„Rettegtünk az iszlamofóbia vádjától” – francia exkém az új terrorhullám hátteréről

·2020.11.20

„A belügyminiszter megtiltotta a külvárosi fegyverraktár felszámolását, mert tartott a muzulmánok lakta városnegyed stigmatizálásától” – Alain Chouet, a francia hírszerzés (DGSE) veteránja e személyes tapasztalatával érzékelteti, hogy a politika sokáig homokba dugta a fejét a radikális iszlamizmus láttán. A helyzet mára megváltozott, de a terror Európán kívüli finanszírozóinak megfegyelmezéséig nagy változásra nincs esély. Miért közlik újra és újra az iszlám világ felháborodását kiváltó Mohamed-karikatúrákat? Miért fontos a jogállam? Tényleg baj, hogy a francia Btk. alapjait még Napóleon rakta le? Exkluzív nagyinterjú.

Fél évtizeddel a párizsi Charlie Hebdo- és Bataclan-merényletek után iszlamista terroristák nemrég egy tanárt, a nizzai katedrálisban pedig katolikus híveket fejeztek le. Franciaország afrikai, közel-keleti szerepvállalása miatt, esetleg a szekuláris államideológiája miatt áll célkeresztben? Vagy azért, mert muszlim közösségének egy része radikalizálódott?  

– Mindegyik magyarázatban van igazság. A francia hadsereg a Közel-Keleten és a Száhel-övezetben különféle hadszíntereken harcol a dzsihadistákkal. Becslések szerint hat-hétmillió muszlim vallású ember él nálunk, a közösség 98 százaléka tökéletesen beilleszkedett a francia társadalomba. A maradék, radikalizálódott mag a közösség méretéhez képest nem túl nagy, de abszolút számban még így is jóval több emberről beszélünk, mint önöknél vagy Lengyelországban, ahol gyakorlatilag nem élnek muzulmánok. És valóban vannak egyes ideológiai kérdések, amelyek célponttá teszik Franciaországot: ilyen a külföldön általában félreértett laicitás, amely nem a vallások tagadását jelenti, hanem azt, hogy az állam nem folyik bele az egyházak életébe – nem ad fizetést imámoknak, katolikus papoknak, nem képzi őket és így tovább.

Egyes országokban, még az Egyesült Államokban is, állam és egyház szigorú szétválasztását vallásellenesnek gondolják, pedig ez nem igaz.

Azonban esetünkben nem annyira a valóság, sokkal inkább annak percepciója számít, ami miatt a muszlim országok jelentős része az iszlám elnyomásával vádolja Franciaországot. Végül meg kell említenünk Franciaország gyarmati múltját, amit az iszlamisták instrumentalizálnak: nagyjából azt mondják, régen mi szenvedtünk miattatok, most rajtatok a sor. Ne felejtsük el azt sem, hogy a francia állam az elmúlt harminc évben túlságosan toleráns volt a területünkön megfigyelhető iszlám szeparatizmussal kapcsolatban.

Beszéljünk még a merényletekről. A francia titkosszolgálatok költségvetése és létszáma is folyamatosan emelkedett az elmúlt fél évtizedben. Állampolgáraik joggal tehetik fel a kérdést, hogy miért nem képesek megvédeni őket?

– Nagyon messziről indultunk. A francia szolgálatoknak sokáig kevés humán és pénzügyi erőforrás állt rendelkezésére. Volt cégemnek, a DGSE-nek az én időmben nagyjából háromezer alkalmazottja volt, amely egy állítólag globális ambíciókkal rendelkező országnak nagyon kevés. Hasonló nagyságrendről beszéltünk a többi francia szerv esetében. Szinte összevethetetlen volt ez a szám amerikai, brit barátaink és az orosz szolgálatok állományával. Összehasonlításul: az Egyesült Államokban 16 titkosszolgálat létezik, s nagyjából 350 ezer embert foglalkoztatnak. Ez még a nagyobb népességet figyelembe véve is több nagyságrendi különbség hozzánk képest.

Rendben, de azért tény, hogy a szolgálatok minden eszközt megkaptak önöknél az elmúlt időszakban.

– Növelhetjük a végtelenségig a titkosszolgálatok, a rendvédelmi szervek létszámát és költségvetését, az iszlamista terror problémáját így nem tudjuk megoldani. Mindent meg kell tenni a gyilkosságok elhárításáért, s ebben vannak is eredmények: csak idén hat támadáskísérletet előztek meg a szolgálatok.

Alain Chouet „aktív korában”

Látnunk kell azonban, hogy a Charlie Hebdo 2015. januári támadói és a 2015. novemberi terrorcselekmények kommandója inkább a kivétel, mint a fő szabály. Őket a támadásokra toborozták, kívülről irányították és logisztikai támogatásuk is volt. Rajtuk kívül az elmúlt évek franciaországi merénylői korábban semmit nem követtek el, azaz nem lehettek rajta a hatóságok radarján. Az Iszlám Állam területéről visszatérőket számon lehet tartani, bekerülnek nyilvántartásokba, eljárás indul ellenük, de az ilyen magányos, terrorista előélet nélküli elkövetők kiszűrése szakmai szempontból a lehetetlenséggel határos. Ráadásul futhatunk az idők végezetéig a merénylők után, amíg a pénzügyi csatornákat nem vágjuk el és nem győzzük le a terror ideológiáját,  minden marad a régiben. Hiába ismerjük a finanszírozókat, nem teszünk ellenük semmit.

Fociklubokban nevelt terroristák

Kik ezek a szponzorok?

– Soroljam? Szaúd-Arábia, Katar, Kuvait.

Miért állna ez érdekükben?

– Az iszlám szent helyeit, Mekkát és Medinát is ellenőrző szaúd-arábiai uralkodócsalád legitimitását két oldalról is kétségbe vonják: egyfelől létezik egy demokratikus kritika és ott van az iszlám világban magának szintén vezető szerepet vindikáló síita Irán konkurenciája. Hogy megvédje magát ezektől a kihívásoktól és erősítse saját legitimitását, Szaúd-Arábia az elmúlt évtizedekben radikalizálta vallási diskurzusát. Alapítványokon, karitatív szervezeteken, szövetségeken keresztül megpróbálta átvenni a globális iszlám irányítását – az ehhez szükséges pénzügyi eszközök rendelkezésre állnak. Világszerte igyekszik befolyást szerezni a mecsetekben, kulturális központokban, sportegyesületekben, emellett hitszónokokat, sajtótermékeket, egyesületek finanszíroz – ez a folyamat Jementől Szudánon át Algériáig számos helyen lejátszódott és nálunk is ezzel próbálkoznak.

Algériában például a nyolcvanas években iszlamisták egész generációja nevelődött ki a szaúdi pénzekből finanszírozott fociklubokban – ezeken keresztül lehetett leginkább elérni és manipulálni a fiatalokat.

Ez nagyon ügyes stratégiának bizonyult, mert a mecseteket az állam ellenőrizte, ott nem lehetett volna ezt a munkát elvégezni, de a fociklubokkal senki nem törődött. Az eredmény: iszlamista terror és véres polgárháború a kilencvenes években. Igaz, hogy Szaúd-Arábia az elmúlt években már kevésbé finanszírozza az iszlamista hálózatokat, de ez a vonat már ettől függetlenül elment.

Szaúd-Arábia nagy ország, hogy jön ide a tehetős, de hozzá képest parányi Katar?

– Szaúd-Arábia számára Katar nem létezik. Utóbbi jövedelme a gázon alapszik és nagy riválisa a nyolcvanmilliós Irán, az energiahordozót ugyanis egy Iránnal közös földalatti mezőről nyerik ki. Katar tehát fél. Ahhoz, hogy két nagyhatalom közé szorulva az iszlám világ előtt bizonyítsa létjogosultságát, Katar pápább a pápánál és még Szaúd-Arábiánál is erőteljesebb finanszírozza világszerte az iszlamista aktivizmust. Hasonló a helyzet a kuvaiti uralkodócsaláddal: nagyon megijedtek, amikor a szekuláris iraki nacionalista diktátor, Szaddám Husszein 1990-ben elfoglalta országukat. Azóta odahaza meg külföldön is a vallási legitimitás erősítésével próbálják a szekuláris kihívást elhárítani és hatalmunkat fenntartani. Ezeknek a monarchiáknak pénzük van, de emberük nincs, ezért szövetséget kötöttek a Muszlim Testvériséggel. Ez a legfontosabb, több országban aktív fundamentalista szervezet, amely az iszlám legszigorúbb, vahabita értelmezését követi.

Összefoglalom: magányos iszlamista elkövetők mindig lesznek, az őket tüzelő ideológiát és hálózatokat pedig kőgazdag államok finanszírozzák. Sakk-matt.

– Nem ezt mondom. Nem kell megdönteni az Al-Szaúd család uralmát. Meg kell velük és a még nem említett, de az ügyben szintén fontos pakisztániakkal értetni: amennyiben folytatják a radikális iszlamizmus finanszírozását, azt többe fog nekik kerülni, mint amennyit hoz. Mit csinálnak az amerikaiak az iráni szankciókkal? Jelzik, hogy Iránnak sokkal többe kerül az atombombára való törekvés, mintha elállna ettől a szándékától. A teheráni politika megváltoztatását nem a hatodik flottával meg ejtőernyősökkel akarták elérni – az nem is ment volna –, hanem a szankciókkal.

Azért az ön által említett államok nagyságrendekkel tehetősebbek Iránnál. Nem lehet őket csak úgy kiéheztetni.

– Először is, az amerikaiaknak már nincs szüksége a közel-keleti olajra, még a náluk kitermeltből is feleslegük van. A francia politikának pedig az a hibája, hogy a nagy szerződésekben, beszerzésekben hisz. Rendszeresen bejelentjük, Szaúd-Arábia mennyi vadászgépet, hadihajót meg egyéb felszerelést vesz tőlünk, milyen beruházást valósíthatnak meg náluk francia cégek. Ezek reményében a mindenkori francia kormány igyekszik szemet hunyni a fentebb említett folyamatok felett. A szaúdiak sem ostobák, rendszeresen megígérnek mindent, aztán eszük ágában sincs semmit betartani. Mi, franciák azért is követjük el ezeket a stratégiai hibákat, mert hibás az önképünk: még mindig nagynak hisszük magunkat. Ismeri a francia totemállatot?

A kakast?

– Igen. Az egyetlen állat, amelyik akkor is énekel, amikor a lába a trágyában van. Arrogánsak vagyunk, nagyon jó a véleményünk magunkról, de ez már nem elég nemzetközi színtéren. Középhatalom lettünk, mint Németország és Nagy-Britannia, és azt a jobb- és baloldali francia politikai elitek még mindig nem értették meg.

„A teheráni politika megváltoztatását nem a hatodik flottával akarták elérni, hanem a szankciókkal.” Az iráni Forradalmi Gárda felvonulása Teheránban 2019. szeptember 22-én. Fotó: AFP/Handout/Iranian Presidency

Ezért éri őket meglepetésként az iszlám világon végighullámzó felháborodás a Mohamed-karikatúrák miatt? Önnek mi a véleménye grafikák ismételt franciaországi megjelentetéséről?

– A szólásszabadság pártján állok, de ahogy magánéletünkben, úgy a közéletben is vannak határhelyzetek. Vajon ön szándékosan zavarba hoz-e, szidalmaz-e másokat? Még akkor is, ha esetleg igaza van egy adott ügyben, nem tesz ilyet, mert ez kontraproduktív. Ami az egyéni életre áll, igaz társadalmakra is. Persze egyfajta tüköreffektussal állunk szemben: a 2015-ös Charlie Hebdo-gyilkosságok és különösen Samuel Paty történelemtanár lefejezése óta Franciaországban úgy gondoljuk, hogy a lap karikatúráinak csodálata az erőszakkal szembeni ellenállás jele. „Megmutatjuk, hogy nem félünk” – körülbelül ez a lélektani háttér, de ez szerintem téves következtetés.

Muszlim franciák és a Marseillaise

– A belső elhárítás adatai szerint Franciaországban 8000 potenciálisan erőszakos iszlamista radikálist figyelnek folyamatosan, egy-egy karikatúrabotrány könnyen mozgósíthatja őket. Az ön idejében is ilyen hatalmas volt ez a szám?

– Jóval kevesebben voltak, mert Szaúd-Arábia meg a Muszlim Testvériség még nem kezdte el a befolyásolási politikát. Akkoriban a franciaországi muzulmánok nem is tudták, hogy mit jelent például a dzsihád. Magasnak tűnhet a szám, de a hat-hétmilliós muszlim közösséghez viszonyítva valójában nem az. Melyik társadalomban nincs egy kretén ezer lakosból? Ahhoz képest nem is sok, hány millió eurót fektetnek a muzulmánok megdolgozásába.

De ennyi embert szemmel tartani minden államnak gondot jelentene.

– Természetesen, én sem a problémát akarom tagadni – a politika erre ugyanis sokáig hajlamos volt. Emlékszem, amikor még a DGSE-nél dolgoztam, részt vettem a Belügyminisztériumban egy krízismegbeszélésen, ahol az elhárításnál szolgáló kollégáim bemutattak egy külvárosi panelház pincéjében berendezett fegyverraktárat: Kalasnyikovtól páncéltörő gránátig minden volt ott. Akkoriban talán még inkább a páncélozott pénzszállítók elleni támadásokra halmozták fel az arzenált, nem terrorizmus miatt, de ez mindegy is. Kollégáim a minisztertől engedélyt kértek a veszélyes raktár felszámolására. Ő ezt megtiltotta, mondván, észak-afrikaiak lakta negyedről van szó, stigmatizálni fogják a muzulmánokat, a rendőri intézkedés zavargásokhoz vezet és így tovább. Ugyanezt éltem meg Belgiumban, amikor 1999-2000-ben Brüsszelben szolgáltam. A Verviers nevű városban a belga kollégák hasonló rejtekhelyet fedeztek fel, de a helyi polgármester és az ügyész hallani sem akart beavatkozásról. Ugyanúgy érveltek, mint annak idején a francia belügyminiszter. Végül a belga rendőrök csak 2015-ben, a párizsi merényletek után számolhatták fel az arzenált.

Mi, nyugatiak annyira rettegtünk az iszlamofóbia vádjától, hogy hagytuk kifejlődni országainkban a militáns és erőszakos iszlamizmus hálózatait.

Alain Chouet arab szakot és jogot végzett, 1972-ben lépett a francia hírszerzés (DGSE) soraiba. Szolgált Szíriában, Marokkóban, Libanonban, dolgozott a genfi francia ENSZ-képviseleten és 1999-2000 között hazája brüsszeli nagykövetségén. 2002-ben a DGSE antiterrorizmusért és kémelhárításért felelős szolgálatának igazgatójaként ment nyugdíjba. Nicolas Sarkozy elnöksége idején, 2007 és 2010 között a köztársasági elnöki hivatal tanácsadója volt. Rendszeresen publikál az iszlámról, a Közel-Keletről, a terrorizmusról, konferenciák és televíziós műsorok gyakori meghívottja. Állami szolgálatáért több kitüntetést, így Becsületrendet is kapott.

Gérard Collomb francia belügyminiszter 2018-as lemondásakor azt nyilatkozta, egyes külvárosokban már nem az állam, hanem a kábítószernepperek és iszlamisták törvénye az úr. „A közösségek eddig egymás mellett éltek, attól tartok, hamarosan egymással szemben állnak majd” – mondta. Egyetért?

– Igaza volt.

Van politikai akarat a helyzet megváltoztatására?

– Igen, de ez friss fejlemény és még sokan vitatják. Tényleg léteznek olyan városrészek, ahová a rendőrség, a tűzoltóság nem mehet be, ahonnan elűzik az orvosokat, szociális gondozókat, megtámadják a tömegközlekedési eszközöket. Ez elsősorban a kábítószer-kereskedelem miatt alakult így, ám ebből a helyzetből az iszlamisták is profitálnak. Valószínűleg évekbe telik majd e területek visszahódítása, miközben ragaszkodnunk kell a jogállamhoz. Nyilván egyszerűbb lenne, ha a hadsereg körbevenné ezeket a területeket, és ellenőrizné a ki-be járást, de ezt nem csinálhatjuk, mert akkor minden értékünket feladjuk.

Nem túl késői az ébredés? A minap az ifjúsági államtitkár vidéken javarészt muzulmán fiatalokkal találkozott, akik azt akarták, hogy az állam tiltsa be a próféta kigúnyolását és nem énekelték el a himnuszt, a Marseillaise-t a különben marokkói származású államtitkár asszonnyal.

– Soha nem késő, de minél tovább várunk, annál nehezebb lesz. Ezekkel a fiatalokkal is meg kell értetni, hogy magatartásuk többet árt nekik, mint használ. A munkában pedig az oktatásnak, a szociális szférának, a társadalomnak egyaránt szerepe van. Az államnak óriási a felelőssége a helyzet elfajulásában, hadd mondjak egy példát. Dél-Franciaországban élek, a hozzám legközelebb eső nagyvárosban, Nîmes-ben két problémásnak mondott külváros van. Ha egy fiatal valami nagy ostobaságot csinál, és a rendőrök elkapják, 18 éves kora előtt meg sem büntetik. Ha idősebb ennél, bíróság elé kerül: ma a túlterhelt törvényszékek Nîmes-ben átlagosan három év alatt hoznak meg egy ítéletet! A büntetést csak akkor lehet foganatosítani, ha az érintettet hivatalosan értesítik, márpedig ez is nagyon nehéz, mert kevés az adminisztrációs személyzet. Gyakran további két év az ítélet kézbesítése. Azaz

a 18 éves korában bűnt elkövető fiatal könnyen lehet, hogy további öt éven keresztül nevethet a rendőrök arcába. Ez borzalmasan rombolja az állam tekintélyét és az emberek igazságérzetét.

Ameddig a rendszer így működik, nem jutunk egyről a kettőre. A büntetési tételnél sokkal fontosabb ugyanis, hogy a szankciót azonnal végrehajtsák, mert csak így éri el hatását – akkor is, ha nem súlyos büntetésről van szó. Büntetőtörvénykönyvünk Napóleon korából származik, s hiába módosították többször, azért az alapjai máig megvannak. Pedig a világ azóta nagyot változott. Akkoriban egy szénabála felgyújtásáért 20 év járt, merthogy ez a bűncselekmény az alapvető földművelésből élő társadalom megélhetését veszélyeztette. Nem is tudom, hogy ma egyáltalán jár-e büntetés egy szénabála felgyújtásáért. Összefoglalva: szabályozásunk nem illeszkedik ahhoz a kriminalitáshoz, amellyel ma szembenézünk.

Régen a terror is más volt

Egyetért Nicolas Sarkozy korábbi államfő véleményével, aki a legutóbbi terrortámadások után a bevándorlás ideiglenes felfüggesztését javasolta? Azzal érvelt, az évi 130 ezer menekültstátusz iránti kérelem és 200 ezer tartózkodási engedély túl van Franciaország integrációs képességein.

– Miért nem lépett köztársasági elnökként? Valójában kevésbé a menekültkérelmek nagy száma okoz problémát, mint az, amit már a fiatal bűnelkövetőknél említettem: az állam képtelen érvényt szerezni döntéseinek. A 130 ezer menedékjogért folyamodóból ugyanis 110 ezret elutasítanak, de a kiutasítási határozatok csak egy töredékét hajtják végre. A kibocsátó államok nem fogadják vissza az érintetteket, nem is lehet sokszor megállapítani az állampolgárságukat (papírjaikat általában gondosan eldobják), jelentős részük egyszerűen felszívódik Franciaországban. Sokan éppen az említett, állami ellenőrzés alól kikerült városrészekben húzzák meg magukat, ahol mindenféle bűncselekményekbe, illegális kereskedelembe keverednek. Azt is abba kellene hagyni, hogy a francia állam a menedékkérőket tengeren, már Líbia partjainál felszedő hajókat működtető nemkormányzati szervezeteket támogat. Csodálkozunk, ha ennyien jönnek?

Már Emmanuel Macron is a határok drasztikus megerősítéséről beszél, s bár nem tett egyenlőségjelet a migráció és a terrorizmus közé, azt mondta, előbbinek szerepe van az utóbbiban.

– Az illegális migrációs hullámmal valóban érkeznek elkövetők, lásd a minap Nizzában gyilkoló tunéziait vagy a 2015-ös kommandó egyes tagjait. Mégsem ez a jellemző. A franciaországi és belgiumi támadások nagy többségét nem illegális migránsok, hanem másod-harmadgenerációs franciák követték el, akik a mi iskoláinkban nőttek fel. Nincs többfajta francia állampolgárság – ha elkezdenénk származás szerint szelektálni állampolgáraink között, akkor nem tudnánk többet tükörbe nézni. Az én egyik nagymamám is lengyel, őseim apai ágon Svájcból érkeztek. Ők nem sokat érthettek a világból, mert általában oda és nem onnan szoktak emigrálni. Rengeteg franciának van migrációs háttere, tehát a hozzám hasonlóan francia állampolgár Mohamedtől nem kérdezem meg honnan jött, neki ugyanolyan jogai és kötelességei vannak, mint nekem.

„Csodálkozunk, ha ennyien jönnek?” Fotó: AFP/Anne Chaon

Azért elég megdöbbentő, hogy sokszor az elvárható minimumot sem vagyunk képesek meglépni. Ön írta meg, hogy 2015 óta egyetlen uniós tagállam sem küldött arabtolmácsokat a legfőbb illegális migrációs kapunak számító Görögországba. Így kevés az olyan szakértő,  aki kiszűrné a származásukról, helyzetükről hazudókat.   

– Arabul beszélő emberként elég könnyen meg tudom különböztetni a szíriai akcentust az irakitól meg a marokkóitól. Bármikor tízesével tudok ajánlani fiatal fiúkat és lányokat, akik elmondanák  a görög hatóságoknak, hogy az adott ember mondjuk nem a háborús Szíriából jött, ahogy állítja, hanem Marokkóból – a dialektus alapján még az is megállapítható, melyik részéből. Így máris jóval könnyebb és főleg gyorsabb lenne elbírálni bármilyen kérelmet. A görögöket magukra hagyták a kevés rendelkezésükre álló erőforrással és ez közös szégyenünk nekünk, európaiaknak.

Ön a hetvenes és a kilencvenes évek között az első vonalban küzdött a terrorizmus ellen. Miben különbözött az akkori a maitól?

– A 2010-es évek támadásai előtt három nagy hullámmal kellett szembesülnünk. A hetvenes évek az euroterrorizmus „fénykora” volt, a németországi Rote Armee Fraktion, az Action Directe Franciaországban, a Brigate Rosse Olaszországban egyaránt szoros kapcsolatban állt a palesztin terrorizmussal, amelyet a szovjet és többi szocialista titkosszolgálat manipulált a hidegháborús logika jegyében. A nyolcvanas években az állami terrorizmus volt a jellemzőbb, Líbia, Szíria, Irán támogatott különböző csoportokat. Végül Franciaországban a kilencvenes években éltük az iszlamista terror előző hullámát, amely alapvetően algériai gyökerű volt, és összefüggésben állt az algériai belpolitikával meg a két ország viszonyával. Állami szereplők esetén mindig létezett egy politikai agenda, stratégiai cél, amelynek eléréséhez a terrort is használták. Az irániak például vissza akarták kapni azt a pénzt, amit még a sah fizetett ki Franciaországnak az iszlám forradalom előtt elindított atomprogramra – Párizsnak meg nem akarózott visszautalni az összeget. Elkezdődtek a támadások, megértettük, mi a probléma, visszafizettük a pénzt és láss csodát: a támadások abbamaradtak. Most sokkal diffúzabb a helyzet, hiszen nincsen azonnali politikai cél; az iszlamisták a terrorizmus révén az muszlim világot akarják dominálni a teljes elszigeteltség kiprovokálásával. Azt akarják, hogy a muszlimok gyűlöljék a világ többi részét, a muszlimokra pedig mindenütt gyanakvással tekintsenek. Erre a stratégiára nincs gyors válasz.

Ha jól értjük, semmi nem változott az elmúlt húsz évben. Ön a DGSE tisztjeként a legfelső francia vezetés számára 2001. szeptember 13-án írt, a titkosítás alól feloldott jelentésében úgy fogalmazott: az amerikai támadások után Oszama bin Ladenhez köthető vagy az ő hálózatán kívüli iszlamista terrorsejtek alakulhatnak, amelyek kisebb-nagyobb intenzitású támadások folyamatos végrehajtásával „tovább mélyítik a Huntington által megírt civilizációk összecsapását”.

– Tévedtem volna?

Nem, de ettől megint csak elég pesszimisták leszünk. Ha az elmúlt húsz évben nem sikerült kezelni ezt a kérdést, a következő húsz vagy ötven évben miért sikerülne?  

– Jó ideig együtt kell élnünk az iszlamista erőszakkal, de a problémák nem megoldhatatlanok, ahogy arra már utaltam. Minden azon múlik, hogy mikor szánjuk el magunkat a terrorizmust finanszírozókkal szembeni fellépésre. A gond az, hogy Amerika túlságosan Iránra összpontosít, pedig nálunk az elmúlt években nem az Irán által irányított síita, hanem szunnita hálózatok követték el a támadásokat.  Ne felejtsük el, hogy közben van egy Netanjahu-problémánk is: az izraeli miniszterelnök minden erejével Iránra összpontosít, s erre biztatja az amerikaiakat is. Annak idején sokat beszélgettem izraeli kollégáimmal, s mindannyian tisztában voltak azzal, hogy hosszútávon a térségben egyetlen stratégiai szövetségesük lehet: Irán.

Miért?

– Mert Izraelhez hasonlóan Iránt is egy őt gyanakvással szemlélő szunnita tenger veszi körül. Lenne is precedens: a két állam a sah idején, 1979 előtt elég jól együttműködött. Az persze igaz, hogy a mostani iráni vezetés alatt szó sem lehet kibékülésről. De Netanjahu az „ellenség ellensége a barátom” logikája mentén az Iránnal élesen szemben álló Szaúd-Arábiával és Öböl-menti államokkal normalizálja a kapcsolatait – akik pedig felelősek az iszlamizmus háttérhálózatainak finanszírozásáért.


Nyitókép: Wikimedia Commons

Ez az interjú olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Interjú