„Nincsenek elvek, eszmények, nincsen semmi” – Gazda Albert Kárpátalja szovjet múltjáról és ukrán jelenéről [HetiVálasz 69]

·2021.04.22

Holnap kerül a boltokba az egykori Origo-főszerkesztő és Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettes Gazda Albert önéletrajzi ihletésű könyve, a Leningrád. A kárpátaljai Técsőn – tehát a Szovjetunióban – felnőtt szerző élete első 17 évéből elevenít fel karaktereket, érzéseket, helyeket, márkákat – a kenyérért sorban állást éppúgy, mint az első Edda-bakelitet, s persze Bresztet, Lemberget, Kisinyovot, Odesszát meg Leningrádot. Van-e ma marketingértéke a szovjet gyerekkornak? Milyen volt magyarnak lenni a Szovjetunióban, miért várta János bácsi a brit bombázókat, és mi történt a kárpátaljai magyarokkal, mióta megint új országban, Ukrajnában élnek? Podcastunkból, a HetiVálaszból ezek is kiderülnek meg az is, kell-e aggódni az ismét forrósodó orosz–ukrán feszültség miatt. Aki kérdez: Borbás Barna és Vörös Szabolcs.

Az adás meghallgatható a fenti Spotify-ablakra kattintva. Ha az nem jelenne meg, közvetlen link itt. Ha asztali számítógépen, laptopon hallgatnának minket, vagy egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak. Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on (más néven Apple Podcasts), TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található.


Néhány idézet a műsorból:

Miért írt könyvet?

„Szerettem volna megírni a Kárpátaljámat, a 70-es, 80-as éveket, a nemzedékemet meg magamat is valamennyire. Valamennyire ismeretterjesztő hevület is volt bennem. Az én kárpátaljai generációmnak biztosan volt olyan érzése, hogy minden tekintetben a periférián voltunk, nem voltunk igazán észrevehetőek, kevesen is voltunk mindig, ettől aztán van egy olyan attitűd bennünk, hogy megmutassuk, milyen volt az a világ, meg milyen most – mert most is eléggé a periférián van. (…) azt remélem, hogy a könyv nem nosztalgiázás. Nosztalgiát legalábbis nem érzek, semmilyen módon.”

Mennyire volt jelen a 70-es évek szovjet Kárpátaljáján a régió 20. századi szenvedése, reális volt-e a határmódosulások után újabbakban reménykedni?

„Mi ezt öröknek éreztük a 70-es, 80-as években. Minden abszolút stabilnak látszott és megbonthatatlannak. Ami az onnan való kiszabadulást illeti, határmódosítás fel sem merült – abban a környezetben, ahol éltünk, és ameddig az eszünk felért. A maximum mindennek Magyarország volt. Az idősebbek között állandó téma volt, hogy »csehek alatt« (ez abszolút élő dolog volt) és a »magyarok alatt« (ami 1940-44-et jelentette). A Monarchiáig már nem láttunk vissza”

1990-ben kivel volt több közös témája: egy budapesti magyarral vagy egy – szintén szovjet – türkménnel?

„A kulturális hatások 90 százaléka, különösen gyerekkoromban, Magyarországról ért bennünket. Magyar iskolába jártunk, magyar könyveket olvastunk, magyar televíziót néztünk, magyar rádiót hallgattunk. A szláv kultúra is valamennyire megérintett – írok is Viszockijról meg költőkről, ami már iskolás koromban utolért –, nyilván tudtam néhány Puskin- meg Lermontov-verset, mert kötelező volt, de akkor még nem éreztem, hogy ezek mennyire gyönyörűek – mint ahogy most például érzem. A türkmén sokkal messzebb volt. Más kérdés, hogy amikor Magyarországra költöztünk 1991-ben, kezdetben nem volt könnyű belakni. Azt hittük, hogy könnyebb lesz. Azt hittem, hogy jobban értem és ismerem ezt a helyet, mint amennyire valójában értettem és ismertem. Úgyhogy dolgozni kellett ezen. Aztán dolgoztam, és ez elmúlt.”

Hogy élte meg a kárpátaljai magyarság az elmúlt 30 évet – immár Kijev vezetésével?

„30 év ukrán politikájának egyetlen fényes pillanata sem volt. 2004-2005-ről (a narancsos forradalomról) egy ideig azt hittük, hogy »végre!« – erről nagyon szép és lelkes cikkeket írtam akkor a Világgazdaságba –, aztán ez a pillanat elmúlt. (…) Alapvetően téves az oroszbarát–nyugatbarát paradigma. Ukrajnában nincsen nyugatbarát politika – az, hogy nyugatbarát lózungokat mond valaki, az nem nyugatbarát politika. A politikában nincsenek elvek, nincsenek eszmények, nincsen semmi. Ukrajna az elejétől kezdve arról szól, hogy hogyan nyúljuk le az egész országot. Mindent. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez sokfelé így van, de Ukrajnában ez afrikai szinten van így – bocsánatot kérek Afrikától! Mindig arról szólt minden, hogy mely körök kerülnek helyzetbe és tudják jobban lenyúlni Ukrajnát. Sokáig a keletukrán oligarchia élvezett ebben előnyt, 2004 körül nőttek fel hozzájuk Porosenkóék, majd amikor a Timosenko–Juscsenko-féle vonal megbukott, úgy nézett ki, hogy a keletukrán dominancia örök lesz. Ezt borították fel 2014-15-ben. Most már soha nem lesz olyan egyensúly, de hogy mi lesz – és mit lehet még lenyúlni –, azt nem tudjuk. Szemmel látható, hogy ’14-15 óta érdemben csak nacionalista politikák tudnak versenyezni egymással. Ez nekünk rossz. Időnként próbálom geopolitikai perspektívából nézni a dolgot, de az én perspektívám – gyökereimből adódóan – kárpátaljai magyar, és ebből a perspektívából nézve rettenetes, ami történik. (…) Ilyen fokú szorongatás 1960-tól kezdődően a Szovjetunióban sem volt elképzelhető.”


Fotóillusztráció: Domaniczky Tivadar

Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Podcast