Túl a köntörfalon – ők felelősek a Természettudományi Trianonjáért

·2021.01.04

Éppen egy évvel ezelőtt adott vészjelzést lapunkban Podani János biológus a Magyar Természettudományi Múzeum Debrecenbe költöztetésének kormányzati tervével kapcsolatban. Az akadémikus azóta követi figyelemmel az ügyet, amelyet a múzeum Trianonjaként tart számon. Mostani írásában egyszerre adja az elmúlt időszak eseménykrónikáját és nevezi meg az aggasztó helyzet felelőseit. Publicisztika tény- és szakmai alapon.

2021 januárjában vagyunk, az ország közvéleményét – teljes joggal – a koronavírus terjedése és sok áldozata, a vakcina, a brüsszeli történések, a gazdasági helyzet és a felsőoktatás függetlenségének kérdése köti le – egyéb ügyeket kissé háttérbe szorítva. Utóbbiak közé tartozik a Magyar Természettudományi Múzeum (MTM) kálváriája, amelyet véleményem szerint mégsem lehet, nem szabad levenni a napirendről – bármi történik is itthon és a nagyvilágban. Ebben a cikkben elsősorban az utóbbi fél év fejleményeiről adok számot és köntörfalazás nélkül próbálom dokumentálni azt, hogy konkrétan kiket terhel a felelősség a jelen helyzet kialakulásáért. Mint látni fogjuk, a fejlemények nem látványosak – ám a helyzet aggasztó.

0 – Anonymus

Első pillantásra úgy tűnhet, a legnagyobb felelősség azt terheli, aki kitalálta, hogy az MTM-et Debrecenbe kell költöztetni. Ezzel ugyanis egy nagyon összetett eseménysorozatot indított el, amely teljes megvalósulás esetén felbecsülhetetlen károkat okoz. Őt azonban konkrétan nem ismerjük. Eddig még nem került nyilvánosságra az ötletgazda neve. Az is lehetséges, hogy nem egy konkrét személy vetette fel, hanem egy testületi-bizottsági brainstorming során vetődött fel először a javaslat, és senki sem emelhető ki a résztvevők közül. Ötletről lévén szó, a felelősség inkább csak eszmei és elméleti. Ötleteket adni, javaslatokat, elképzeléseket felvetni nem tilos, bármilyen képtelenségek is azok. A Balaton lecsapolása, vagy éppen a badacsonyi szigethegyek közötti területek vízzel történő elárasztása is felvetődött már ötletként – de szerencsére sohasem lett belőlük semmi. Az igazi felelősség a rossz ötletek átvevőit és megvalósítóit terheli.

1 – A kormány

Új ötletek nem mindig pattannak ki véletlenül – sokszor van mögöttük indíték, valamilyen érdek, adott cél megvalósításának igénye. Mivel ebben az esetben a (valószínűsíthető) indíték összeköthető a (biztosan) fő felelősökkel, a kettő egy füst alatt megvizsgálható. Amint az köztudott, az MTM tekintélyes része az egykori katonai akadémia, a Ludovika épületében van elhelyezve. Az is köztudott, hogy Orbán Viktor kormányfő egyik célja, hogy egyes középületeknek visszaadja „régi fényüket és funkciójukat” – kerül amibe kerül. Ez a Ludovika esetében nyilvánvalóan a katonai, általában a közszolgálati szakképzés odatelepítését jelenti. Az elmúlt évtizedben a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rendkívül gyorsan terjeszkedett; bekebelezte a Raoul Wallenbeg Szakiskolát, a telek Üllői úti oldalán üzletházakat bontottak le (amelyekért nem nagy kár) és egy színházat is (nagy kár). Az egyetem újonnan létesült épületei, sportcsarnokai és sportpályái az Orczy kert nagy részét elfoglalták. Már csak egy valami van útban: az MTM. Mennie kell. Mihamarabb. Erre egyértelműen utal a 2020. IX. 23-án kelt határozat, amely szerint a kormány „egyetért az Egyetem infrastruktúrájának további fejlesztésével, a szükséges rekonstrukciós munkálatok elvégzésével, valamint kulturális tér és további irodai kapacitás funkcióváltással történő kialakításával a Ludovika Campuson.” A kormány elsődleges felelőssége abban van, hogy ezt nem megfontoltan, a szakmai érvek figyelembe vételével, minél kisebb ráfordítással és minél kevesebb veszteséggel, azaz a kerületen, vagy legalábbis a fővároson belül akarja megvalósítani. Döntöttek: költözzön inkább az egész MTM Debrecenbe – s innen már nem ötletről, hanem tervezetről beszélhetünk.

Annak tudatában, hogy a kormány ezt a tervet tényleg komolyan gondolja, szakmai szervezetek (külföldiek is), a múzeum barátai és átlagemberek ezrei fejezték ki értetlenségüket. A Magyar Tudományos Akadémia illetékes bizottságai, majd a teljes elnökség is tiltakozott, látható eredmény nélkül. Időközben kiderült, hogy a tudomány és kultúra debreceni képviselői sem feltétlenül értenek egyet az elképzeléssel, sokan kiálltak közülük is amellett, hogy az MTM maradjon Budapesten, és létesüljön egy kiállítási részleg Debrecenben is – így szolgálva a természettudományos ismeretterjesztést és a biodiverzitás-kutatásokat. Orbán Viktor sohasem reagált nyilvánosan az ellenvetésekre, Kásler Miklós illetékes miniszter (nota bene, az MTM felügyelő hatósága az EMMI) is mindvégig csendben volt – mintha semmi köze sem lenne az egészhez. Palkovics László innovációs miniszter viszont a nyáron megerősítette egy TV-interjúban a költöztetés tényét. Itt hangzik el az az arrogancia világcsúcsára számot tartó megjegyzés, miszerint: „Az, hogy sérülhetnek az ott található tárgyak? Ne sérüljenek, erre vannak technológiák, hogy hozzuk le.”

A Ludovika egykori lovardáját és mellette az új összekötő szárnyat kifejezetten a múzeumnak építették 2010 előtt (fotó: Wikimedia Commons)

A tiltakozás nem maradt abba, szeptember 1-én jelent meg egy nyílt levél, egyenesen a kormányfőnek és a kormány tagjainak címezve, amely megismételte a legfontosabb szakmai érveket, és a kormányt a döntés felülvizsgálatára kérte. A levelet jobb- és baloldali beállítottságúak, konzervatív és liberális világnézetűek, debreceniek és nem debreceniek, tanáremberek, nemzetközileg elismert fizikus, geológus, kémikus és biológus kutatók, a kormány által kitüntetettek, múzeumi és füvészkerti szakemberek is aláírták – s ajánlott levélben is elküldték. A levélre semmiféle válasz nem érkezett. Jól olvassák: semmiféle. Vagyis, a néppel állandó konzultációkat folytató kormány rá se hederít a nemzeti kincsért aggódók véleményére. Nem tudjuk, hogy a miniszterelnök és illetékes miniszterei meg tudják-e különböztetni a héricset a boglárkától, a csigát a kagylótól, és azt sem, hogy felszúrtak-e valaha is egy lepkét rovartűre. Arról sincs információnk, hogy tudják-e mennyire érzékeny egy kipreparált szitakötő vagy száz éve lepréselt növény a mozgatásra, rázkódásra. Nem feltétlenül tudják. De nem is kell tudniuk – ugyanakkor a 21. század Magyarországán elvárhatjuk a kormánytól, hogy ha olyasmiben dönt, amihez nem ért, akkor kikéri és elfogadja a szakmai közösség véleményét. Ez nem történt meg – azaz személy szerint Orbán Viktor, Kásler Miklós és Palkovics László az elsőrendű felelősök ebben a kérdésben.

Ami pedig a múltba révedést és a történelmi múlt iránti tiszteletet illeti, nem árt ismételten megjegyezni, hogy Széchényi Ferenc gróf alapítólevele szerint a Nemzeti Múzeumnak (az MTM tényleges elődjének) mindig az ország fővárosában van a helye. Az sem mellékes szempont, hogy a Ludovika épülete, amely a Habsburgok ellenállásának köszönhetően sokáig üresen állt, az 1838-as nagy pesti árvíz idején éppen a Nemzeti Múzeum anyagának nyújtott jó ideig ideiglenes otthont – előbb, mintsem a katonai képzés egyáltalán megindulhatott volna.

2 – A debreceni városvezetés

Debrecen városának vezetése, élén Papp László polgármesterrel, a kezdetek óta lelkesen fogadja az MTM odaköltöztetésének tervezetét. A város fellendülésének egyik zálogát, a fejlesztés „zászlóshajóját” (!) látják benne, azt remélve, hogy egy látványos kiállítás az idegenforgalom szempontjából is kedvező lesz számukra. A múzeum 99%-át kitevő gyűjteménnyel, azaz kiállításokon nem szereplő anyaggal szinte nem is törődnek, és nem szolidárisak azon szakemberekkel sem, akik nem akarnak vagy nem tudnak a városba költözni (vagyis szinte senkivel sem). Még kevésbé szolidárisak az ország Dunától nyugatra eső felével, ahonnan sokkal nehezebbé válik a múzeum megközelítése. Pedig csak abba kellene belegondolniuk, mi lenne, ha a debreceni diákoknak mondjuk Szombathelyre kellene utazniuk egynapos, múzemlátogatással egybekötött tanulmányi kirándulásra. A polgármester minden nyilatkozatából kiviláglik, hogy a múzeum átvételével Budapestnek is „be lehet tartani” – miután „minden” a fővárosban koncentrálódik, miért is ne lehetne a múzeum Debrecenben?

Ki kell mondjuk, egyfajta Budapest–vidék ellentétre játszik, vidékieket lekicsinylő mentalitásról beszél, teljesen hamisan és indokolatlanul.

Ennek legszélsőségesebb megnyilvánulása a Debreceni Egyetem professzori klubjában elhangzott nyilatkozata (a 37. perctől kezdődően), amelyben egyenesen Trianonig vezeti vissza az ügyet. Miután a békediktátum következtében Magyarország elvesztette nagy regionális központjait (pl. Kassa, Kolozsvár, Pozsony), Budapest az ország vízfejévé vált, tehát új regionális központok kialakítására van szükség, és szerinte az MTM odatelepítése erre kiváló lehetőséget ad. Az ember elképedve hallgatja ezt a kacifántos érvelést. Tényleg komolyan gondolja a polgármester, hogy Trianon „korrekciója” mindenképpen egy másik Trianonnal, a múzeuméval, annak tönkretételével valósítható meg? Emellett pedig jól láthatóan minden felelősséget elhárít magától, mert sohasem mulasztja el hozzátenni, hogy nem a debreceni vezetés dönt, hanem a kormány. Nem úgy néz ki, hogy nagyon rájuk kell erőltetni az MTM-et; vinnék ők, örömmel.

3 – A Debreceni Egyetem

Első látásra nem nyilvánvaló, hogyan is jön be az egyetem a képbe. Pedig egyértelmű: ha az MTM budapesti kutatói állományának elvesztéséről van szó, akkor rögtön elhangzik az ellenérv, miszerint a Debreceni Egyetem képes a megfelelő szakemberek kiképzésére-pótlására. Az egyetem rektora, Szilvássy Zoltán, teljesen magáévá tette ezt az elképzelést, és utasította a tanszékeket, hogy a jövőt ennek megfelelően tervezzék. Ez év őszén alkalmazott muzeológia néven elindítottak egy szakirányú továbbképzést, két félévben, önköltséges alapon, diplomával már rendelkezők számára. Elképzelhetetlennek látszik azonban, hogy a természettudományi szakemberigényt ilymódon ki lehetne elégíteni. Az egyetemi felvételi valamint a skanzen honlapja szerint a képzési terület bölcsészettudomány, a képzés helye pedig egy kihelyezett tanszék a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban (azaz Budapest vonzáskörzetében). Kételkedésem csak fokozódik, ha a konkrét célokat is elolvassuk: „A szak olyan szakembereket kíván képezni, akik képesek a muzeológia, a gyűjteményezés, a kiállítások, kurátori munka, múzeumi ismeretátadás területén komplex – többek között történeti, társadalmi, kulturális és filozófiai – összefüggések feltárására és elemzésére…”.

Az viszont igaz, hogy vannak olyan természettudós tanszékek az egyetemen, ahol magas színvonalú az oktatás és kutatás, és ahonnan kikerülhet néhány jó szakember a közeljövőben. Az azonban teljességgel lehetetlen, hogy az összes gyűjteményi részleg élére (amiből pedig jó néhány van, például: bogárgyűjtemény, ásványgyűjtemény, madárgyűjtemény, mohagyűjtemény, stb. stb) megfelelő tudással rendelkező, kutatni és publikálni képes és a várhatóan alacsony fizetések ellenére is lelkes kurátorokat neveljenek vagy találjanak. De ezt már sokan, sokféleképpen elmondták korábban is – ám az egyetem vezetése nem veszi figyelembe saját professzorainak óvatosan megfogalmazott aggályait sem. Fennáll a veszély tehát, hogy költöztetés esetén az anyag jó része avatatlan kezekbe kerül.

Kardfogú tigris rekonstrukciója a múzeumban (fotó: Wikimedia Commons)

Ezen a ponton elkerülhetetlen némi reakció Varga Zoltán professzornak a Debreciner internetes újságban megjelent interjújára. Csak arra, nem említve most a szűkebb szakmai körökben elhangzottakat. Varga professzor természetesen meg tudja különböztetni a héricset a boglárkától, a csigát a kagylótól, és bizony igen nagyszámú rovart vitt már fel tűre életében. Debrecenben megcáfolhatatlan tekintélynek számít és adnak a véleményére – feltehetően múzeumügyben is. Az interjúban „ellentmondásosnak” látja a helyzetet – én viszont az interjúban szereplő válaszaiban találok feltűnő ellentmondásokat. Varga jól látja, hogy a budapesti anyag nincs könnyű helyzetben, de számomra értelmezhetetlen módon az Embertani Tárat el tudja képzelni a „Magyarságkutató Intézet” részeként. (Az idézőjel nem sajtóhiba. Kutatóintézeten olyan intézményt értünk, ahol tudományos igényű vizsgálatok folynak tudományos vagy gyakorlati problémák megválaszolására, a kutatógárda megfelelően képzett, tudományos fokozattal rendelkező emberekből áll, eredményeiket tudományos közleményekben vagy szabadalmak formájában teszik közzé. Propagandacéllal létrehozott intézmények nem felelnek meg ezeknek a kritériumoknak, bármennyi pénzt öntenek is beléjük.)

Ez a tár tehát maradhatna a fővárosban, intézményileg is elszakítva az MTM-től? Olyan helyen, ahova biztosan nem való? A probléma gyökerét Varga abban látja, hogy „jelenleg Budapesten senki nem ajánlott fel olyan megoldást, amely lehetővé tenné ezeknek a hosszútávú, biztonságos elhelyezését, ezért szerintem lehetőségként figyelembe kell venni azt, amit Debrecen városa felajánlott.” Nos, éppenséggel a főpolgármester ajánlotta fel az év elején, hogy a múzeum érdekében a főváros minden kompromisszumra kész, amúgy pedig elmúlt évtizedben jó néhány konkrét helyszín is felmerült, de a kormány minden javaslatot félresöpört. Karácsony véleményét Papp „Debrecen és a vidéki Magyarország” nevében utasította el egy közleményben. Érdekes lenne megtudni, vajon például Szombathely, Zalaegerszeg és Pécs városa, tanárai és diákjai felhatalmazták(nák)-e Pappot erre a nyilatkozatra, s azt is, hogy mennyire lelkesen fogadják ők is a költöztetés tervét! Azt sajnos tudjuk, hogy Székesfehérvár polgármestere (ugyanabból a pártból) viszont gyorsan helyeselt. Ez is jól mutatja, hogy nem Budapest keverte a politikát ebbe az ügybe, hanem a politika Budapestet.

De térjünk vissza Varga Zoltán interjújához! Amikor az újságíró megkérdezi, hogy mit is ajánlott fel Debrecen városa, akkor kénytelen bevallani, hogy tulajdonképpen semmit – legfeljebb egy focipályát. Az megoldás? Valóban? Kihasználatlan-beépítetlen terület Budapesten is bőven lenne, akár a múzeumnak helyt adó kerületben is. Egyáltalán nem mindegy, hogy a gyűjteményt 1 vagy 200 kilométerre költöztetjük, és ezt ő is nagyon jól tudja, mondván: „Nemzeti értékekről van szó. Teljesen megértem azokat, akik féltik ezeket az értékeket, hiszen nagyon nehéz logisztikai feladat ezeknek a mozgatása.” Sajnálattal kell megállapítanom, hogy a város vezetőségével folytatott 2019 februári megbeszélésünket Varga úgy állítja be, mintha azért kértük volna a találkozót, hogy a helyszínről egyeztessünk. Nem azért! A költöztetés ellen szóltunk, legalábbis jómagam – ma már tudjuk, milyen sikerrel.

4 – A Nemzeti Közszolgálati Egyetem

Ha a költöztetés bármilyen formában megvalósul, a kedvezményezett mindenképpen a Nemzeti Közszolgálati Egyetem lesz. Egy olyan intézmény, amelyre egyébként a felsőoktatási törvény nem vonatkozik – nekik külön törvényük van. Ahogy fentebb már szóba is került, az utóbbi években kivételesen sok fejlesztés történt a campuson. Szívesen megkérdezném a rektort, Koltay Andrást, hogy a Ludovikára tényleg igényt tartanak-e? Alkalmas-e egyáltalán ez a hatalmas, kaszárnyaszerű épülettömb 21. századi színvonalú egyetemi képzésre? Tényleg szükség van-e oktatási és hivatali célú intézményben az egyméteres falvastagságra, a hatméteres vagy annál is nagyobb belmagasságra, a rendkívül erős födémekre, a terjengős folyosókra? Miután én is évekig dolgoztam az épületben, amikor az ELTE egyes tanszékei kényszerhelyzetben oda kerültek, válaszolni is tudok a korántsem költői kérdésre: szerintem egyáltalán nem alkalmas, még a kétségkívül tetszetős felújítás után sem. A tanárok és a hallgatók valósággal elvesznek a gigantikus belső térben, ami mellesleg nélkülözi azokat a hangulati elemeket is, amelyek egy egyetemen ma már elengedhetetlenek.

Ugyanakkor a Ludovika nagyon is megfelelne az MTM további részlegeinek a befogadására, ahogy azt eredetileg is tervezték a 90-es évek elején.

Belső méreteinek és masszív szerkezetének köszönhetően biztonságosan elférne benne a Növénytárnak a Könyves Kálmán körúton mostoha körülmények között, „albérletben” elhelyezett óriási anyaga, és az Állattár Baross utcában rekedt terjedelmes gyűjteménye is. Így nem veszne kárba az a rengeteg pénz sem, amit az udvar alatti, több emeletes, speciálisan múzeumi célokra létesített mélyraktárra, a Lovarda kiállítóteremmé való átalakítására, magára a kiállításra és a két épületet összekötő, részben szintén föld alatti épületegységekre már elköltöttek 2010 előtt. A felszabaduló helyek más célokra lennének felhasználhatók, a rendelkezésre álló pénzből pedig a Ludovika épületében most elhelyezett oktatási részlegek, irodák és a könyvtár egy minden igényt kielégítő, vadonatúj és korszerű épületet is kaphatnának valahol a campus területén. Felelős egyetemi vezetésnek – és hasonlóan felelős kormánynak is – ezt a kompromisszumos, de logikus, mindenkinek előnyös megoldást kellene minden erővel támogatnia.

5 – Az MTM vezetése

Vajon mit szól az egészhez a múzeum főigazgatója? Nem nagyon tiltakozik. 2019 nyarán hirdették ki a főigazgatói posztra meghirdetett pályázat eredményét, s a két jelölt közül nagy (vagy nem is olyan nagy?) meglepetésre nem a korábbi főigazgató, hanem Bernert Zsolt antropológus, kurultájos aktivista és csontkovács nyerte el a megbízást. A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy a korábbi főigazgatók, tárvezetők és sokszor még a gyűjteményi kurátorok is akadémikusok, tudományok doktorai vagy kandidátusai voltak, neki viszont PhD fokozata sincs – az általa frissen kinevezett főigazgató-helyetteshez hasonlóan. Ez érthető módon munkahelyi feszültséget eredményez, hiszen a múzeum feladata minimum egyharmad részben a tudományos kutatás, és a gyűjteménykezelők jó részének van PhD fokozata.

Miután pályázatának számos részlete nyilvánosságra került, nem maradt sok kétely a tekintetben, hogy mi következik. Magam hallottam tőle egy értekezleten még beiktatása előtt, hogy egyetértene a múzeum feldarabolásával és az egyes részek különféle kastélyépületekbe történő szétköltöztetésével. Varga professzor megjegyzésével erősen összhangban a főigazgató tulajdonképpen az Embertani Tárnak a „Magyarságkutató Intézet”-hez való csatolását forszírozza. Lehet, hogy ily módon a gyűjtemény nem költözne Debrecenbe, de ez a lépés felmérhetetlen károkat okozna az egyre jobban magára találó hazai tudományos antropológiának. Az MKI-ba olvasztás ötlete egyébként körülbelül akkora marhaság, mint az, hogy a budapesti állatkertben horribilis összegekből épülő biodómot és a hozzá csatlakozó kifutókat Pannon Parkra szándékoznak keresztelni, azzal a nyakatekert és félrevezető indoklással, hogy a ma élő egzotikus állatok és növények ottani bemutatása majd a Pannónia területén évmilliókkal ezelőtt élt közösséget fogja illusztrálni. Ne csodálkozzunk majd, ha a naiv látogató azzal a tévhittel megy büszkén haza, hogy éppen olyan elefántok éltek a miocén „Pannóniájában”, mint a mai Afrikában.

Vajon van még olyan főigazgató Magyarországon, aki abban érdekelt hogy az általa vezetett intézményt feldarabolják?

Ha van is, azt nem főigazgatónak, hanem végrehajtónak hívják. Annak pedig, aki fel akarja mérni, mi vár egy tudományos gyűjteményre az intézet berkein belül, melegen ajánlom azt a zsibbasztóan hamis sci-fi-mesét (pontosabban: legfeljebb 5 percet belőle), amit a „Pozsonyi csata” című „ismeretterjesztő filmben” ebben az intézetben összehoztak.

Teljesen egyértelmű, hogy az eltelt 16 hónapban a főigazgató beváltotta a hozzá fűzött reménytelenségeket: alaposan megnehezítette a tudományos kutatást és a pályázatokat, valamint megtiltotta a munkatársaknak, hogy a múzeumi ügyekről bárkinek is nyilatkozzanak, bármilyen információt kiadjanak. Más szóval: a gyűjteményért felelős, ahhoz legjobban értő szakemberek, azok, akik fél életük munkáját abba ölték bele, most szépen csendben viseljék el életművük tönkretételét és megélhetésük elvesztését. Ahogy az elején említettem, a romlási folyamatok már elkezdődtek: a főigazgató regnálása alatt 55 munkatársa hagyta ott az intézményt – bár ebbe alaposan besegített a közalkalmazotti jogállástól való megfosztásuk is (felelős: 1. pont).

Zárszó

Ha a költöztetési terv megvalósul, akkor a – fent említett, bár nem egyformán – felelős személyeknek el kell számolniuk lelkiismeretükkel. Ha van nekik olyan. A nemzeti kincsben és a hazai tudományos életben okozott, anyagi értékekben és eszmei értelemben is kifejezhető kár első jelei 2020-ban nyilvánvalóvá váltak. Már most súlyosak a sebek, az MTM Trianonja sok kiváló munkatárs eltávozásával elkezdődött, holott Debrecenben még csak „tanulmányozzák”, merrefelé ejtsék meg az első kapavágást. Felmerülhet majd a „hűtlen kezelés” gyanúja is – de ennek kivizsgálása és bármilyen döntés meghozatala már nem a biológus feladata.

Még nem veszett el minden: a megnevezetteknek bőven van ideje és lehetősége arra, hogy javítsanak ezen az áldatlan helyzeten. Reménykedve várom cselekvő reagálásukat, hogy kedvező megoldás szülessen mind Debrecen, mind Budapest – és közvetve az egész ország számára.

FRISSÍTÉS január 11-én: a cikkben említett Varga Zoltán reagált a leírtakra. A professzor megjegyzéseit megszólítottsága okán alább közöljük.

Podani professzor azt állítja, hogy Varga… „az Embertani Tárat el tudja képzelni a Magyarságkutató Intézet részeként”. Nem ezt állítottam, csupán azt, hogy „értelmes megoldásnak látnám, ha valamilyen módon fuzionálna a Magyarságkutató Intézettel, de nem hallottam még, hogy ez hivatalosan felmerült volna.” Ezt arra alapoztam, hogy a Magyar Természettudományi Múzeum egyik közelmúltbeli jelentős kiállítása éppen a nevezett kutatóintézettel együttműködésben készült el. Ezért az egyelőre pusztán ötletszintű elgondolásomat továbbra sem tartom ördögtől valónak, illetve Podani professzornak azzal az állításával, mely szerint a Magyarságkutató Intézet „propagandacéllal létrehozott intézmény”, nem értek egyet.

Egy további helyen Podani professzor azt állítja, hogy „Sajnálattal kell megállapítanom, hogy a város vezetőségével folytatott 2019 februári megbeszélésünket Varga úgy állítja be, mintha azért kértük volna a találkozót, hogy a helyszínről egyeztessünk.” A fenti interjúban ilyen „kérésről” szó sincs, a bekezdés pontosan így hangzik: „Volt egy megbeszélés, amelyen hatan vettünk részt: a polgármester, az egyik alpolgármester, a kabinetfőnök, az MTA Biológiai Osztály elnöke, a Biológiai Osztály volt alelnöke és a diverzitásbiológiai szakmai bizottság elnöke, vagyis jómagam. Itt került szóba komoly formában a Nagyerdei Kultúrpark melletti volt Loki pálya hatalmas területe. Sajnos, tudomásom szerint eddig még tervpályázatot sem írtak ki a terület hasznosítására.” Ezt neveztem „elvarratlan szál”-nak, ami az interjú figyelemkeltőnek szánt címébe is belekerült.


Nyitókép: Bálnacsontváz a múzeum előcsarnokában

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Kult