K.O. a nyomornak! Boksszal küzdenek a jobb életért Salgótarjánban

·2021.03.19

Salgótarján egyik legelesettebb környékén próbál jövőképet adni a helyi fiataloknak Oláh Kálmán. Bokszolni tanítja őket. Az egykori válogatott ökölvívó szerint a sport sikerélményekhez segítheti tanítványait, ebből pedig amúgy nem sok jutna nekik. A vírus miatt most csak két igazolt növendékkel foglalkozhat, ők viszont a szeme fényei. A környék összetett viszonyaira jellemző, hogy a roma önkormányzattal nem túl szívélyes a kapcsolat, miközben az Oláh Box S.E. bázisa, a hírhedt Zöldfa utca a rendszerváltás után a város egészéhez képest is mély kilátástalanságba süllyedt. A kiúthoz pedig nem elég egy bokszedző. Riport.

Nincs ideje elolvasni? Hallgassa meg!

A Kádár-kor városépítésének paradigmája? Ezzel a címmel írt tanulmányt Prakfalvi Endre művészettörténész 2011-ben, Salgótarján szocializmuskori urbanizációját vizsgálva. Merthogy a 60-as években a modernista építészek szabad kezet kaptak, hogy a korszellem jegyében alkossák meg a KGST-Magyarország egyik legfontosabb ipari központjának belvárosát. Salgótarjánnak ugyanis klasszikus értelemben vett – sétálóutca-főtér-székesegyház – központja nem volt, a 20. század elején is afféle Patyomkin-település benyomását keltette. A ma látható „városépítési paradigma” helyén városias házsor állt, amelyben azok a többségében zsidó kereskedők és iparosok éltek, akik az 1922-ben várossá nyilvánított Salgótarján bányáinak, gyárainak termékeit terítették. Ha valaki ránéz a térképre, minden világossá válik:

a város nem más, mint egy konceptuális központtal összefogott kolónia-együttes.

A kolóniáknak ugyanakkor saját ipara, iskolája, kórháza, de ami a leglényegesebb: öntudata volt. Salgótarjániság helyett a város két 19. századi nagyvállalata, a Salgótarján Kőszénbánya (azaz: a bánya), illetve a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű vonzáskörzetébe tartozó telepek voltak identitásképzők.

Ezeket az adottságokat futtatta fel a Kádár-kor. A most 34 ezres nógrádi megyeszékhelyen valaha 50 ezren éltek, Budapest után Salgótarjánnak volt a legszélesebb iparitermék-szerkezete az országban. A csúcson 14 ezer embert foglalkozató barnakőszénbányán kívül volt acélüzem, a nagyi Karancsát előállító tűzhelygyár, ruhagyár, üzemegységet működtetett a Budapesti Rádiótechnikai Gépgyár, volt öblösüveg- és síküveggyár, amelynek termékeit minden magyar látta már – ha kinézett egy kiránduló vagy városi Ikarus ablakán. A Salgótarjáni Bányász TC az 1971-72-es igényben az NB I. – UEFA-kupaszereplést jelentő – 3. helyén végzett, a klub ökölvívó szakosztályából indult a müncheni olimpián bronzérmet szerzett Botos András.

Volt hát honnan hanyatlani a KGST-felvevőpiac bedőlésével. Nemcsak Salgótarjánnak, hanem például az üvegipari munkásság otthonának, Zagyvapálfalvának is.

Apropó sport: az NB III. legutóbbi fordulójában Hatvan–SBTC: 1:0 – a csapat 14. a harmadosztályban.

Különösen hányattatott sors jutott a zagyvapálfalvai Brezina dombra épített Gorkij-lakótelep árnyékában elszlömösödött környéknek: a Zöldfa utcának. A legelső társasházára fújt Chicago felirat jó antré a lopásvédelmet befalazással abszolváló lakásokhoz meg az egykor bányászoknak épült, víz és gáz nélküli szobakonyhás házsorból álló kolóniához. Nem véletlenül forgatott itt „Ahol kiröhögik a rendőrt” címmel riportot az RTL, a párszáz méteres utcát a budapesti Hős utcával emlegetik egy lapon. Habár ehhez a riporthoz két nap is a Zöldfa utcában jártam – egyszer sötétedés után –, rendőrt tényleg nem láttam, de a gettófíling azért messze volt a környék renoméja alapján elvárttól. Persze lehet, hogy azért, mert az utca köztiszteletben álló bokszedzőjéhez, Oláh Kálmánhoz jöttem.

„Fölállok, levegőzök, veszem a fejem. Hopp, figyelek! Hopp, egy jobb! Ütök egyet, lefordulok. Laza vagyok, laza! Finis, húzd meg! Megyek hátra, sarkot érzek, kifordulok! Ne ejtsd le a kezed! Ott az ellenfél, beszorult a sarokba: nem hagyom ott, szétszedem!” Szabadversnek is beillő utasítások hangzanak a Zöldfa utca 5. szám alatt működő bokszteremben, a szusszanók alatt 50 Cent és Rihanna a motivátor. A beázásmintás, de legalább WC-vel és egy leharcolt konvektorral felszerelt helyiségbe 2016-ban költözött a Zagyvapálfalvai Oláh Box S.E. Előtte a szembeház dohos pincéjében ment a kesztyűzés, de az már egészségügyileg is annyira vállalhatatlan volt, hogy a főváros ismert, politikusnak állt roma vállalkozójának, Száva Vincének a közbenjárására a városi önkormányzat kiutalta a klubnak mostani bázisát, egy volt vegyesboltot.

„Magas szinten pozitív véleményem van Oláh Kálmánról. Nemes célt vállalt fel, amit végre is hajt. Követendő példa.

Amit ő tesz, nem láttam még máshol. Megindító volt, ahogy az utcán edzi a gyerekeket, önkéntesként” – mondja az egykori, Papp László edzette ökölvívó – és diplomás zongoraművész – Száva, akit cinkotai házában kerestünk fel, hogy meséljen nógrádi pártfogoltjairól. Meg az Oláh Box S.E. és a helyi Roma Nemzetiségi Önkormányzat viszonyáról, amely úgyszólván nélkülözi a harmóniát. De erről később.

Oláh Kálmán bokszterme kulisszái között. Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Tombol a koronavírus-járvány, a szokásos 25-30 fő helyett Oláh Kálmán csak két igazolt reménységének, a 15 éves Varga Lilinek és a 12 éves Krupa Renátónak tarthat edzéseket. A vírus pont a foglalkozások legfontosabb funkcióját veszi el: nincs alternatívája az utcának. Ugyanez az edző szavaival: „Tarjánba’ sok ilyen utca van sajnos, vannak nagyobb korosztályok, akik – magyarán megmondva – elroncsák az utca hírét, picit csibészebbek: bandáznak meg ilyenek, visszaszólogatnak az idősebbeknek.” A korosztályos válogatottak ellen már bizonyító Lili is így került Oláh kezei közé, azóta a környékről származó édesapja, Ferenc hordja ide a szomszédos Nógrádmegyerről:

„Edző úr látott, hogy járkáltam a régi haverokkal. Egyik este rám írt, volna-e kedvem megnézni, hogy milyen.

Szóltam apának, eljöttünk, azóta nagyon megtetszett.” Edző úr pedig igazolja: „Láttam, hogy kis fürge, nem félt a fiúktól sem, odaszólt nekik. Édesapja említette, jó lenne valami küzdősport, rájuk írtam, most már ő az én büszkeségem.”

Bemelegítő futás lépcsőzéssel, majd zsákolás, utána pedig Lili és Renátó edzőjük adományként kapott haspajzsát és iskolázó kesztyűjét kezdi püfölni, a már idézett szabadverses instrukcióktól hajtva.

Pár menet a szorítóban, aztán ugrókötelezés és néhány menet árnyékboksz. A helyiség falán a klub egykori büszkeségei Bunyós Pityu ölelésében, az SBTC ökölvívőtablója s persze Muhammad Ali.

„Gyerekként láttam egy meccsét a fekete-fehér tévénken, akkor én azt mondtam, bokszoló leszek, nagyon megtetszett a boksz, Alinak azok a mozdulatai, flegmasága meg minden… igazi nagy bajnok volt”

– emlékszik vissza Oláh Kálmán a kezdetekre. A Zöldfában felnőtt edző neve jól ismert az ökölvívó hagyományira büszke Salgótarjánban, legjobb eredményét az 1986-os magyar bajnokságon érte el, bronzérmes lett, de járt nemzetközi versenyeken is, az 1981-es tamperei Eb-ről a mai napig őrzi a belépőjét. A boksz szülei halála után átmenetileg véget ért számára, de a klubalapítás mindig is foglalkoztatta, miközben személyes sorsa a rendszerváltással talajt vesztett cigány munkásság tipikus története: érettségiznie nem sikerült, a bányánál dolgozott, vájár szeretett volna lenni, de a hanyatlással eltűntek az addig magától értetődő lehetőségek. Budapestre járt dolgozni, bármit elvállalt, ami adódott, jelenleg azonban tüdőbeteg feleségét gondozza főállásban, az edzősködés, ahogy eddig is, önkéntes tevékenység. A klub adományokból, tagdíjakból meg a sok-sok szülői segítségből működik.

Utóbbi azonban nem elvárható egy olyan környéken, ahol a feketézés és a közmunka a kitörési pont. Kálmán egyik tanítványa, Dávid édesapja, Gulyás Vilmos kapva kap az alkalmon, karon ragad, hogy megmutassa összeomlófélben lévő házukat, a Zöldfa utca és a Centrál köz sarkán, ahol az áram az egyetlen közmű – vizet a közkútról hoznak, a fűtésről pedig az gondoskodik, amit a vaskályha épp elnyel. A ház utcafronti része, ahonnan nemrég egy idős alkoholista „halt ki”, már teljesen beomlott, egy nagyobb vihar Gulyásék lakrészét is bármikor maga alá temetheti. Nem sokkal jobb a helyzet a Zöldfa utcai társasházak árnyékában futó házsoron, a kolónián sem, amelyet az önkormányzat a bonyolult tulajdoni viszonyok – főként a le nem papírozott eladások – miatt ha akarna, sem tudna azonnal felszámolni. Az egyik lakrészbe a 44 éves édesanya, Niki tessékel be, azonnal monológba kezd, miközben kisfia, Janika, a tévé elől felpattanva futkározással vezeti le a hirtelen jött figyelem okozta izgalmat. „Se munkalehetőség, semmi nincsen. Önkormányzat egyáltalán nem segít, pedig beteg vagyok, tüdőmben van a víz, egyedül nevelem a gyereket, még élelmiszercsomagot se kapok. A gyerek (Niki lánya – a szerk.) dolgozik fent Pesten, ilyen alkalmi munkát végez s abból vagyunk; hetente kap fizetést.

Régen ott volt az öblösüveggyár, én is dolgoztam, a BRG is volt, ott is dolgoztam: volt munkalehetőség, már most semmi, egyáltalán.

Nagyon megnézik, kinek adnak munkát. Voltam én is közhasznún, de mivelhogy cigány vagyok, nem nagyon bírtak, addig túrtak, míg el nem jöttem.”

A problémával a roma önkormányzat is tisztában van. Szintén exbokszoló elnöke, Hranek Ferenc a városháza szomszédságában lévő irodájukban szívélyesen fogad. És felkészülten. Sorolja a Salgótarjánnál veszélyesebb városokat, szerinte a Zöldfa utca még helyben sem a leghátrányosabb és legelszomorítóbb környék – gyilkosság például még nem volt. Ha van is mocsok, az azért lehet, mert a társasházak közvetlen környezetét a közös képviselő feladata tisztán tartani, állítása szerint ő a közmunkásaival minden egyéb tőlük telhetőt megtesz. A Zöldfa utca tágabb környezetéről valóban nem nehéz elhinni, hogy valaha szemetesebb is volt, Hranek pedig a városban körbefuvarozva mutatja „az ő utcáikat” – azokat, amelyeket az irányításával dolgozó közmunkások tartanak rendben.

„Nem cigányokban gondolkodom, hanem szegényekben. Egyformán nincstelenek az emberek, a probléma közös

– vallja a roma vezető, aki osztályharcos salgótarjáni attitűddel viszonyul a rendszerváltás óta eltelt időszakhoz. – Egyértelmű, hogy nem lopni kell, de az, hogy az emberek (nem csak cigányok) ebbe a helyzetbe kerültek, elgondolkodtató; míg mások milliárdosok lettek egyik napról a másikra.” Hranek – szavazóinak csak Feribá – a Zöldfa utcai kolónián kevésbé ambiciózusabb, mint a négy fal közt beszélgetve, de állítja, van már terve, hogyan lehetne javítani az ott élők körülményein.

S ugyan mi lehetne nagyobb segítségére a roma önkormányzatnak, mint Oláh Kálmán tündérmesébe illő tervei a zagyvapálfalvai fiatalokkal? Nem tudni, mert a bokszedző és Hranek Ferenc között nem túl szívélyes a viszony. Az ezzel kapcsolatos kérdéseimre mindketten elég titokzatosan válaszoltak, annyit sikerült kibogozni, hogy Hranek szeretné, ha a Zöldfa utcaiak betagozódnának valamelyik nagyobb helyi bokszklubba, ám Oláh Kálmánnak eltérők a törekvései. Nagyobb klubbal ő is együttműködne, de nem olyannal, amelyik Hranekékhoz kötné. Az az álma, hogy növendékeire Erdei Zsolt újpesti Madárfészek Akadémiájánál is felfigyeljenek. A kettejük közti látható feszültség megmagyarázásához Oláh fővárosi patrónusához, a mindkét féllel korrekt viszonyban lévő Száva Vincéhez fordultunk, aki szerint egyszerű „sportféltékenységről” van szó. Magyarul: irigylik az Oláh Box S.E. sikereit, márpedig azokat, mondja Száva, nem dobhatják oda egy másik egyesületnek.

„Ne csavarogjanak a gyerekek! Jöjjenek el, bokszoljanak, érjenek el sikereket, tanuljanak iskolában, és aztán úgy fognak tudni előrejutni az életben, ha sok-sok sikerélményük van, érezzék, hova el tudnak jutni a sporttal, ha megküzdenek” – ez Oláh Kálmán credója, s aki ismeri őt, tanúsítja: e szerint is foglalkozik a rábízottakkal. A munkáját hátráltató széttartás viszont nem magyar probléma. Hanem magyarországi.

*

Riportunk elkészítéséhez köszönjük a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum igazgatóhelyettese, Fodor Miklós segítségét!

Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: riport