Az új Millenáris egy nagyon menő, látványos tévedés

·2020.10.14

Valódi közpark helyett modern függőkert került Bel-Buda egyik utolsó nagyértékű, üres telkére. A Millenáris Széllkapu teli van gyönyörű tájépítészeti megoldásokkal, és a zöldhiányos városban garantáltan népszerű lesz, de valójában nem más, mint egy lenyűgöző profizmussal feldíszített, mesterséges vasbetonhegy, ami elzárkózik a környező utcáktól, és a fenntarthatóságnak csak üres gesztusokat tesz. Nagy, képes parkelemzés.

Mit jelent az, hogy zöldterület? Mitől park egy park? Mi van a lábunk alatt, amikor egy parkban sétálunk? Hogyan hat egy park a városi környezetére? Látszólag egyszerű kérdések magától értetődő válaszokkal, de az új Millenáris annyira furcsa képződmény, hogy – miután ámuldoztunk egy sort kétségtelen szépségén, és kipróbáltuk, milyen a füvön feküdni egy városi domboldalon –, motoszkálni kezd az emberben a kétely:

ez a rendkívül látványos létesítmény, amelyet a nyár végén hosszú várakozás után átadtak Budán, park-e valóban, vagy valami egészen más?

A Millenáris Széllkapu szélső értéket képvisel a folyamatban, amit a parképítés a 21. században Budapesten jelent. A felvetődő problémák a város más kiemelt zöldterületi fejlesztéseinél is jelen vannak, elsősorban a Városligetben zajló munkálatoknál.

Érdemes visszamenni addig a projektig, amit húsz évvel ezelőtt sokan a legmenőbbnek tartottak a városban: a félbehagyott Nemzeti Színház helyén kialakított Erzsébet téri Gödörig. 2002-ben úgy készült egy akkor nagyon frissnek ható, kortárs park a város közepén, hogy az előző kormány által építeni kezdett Nemzeti Színház föld alatti szintje már gyakorlatilag készen volt, amikor a hivatalba lépő első Orbán-kormány leállította az építkezést. Ezért aztán a mélyben kialakított mélygarázs és kulturális központ tetejére kellett zöldfelületet és új városi közteret elhelyezni. A kényszerből érdekes és páratlanul közkedvelt dolog született – meg súlyos félreértés is azzal kapcsolatban, hogy mit jelent parkot építeni. A Gödörrel kapcsolatban akkoriban a tervezők és a politika egyaránt „új közparkról” beszélt, de a valóság egészen más volt: egy földbe süllyesztett épületkomplexum, amelynek a tetejét nagyon vonzó módon megdizájnolták sok-sok burkolt felülettel, lépcsővel, ötletes látványelemekkel és némi zöldítéssel.

A Millenáris Széllkapu az egykori (azóta többször lepusztult és felújított) Gödör új kiadása, az Erzsébet tér szteroiddal felpuffasztva.

Óriási különbség, hogy ami a Gödör esetében a kihívást jelentő építészeti adottság bravúros feloldása volt („hogyan lehet élhető helyet csinálni egy félbehagyott épületgödörből”), azt itt mesterségesen állították elő.

Értékes rozsda

Buda sűrűn beépült belső részén gyakorlatilag a Margit körút, a Kis Rókus utca, a régi Millenáris park és a Mammut II közötti telek volt az utolsó nagy, egybefüggő fejlesztési terület. A régi Millenárishoz hasonlóan ez is nagyrészt az egykori Ganz Villamossági Művek maradéka volt, a hazai gazdaságtörténetben meghatározó szerepet játszó üzemé, amely hatalmas területet hasított ki magának a körút és a hegyek lába között az 1880-as évek elején, szinte az utolsó pillanatban, mielőtt a környék Budapest világvárosias fejlődésével jelentősen felértékelődött volna.

Az ipari zárvány 1999-ig, a gyár bezárásáig maradt fenn, és ahogy az a világon sok helyen lenni szokott, pont azért lehetett itt létrehozni egy új és vonzó városrészt – rehabilitált ipari épületekkel, tágas közparkkal, új sétálóutcával, színvonalas irodaházakkal és kulturális létesítményekkel –, mert erre a belvárosokban szinte már csak az ilyen rozsdafoltok adnak lehetőséget. Ez a folyamat a Millenáris park kialakításával kezdődött 2001-2002-ben és az új Nemzeti Táncszínház átadásával zárult le 2019-ben. Ami a Fény utcától északra eső területrészen történt, az egészen biztosan Európa egyik legsikeresebb rozsdaövezeti fejlesztése. Külön érdekessége, hogy az állami projektek és a magántőke milyen jól összedolgozott benne (a parkra néző irodaházak is hozzájárultak, hogy a zöldterület változatos és jó színvonalú térfalakat kapjon).

A Fény utcától délre eső területrész sorsa – most már kimondhatjuk – szerencsétlenebbül alakult. Az első hullámból teljesen kimaradt, és csak 2013-ban dőlt el, hogy a rehabilitáció folytatódik a Millenáris újabb ütemével. A terület épületállományát a sokféleség jellemezte, a telek belső részén a régi Ganz-gyár egyik legnagyobb csarnoka, a háromhajós Új szerelde (M épület), a Kis Rókus utca felőli oldalon a kőburkolatú monolitra emlékeztető Melegpörgető (L épület) és az N jelű irodaépület állt. A volt gyárterület északi részén megőrzött csarnokoknál mindhárom fiatalabb volt, a második világháború utáni évtizedekből származtak. A Margit körút mentén falként magasodott az egykori Kohó- és Gépipari Minisztérium 1971-ben átadott, 140 méter hosszú, kilencemeletes, függönyfalas irodaháza, amelyet a Gazdasági Minisztérium használt.

A Kohó- és Gépipari Minisztérium székháza 1976-ban (Fortepan / UVATERV)

A 2013-ban kinevezett új nemzetgazdasági miniszter, Varga Mihály a II. kerület országgyűlési képviselője is volt, és meglátta a lehetőséget az alulhasznosított, elhanyagolt területben arra, hogy ott valami nagyszabásút alkosson. A Széllkapu – így nevezték el a projektet egyrészt a közeli Széll Kálmán térre, másrészt pedig arra utalva, hogy a hegylábi terület a város egyik fontos átszellőzési csatornája – kezdettől Varga projektje volt, de nagyot tévednénk, ha azt hinnénk, hogy a szikár pénzügyéri józanság nyomta rá a bélyegét. Ellenkezőleg.

Először azt jelentették be, hogy kiürítik és lebontják a minisztériumi irodaházat, mivel a Margit körúttal párhuzamos, magas épület elzárja a hegyek felől áramló levegő útját, és akadályozza a városrész átszellőzését. Ez 2014 tavaszán megtörtént, és valóban jelentősen javította nemcsak a környék levegőjét, hanem a városképet is. A minisztérium a 70-es évek építészeti szempontból nagyon sivár, szerethetetlen alkotása volt. Nem sajnálta senki, a mögötte álló három Ganz épület viszont korábban úgy tűnt, megmaradhat. Hiszen a Millenáris megújításának ez volt az eredeti logikája: részleges visszabontásokkal növelni a szabad területet, de alapvetően megtartani a jellegadó ipari épületeket.

A koncepcióváltást előrejelezte, hogy 2013 decemberében a belügyminiszter az ilyenkor szokásos sablonos indoklással megszüntette a Melegpörgető és irodaszárny műemléki védettségét (az Új szerelde eleve nem is állt védelem alatt). 2014 januárjában a Millenáris Széllkapu Nonprofit Kft. ötletpályázatot írt ki a telek hasznosítására, amiben az állt, hogy a terület nagyobb részén zöldterületet kell kialakítani a szomszédos parkhoz szervesen illeszkedő módon, és csak olyan létesítmények maradhatnak meg, amik nem akadályozzák az átszellőzést. Az ipari épületek bontását tehát kötelezően nem írták elő, és az építészek többsége mindenféle érdekes megoldással meg is őrizte volna őket.

Aztán valahogy mégis másként alakult, augusztusban a kormány úgy döntött, hogy a Ganz épületeinek mind menniük kell, és 2015 januárjában az állami projektcég bejelentette, hogy kezdődik a bontás, a területen pedig nemcsak park, hanem a „parkolási gondokat enyhítő mélygarázs” is lesz 2017-re. A bontás előtt a Kiscelli Múzeum virtuális leletmentést végzett, végigfotózták a csarnokokat, itt lehet megnézni a képeket, amik tanúsítják, hogy milyen lehetőség veszett el.

Varga Mihály függőkertje

2015 tavaszára tehát új helyzet állt elő: az összes épület bontásával tabula rasát teremtettek, és világossá vált, hogy ezúttal nem a Millenáris első ütemére jellemző értékőrző rehabilitáció várható. A telek leradírozásának azonban előnyei is voltak: a Margit körútról hirtelen sosem látott panoráma nyílt a Millenáris park zöldje és épületei, a távolban pedig Rézmál és a Rózsadomb házakkal teli dombsora felé – ismét látható lett a több mint száz éve takarásban lévő, nem is érzékelhető táj. Kiszabadult az addig szűk, nyomasztó kanyonra emlékeztető Kis Rókus utca házsora is.

Ki gondolta volna, hogy ezt a szép fekvésű telket olyan módon fogják megint beépíteni, hogy még ezek az előnyök is csak korlátozottan érvényesülnek?

A Széllkapu végül nem készült el két év alatt, már csak azért sem, mert 2017-ig gyakorlatilag nem történt semmi, a területet murvás felszíni parkolóként hasznosították. A megvalósítás végül három évbe telt, és menet közben olyan óriásprojektté duzzadt, amelynek eredménye inkább egy nagyon gazdag és sűrűn lakott távol-keleti városállam, Szingapúr vagy Hongkong parképítéseire emlékeztet.

Zöldtető a Margit körúti bejárati épületen: még az is épület, ami nem annak látszik (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

Egy körülbelül 2,5 hektáros terület parkosítása semmiképp nem tartott volna eddig, és nem került volna 18,6 milliárd forintba – ennyi lett ugyanis az eredeti tervekhez képes jelentősen megdrágult beruházás összköltsége, amiről Varga az induláskor azt mondta, fontos szempont volt a költségek ésszerű szinten tartása. A második körben eredményes közbeszerzést egyébként a West Hungária Bau és a Garage Ingatlanfejlesztő Kft. (a pénzügyminiszter egykori kollégiumi szobatársának cége) alkotta konzorcium nyerte, a tervező pedig a TSPC Mérnökiroda lett.

A parkosítás egy teljesen üres területen persze csak talajcserét, előnevelt fák, cserjék, virágok ültetését, ösvények, járdák, esetleg egy szökőkút vagy egy tavacska építését jelentette volna, aminek végén a Millenáris zöldje a Marczibányi tértől kiér egészen a Margit körútig. A Széllkapunál azonban mindezt egész sor mérnöki objektum építése előzte meg:

  • 500 férőhelyes, kétszintes, monolit vasbeton vázszerkezetes mélygarázs vízzáró vasbeton lemez alappal, 68 méter hosszú kijárati műtárggyal;
  • 2 kávézóépület monolit vasbeton, illetve acélvázas tartószerkezettel, egy- és kétszintesek, részben a mélygarázs födémére támaszkodva, részben vasbeton pontalapokon;
  • A Mammut II felőli oldalon egy négyszintes, 228 méter hosszú, acélvázas kilátó, 18,6 méteres csúcsmagassággal;
  • Fény utcai műtárgy, vagyis egy 100 méter hosszú monolit vasbeton közúti aluljáró.

Nehezen lehetne több vasbetont adott területre beönteni. Az elején feltett kérdésre, hogy park-e az új Millenáris, a választ valójában ezek az adatok adják meg: az új Millenáris nem park, hanem egy mesterséges vasbetonhegy a város közepén, amelynek teste jórészt a földbe süllyed, de azért még így is elég magasan kilátszik. A 4D Tájépítész Iroda (Majoros Csaba és Balogh Andrea) kapta a feladatot, hogy ezt a törvényszerűen rideg létesítményt parknak álcázzák. Becsületükre legyen mondva, olyan sok szépséget, ötletet, érzékenységet vittek a munkába, hogy ez majdnem sikerült.

Na, de nem lett sokkal jobb, mint volt?

De, nyilván jobb lett. Sokkal jobb a Kohó- és Gépipari Minisztériumnál (lásd fent), a tönkrement gyártelepnél vagy a murvás parkolónál. Aminél nem jobb viszont, az egy igazi park, amit hasonlóan tehetséges tájépítészek a területre tervezhettek volna, és ami mindent tudna, amiért a látogatók láthatóan szeretik az új Millenárist: az ejtőzést a tóparti nyugágyakban és a füvön, a szuper gyerekbirodalmat, a gazdag növénykiültetést és a 355 előnevelt fát, amik olyan nagy méretűek, hogy az ember azt hihetné, a park már legalábbis öt-hat éve létezik. (És remek dolog, hogy a fák egy része azonosító táblácskát is kapott, ezt minél több helyen kéne alkalmazni.)

A tájépítészek ambícióját mutatja, hogy a Millenáris honlapján lévő növényhatározó szerint 25-féle fa és díszcserje került a parkba. Vannak köztük közismert hazai fajok és jól bevált egzotikus díszfák, elhelyezésük helyenként a természetes élőhelyükre utal, a fehér fűz például a tópart, a himalájai nyírfák egy meredek, füves „domboldal” díszei (ami valójában az egyik épület oldalának földtakarása). A 150 díszcseresznye egész ligetet alkot, ami a tavaszi virágzáskor különösen látványos lesz. A tervezők úgy választották ki a fákat, hogy stressztűrők legyenek, bírják a városi klímát és a kedvezőtlen ökológiai adottságokat.

Ez valódi lépés a fenntarthatóság irányába, mindenesetre valódibb, mint az inkább csak gesztusnak nevezhető három napelemes fa a Margit körúti bejáratnál. Ezek arról tanúskodnak, hogy a tervezők jól ismerik a globális trendeket, mert hasonló szerkezetek állnak például Melbourne-ben, Dubajban, Londonban és Belgrádban. Valószínű, hogy a következő években itthon is egyre több helyen fogunk találkozni velük – amivel nincs is semmi baj, miért ne akarhatna egy kortárs park divatos lenni.

A probléma inkább azzal van, amikor egy beruházás valódi szellemisége mélyen ellentétes a fenntarthatósággal, mégis zöld divatelemeket aggat magára (ezt nevezik greenwashingnak). A Széllkapu pedig, ha a dolog lényegét nézzük,

inkább lehetne az 1970-es autócentrikus városfejlesztésének jellemző projektje, mint a valódi fenntarthatóságot kereső 2020-as éveknek.

Például: jó ötlet egy belvárosi környékre ekkora új mélygarázst építeni? Az plusz parkolókapacitást jelent, még több forgalmat vonz a területre, miközben az odavezető utak, elsősorban a Margit körút áteresztőképessége nem bővíthető, ezért a mélygarázs építésének még több dugó és növekvő légszennyezettség lehet a következménye. Különösen igaz ez akkor, ha a garázs fölé csilivili látványosságot is telepítünk: ezzel arra biztatjuk az embereket, hogy autóval jöjjenek megnézni az új Millenárist. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy amikor a „parkot” kitalálták, az elképzelt ideális látogató nem a szomszéd utcákból a zöldbe kisétáló városlakó volt, hanem az, aki kocsival jön be mondjuk Nagykovácsiból, és az autót a mélygarázsban lerakva a felszínre lifttel érkezik meg.

Arra végképp nincs mentség, hogy a Széllkapu létesítését nem kötötték össze semmilyen érdemi felszíni forgalomcsillapítással és a felszíni parkolóhelyek számának csökkentésével. Ugyanez történt legutóbb a József nádor téren, ahol úgy építettek egy 525 férőhelyes mélygarázst érzékeny belvárosi területre, hogy a téren utána nem szűnt meg a felszíni parkolás.

Az autócentrikus szemlélet még erősebben érvényesül a Fény utca „lesüllyesztésénél”. Ez a keskeny utca választja el a parkot a régi Millenáristól. Ahhoz, hogy összefüggő zöldterület jöjjön létre, érdemes lett volna az egyébként nem túl forgalmas utcát megszüntetni – vagy ha ezt égbekiáltó merészségnek érezték, változatlanul meg is lehetett volna hagyni: a felszíni szakaszán az emberek most is gond nélkül átkelnek egy zebrán. A park egységére hivatkozva azonban egy közúti alagút épült, amely talán a legabszurdabb építmény ma Budapesten: annyira rövid, hogy alig lehetett neki mélységet adni, pedig még a nyomvonalát is megcsavarták, hogy hosszat nyerjenek. A alagút fölé ezért dombot kellett építeni (mi másból: vasbetonból), és azt beborítani földdel, majd mindkét oldalon teraszosan lelépcsőztetni.

Az alagútnak, a mélygarázs kihajtójának, a kiszélesítésnek, a forgalomcsillapítás hiányának és a park magasba emelésének köszönhetően a Kis Rókus utca forgalmas és barátságtalan útvonal lett. Itt megvolt az a Budapesten nagyon ritka lehetőség, hogy a Margit körút sarka és a Baka utca közötti részen egy parkra néző, a szomszédos zöldterülettel szerves és közvetlen kapcsolatban álló házsor legyen, felértékelve az ide néző lakóházakat, és új pozícióba hozva az itt álló dualizmus kori középületeket: az Országos Meteorológiai Szolgálat és a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal székházát. A „park” azonban határozottan hátát fordít a Kis Rókus utcának: csak a körülbelül 5-6 méter magas, tömör látszóbeton monolit, a stadionbeléptető-kapura emlékeztető bejárat, valamint az alagút torka látszik innen.

Az új Millenáris városi kapcsolatai azonban nem csak errefelé rosszak: a megemelésnek köszönhetően elzárkózik a Margit körúttól is, bár itt legalább a járdaszélesítésnek és a Kis Rókus utcai sarok kellemesebb kiképzésének köszönhetően valamelyest javult a városi környezet színvonala. Maga a park persze kevésbé vesztese ennek a befelé forduló, katlanszerű kialakításnak. Védettebb érzetet biztosít, de azért a betonhegy tetején, a második-harmadik emeleti ablakok magasságában sétálva mégiscsak érezni lehet, hogy alapvetően természetellenes az egész. A már-már épületmagasságú külső betonfalak a budai dombok látványát is újra kizárták a városképből az utcáról nézve:

a természeti tájat emberalkotta, mesterséges felszíni formák helyettesítik, amiket óriási anyag- és energiafelhasználással, nagy költséggel állítottunk elő. A Millenáris Széllkapu minden, csak nem zöld projekt a szó igazi értelmében.

A megemelés a parkra is rossz hatással van, mert kevés a valóban használható zöldterület. A teraszosítás a mesterséges domboldalakat valamennyire megközelíthetővé teszi, de a Margit körút felőli fogadóépületnél például a zöld folt kétharmada valójában lezárt zöldtető, ahova nem lehet kimenni, és amit kis drótkerítések rekesztenek le. Ugyanilyen kis drótkerítések akadályozzák meg, hogy a Kis Rókus utca fölötti épületsarokra kimenjünk: itt sűrű díszcserjékkel ültették be a megközelíthetetlen, lejtős zugot.

Az alagúthoz hasonlóan groteszk dolog a Mammut II. felőli oldalon épült kilátó is: egy kúszónövényekkel befuttatott, négyszintes, liftes, sehonnan sehova nem vezető monumentális acélszerkezet. Azért építették, hogy kitakarják vele a Mammut II sivár oldalhomlokzatát, és a szándék érthető, mert a bevásárlóközpont valóban nem alkotna kellemes térfalat – bár láttuk, hogy a Széllkapu tervezői szerint a Kis Rókus utca sem. Mégis van ebben a teljesen öncélú, minden funkció nélküli építményben valami igazán bizarr: önmagáért való jellege emlékeztet New York legújabb látványosságára, a The Vessel nevű égbe vezető lépcsősorra, de azzal ellentétben nem lenyűgöző, a Margit körútra néző kilátás (igen, oda lehet kilátni a kilátóról) pedig teljesen érdektelen.

Az acélszerkezetű gyalogos felüljáró a régi Millenáris irányába: a valóságban mindenki átsétál a zebrán, mert ez az egyszerűbb (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)

A szerkezetet meghosszabbították a régi Millenáris irányába, ismét csak azért, hogy a Fény utca fölött még egy ponton át lehessen kelni. Csak hát a Fény utca nem egy tízsávos szöuli városi autósztráda: senki nem fog azért felmászni a magasba, hogy ott menjen át, amikor van egy rendes zebra is a felszínen. A látványosan fölösleges acélhíd viszont rátapad a Ganz gyárból megmaradt, szép G jelű épületre, a Fogadóra, és az egész oldalhomlokzatát kitakarja: a minden oldalról szabadon álló, eredendően jó pozíciójú házat sikerült beszorított helyzetbe hozni, ami egyfajta negatív tervezői bravúr. Nem lehetett egyszerű ide ennyire szerencsétlen megoldást találni.

Hogy mi a baj a Millenáris Széllkapuval, azt akkor érthetjük meg igazán, ha átsétálunk a régi Millenárisra, amelyet a mostani projekt részeként ismét felújítottak. Ez a park valódi park, a föld szintjén helyezkedik el, jó épületek veszik körül és racionális kialakítást kapott: az eredeti, izgalmas elemekkel teli, de nagy fenntartási költségű és túlzottan tagolt kertet egyszerű, gyepes felületek, fasorral szegélyezett sétányok váltották fel – és nem is kell ennél több. A húszéves fenntartási tapasztalat nyomán egy letisztult, könnyen karbantartható zöldterület született. Mindenben ellentéte annak, amit pár lépéssel arrébb ugyanebben a projektben létrehoztak.


Nyitókép: Az új Millenáris Széllkapu, fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Kult