„Három nap múlva már lógott is a pali” – úttörő kötet a diktatúra állambiztonságáról

·2020.12.28

Eddig még nem készült átfogó életrajzi kötet a diktatúra politikai rendőrségét vezetőkről, most azonban Krahulcsán Zsolt történész Pártállambiztonság. Arcképek Kádár titkosszolgálatából című kötetében megírta tizennégy felsővezető életútját. A magyar sajtóban először a Válasz Online olvashatta a könyvet, amely páratlan betekintést enged az árnyékok birodalmába. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága kiadásában megjelent kötet nemcsak hatalmi játszmákról, megtorlásról, titkosszolgálati műveletekről, hanem a belügyi elit soraiban általános alkoholizmusról és sértettségről is szól. Tényleg haragudtak az állambiztonságiak Kádárra? Miért lett az egyik teljhatalmú tisztből vízvezeték-szerelő? Mennyiben manipulálhatták a titkosszolgálatok a rendszerváltást? Nagyinterjú.

Új könyve állambiztonsági felsővezetők életrajzait tartalmazza. Munkahelyén, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) megunták a hierarchia alján elhelyezkedő ügynökök vadászatát?

– A korábbi időszakban a közvélemény valóban leginkább az ügynökök iránt érdeklődött, de a történészszakma a diktatúra állambiztonságának más vetületeit is kutatta. Legfeljebb ezeknek kisebb volt a visszhangja, hiszen a szervezettörténet soha nem annyira izgalmas, mint a besúgók azonosítása. Kétségtelen, bennem és kollégáimban volt egyfajta távolságtartás a leplezésekkel kapcsolatban, de azért az ügynöktörténeteket is vizsgáltuk. Igaz, kevésbé a személyeket, mint inkább a struktúrákat. Utóbbiak segítik igazán a diktatúra működésének megértését.  

Lehet, hogy már nem sokáig üldögélhetnek a történész urak a dossziékon: az ellenzéki pártok közös programnyilatkozatban ígérik, hogy hatalomra kerülésük esetén nyilvánosságra hozzák majd az ügynökaktákat!

– Először is fontos, tisztázandó kérdés, hogy mit is értünk az akták nyilvánosságán. Ez nyilvánvalóan nem az ÁBTL-ben lévő anyagokról szól, hiszen ezek megismerhetők, kutathatók. Inkább arról a feltételezésről szól, hogy a nemzetbiztonsági utódszerveknél lehetnek még releváns iratok. Utóbbiak átadása folyamatos, mert a titkosszolgálatokat erre törvény kötelezi, ráadásul az utóbbi években több magánhagyaték is került a birtokunkba. Ennél többet egy történész nem mondhat erről a kérdésről. Feltételezésekkel élhet ugyan, de ezekre komoly, írásbeli bizonyítékkal nem rendelkezünk.

Jómagam nagyon csodálkoznék, ha a titkosszolgálatoknál a mostani tudásunkat alapvetően megkérdőjelező információkat, adatokat találnánk.

Így vagy úgy, de mindegyik „hőse” részese volt az 1956. december közepétől-végétől magasabb fokozatba kapcsolt megtorlásnak. Milyen egyéb szempontok alapján válogatta a szereplőket?

– Célom volt, hogy a személyeken keresztül lefedjem az állambiztonság fontosabb szakterületeit, azaz a kémelhárítást, a hírszerzést, a belső reakció elleni elhárítást, de megírtam például Tömpe István történetét is, aki nem szolgált az állambiztonságban, ám miniszterhelyettesként kulcsszerepe volt az 1956 utáni megtorlásokban. Noha a tizennégy életrajz messze nem fedi le a Kádár-rendszer teljes állambiztonsági vezetését, azért így is átfogó képet kaphatunk a diktatúra belügyi elitjéről.

„Nagyon csodálkoznék, ha a titkosszolgálatoknál a mostani tudásunkat alapvetően megkérdőjelező információkat találnánk.” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Előszavában arról ír, hogy a formális szabályozás ellenére a gyakorlatban a valódi irányítás gyakran telefonos és szóbeli utasításokkal, személyes kapcsolatokon keresztül történt. Pusztán az írott dokumentumokra támaszkodva mégis hogyan kaphatunk teljes képet a korabeli állambiztonsági vezetőkről?  

– A lényegi vonásokat azért megragadhatjuk. Kétségkívül mindig fel kell tenni a kérdést a forrásokat olvasva, hogy valóban így történt-e. A korabeli dokumentumokat, például az állambiztonságiak által írt életrajzokat mindig óvatosan kell használni. Megkérdezték például, mit csinált az illető az 1956-os „ellenforradalom” idején. Erre gyanúsan sablonos válaszok születnek: mindenki bátran viselkedett a szolgálati helyén, amint lehetett, csatlakozott a szovjet elvtársakhoz november 4-e után, és együtt nekiláttak a rendcsinálásnak. Ha valakit le is tartóztatták az „ellenforradalmárok”, „természetesen” nem vallott. Szóval kritikusnak kell lennünk a ránk maradt dokumentumokkal, de a forrásokat figyelmesen olvasva azért sok minden kiderül.

Nemcsak az 1956-os önbevallások sematikusak, az életutak is. Könyve végeztével magunk is össze tudtuk volna állítani egy fiktív állambiztonsági vezető karrierjét. Szegényparaszti vagy segédmunkási évek, általános iskolai, legfeljebb középiskolai végzettség, felvétel az ÁVH-hoz, a forradalmat követő megtorlás után langyos kádári évek, különféle belügyi- és párttanfolyamok. Portréiban rendszeresen olvasunk szintén belügyes családtagokról és az általános alkoholizmusról is. Ennyire egynemű volt ez az állambiztonsági elit?

– Valóban elég homogénnek tűnik a csapat, 1956-ig lényegében mindenki együtt lép. Kádár érkezésével van egy nagyobb mozgás az állambiztonság és a párt, illetve a gazdasági és kulturális élet között: ki- és bekerülnek emberek. Műveltségben, képzettségben nagyon elmaradott volt ez az állambiztonsági társaság, nem voltak köztük igazi karakterek – ahogy például a kultúra irányításában Aczél György, a gazdaságirányításban Nyers Rezső vagy a maga módján Biszku Béla.

A kontraszelekció miatt 1956 után az állambiztonság önálló politikai tényezőként soha sem tudott fellépni.

Meglep, mert például az NDK-ban, Romániában, Csehszlovákiában a titkosszolgálatok a rendszer befolyásos magjához tartoztak. A Szovjetunióban a KGB elnöke, Jurij Andropov még az ország első embere is lett 1982-ben.

– Kádár János 1956 novemberétől figyelt arra, hogy az állambiztonság ne váljon önálló erővé. Már csak az ÁVH-val kapcsolatos személyes tapasztalatai miatt is voltak benne ellenérzések. Az 1962-es titkosszolgálati elbocsátások és átszervezés – a Moldova György által megírt „elbocsátott légió” – is ezt az idegenkedést jelzi. Kádár megszabadult azoktól, akik elvégezték a piszkos munkát, s akik a „munkáshatalom megmentésében” szerzett érdemeikre hivatkozva részt kérhettek volna a hatalomból. Így is erősítette saját pozícióját.

A könyv borítója

Könyvéből azért kitűnik, hogy a rendszer propagandája által sugallt kép, miszerint a jóságos Kádár elvtárs leszámolt a rákosista maradványokkal, hamis. Lényegében az összes állambiztonságis felsővezető az ÁVH-ban kezdte pályáját: például a nyolcvanas évek végén az egész III-as Főcsoportfőnökséget irányító Harangozó Szilveszter a véreskezű Péter Gábor ÁVH-vezér titkárságán dolgozott, amit nem neveznénk az emberarcú szocializmus keltetőjének.

– Kádár rutinos sakkozóként kettős játékot játszott: egyrészt támaszkodott az 1956 előtti államvédelmi személyi állományra, másrészt politikai súlyukat tudatosan csökkentette. Ez olyan apróságokban is megnyilvánult, hogy 1956 után a politikai rendőrség tagjai – szemben az ávós időszakkal – nem hordtak egyenruhát. A Rákosi-diktatúra idején mindenki tudta, hogy az állambiztonság székhelye az Andrássy út 60., illetve a Duna-parti Fehér Ház, aztán ez is változott.

Kádárnak van is egy szövege arról, hogy el kell bújtatni a politikai rendőrséget.

Ez is a rendszer logikájának része volt: 1956 előtt a büszkén hordott egyenruha, a Budapest-szerte közismert Andrássy úti kínzóközpont hozzájárult a terror légkörének fenntartásához, a forradalmat követően viszont jóval kifinomultabbá vált a megfélemlítés. Az átlagember számára úgy tűnhetett, megszűnt az állambiztonság.

Nagyon érdekes az a két részlet, amit Szalma Józseftől, a többek között a Nagy Imrék elleni eljárásért felelős tiszttől idéz. Egy, az 1956-os megtorlások során keletkezett jelentésben Szalma azt írta: „Azt mondta a Miniszter elvtárs, hogy politikai okokból be kell fejezni ezt és ezt a kémügyet. Három és fél nap alatt befejeztük az ügyet, 3 nap múlva már lógott is a pali.” Másrészt 2001-ben, amikor tanúként hallgatták ki a Nagy Imre-per ügyében, elismerte a koncepciókat: „nekünk nem volt annyi anyagunk, ami alapján büntetőeljárást lehetett volna kezdeményezni”. Mivel magyarázták maguknak ezek az emberek, hogy amit tesznek, az helyes?

– Szalma életútja jól bemutatja azt a kiábrándultságot és lecsúszást, ami sok állambiztonságisnál bekövetkezett. Ő például vízvezeték-szerelőként fejezte be karrierjét, miután a még belügyes körökben is kirívó alkoholizmusa miatt elbocsátottak. A kontraszelekció idővel gondot okozott: 1956 telén, 1957 elején az volt az elvárás a megmaradt vagy frissen felvett állambiztonságiaktól, hogy kérdés nélkül üssenek. Komoly bosszúvágy dolgozott bennük. El tudjuk képzelni, milyen embertípus vállal ilyesmit. A később keletkezett iratokból az köszön vissza, hogy állandóan győzködniük kellett magukat a párt politikájának helyességéről. Az alapvetően erőszakra szocializált társaság nagyon nehezen fogadta el, hogy már nem olyan teljhatalmú, mint korábban, és finomabb módszereket kell alkalmaznia. A politika már nem azt várta tőlük, hogy mindenkit börtönbe zárjanak vagy, hogy „lógjon a pali” – inkább a megelőzés, a bomlasztás, az előzetes jelzés lett a feladatuk. Emiatt a belügyesek puhának tartották a politikai vezetést.

A hatvanas évek elejétől aztán az iratokból rendszeresen visszaköszön a kiábrándultság és a megnemértettség.

„1956-ban harcoltunk a proletárhatalomért, most meg nem üthetjük a piszkos ellenforradalmárokat” – körülbelül ez a hangulat. A hetvenes-nyolcvanas évekre kikopott a régi ávós generáció, az újabbakon meg már végképp nem érezni a nagy ideológiai elszántságot. Ebből a társaságból kimagaslott Tömpe András, aki a spanyol polgárháborúban is harcolt, a negyvenes-ötvenes években Dél-Amerikában a szovjet hírszerzés tisztjeként működött, majd 1959-től a magyar állambiztonságban dolgozott. Őszintén hitt a kommunizmusban, öngyilkos is lett 1971-ben.

„El tudjuk képzelni, milyen embertípus vállal ilyesmit.” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Rajnai Sándor tűnik még enigmatikus személyiségnek: sokáig a hírszerzés vezetője volt, 1978 és 1982 között bukaresti, majd moszkvai nagykövetként szolgált. Nagy titkok tudója lehetett, a rendszerváltás után Amerikába emigrált, majd Izraelben halt meg.

– Rajnai valóban különleges eset: 1957-ben ő vezette azt az úgynevezett K-részleget, ahol a Nagy Imre és társai elleni per előtt a vizsgálatot lefolytatták. Az új kádári hatalom számára legfontosabb kérdés „megoldását” bízták rá. Árulkodó félmondatot találtam róla az egyik dokumentumban, amely szerint Bukarestben is „segíti az állambiztonság működését”. A kiszólás jelzi, a kádári Magyarország nagykövetségein a diplomáciai tevékenységgel azonos mértékű, ha nem nagyobb volt a titkosszolgálati munka.

Rajnai sorsa más szempontból is jelképes. A kommunizmus bukása után elmaradt a számonkérés, és ő is megtehette azt, mint az összes többi állambiztonsági vezető.

Kellemes nyugdíjaséveket élhetett anélkül, hogy kényelmetlen kérdésekkel vagy netalán eljárással kellett volna szembenéznie.

A Rajnai bukaresti működéséről szóló megjegyzés azért furcsa, mert a szakirodalom szerint miközben Románia már a hatvanas évektől kémkedett a baráti Magyarország ellen, Budapest nem csinált semmi hasonlót egészen a nyolcvanas évek végéig.

– A kádári Magyarország titkosszolgálatai idővel dolgoztak Jugoszláviára és Romániára, miközben utóbbival több kérdésben együtt is működtek. Azonban nem tudunk arról, hogy a nyolcvanas évek legvégéig a magyar hírszerzés indított volna önálló akciókat Romániában, akár Erdély területén. Addig a magyar állambiztonság a politikai vezetést tájékoztató szerepet töltött be, például próbálta ellenőrizni a Romániából érkező menekülthullámot. Tudom, hogy unalmas a történészek állandó magyarázkodása, de ide is kell egy megjegyzést tennem. Kutatóként ugyan nem tudok a magyar állambiztonság romániai kémtevékenységéről, de az nem azt jelenti, hogy ilyesmi nem létezett. A forrásvédelem rendszertől, kortól, ideológiától függetlenül minden titkosszolgálat legfontosabb feladata. Ha mondjuk a nyolcvanas években erdélyi magyarokat szerveztek be, biztos, hogy erről még jó ideig nem tudhatunk. Román állampolgárként ugyanis ők az ottani törvények szerint hazaárulást követtek el a magyar titkosszolgálattal való együttműködéssel. A forrásvédelmet annyira komolyan veszik, hogy pár éve még én sem kutathattam a saját levéltáramban bizonyos két világháború közötti anyagokat – pusztán azért, mert azok csehszlovákiai és romániai magyarok a Horthy-korszak hírszerzésével való együttműködéséről szóltak.

A kétezres évek közepén még többen éltek a könyvében bemutatott állambiztonsági vezetők közül. Nem merült fel önben vagy más kutatóban, hogy jó lenne őket meginterjúvolni?

– Dehogynem, csak sajnos az egykori állambiztonsági főtisztek kerülték a nyilvánosságot. Azért vannak benyomásaim önigazolásukról, mert időnként megkeresnek egykori középvezetők és kritizálják tanulmányaim egyes állításait.

A velük való beszélgetés során mindig oda lyukadunk ki, hogy ők tulajdonképpen a nyolcvanas évek közepétől megérezték a szelek fordulását.

Arra ügyeltek – szól a mítosz –, hogy ne fajuljanak el a dolgok és a vértelen rendszerváltást nekik köszönhetjük. Jó példa erre az önképre Horváth József III/III-főnök, aki 1982-ben még a március 15-ére illegálisan összegyűlt fiatalok megveretésével büszkélkedett. Emlékirataiban viszont már amellett kardoskodott, hogy nélküle az átmenet nem lett volna békés.

„Mestertervnek nem találtam nyomát.” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Mennyire volt képes a diktatúra állambiztonsága a rendszerváltás manipulálására?

– Mestertervnek nem találtam nyomát az iratokban, inkább a bizonytalanság és az elveszettség dominált. Az állambiztonság vezetése úgy akarta irányítani az eseményeket, hogy megmaradjon a befolyása, s ezt a célt az MSZMP hatalomban maradásával vélték elérni.

Az sem számított, hogy a rendszerváltó pártokba is építettek be ügynököket?

– A helykeresés és a hatalomátmentési szándék természetesen azt is jelentette, hogy igyekeztek pozíciókat szerezni az új politikai szervezetekben. Tudjuk, hogy a minisztériumokban, főhatóságoknál működő szt-tiszti rendszert – állambiztonsági tiszt munkahelyi fedéssel – át akarták menteni az új világba. Arra utaló nyomok is vannak, hogy az MSZMP vagy utódpártja számára veszélyes történelmi szociáldemokraták szétverésében benne volt a korábbi állambiztonság. Mindezek azonban nem azt jelentik, hogy a titkosszolgálatok irányították a rendszerváltást, és mindent felülíró szerepük volt a politika formálásában. Többször előfordult, hogy írásba foglaltak egy menetrendet, aztán fél év múlva már teljesen más volt a helyzet – lényegében futottak az események után.


Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ez az interjú olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Interjú