Selyemutakon hömpölyög a történelem: új magyarázat a világot mozgató erőkről

·2020.10.29

Nagy Sándor makedón uralkodótól Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkárig a történelem folyamán minden „császár” és birodalom a tágabb értelemben vett Közép-Ázsia ellenőrzésével akarta uralni Eurázsiát. Peter Frankopan brit történész magyarul most megjelent Selyemutak – Egy új világtörténet című könyve hatalmas tényanyaggal igyekszik bizonyítani tételét: ez a térség az emberi történelem középpontja, ahol több mint kétezer éve áramlanak ide-oda a nemesfémek, fűszerek, energiahordozók, de a népek, vallások, betegségek és háborúk is.

„(A mai Iránban található) Gondisápurban és Kasgárban, a Kína kapuját jelentő oázisvárosban előbb alapítottak érsekséget, mint Canterburyben. Ezek a városok jelentős keresztény központok voltak sok évszázaddal azelőtt, hogy az első hittérítők elérték Lengyelországot vagy Skandináviát. A mai Üzbegisztánban fekvő Szamarkand és Buhara ugyancsak népes keresztény közösségeknek adott otthont ezer évvel az előtt, hogy a kereszténység eljutott Amerikába.” Alig kezd bele az olvasó Peter Frankopan Selyemutak – Egy új világtörténet című könyvébe, történelmi iránytűje máris összezavarodik. Az érzés végig benne marad, amíg le nem teszi a Park kiadó által (Makovecz Benjámin fordításában) most megjelentetett kötetet.

Frankopan sokban hasonlít a skót–amerikai Niall Fergusonra, aki szintén fölényes enciklopédikus tudással írja a történeti kutatásokat átformáló könyveit, amelyek aztán rögvest globális visszhangot keltenek. Szerzőjük pedig éppoly szellemesen fogalmaz ezer oldalon írásban, mint tíz percben a televízióban. A félig horvát Peter Frankopan ráadásul jegyzett krikettjátékos, egyházi kórusokban énekel és feleségével egy butikhotelláncot is igazgat – rejtély, mikor van ideje levéltári és könyvtári kutatásra.

De megoldja, ez világosan kiderül a Selyemutak hatalmas tényanyagából. A brit történész világról alkotott tudásunk kirakósdarabjait jól összekeveri, majd magabiztos kézzel újra kirakja a nagy képet. Furcsa módon a végeredmény nem káosz, hanem új és izgalmas összkép. Még ha hallottunk is harangozni például a mai Nyugat-Kínában, az ujgurok földjén található Kasgár sok évszázadon át intenzív európai kereskedelmi kapcsolatairól, keresztény múltjáról semmit sem tudtunk. Pedig még a középkorban is sokkal több Krisztushívő élt Ázsiában, mint Európában.

 „Végül is Bagdad közelebb van Jeruzsálemhez, mint Athénhoz, Teherán közelebb esik a Szentföldhöz, mint Róma, és Szamarkand is közelebb van hozzá, mint Párizs és London” – írja Frankopan.

Ezek a földrajzi tények közhelyek, mégis meglepődünk, mert nem így szoktunk gondolni a múltra. Frankopan mondanivalójának lényege, hogy Földközi-tenger térségét az ókortól a reneszánszig középpontba állító szemlélet Nyugat-centrikus félreértés: az emberi történelem középpontja évezredeken át Közép-Ázsia volt, tágabb értelemben a Mediterráneum keleti medencéjétől a Csendes-óceánig tartó vidék, ahol három civilizáció, Európa, Kína és India az idők kezdete óta érintkezik egymással. A legendás selyemutakon – így Frankopan – nemcsak kelme, nemesfém, fegyver, energiahordozó és fűszer áramlott oda-vissza az idők kezdete óta, de népek, vallások, eszmék, betegségek és háborúk is. Egy időre ugyan a térség háttérbe szorult az atlanti világ felemelkedése miatt, de Nyugat-Európa második világháborút követő meggyengülése, illetve Amerika elbizonytalanodása miatt ismét ez a világ közepe.

„Szamarkand is közelebb van [Jeruzsálemhez], mint Párizs és London.” (Szamarkand, Üzbég SZSZR, 1971.) Fotó: Sputnik/Iosif Budnevich

Nagy Sándor makedón uralkodótól az „Egy övezet, egy út” gigantomán eurázsai infrastrukturális projekten dolgozó Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkárig a történelem folyamán minden „császár” és birodalom ezt a térséget akarta ellenőrzése alá vonni. A könyvben nem szerepel a neve, de nem nehéz Halford Mackinderre asszociálni.

A geopolitika atyjának tartott brit földrajztudós 1919-ben fogalmazta meg nagyhatású tézisét: az a hatalom, amely a Frankopan által a selyemutak térségének nevezett, tágan vett Közép-Ázsiát uralja (Mackinder szerint ez a „magterület”), irányítja Eurázsiát („világsziget”) – s akinek ez sikerül, az kormányozza a világot.

Minden új történelmi teória érvényessége azon áll vagy bukik, vajon milyen tényanyaggal sikerül kitölteni az elméleti kereteket. Frankopánnál nem hiányzik a tudás habarcsa: az oxfordi egyetem globális történelem tanszékének vezetője, a bizánci történelem elismert szakértője, beszél több, a térség szempontjából releváns nyelvet. A munkát olvasva nem az az érzésünk, hogy a szerző spekulációval vagy geopolitikai halandzsával tölti ki a tudáshiány lyukait. Ellenkezőleg: könyvében, különösen annak első felében már-már zavarbaejtően nagy a zsúfoltság. Nyom nélkül eltűnt birodalmak, sivatagban elporladt egykori metropoliszok és ellenségeiket borzalmas kínzásokkal kivégeztető uralkodók dzsungelén vágjuk át magunkat. (Ha valaki világbirodalomra vágyik, riválisai koponyájából mindenképpen csináltasson ivókupát – mint megtudjuk, ez évszázadokon át bevett technika volt.)

Mindez mégsem pusztán szórakoztató ismeretterjesztés, hanem a napi világpolitika megértésében is nagy segítség. Például cárok, kommunista pártfőtitkárok, elnökök jönnek-mennek, de az oroszok biztonságban akarják tudni a meleg tengerekre vezető útvonalaikat és mindent megtesznek kaukázusi befolyásukért – ezért törvényszerű a konfliktus a térségben rivális Törökországgal. Irán többek között a perzsa birodalmi múlt miatt tartja magát többre a többi iszlám államnál, s harcol a szent helyeket őrző Szaúd-Arábiával a domináns szerepért.

Kazahsztán és a többi közép-ázsiai állam nem bajszos boratokat, hanem a világ egyensúlya szempontjából létfontosságú energiahordozókat termel.

A térség geostratégiai ütközőzóna, amelynek ellenőrzéséért évszázadok óta birkózik egymással különböző intenzitással a Nyugat, Kína és Oroszország.

A mai gazdasági és politikai folyamatok értelmezéséhez tehát nagyban hozzásegít Frankopan nagyívű világmagyarázata: a továbbiakban három példán keresztül mutatjuk meg, miként segít a selyemutak történelme megérteni a jelent.

A globalizáció régebbi, mint hittük

Posztmodern gőgünkben szeretünk a régi korok embereire elmaradott, korlátolt lényekként gondolni. Hiszen ezek a szerencsétlenek nem ettek mogyoróvajat, nem szidalmazták egymást a Facebookon és nyaralni sem jártak. Valahogy úgy képzeljük, a régi korok embere gyökereket rágicsálva próbálta túlélni a jelent és tapasztott kunyhójában rettegett az életéért – faluja határán túl pedig alig merészkedett. Frankopan könyve azonban sorolja a példákat arra, milyen kifinomult, összetett és fejlett világok léteztek a selyemutak mentén már kétezer évvel ezelőtt. Megkockáztatja, hogy az ókori világ sokkal inkább a ma ismert világ előhírnöke volt: vibráló, versengő, hatékony és energikus. A városok egész Ázsián átívelő láncolatot alkottak. A Nyugat kezdett Kelet, a Kelet pedig Nyugat felé figyelni. Az Indiát a Perzsa-öböllel és a Vörös-tengerrel összekötő, egyre élénkebb forgalom létrehozta és eleven élettel töltötte meg a selyemutakat.

A könyv borítója

Minden idők egyik legnagyobb hatású történelmi személyisége, Nagy Sándor nem véletlenül fordult Kelet felé világhódítói ambíciói beteljesítésére. A makedón uralkodó – és minden ókori görög – tudta, hogy a kultúra, az új gondolatok, a nagy lehetőségek (és a veszedelem) kelet felől érkeznek. Noha Nagy Sándor alig 32 évesen halt meg időszámításunk előtt 323-ban, maradandó nyomokat hagyott a térség arculatán. A görög kulturális hatás olyan jelentős volt, hogy jóval a Nagy Sándor-i birodalom felbomlása után az uralkodók még az indiai szubkontinensen is közzétették rendeleteiket görögül, hogy a helyi lakosság egy részét kitevő európaiak is megértsék azokat.

Peter Frankopan élénk színekkel ecseteli, micsoda káprázatos kulturális és kereskedelmi tűzijáték alakult ki ebben az időben a térségben.

Például a Buddha-szobrok csak azután jelentek meg, hogy görög főisten Apollón kultusza elterjedt Nyugat-Indiában.

A buddhisták ugyanis veszedelmesnek érezték az új vallás térnyerését, és nekiláttak egy önálló ikonográfia megteremtésének. A görög hatás azonban annyira erős volt, hogy a legkorábbi Buddha-szobrokhoz a mintát Apollón szolgáltatta.

Az időszámításunk előtt 119-ben véget ért nomádellenes hadjárat után Kína is megnyitotta az utat az egész kontinenst átszövő hálózat előtt. Ez volt a Selyemút megszületésének pillanata, s a kínaiak máig bámulatba ejtően pontos adminisztrációval tartották számon a hozzájuk érkező kereskedőket és áruikat. Kétezer évvel ezelőtt a gazdagok és hatalmasok Kínában szőtt selymet viseltek Karthágóban és a Római Birodalom városaiban, Britanniában és a Perzsa-öbölben pedig a mai Dél-Franciaország területéről származó kerámiaedények kerültek elő. A nyugat-kínai, hszincsiangi konyhákban ugyanúgy indiai fűszerekkel és ízesítőszerekkel főztek, mint Rómában. Az észak-afganisztáni épületeken görög feliratok díszelegtek, a jómódúak közép-ázsiai lovakkal büszkélkedtek ezer meg ezer kilométernyire is. Színes, nyugtalan és összefonódott volt az akkori világ – akárcsak a mai.

A mongolok tartós öröksége

Frankopan könyvének egyik legérdekesebb része a magyar történelemből is jól ismert mongol hódításról szól. A valaha volt leghatalmasabb – egy időben a mai Koreától Kínán át Közép-Európáig és a mai finn–orosz határtól a Perzsa-öbölig terjedő – szárazföldi birodalmat döbbenetes gyorsasággal és brutalitással hozták létre. Az egész eurázsiai térségből máig kerülnek elő olyan leletek, mint nemrégen Bugac külterületén, ahol a tatárjárás idején legyilkolt nők és gyerekek tömegsírját tárták fel.

A brit történész részletesen bemutatja a mongolok közép-európai hadjáratát, idézi a legfőbb magyarországi forrásnak számító Rogerius mestert és bemutatja IV. Béla királyunk megmenekülését. Frankopan a kortársakat rettegéssel eltöltő erőszakról azt írja, a mongolok tudatosan alkalmazták ezt a fegyvert: a szörnyű hírek miatt gyakran hódoltak meg városok és egész országok a kutyafejűnek látott hódítók előtt. Az oszmánoktól a britekig minden későbbi, Eurázsiában befolyásos birodalom tanult tőlük. Nem feltétlenül az erőszakot.

A mongoloknál ugyanis a katonai erő félreérthetetlen bemutatását a vallási türelem és a körültekintő államigazgatási gyakorlat követte.

Az olvasó meglepődik, hogy a lovasított gyilkológépekként ismert mongolok milyen aprólékosan kidolgozott adórendszerrel biztosították a sarcok behajtását, s ezzel a birodalom hosszútávú fennmaradását.

Nem véletlen, hogy az oroszok számos, a mongol államigazgatás szótárából, elsősorban a kereskedelem és hírközlés területéről származó jövevényszót használnak. A pénz (gyengi) vagy kincstár (kazna) szavak a Keletről érkezett hódítókkal való szoros kapcsolatról tanúskodnak. Az orosz postát mongol mintára szervezték meg, ahol az üzeneteket a birodalom egyik végétől a másikig lóváltó állomások sorozata mentén továbbították. A gigantikus birodalom már réges-rég megszűnt, de öröksége máig itt van velünk. A sokáig vazallus Oroszországban ugyanis a mongolok egy helyi uralkodót jelöltek ki az adók begyűjtésére, s ezért cserébe lecsíphette a maga jussát. Nem véletlenül nevezték a 14. század elején uralkodó I. Iván nagyfejedelmet „Pénzeszsák Ivánnak” is; ő hajtotta be a mongol kincstárakat megtöltő adókat. A vagyon és a hatalom felhalmozódása az Ivánhoz hasonló megbízható figurák kezében a rivális családok rovására gazdagodó dinasztiák felemelkedését eredményezte. Frankopan szerint a folyamat tartós és mélyreható változásokhoz vezetett; egyes kutatók szerint a mongolok államigazgatási rendszere alapozta meg az orosz autokráciát azzal, hogy maroknyi embert ruházott fel hatalommal a hozzájuk hasonlók és az egész népesség fölött.

Hidegháborútól a forró káoszig

Miután a két világháborúval a térségben addig fontos szerepet játszó franciák, s különösen a britek meggyengültek, helyüket az amerikaiak vették át. A „hidegháború” kifejezés hallatán hajlamosak vagyunk a berlini falra és a vasfüggönyre asszociálni, ám Frankopan szerint a két szuperhatalom sakkjátszmájának legfőbb színtere a Szovjetunió „lágy alfelének” térsége volt.

A Mediterráneum és a Himalája között létrejött egy láncolat Nyugat-barát államokból, amelyek kormányai az Egyesült Államok jelentős gazdasági, politikai és katonai támogatásában részesültek. Ezek az országok védfalként állták el a szovjet terjeszkedés útját; garantálták a Perzsa-öböl térségének biztonságát, lehetővé téve, hogy zavartalanul áramoljon nyugat felé az olaj; valamint helyet adtak egy sor katonai támaszpontnak, amelyek nélkülözhetetlen szolgálatot tettek a Szovjetunió szemmel tartásában. 1955-ben megszületett egy Törökországot, Irakot, Iránt és Pakisztánt szövetségbe tömörítő, hamarosan „bagdadi paktumnak” elnevezett megállapodás, amely felváltotta az egymással, illetve Nagy-Britanniával kötött egyezményeiket – s kíméletlenül megregulázták azt az államot, amely kikacsintott a sorból. Ez történt például Iránban, ahol az olajipar államosítását tervező Mohammad Moszadek miniszterelnököt az amerikaiak megpuccsolták.

A nyugati imperializmusról recsegő kommunisták azonban ugyanilyen nagyhatalmi logikával igyekeztek megszerezni az ellenőrzést a térségben.

A szovjetek folyamatosan hozzájuk lojális politikai erőket akartak hatalomra segíteni, 1979-ben pedig hadsereggel vonultak be Afganisztánba. Nem késlekedett a válaszlépés a térség másik két játékosától. Az amerikaiak és a kínaiak is támogatni kezdték a szovjetellenes gerillákat, köztük az iszlamistákat – ami később keservesen visszaütött. (A kínaiak a területükön élő ujgurokból képeztek ki Afganisztánban harcolókat, akik aztán Kínába visszatérve ugyanúgy az őket támogató kézbe haraptak, mint Oszama bin Laden. Többek között erre hivatkozva nyomja el brutálisan Peking ujgur kisebbségét.)

„A mongoloknál a katonai erő félreérthetetlen bemutatását a vallási türelem és a körültekintő államigazgatási gyakorlat követte” (Látogatók Dzsingisz kán 40 méteres szobrán az Ulánbátor melletti Conzsin Boldogban 2018. augusztus 18-án.) Fotó: Anadolu Agency/Mustafa Kamaci

 A 2001. szeptember 11-i amerikai merényleteket követően a Bin Láden kiiktatását célzó amerikai stratégia hangsúlyozta Irán bevonásának fontosságát, valamint hogy tanácsos felvenni a kapcsolatot az Afganisztánnal szomszédos vagy közel szomszédos Türkmenisztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán, Kazahsztán és Kína hatóságaival – azaz a terrortámadásra adott válasz első lépése a Selyemút országainak felsorakoztatása volt. Ezt követően az amerikai politika még nagyobbat álmodott, a térség teljes átszabását tartotta szem előtt Afganisztán megszállásával, Irak kiiktatásával s Irán meggyengítésével. Az eredmény katasztrofális lett. Talán azért is, mert Frankopan szerint a nyugati stratégiai gondolkodásból teljesen hiányzik a világtörténelmi távlat – az összkép, a szélesebb összefüggések és a régió történelmében felfedezhető mintázatok ismerete.

×××

A régiót sújtó labilitás, háború és nyugtalanság nemcsak a benzinkutaknál vásárolt üzemanyag árára van hatással, hanem érezhető mindenfajta technológia, de még a kenyér árának drágulásában is. Amikor 2010-ben minden korábbinál gyengébb volt az orosz gabonatermelés, s Moszkva kiviteli tilalmat rendelt el, a világpiacon 15 százalékkal nőtt a kenyérgabona ára.

Az ősi selyemutak mentén új piacok nyílnak és kapcsolódnak össze, serkentve a szoros együttműködést Afganisztán, Pakisztán és India között. E három ország érdekei szorosan illeszkednek egymáshoz, ha arról van szó, hogy minél több és olcsóbb energiahordozóhoz jussanak egy új, évi 27 milliárd köbméter földgáz továbbítására alkalmas vezetéken. Az útvonal – a türkmenisztáni gázmezőktől az afganisztáni Herátig, Kandahárig, majd a pakisztáni Kvettáig és Multánig – Peter Frankopan szerint ugyanúgy ismerős lett volna a 2000 évvel ezelőtt élt kereskedőnép, a szogdok, mint a Viktória korabeli brit vasúttervezők vagy az Afganisztán miatt aggódó moszkvai politikai bizottsági tagok számára.

A kínai kormány következetesen építi az ásványkincseket, energiaforrásokat, városokat, kikötőket és óceánokat összefűző hálózatot az „Egy övezet, egy út” program keretében. Alig telik el úgy hónap, hogy valahol Eurázsiában ne tennének bejelentést hatalmas beruházásról, ezzel növekszik a kereskedelem, de a finanszírozó vagy hitelt nyújtó Kínától való függőség is.

Azaz új birodalom emelkedik fel és új selyemút készül. A történelemnek soha nincs vége – ez Peter Frankopan nagyszerű könyvének tanulsága.


Nyitókép: szovjetellenes afgán menekültek a pakisztáni Bajaur táborban 1980. március 28-án. Fotó: AFP

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Világmagyarázat