Mi lesz a templomokkal az örmények Trianonja után?
Azerbajdzsán az 1990-es években módszeresen elpusztította az örmény emlékeket a birtokában lévő területeken. A gyűlölet olyan mély a két nép között, hogy Karabah nagy részének elfoglalása után sokan attól tartanak, megismétlődik a rombolás. Aliyev rendszerének azonban ma már fontosabb, hogy a külvilág felé jó képet mutasson, ezért a leghíresebb kolostorok talán biztonságban vannak. Már csak azért is, mert az azeri álláspont szerint nem is az örmények építették őket.
hirdetés
Az örmények Erdélye, Hegyi-Karabah (Arcah) az elsöprő őszi azeri–török győzelem után szinte városállammá zsugorodott, írtuk a történelmi kudarc okait keresve december 1-jén, amikorra az örmény hadsereg befejezte a fegyverszüneti megállapodás szerint Azerbajdzsánnak járó területek kiürítését.
A Szovjetunió végnapjaiban fellángoló azeri–örmény konfliktust meghatározza, hogy egymással eredetileg összekeveredve élő, súlyos történelmi sérelmeket őrző népek fordultak egymás ellen. Hasonló polgárháborúk kísérték Jugoszlávia felbomlását az 1990-es években. Az ellentétnek ezúttal is van vallási dimenziója: az örmény–azeri konfliktusban muszlimok és keresztények feszülnek egymásnak, mint ahogy a bosnyák–szerb vagy a szerb–albán háborúkban. A vallás különösen az örmények számára fontos identitásképző, mert a kereszténységnek köszönhették megmaradásukat azokban az időkben, amikor az örmény államiság hosszú évszázadokra megszűnt.
Az ilyen eldurvult etnikai-vallási konfliktusoknak gyakori velejárója a kulturális emlékek lerombolása. Mindenki emlékezhet még a horvátok által szétágyúzott mostari Öreg hídra, a szerbek által felrobbantott boszniai mecsetekre, aztán pár évvel később a lángoló középkori szerb kolostorokra Koszovóban.
Ilyenkor nemcsak az együttélés, hanem sokszor a másik nép jelképeinek, örökségének látványa is elviselhetetlen.
Hegyi-Karabahban sem volt kérdés, hogy az örmények otthagyják az azeri kézre került területeket, és behúzódnak a most megállapított határvonal mögé. Az orosz katonák által védett fegyverszüneti vonal máris etnikai határ lett – ahogy egyébként ez az előző háborúban is történt, amikor az örmény győzelem után az azeri lakosság menekült el a falvakból és a városokból. Ők most visszatérhetnek, és a győztes Azerbajdzsán óriási összegeket fog költeni a romos települések újjáépítésére.
Ezt Aliyev elnök már novemberben bejelentette, miután feleségével látogatást tett a romos Fuzuli városában, az egyik olyan településen, amelyet az azeri lakosságnak kellett sorsára hagynia 27 évvel ezelőtt.
De mi lesz most Arcah templomaival és kolostoraival?
Kíséri-e kulturális katasztrófa az etnikai határok legújabb átszabását a Kaukázusban?
Arcah rendkívül gazdag az örmény kultúra emlékeiben, különösen templomokban és kolostorokban. Az örmények számára ezért is tragédia a háború elvesztése: múltjuk nagy szelete a határokon kívül került. Az örmény történelemben ez egyszer már megtörtént, amikor az első világháború után az egykor örmények által lakott terület nagyobb része a török nemzetállam fennhatósága alá került. Az ottani templomok és kolostorok az elmúlt száz évben jórészt eltűntek, részben tudatos rombolás, részben az elhanyagoltság, a gazdátlanság áldozatai lettek. Ami megmaradt, az is megközelíthetetlen az örmények számára, Ani romvárosát, az egyik középkori örmény királyság székhelyét mindössze egy keskeny folyó választja el a mai Örményországtól, de a határon nincs átjárás.
Arcahban szintén rengeteget vesztettek. Térképre vittük a legfontosabb templomokat és kolostorokat, amelyek az új határokon kívül kerültek:
Ezeknek a műemlékeknek a jövője teljesen bizonytalan, de a legtöbb elemző szerint az igazán híres örmény emlékek lerombolásától az azeri állam tartózkodni fog, mert a bosszúnál sokkal fontosabbak a PR-szempontok: Azerbajdzsán civilizált európai országként akar szerepelni a világ színpadán, és ebbe nem fér bele a középkori kolostorok felrobbantása.
Gyakran emlegetett példa, hogy Bakuban ma is áll egy 19. századi örmény templom, noha az 1990-es nagy pogrom után az örmény lakosság elmenekült a városból. A templom sokáig üresen állt, de 2001-ben műemlékké nyilvánították, és átadták az Elnöki Könyvtárnak, amely azóta is használja.
Az arcahi örmény műemlékeket paradox módon az azeri történelmi revizionizmus is megmentheti (a revizionizmus ebben az esetben eufemizmus a múlt érzelemvezérelt, tudományosan megkérdőjelezhető átírására). Azerbajdzsán területén ugyanis jó állapotban fennmaradhatott néhány régi örmény kőtemplom, mivel a hivatalos álláspont szerint ezek valójában a Kaukázusi Albánia emlékei. A 10. század első harmadáig fennálló és már a római korban keresztény hitre tért országot a mai Azerbajdzsán saját maga egyik történelmi előzményeként tartja számon.
Az Albán Apostoli Egyház és maguk az albánok réges-régen eltűntek, de egy tízezer fős kis népcsoport, a keresztény udik az albánok örököseinek tartják magukat, és az azeri állam biztosítja nekik a vallásgyakorlat szabadságát, sőt a templomokat is a gondozásukba adja. Az örmény feliratok az államilag finanszírozott helyreállításkor persze eltünedeznek. 2004-ben a bakui norvég nagykövet teljesen kiborult, amikor a niji templom norvég pénzből finanszírozott restaurálása során minden örmény feliratot eltüntettek. Steiner Gil azt mondta, pár hónappal korábban még saját szemével látta a feliratokat, és kiábrándító vandalizmus történt, az udik viszont azzal érveltek, hogy a templom igazából mindig az övék volt, és joguk volt örménymentesíteni.
A hivatalos álláspont szerint az egyik leghíresebb arcahi örmény kolostor, a gandzaszari szintén kaukázusi albán emlék, vagyis már-már szinte azeri, ha kellő távlatból nézzük. Gandzaszar most nem került azeri kézre, de az 1960-as évek óta az azeri történészek szisztematikusan dolgoznak azon, hogy Arcah középkori keresztény múltjából minél többet átsoroljanak az albán kultúrához. Ez örmény (vagy akár nyugati) szemmel durva történelemhamisításnak látszik, ám az emlékek fizikai megmaradását jelentheti.
Arcah szegénysége miatt azonban a legszebb középkori kolostorok egy része nem más, mint elhagyatott rom nehezen megközelíthető hegytetőkön. Ezeket meg az egyszerűbb falusi templomokat, temetőket nem védi semmi, és talán még akkor van a legtöbb esélyük a megmaradásra, ha megfeledkeznek róluk.
Sokszor emlegetett, aggasztó példa a julfai örmény temető esete Azerbajdzsán nahicseváni részén, ahol eredetileg tízezer kőkereszt és gazdagon faragott sírkő állt.
Ez volt a világ legnagyobb középkori örmény temetője. A kiszolgáltatott helyszín az 1990-es évektől egyre gyakrabban vált vandalizmus áldozatává, ahogy az örményellenes indulatok elszabadultak, és a 2000-es évek elején buldózerrel módszeresen elpusztították az egészet. A julfai rombolás heves nemzetközi tiltakozást váltott ki. Hogy milyen érték veszett oda, azt az Ausztrál Katolikus Egyetem digitális rekonstrukciós projektjében lehet megismerni.
Julfa elpusztítása csak a jéghegy csúcsa. Egy neves helyi kutató szerint az 1990-es évek eleje óta az elzárt, istenhátamögötti Nahicsevánban 89 templom (köztük Abrakunis gyönyörű középkori katedrálisa), 5840 kacskar (kőkereszt) és 22 ezer síremlék pusztult el, vagyis gyakorlatilag minden, ami az örmény jelenlétre emlékeztetett. Csak Argam Ayvazyam szovjet időkben készült fényképei maradtak meg. A kulturális genocídium nagyjából 2006-ig tartott, és igazából csak az állította meg, hogy elfogytak a szétverhető dolgok. Mindez nem sok jót ígér a jövőre nézve Karabahnak sem, és számítani kell rá, hogy lokális szinten, a nagyon szem előtt lévő helyektől eltekintve ugyanez fog történni.
Mi történt eddig?
Az örmények számára a legfájdalmasabb veszteség a dadivanki kolostor, amely a november 26-án, rendezett körülmények között kiürített és átadott kalbajari körzetben található. A kolostort a hagyomány szerint Szent Dadi, az örmény egyházat megalapító Júdás Tádé apostol tanítványa alapította az 1. században. Mai épületei középkoriak, többségük a 12-13. századból származik, a templomot freskók díszítik. 2007-ben az arcahi örmények körében nagy izgalmat váltott ki, hogy a mártírhalált halt szent ereklyéit megtalálták a templom főoltára alatt, azóta Dadivank még fontosabb zarándokhellyé vált.
A kolostor a muszlim pusztítások okozta megszakításokkal 1920-ig működött, amikor a szovjetek bezárták. 1993-ban került újra az örmény apostoli egyház tulajdonába, miután a területet a karabahi háborúban megszállta az örmény hadsereg. A szerzetesi élet is újraindult, és a romossá vált épületek többségét – többek közt egy dúsgazdag New York-i örmény család adományából – mára helyreállították.
Az AFP hírügynökség beszámolója szerint november közepén sok ezren eljöttek, hogy fájdalmas búcsút vegyenek a kolostortól, és még egy utolsó rózsát elhelyezzenek a mártír sírjára. A kolostor apátja, Hovhannesz atya azonban azt nyilatkozta, hogy a helyén marad orosz békefenntartók védelme alatt, és a 800 éves kőkereszteket sem menekíti Jerevánba.
A környező terület átadása azóta megtörtént, de még nem világos, hogy mi lesz a kolostor sorsa. December 4-én egy csapat udi (vagyis azeri keresztény) zarándok érkezett Dadivankba, akik papot is hoztak magukkal. A pap a szokásos narratívát adta elő: Dadivank ősi albán kolostor, amit az örmények kisajátítottak és meghamisítottak, akár csak az összes karabahi templomot. Az orosz katonák viszont nem mentek el, és velük együtt hat örmény szerzetes is az épületekben maradt, így az átvétel egyelőre nem sikerült.
A cél azonban nem kérdéses. Anar Karimov azeri kulturális miniszter november 11-én a Twitteren arról írt, hogy a Khudavang kolostor (ez Dadivank azeri neve) az ősi kaukázusi albán civilizáció legnagyszerűbb emléke, amit az örmények 1992 után „meghamisítottak”. A miniszter Twitter-folyama az elmúlt hetekben e hazugságon kívül igaz állításokat is tartalmazott, többek között rengeteg képes beszámolót romba dőlt, méltatlanul hasznosított karabahi mecsetekről. Ez az érem másik oldala: az elmúlt negyedszázadban a terület iszlám emlékei pusztultak, bár olyan szisztematikus rombolás talán nem zajlott, mint Nahicsevánban, de azért az örmények is elkövették a maguk bűneit a másik nép kultúrája ellen.
Dadivankot a jelek szerint az arcahiak megpróbálják orosz segítséggel megtartani, hasonlóan ahhoz, ahogy a szerb egyház is meg tudott őrizni néhány kolostort Koszovóban a nyugati békefenntartók védelme alatt. Egy másik híres kolostor, a cicernavanki esetében erre nem volt esély. Az épület az örmény államhatár közelében található, és szintén a kiürítésre ítélt területre esik. A kolostor a kora középkori örmény építészet egyik legfontosabb fennmaradt emléke, templomának alsó része még a 4. században épült, a felső az 5-7. században. A hagyomány szerint egykor Szent György ereklyéjének őrzőhelye volt. Az 1905 óta üresen álló templomot 2001-ben az örmény diaszpóra segítségével helyreállították, és újra használatba vették, bár szerzetesek itt nem telepedtek meg.
Cicernavankban november 17-én tartották meg a búcsúceremóniát az örmények, a templomot november 30-án adták át az azeri hadseregnek.
A fegyverszünet viszont megmentette Arcah legfontosabb zarándokhelyét, az Amarasz kolostort, amit Világosító Szent Gergely, az örmények apostola alapított a 4. században, és ahol az apostol unokáját, Szent Grigorisz mártírt eltemették. Az Amarasz kolostor kiemelt helyet foglal az örmény kultúra történetében, a hagyomány szerint itt volt az első iskola, ahol az örmény ábécét tanították.
A kolostort a szovjet időkben bezárták, de 1992-ben újraindult a szerzetesi élet, és 2019-ben nagy felújítási projekt kezdődött, amit a háború szakított félbe. A front most szó szerint a kolostor kapujánál állt meg a fegyverszünet pillanatában, a tűzszüneti vonal az épületet körülvevő olajfaligetek szélén fut. A hegy lábánál lévő falu és a kapuhoz felvezető út azonban örmény kézen maradt, és egy december 5-i helyszíni tudósítás szerint már az elmenekült lakosság is visszatért, az út pedig szabadon járható. Ide is az orosz békefenntartók érkezését várják, akik garantálhatják a kolostor biztonságát, de Dadivankkal ellentétben Amarasz jogilag is Arcah része marad. A vaskos kőfalakkal körülvett épületegyüttes a 19. században vámház és erőd volt az Orosz és a Perzsa Birodalom határán – mostantól ugyanezt a szerepet fogja betölteni két jóval kisebb ország között.
A legjelentősebb örmény műemlék, amiről biztosan lehet tudni, hogy megsérült a háborúban, a Gazancsecoc (Szent Megváltó)-székesegyház Susa (örményül: Susi) városában, Karabah hagyományos kulturális központjában (az adminisztratív székhely, Sztepanakert egy modern szovjet betonváros). Az impozáns székesegyház ősiségben nem versenyezhet a régió legértékesebb emlékeivel, csak 1868 és 1888 között épült, amikor Susa gazdag örmény közössége megengedhette magának, hogy a város régi mecseteivel versengő szimbólumot emeljen. Akkoriban Susa az egész Kaukázus egyik legfontosabb városa volt, népes örmény lakossággal, de 1920-ban borzalmas mészárlás történt: az azeri erők egy felkelés után felégették a város örmény negyedét, és körülbelül 20 ezer embert legyilkoltak.
A mészárlás emléke miatt is lett a székesegyház az arcahi örmények egyik legfontosabb nemzeti jelképe, amit 1992-ben, Susa elfoglalása-felszabadítása (ez nézőpont kérdése) után azonnal elkezdtek helyreállítani, és 1998-ra a hiányzó kupoláját is visszakapta.
Október 8-án a székesegyházat egymás után kétszer rakétatámadás érte. Az örmények szerint szándékosan vették célba az épületet, az azeri védelmi minisztérium viszont közleményben tagadta, hogy bármilyen történelmi, kulturális, és különösen vallási helyszínt támadnának. A bombák több helyen áttörték a tetőt, beszakították a boltozatokat, és megrongálták a berendezést. Ennél azonban sokkal fájdalmasabb az örmények számára, hogy november 7-én, háromnapos küzdelem után egész Susa elesett. Ez a vereség kényszerítette ki a fegyverszünet aláírását, mert világossá vált, hogy pár napon belül a terület legjelentősebb városa, Sztepanakert következik.
A fegyverszüneti megállapodás Susát is Azerbajdzsánnak ítélte. November 15-én az örmény kulturális minisztérium és az egyház közös fényképekkel bizonyította, hogy az üresen álló templomot megszentségtelenítették, és graffitiket fújtak a falára. A békemegállapodás értelmében mielőbb helyre kellene állítani a normális vallásgyakorlatot, de kérdés, hogy Azerbajdzsán mit kezd a megrongálódott székesegyházzal, aminek a hívei mind az új határ túloldalán vannak.
Susa másik örmény temploma esetében viszont már nem kérdés a jövő: a város fölötti hegyen álló, 1918-ban épült Keresztelő Szent János – ismertebb nevén Zöld Óra – templomot a Facebookra felkerült képek tanúsága szerint már lerombolták.
Nyitókép: Dadivank kolostora 2018. február 13-án. Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs
