuhanna ránk azonnal valami természet- és környezetrombolásból eredeztethető, torokszorító hír, ne aggódna lassan mindenki – bizonyára a sportolók többsége is – az értékeink utolsó morzsáinak felélése vagy elherdálása miatt. Vagy ne tartana az utolsó gleccsereket és hómezőket is előbb-utóbb fenyegető klímaváltozástól. Nem tudhatjuk persze, hogy a szerző kiket tart „sötétzöldeknek” és kiket csak „sima zöldeknek” (illetve, hogy utóbbiakról jobb-e a véleménye) – de elgondolkodtató, hogy a normafai síközpont elképzelését nem csak a zöld civil szervezetek, hanem a hivatalos természetvédelmet képviselő Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság sem támogatta. Többek között azért nem, mert a terület erdei és gyepterületei országos védettség alatt állnak, az Európai Unió Natura 2000 hálózatának részei.

Olyan fajok és élőhelyek fordulnak itt elő, amelyek sehol máshol a főváros környékén vagy akár a Kárpát-medencében.

Ha valaki kétszáz éves bükkfákat, hegyi réteket, esetleg a fekete harkályhoz hasonlóan ritka fajokat szeretne látni Budapesten – az a Normafánál teheti. Tragikus volna, ha ez a pótolhatatlan természeti érték ugyanúgy tűnne el átgondolatlan fejlesztések nyomán a főváros térképéről, mint kulturális értékeink közül a Tabán vagy Óbuda.

Kérdés persze, hogy a II. világháború utáni néhány évtized korszellemét, technikai optimizmusát idéző fejlesztési ötletek, majd a nyomukban járó rombolás elkerülésével meg tud-e maradni a terület olyannak, amilyen most. Sajnos még e nélkül is nehezen. Különösen a pandémia bő egy évében lehetett tapasztalni, hogy a Normafa környékére zúduló jelentős emberáradat milyen kiterjedt sétaúthálózatot igényel, ahol napi konfliktusokat okoznak a gyalogosok, kerékpárosok és kutyasétáltatók találkozásai. Jeszenszky úr okkal emeli ki, hogy a kerékpárosok számára kijelölt utakra lenne szükség, különben tönkreteszik a hegyoldalak talaját és növényzetét. E károkozás már régóta zajlik. Nem célszerű tehát a meglévő forgalmat bármilyen további létesítménnyel növelni – különösen nem egy alpesi síközponttal. Bármilyen hétköznapi módon hangzik – a Normafa megmentése tgondolt fejlesztéseken, értő természetvédelmi kezelésen és a terület használatának rugalmas, de hatékony szabályozásán múlik. Olyan megoldásokon, amelyek mintha Norvégiát idéznék.


Nyitókép: a Normafa a főváros legjelentősebb tájképi és természeti értéke (fotó: Gálhidy László)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

hirdetés

Kategória: vélemény