Kéklő eget hagyott bennünk – búcsú Farkas Árpádtól

·2021.02.10

Ma helyezik végső nyugalomra Sepsiszentgyörgyön a kortárs erdélyi irodalom egyik legjelentősebb alkotóját, a vasárnap 77 éves korában elhunyt Farkas Árpádot. Ablonczy Bálint kollégánk nekrológban búcsúzik a költőtől. Keresztapjától.

„Jegenyésedő keresztfiamnak, hozzá növekvő szeretettel” – több mint két évtizede tudom, hogy egy dedikáció néha kitüntetésszámba megy. Még akkor is, ha az ember tisztában van azzal, hogy a szerzői ajánlást nem kiérdemli, csak ajándékba kapja. Esetemben nem akárkitől: Farkas Árpád A szivárgásban című verseskötete első oldalára jegyezte be az idézett mondatot 1997-ben Sepsiszentgyörgyön. Kamaszként egyszerre voltam büszke az elismerést sugalló költői jelzőre s a növekvő szeretetre. Farkas Árpádot keresztapámként tisztelhettem azóta, hogy az erdélyi színházi világot magyarországi kritikusként figyelemmel kísérő édesapám kérésére elvállalta a komaságot. Egyéves voltam, amikor 1982-ben a Sepsiszentgyörgy melletti Sugásfürdőn testvéreimmel együtt keresztvíz alá tartottak a korszak kelet-közép-európai létezésének minden nyomorúságát és vidámságát ötvöző eseményen, amelynek disznóflekkennel, sok-sok pálinkával, szekusokkal, unitárius-református hitvitával színesített történetét egyszer még meg kell írni.

Ritkán találkoztunk, de Farkas Árpáddal mindig ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Személyisége és költészete eredendően egyenes volt, talán ezért vonzotta mindkettő mágnesként az embert. E vonást nagyapjától örökölhette, aki Farkas Árpád szülőfalujában, az udvarhelyszéki Siménfalván soha nem lépett be a termelőszövetkezetbe, pedig a makacsság hatósági zaklatással és örökös szegénységgel járt.

Ha Farkas Árpád jellemét és költészetét nem a családi örökség, akkor a kisebbségi lét kalapálta egyenesre-élesre.

Kolozsvári egyetemistaként egy hónapon keresztül minden nap kihallgatásra rendelte az éppen aktuális megfélemlítő kampányt vezénylő román állambiztonság. Egyszerre utálta meg a humanizmust hazudó rendszert és a parizeres zsömlét, amelyet sovány ebédként minden vallatásos napon elélöktek. Megérintette viszont a közösségi szolidaritás: miután egy decemberi napon más diákokkal együtt kihallgatásra vitték, kollégiumi társai nevét skandálva követelték vissza.

Tartása megmaradt az új világban is. Kétezerötben nem vette át a határontúliak, többek között ellene, az 1944 tavaszán még magyar állampolgárnak született magyar költő ellen népszavazáson uszító miniszterelnöktől az állami kitüntetést. „Kiút van, de csak befele” – nyilatkozta akkor a Heti Válasznak. Szerencsére az egyik legjelentősebb erdélyi kortárs költőt sem ezt megelőzően, sem ezt követően nem kerülték el az elismerések, köztük a legjelentősebb, a 2018-ban átvett Kossuth-díj.

A befele figyelés életprogramját Farkas Árpád azóta vallotta, hogy Balogh Edgár a kolozsvári Korunk szerkesztőségében 1963-ban az alig húszéves legényt a költői céh tagjává fogadta ezekkel a szavakkal: „Fiatalember, tekintse úgy, hogy föl van fedezve!” Rövid ideig tartó falusi tanárkodás után 1968-tól Sepsiszentgyörgyön élt, a megyei lap újságírója, majd a marosvásárhelyi irodalmi folyóirat, az Igaz Szó félállású munkatársa volt. A romániai forradalom után nem sokkal a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap főszerkesztője lett, s maradt egészen 2010-es nyugdíjba vonulásáig. Noha kenyere az újság, hivatása a vers volt; igaz, idővel mindkettőt egyre ritkábban írt. Akár riportot, akár verset, tárcát vagy vezércikket alkotott, mindig „befele”, az erdélyi magyar közösségre figyelt – úgy, hogy közben soha nem feledkezett meg az egyetemesről. „Európainak lenni itthon is, Európában erdélyinek is, de önmagunk mindenütt” – vallotta egyszer az erdélyi irodalom küldetéséről.

Egyszerre érdekelte szenvedélyesen közössége és az egyén: egyik legmaradandóbb verse egy hétköznapi mozdulatsort örökített meg, amelyet vérzivataros múltunk metaforájává tágított.

MIKOR AZ ÖREGEMBEREK MOSAKODNAK,

százados esők csorognak alá fonnyadt tenyérpárnáikról, csillognak az arc vízmosásos árkaiban, úgy mosdanak az öregemberek, szétterpesztett lábbal, keresztelőjánosok méltóságával a cinezett mosdótál fölé hajolva, úgy mosdanak, mintha utoljára mosakodnának, törülközőt sem kötnek már derekukra, spriccolja a víz a nadrágot, nem számít, a kimért és alapos szappanozó-dörzsölő mozdulat megmunkál minden bőrfelületet, pórusokat zaklat: ráérős, meregető és nyújtózkodó mozdulatokkal mosdanak az öregemberek, apró szusszanásaiktól porzik a víz, s visszahulló függönye mögül felsejlenek háromnegyed százados hajoló mozdulataik, botot emeltek a földről, forrásból itták a vizet tenyérrel merve, az Irtisz vagy a Tisza partján hajoltak így a patak fölé, bokornak támasztva a bajonétos puskát, mikor bukdácsolva, ügető hajolgatással kergettek ellenséget vagy épp előle futtak, fölperzselve a földet, és szagolva, törölve magukról vért; úgy mosakodnak az öregemberek, mintha háromnegyed század szennyét kellene magukról lemosniuk, mint akik mindig tisztán szerettek volna élni, friss, törülközés utáni hangulatban; már csak vasárnap reggel mosakodnak így az öregek, már csak temetések előtt, mikor utolsó útjukra kell kísérniük a vissza nem térő társat, úgy mosakodnak, bizony, az öregemberek, mintha utoljára mosakodnának, mintha szennytelen ragyogással szeretnének bekerülni a tiszta búzát termő anyaföldbe, melyet szétporladó testük lassan megillet. Mikor az öregemberek mosakodnak, hatalmas tisztaságszomjjal hajlik a zöld vizek fölé a Huszadik Század.

Görömbei András irodalomtörténész 1984-ben így vélekedett az azóta is sokat szavalt költeményről: „Bizonyára akadnak, akik anakronisztikusnak érzik Farkas Árpád nemzetiségi-nemzeti közösséget óvó erkölcsi elszántságát, s ugyanígy azt az erős részvétet, segítő elszántságot, melyet az öregekről szólva megmutat. A kettő ugyanis szorosan összetartozik: értékek megbecsülése nélkül nincs valamirevaló közösség. A morálisan érzékeny ember számára pedig nem lehet közömbös, hogy milyen sors jut azoknak, akik »idáig elhozták az időt«, s már kifelé mennek az életből, méltóságukat csak önmagukban őrizhetik.”

Idővel éppen a méltóság megőrzése lett a legnehezebb feladat a romániai nacionálkommunista diktatúrában. 1989 novemberében Farkas Árpád már csak versben küldhetett diólevelet át a határon Csoóri Sándornak. Majd jött a szinte felfoghatatlan csoda: megdőlt a testeket-lelkeket nyomorító rendszer. A forradalmi lelkesedés idején kis túlzással több verset írt (Tajték, Gyermekének, Esti lázak, Integető), mint utána hosszú évekig , de az érzékeny költői idegrendszer gyorsan megérezte a lelki felszabadulás gyötrelmesen hosszú folyamatát. „Jövünk lüktető halántékkal, összeharapdált nyelvvel egy valószínűtlenül hosszúra nyúlt Szent Bertalan-éjből, melynek ma sincs, s bizonyára holnapra sem lesz vége. Friss szélözönben fuldokolva, lélegzetkapkodva mutogatnak kézzel-lábbal magunk mögé szavaink, diadalittasak és szomorúak egyben, érettünk aggódóak: ők már szabadok, mi még nem” – fogalmazott 1990 nyarán.

Túlságosan szigorúan mérte önmagát: ő akkor is szabad volt, amikor még a szavak sem lehettek mindig azok.

Vasárnap lezárult az életút, elment Farkas Árpád, de – ahogy Anyám című versében írta – hagyott bennünk egy darabka kéklő eget. Olyasfajtát, amilyet felhőtlen nyári napokon feltekintve láthat az ember, valahol Siménfalva és Nagykadács között.


Nyitókép: MMA

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: nekrológ