Sudár Balázs: Vérszerződés az anyafölddel? Még egyszer a pozsonyi csata-filmről

·2021.01.12

Több kritika született már a Magyarságkutató Intézet december végén bemutatott pozsonyi csata-filmjéről, ám a leglényegesebb pont, a film végső üzenete jórészt kibeszéletlen maradt. Sudár Balázs történész, turkológus a Válasz Online-nak küldött elemzésében világossá teszi: a produkció a történeti háttér tendenciózus, szelektív bemutatásával tulajdonképpen egyetlen dolgot épít – a magyar áldozatiság mítoszát. Miközben a 907-es ütközet a mi szempontunkból éppen a hódító háborúk lezárása. Az MTA BTK Őstörténeti Témacsoport korábbi vezetője az animációban látható tárgyaktól az elhangzó narrációig elemzi a Magyarságkutató filmjét. Az írásnak további aktualitást ad, hogy épp a napokban derült ki, az animáció alkotói megkapták az NKA-támogatást a munka folytatására.

A Magyarságkutató Intézet pozsonyi csatát bemutató filmjéről nagyon sokan nyilatkoztak már, néhány dologról azonban mégsem esett szó. Mit is állít a film? Milyen eszközökkel? Milyen műfajban? A következőkben ezeket a kérdéseket járom körül.

Az önmeghatározás

A film első közlése az, hogy „A Magyarságkutató Intézet bemutatja”. Vagyis egy kutatóintézet tár elénk valamit – joggal várhatjuk, hogy komoly dolgot. Ennek vezetője, Horváth-Lugossy Gábor a következőképpen nyilatkozott: „A mi filmünk törekedik a cselekmények lehető leghitelesebb bemutatására.” „A fegyverek, öltözetek kilencven százaléka korhű.” Az eseményeken pedig egy narrátor kalauzol minket végig, nincsenek párbeszédek. Röviden: minden okunk megvan azt gondolni, hogy tudományosan megalapozott, ismeretterjesztő mozit láthatunk.

Valljuk be, várunk is ilyeneket. A pozsonyi csata valóban kiemelten fontos a magyar történelem szempontjából, és ha elhallgatva éppen nem is volt, kétségtelenül nem került kellően reflektorfénybe. Pedig ekkor vált bizonyossá, hogy a Kárpát-medence magyar kézben marad, és valószínűleg az is ekkor dőlt el, hogy egyáltalán a magyarság megmarad. Sokat köszönhetünk tehát a Pozsonynál küzdőknek. Megjelenítése nagy lehetőség, de egyúttal nagy felelősség is.

Tárgyak

A film megtekintése közben gyorsan elbizonytalanodunk: egy sor apróság ugyanis nem „stimmel”, ahogyan erre már számosan felhívták a figyelmet. Most csak néhány példát idézünk fel. A magyar vitézek süvegén látható fémcsúcsból mindössze kettő került elő eddig, és azok is jóval kisebbek, mint a filmben. Éppen így jóval kisebbek a tarsolyok is. A nyilak hatalmas tollazata nem férne bele az egyébként jól ábrázolt tegzekbe, és a hegyek sem hasonlítanak az eredetiekre, pedig sokezer darab került elő belőlük, tehát jól ismertek. Árpádot számszeríjjal lövik le: e fegyver a 950-es évektől jelenik meg az európai forrásokban, jóval Pozsony után. A táltosnak szkíta előképei vannak, a jurtában hun üst áll. A hölgyek ruházata sokkal inkább a 17–19. századi főúri viseletre emlékeztet, és nem áll összhangban azzal, amit a korból ismerünk. A homokórával pedig végképp nem tudunk mit kezdeni.

Csatafilmről lévén szó, a fegyvereknek központi szerep jut. A nyilakról szóltunk, lássuk az íjakat! A képeken – a vadászjelenetet leszámítva – rendben vannak, de a narráció félrecsúszott: „csontból, inakból és bőrből” (8:57) ugyanis aligha lehetne működőképes íjat készíteni, inkább a fát, a szarut és az inakat kellett volna említeni. A tapasztalatok szerint egyébként egy átlagos harci íj hasznos lőtávja valahol 150 méter körül lehetett, nem ennek a kétszeresénél, és nem lehet „könnyűszerrel” átlőni egy vértet vagy sodronyinget 100 méterről. Igaz ugyan, hogy egy képzett íjász 10 vesszőt is kilő az íjából egy perc alatt, de ne felejtsük el, hogy egy magyar tegezbe 15 vesszőnél többet egyszerre nemigen lehetett elhelyezni… (43:00) Szerencsés megoldás, hogy a magyar seregben különféle felszereltségű harcosokat láthatunk, többek között nehézfegyverzetű lovasokat is. A nagyszentmiklósi kincs egyik korsójáról visszaköszönő megjelenítés még talán rendben is lenne (noha a kincset a kutatók az avarokhoz kötik, így azon nem magyarokat láthatunk), Árpád „szarmata eredetű”, szászánida harcosokból és szkíta leletekből összegyúrt nehézlovasságával azonban nem nagyon tudunk mit kezdeni. Ahogy nem tudunk arról sem, hogy a magyarok döfőlándzsákat használtak volna, szerencsésebb lett volna két kézzel forgatott vívólándzsákat ábrázolni. Az is nehezen érthető, hogy a magyaroknál miért vannak nagy méretű, kerek fapajzsok, amelyek az ábrázolt formában teljesen idegenek a keleti hagyományoktól, annál inkább jellemzőek a nyugatiakra. A magyarok hatalmas szarukürtöket fújnak a csatában – ilyenekre azonban korabeli forrásaink nincsenek, ahogy arra sem, hogy „minden harci egységnek külön zászlói és jelzászlói, kürtjelei voltak”. (41:39)

A film képi világa és a narráció egyébként többször is ellentétbe kerül. Azt halljuk például, hogy a magyar vezetés „szkíta, szarmata, avar és hun hagyományokat követve ötvözte a könnyű és nehézlovas harcmodort” (26:56), aztán azt, hogy „a magyar taktika (…) a távolharcra, a közvetlen összeütközés kerülésére épült” (28.15), a képeken viszont frontális rohamokat látunk.

Úgy látom, ennyi példa bőven elég ahhoz, hogy kijelenthessük: az alkotók nem a kellő alapossággal jártak el (a szakértők Makoldy Miklós és Mátéffy Attila voltak). Horváth-Lugossy szerint ez nem probléma, hiszen „a fegyvereket, gazdagon díszített ruhákat, azok forma- és motívumvilágát a X. századi magyarok is apjuktól, nagyapjuktól, dédapjuktól örökölték”. A régészet azonban ennek homlokegyenest ellentmond, a szkíták, hunok avarok és magyarok hagyatéka jól megkülönböztethető.

Tény, hogy sok mindent nem tudunk a honfoglalókról – amit viszont igen, azt illett volna megfelelő módon bemutatni, a hiányzó elemeket pedig lehetőleg időben minél közelebbi párhuzamokkal pótolni.

A fenti – és még tovább sorolható – példák világosan mutatják, hogy hiányzott az aprómunka, a készítők nem törekedtek az elérhető ismeretek megszerzésére és bemutatására. Kár, mert az utóbbi időben éppen ezen a téren nagyon sok információ gyűlt össze a kutatók és a hagyományőrzők összefogásának eredményeképpen, így sokkal hitelesebb képet lehetett volna adni a honfoglalók világáról.

A történeti kép

A fenti „nagyvonalúság” persze magyarázható azzal, hogy a tartalmon van a hangsúly. Lássuk tehát, hogy milyen történelmi képet vázol a film! A többször megismételt alapvetés szerint a honfoglalás valójában visszatérés (16:00) vagy hazatérés (20:41), Árpád tehát a magyarokat az őshazába (értsd: a Kárpát-medencébe) csak visszavezette (10:44), akik tehát így a Turul-nemzetség vezetésével jöttek visszahódítani azt (2:40). Lásd még: „Visszatértek ősi hazájukba, és most újra meg kell védeniük.” (0:30) Egyértelmű, hogy a film készítői a hunokat, az avarokat és a magyarokat egy népnek tekintették. Ez azonban tudományosan nem elfogadott állítás, amelyre nincsenek bizonyítékok, s ilyenekkel a Magyarságkutató Intézet sem állt elő.

Részlet A pozsonyi csata című filmből

Az alkotók szerint „a hun dinasztia örökösei az Etelköznek nevezett pusztán vérszerződést kötöttek” (10:24) egy népbe olvasztva a hét törzset és a kabarokat, s „Attila turul nemzetségének fejét, Álmost tették meg fejedelemnek” (10:33). A magyar krónikás hagyomány valóban összeköti Attilát az Árpádokkal, de ezt a különböző szövegek meglehetősen ellentmondásosan teszik meg, nem véletlen, hogy a kutatás nem is tekinti ezt hiteles információnak.

Az etelközi vérszerződés pedig nem a hét törzset olvasztotta egy néppé, hanem a törzsfők fölé emelte Álmost, ráadásul a kabarok ezen az eseményen nem is vettek részt. Az idézett mondat tehát szinte minden elemében téves.

Ráadásul némiképp ellentmondani látszik egy későbbi rész információinak, amely a magyarságról mint tagolt struktúrájú népről beszél az 5–9. század között, amely például már városokkal is bír (Kicsi és Ulu Madzsar a Kaukázus lábainál). Akkor tehát kiket kellett egy néppé olvasztani Etelközben?

A magyarság az Alföldön rendezkedik be „védőszárnya alá véve az itt élő népeket” (13:35), akik „bizonyára örültek a Kárpát-medence egységét és biztonságát szavatoló, magas tudást magával hozó magyar hatalomnak” (21.00). Nem csoda, hogy „gyorsan kialakult az egymást kiegészítő életközösség” (21:13). Mindehhez a film békés természeti képeket mutat, legelésző szarvasokkal. Mindez erősen eufemisztikus bemutatása a tényleges történésnek, a hódításnak. Nem maradt hely a morvaországi, dunántúli vagy a mai Ausztriába eső pusztításoknak, talán nem véletlenül: ezek nem fértek volna bele a békés magyarokról alkotott képbe.

A későbbiekben a magyarok „támadó hadjáratokkal biztosították a Kárpát-medencét” (21:35) – mondja a narrátor. A frankok folyamatosan területeket veszítettek, nem csoda, hogy védekezni próbáltak, és hogy „a határvidéken állandó az ellenségeskedés” (22:39). Ez a határvidék persze a frankok országának belsejében volt, körülbelül úgy, ahogy a török hódoltság idején az oszmán–magyar határ. És ahogy mi sem törődtünk bele a területi veszteségekbe, ők sem tették ezt: ellentámadásokat indítottak. Összességében a magyarok a támadók, a hódítók, a frankok pedig a védekező fél, akik saját országukat akarják visszafoglalni.

A film szerint Kurszán meggyilkolása miatt tört ki a háború, amelynek a tétje a Kárpát-medence birtoklása volt (22:59). (A nyugati források egyébként úgy tudják, hogy Kurszán harcban esett el.) Nehezen érthető ez a logika: a vezér megölése kiválthatott volna egy magyar bosszúhadjáratot, de miként okozott bajor támadást? Egyébként is: mi történt Kurszán megölése (902 vagy 904) és a pozsonyi csata között? Ezt nem tudjuk meg, magam nem látom az összefüggést. Egy valamire azonban biztosan jó ez a rész, mégpedig a „németek” gonoszságának az ábrázolására: a magyarok kerülnek áldozati pózba, s jogosan küzdenek az agresszorokkal szemben.

A film elején elhangzó idézet (a magyarok kiirtassanak) a fentiek fényében – és az eredeti szöveghez képest is – jókora ferdítés. Gyermek Lajost nem apokaliptikus düh és pusztítási vágy vezette, nem az önmagáért való népirtás lebegett a szeme előtt célként, egyszerűen vissza akarta szerezni elveszett területeit, és a magyarokat ki akarta űzni Bajorországból. A tendenciózusan megcsonkított idézet ismét csak a békés magyarok áldozatiságának aláhúzására jó a filmben.

A csatarekonstrukcióhoz önmagában nincs mit hozzátenni: nagy vonalakban a 16. századi Aventinust követi. Nem tudjuk, hogy ő korabeli forrásokra támaszkodott-e, mindenesetre leírása reálisnak tűnik, és egyébként sem áll más a rendelkezésünkre. A részletekben lakozó kisördögökről (nehézlovas roham stb.) már írtunk, és írtak mások, ezekkel most nem foglalkozunk. Vannak azonban más problémák is, például az, hogy az események nehezen követhetők. Melyik parton volt az első, és melyiken a második csata? Az első egy dombvidéken zajlik a filmben, a túlpartról Liutpoldék is ilyet látnak. Pozsony környékén azonban nemigen találunk ilyet: a déli part laposabb (forrásaink szerint itt lehetett az összeütközés), az északi hegyesebb. Hasonlóképpen nem derül ki az sem egyértelműen, hogy a filmben ábrázolt utolsó összeütközés már sokszáz kilométerrel nyugatabbra, az Enns környékén zajlott le, az tehát nem része a pozsonyi csatának. (Itt megjelenik egy térkép, de egy ide nem illő hadmozdulatot mutatnak be rajta.)

Részlet A pozsonyi csata című filmből

Mindezeknél jóval kérdésesebb a csata egyik központi jelenete, Árpád halála. Egyetlen adatunk van arról, hogy Árpád 907-ben hunyt el, de arról semmit sem tudunk, hogy pontosan hol, mikor és milyen körülmények között. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy a pozsonyi csatában esett volna el. Az esemény megjelenítése egy ismeretterjesztő filmben, különösképpen annak drámai csúcspontján, mindenféle magyarázat nélkül teljesen indokolatlan és félrevezető.

Az ábrázoltak mellett tanulságos az is, ami nincsen a filmben: például a bolgár háborúk és az etelközi besenyő támadás, mint a honfoglalás kiváltó okai, vagy például az a tény, hogy maga a pozsonyi csata valójában nem is sokkal korábban még frank és morva kézben lévő területeken zajlott le. Azaz a történeti háttér felvázolása meglehetősen tendenciózus, szelektív, és a magyarok szempontjából erősen idealizált. A valós történelmi helyzetet egyszerűen nem ismerjük meg.

A szöveg

A narráció szövege szintén külön figyelmet érdemel. Ismeretterjesztő alkotások esetében a visszafogott, tényszerű, tárgyilagos fogalmazásmód a megszokott, a játékfilmes jeleneteket leszámítva – itt azonban ilyenek nincsenek. A narrátor többnyire e filmben is ebben a szerepben nyilvánul meg, bár időnként drámai, patetikus felhangokat üt meg. Maga a szöveg is tele van a műfajtól idegen elemekkel, érzelemdús felkiáltásokkal, indokolatlan jelzőkkel. Egy egyszerű példa: „bőrből csizmák, süvegek, nyergek készültek gyönyörű kivitelben” (8:23). Bizonyára így volt, de erről szinte semmit nem tudunk, minthogy alig maradtak ránk bőrből készült tárgyak. Vagy: „Most döntő rohamot kellett indítani, és el kellett söpörni az ellenfelet” (30:30); „Árpád az égi hadösvényre ugratta lovát” (37:21); „a bosszú beteljesítése és a magyarság megmaradása volt előrébb való, nem a gyász” (38:10); „Ekkor Árpád szarmata eredetű elitcsapatát vezetve rontott rá a német lándzsarengetegre. Selyempáncélos, nemezvértes élcsapat, magyar lovakon száguldó tümen követte őt. Attila Turul nemzetségének színjava. Árpád fiai, az előkelő családok tagjai” (35:03). Minderről semmit nem tudunk – de kétségtelenül nagyon patetikus. Az ellenség még eposzi jelzőt is kap: ők a „lomha léptűek” (40:47, 42:04). A magyarok persze „szilaj lovakon” vonulnak csatába. A nyelvhasználat – és a szöveg előadása – tehát nem az ismeretterjesztő filmekre jellemző, sokkal inkább irodalmi alkotást idéz.

Mindeközben arra sajnos nem marad idő, hogy számos valóban hasznos információ elhangozzék, például az, hogy a filmben megjelenítettekből mi az, amiről forrásaink vannak, mi biztos, mi az, amiről semmit sem tudunk. A narráció tehát nem tölti be eredendő szerepét.

Konklúzió

A film tehát erősen szelektált történeti képet tár elénk, meglehetősen szabadon kezelt képi világgal. Íve jól megragadható. Az egyébként békés honfoglalókat, akik a meghódítottak elégedettségére uralkodnak, a gaz frankok megtámadják. A bajor túlerő ellen a kisebb magyar sereg azonban heroikus küzdelemben győz, ám közben nagy veszteség éri, elesik a honfoglalást vezető fejedelem, Árpád. A Gyermek Lajosnak tulajdonított és tévesen idézett mondattól („A magyarok kiirtassanak”) így jutunk el a drámai feszültségen át („Győzelem vagy halál!”) az anyafölddel kötött, a magyar halottak révén megvalósuló vérszerződésig. A film megformálása ezt a mondanivalót támasztja alá minden ízében.

Ezért felejtődik el a magyarok hódító volta, ezért lesznek a hajdani országuk belső területén manőverező frankok támadókká, agresszorokká, ezért felejtődik el a háború teljes folyamata. De a történeti valóság más: nem „honvédő háború” – hanem egy hódítás, amelynek a pozsonyi csata a lezárása.

Ezért kell a patetikus nyelvezet, ezért kellenek a karikírozott megjelenítési formák. Hasonlítsuk össze Árpád alakját a frank sereg vezéréével, aki egy öreg, nyeszlett, szerencsétlen vénember (29:38)! (Mintha csak a Tenkes kapitánya labancait látnánk…)

Mindez így együtt valójában egy hőseposz, annak minden kellékével együtt. A mondanivaló (megvédjük az országunkat!) a lényeges, akár a történeti ismereteink rovására is. Mintha csak egy oszmán győzelmi jelentést olvasnánk, amelyben egy gyönyörűséges szóvirág kedvéért bármiféle valós tény feláldozható. Ez a film valójában művészeti alkotás annak fikciós értelmében, amely meghatározott üzenetet közvetít, az alkotók üzenetét – és nem a történészek tudását. Ez a honfoglalástörténet és ez a pozsonyi csata az alkotók víziója a múltról, és nem sok köze van ahhoz, amit valójában tudunk. Így aztán ismeretterjesztő alkotásnak semmiképpen sem tekinthetjük.


Nyitókép: részlet A pozsonyi csata c. filmből (forrás: MKI Youtube)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény