„Remélem, senki nem szeretné, hogy az SZFE-nek vége legyen!” – szócsata Szarka ezredessel
Ma éjfélkor jár le az ultimátum, vagy ahogy interjúalanyunk nevezi, ajánlat, amelyet többek között az új, Vidnyánszky Attila által kinevezett színművészetis kancellár, Szarka Gábor adott a hallgatóknak. S hogy mi lesz éjfél után, ha a diákság mégsem hagyja el az épületeket? Az egykori katonatiszt állítja, olyan nincs, hogy ő erőszakkal bemegy oda. Csakhogy azt is állítja, hogy kitölti az öt évét. Megtudjuk továbbá, hogy egy másik ezredesről, bizonyos Redlről készült filmben statisztált gyerekként, sőt filmekben is játszott. Meg azt is, hogy Wass Albertet nézett legutoljára színházban, Vidnyánszky rendezésében. S hogy nemzetietlenezik-e a kancellár, ahogy a kuratóriumi tagok? Interjúnkból kiderül.
hirdetés
– El tudja énekelni, hogy „Orbán Viktor katonája vagyok…”? A Horthy Miklós-féle dallamra kellene.
– Nem tudom, de ez talán nem is lényeges. Büszkeséggel tölt el, hogy katonának titulálnak úton-útfélen, szép időszak volt az életemben, de 2016. október 1. óta nem vagyok aktív állományban. Persze ha az ember egyenruhában volt sokáig, a szíve mélyén mindig katona marad, de jogi értelemben ma már nem vagyok az.
– Orbán Viktoré sem? Átvitt értelemben.
– Kár ebbe politikát keverni.
– Úgy is kérdezhettük volna, hogy Vidnyánszky Attiláé, de nem szerettük volna megsérteni.
– Nem sértő egyik sem, de nem is találó. Szakmai feladatra kértek fel, azt látom magam előtt, nem azt, hogy ki a kuratórium elnöke.
– Ki kérte fel?
– Vidnyánszky Attila kérésére mondtam igent.
– Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy hülyén veszi ki magát, ha egy ezredest delegálnak a Színművészetire kancellárnak?
– A katonai rész, mint mondtam, a portfóliómnak csak egy része. Szakvizsgázott jogász vagyok, az államigazgatásban dolgoztam aztán, a Honvédelmi Minisztériumban, a Zrínyin és a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen is.
– A nemzetvédelmi egyetemhez azért kötődött szakmailag. A színművészethez? Mi volt mondjuk az utolsó darab, amit látott?
– Egyébként a Tizenhárom almafa.
– Wass Albert. Vidnyánszky rendezéseben a Nemzetiben.
– Igen, de nem csak annyi a közöm a színészethez, hogy ott vagyok a színházban nézőként. Gyerekszínészként szerepeltem több filmben is.
– Melyekben?
– A Redl ezredesben, Szabó István filmjében statisztáltam először, de a Gyalogbéka című, Fejér Tamás rendezte tízrészes sorozatban is játszottam, majd még egy ifjúsági filmben, szintén Fejér rendezésében.
– Járt gyerekszínész-képzőbe?
– Nem. Akkoriban egyszerűbben ment ez. Az osztályból választottak ki a Redl ezredesbe statisztálni, aztán a többi abból következett. 1985-ről beszélünk, gyerek voltam, de nagyon tetszett. Sokáig azt is válaszoltam a klasszikus „Mi leszel, ha nagy leszel?”-kérdésre, hogy: operatőr. Az szerettem volna lenni.
– Ugye nem sértődik meg, ha megállapítjuk, az elmúlt 35 évben mérsékelten volt azért köze a színházművészethez?
– Kérdés, hogy egy kancellárnak mennyi köze kell, hogy legyen hozzá. Túl azon, hogy affinitása és szeretete van, kell hozzá szakterületi tudás is?
– Nem kell?
– Ön szerint kell?
– Ön a kancellár.
– Jó. Szerintem nem feltétlenül kell. Amire szükség van: igazgatási tapasztalatok, képességek. Az orvosi egyetemen sem kell orvosnak lennie a kancellárnak.
– Az állami egyetemeknél érthető, hogy az egyetemvezetésben van valaki az állam részéről is. De miután erőszakkal alapítványi formába kényszerítették a Színművészetit, mi értelme ott egyáltalán a kancellári pozíciónak?
– Az lenne az erőszak, hogy hoztak egy jogszabályt?
– Jelen esetben igen.
– Mégis miért?
– Mert fél éven át hazudták az érintetteknek minisztériumi szinten, hogy majd az ő bevonásukkal készül az alapszabály, tagot delegálhatnak a kuratóriumba, aztán a törvény kivett az egyetem kezéből mindent és betette Vidnyánszkyéba.
– Én ebből azt látom, hogy egy jogállamban jogszabályokat hoznak. A jogszabályokat pedig be kell tartani. Nem csak azokat a jogszabályokat, amelyek tetszenek. Ha mindenki csak azokat tartaná be, mi lenne abból?
– Most egy kávézóban beszélgetünk, merthogy az egyetemi ifjúság nem engedi be az épületbe. Tényleg jó ötlet volt így keresztülerőltetni ezt?
– Ha az a kérdés, szerintem kellett-e volna párbeszédet folytatni, akkor a válaszom az, hogy igen, kellett volna. Ettől még a jogszabályokat mindenkinek be kell tartani. A véleményét mindenki a jogszabályi kereteken belül fejtheti ki, ezeket átlépni nem helyes.
– Ha így, akkor miért nyilatkozta, hogy nem akarja katonásan, erőszakkal kirángatni a hallgatókat az egyetemről?
– Téved, aki azt hiszi, hogy a katona szereti az erőszakot. A katona tudja, mi az erőszak és ezért nem szereti. Én sem.
Azt szeretem, ha békésen, tárgyalással, diplomáciai úton sikerül megoldani helyzeteket. A gond az, hogy a párbeszéd, amelyre vágynék, nem tud létrejönni. Mi tettünk gesztusokat, de süket fülekre találtunk.
– Az miért gesztus, hogy a hallgatók adják át az egyetemet és fogadják el Vidnyánszkyt?
– Nem mondtam, hogy hagyják abba a tiltakozást, van annak más formája is, de az azért fontos lenne, hogy be tudjak menni az irodába és el tudjam kezdeni végezni a munkámat. Amely teljes mértékben hivatali munka. Ha ez teljesül, mi nyitottak vagyunk mindenféle párbeszédre. Bármit meg lehet vitatni. Azt hiszem, ez gáláns ajánlat.
– Ön szerint nemzetietlen libernyákok tanítanak a Színműn?
– Ezzel én nem foglalkozom. Ebben a szervezeti rendszerben nagyon élesen elhatárolódik egymástól az akadémiai rész és a kancellári. Nekem a jogi, pénzügyi kérdésekkel kell foglalkoznom,
nem dolgom tehát ilyen felvetésekről véleményt mondani, sem megítélni, hogy iksz vagy ipszilon milyen politikai, társadalmi nézeteket vall az oktatói oldalon.
Nekem egy dolgom van: hogy az intézmény működőképességét biztosítsam. Ezt szeretném elérni.
– Nemzetvédelmi szakemberként azért mégiscsak tudhatja, igaza van-e a kuratóriumi tag Rátóti Zoltánnak, aki szerint az egyetem vezetése nyáron kormánybuktatást készített elő.
– Nem tőlem kellene ezt megkérdezni, hanem attól, aki mondta. Hagyjuk meg a kuratóriumnak a maga dolgát. Engem az érdekel, hogyan fognak újra elindulni az ügyek, amelyek most azért állnak, mert nem tudok bemenni. Hogyan fognak az emberek fizetést kapni? Hogy a tisztelt olvasókat más is érdekli, azt persze értem, de tényleg azoknál kell ilyen kérdésekről faggatózni, akiknek dolga politikai-társadalmi kérdésekben véleményt nyilvánítani. Én kancellár vagyok.
– Ha kimondaná, hogy a nemzetietlen libernyákozás méltatlan, netán finoman azt is mondjuk, hogy Rátóti „elhamarkodottan ítélt”, azzal nem könnyítené meg a párbeszéd alapjául szolgáló bizalom építését a hallgatóság felé?
– A pálya széléről nagyon sokan értenek a focihoz… És olyan emberekkel akarnak kimondatni dolgokat, most például ön velem, akiknek az adott ügyben nincs feladatuk. Talán tényleg foglalkozzon mindenki azzal, ami a dolga, jó?
– Tényleg nem érzi, hogy bizalmat építhetne két mondattal?
– Szerintem én úgy építhetek bizalmat, ha az egyetem működőképességét biztosítom. Mindenkinek ez az érdeke. A hallgatóknak is, a bent dolgozóknak is, akik várják a lehetőséget, hogy végre folytathassák a munkát. Aláíratlanul állnak a dokumentumok, állnak az ügyek. A hivatali munkát be kell indítani és aztán elkezdeni beszélgetni. Mindenkinek. Nem csak nekünk. Az ő oldaluknak is. Meg kell nyilvánulni, el kell mondani, mi a gond. Arról, hogy jól volt-e ez így, már elmondtam a magánvéleményemet az imént: szerintem is szükség lett volna párbeszédre korábban. De ez már a múlt, s nem feladatom boncolgatni.
– Ha párbeszédet akar, miért nem oszlatják fel a kuratóriumot és kezdik nulláról a tárgyalásokat? Gyengeségnek tűnne harci logikával?
– Döntéshozók, jogszabályalkotók tudnának válaszolni arra, hogy ennek a felvetésnek van-e értelme. Mi mindenesetre tényleg fölajánlottuk most a párbeszéd lehetőségét. Benti dolgozó már keresett, hallgató még egy sem. Senki nem volt közülük, aki azt mondja: kancellár úr, nem értünk egyet az egész helyzettel, de beszélgessünk, mondja el, hogy önnek mi a véleménye.
– Kávézóban is leülne, vagy csak ha beengedik?
– Ha a nyolcpontos javaslatunkat elfogadják, akkor tárgyalunk. Lássuk azért tisztán: amikor a jogszerűen kinevezett kancellárt nem engedik be a munkahelyére, elállják az útját, az bizony kirekesztés és intolerancia a javából. Nem is ismernek, de nem állnak velem szóba, csak mert Vidnyánszky Attila nevezett ki. Amikor próbáltam bemenni és nem engedtek be, akkor negyed órát beszéltem a hallgatókkal. Több tucat ember azt mondta ott nekem, hogy velem nem tárgyalnak, mert nincs erre felhatalmazott személy a körükben. Ez egy arctalan tömeg akkor, amellyel szemben állok?
– Ez egy bázisdemokratikus tömeg, amely megvitatja, hogy tárgyal-e, s ha igen, ki tárgyal a nevében.
– Akkor válasszanak tárgyalódelegációt és vitassuk meg az összes fontos kérdést, különösen az oktatási autonómia kérdését. Csak előbb fogadják el az említett nyolc pontot. Mert mit is tartalmaz az? Komoly fizetésrendezést, például, amely indokolt is, hiszen a bértáblát megnézve igencsak alulfizetettek a dolgozók ebben az intézményben.
– Magyarán: amíg nem a mi embereink fújják a passzátszelet, nem adunk közpénzt, amint ők, adunk.
– Meg lehet közelíteni sokféleképpen, de azt tudjuk ajánlani, hogy először 10, aztán 15 százalékos bérrendezést valósítunk meg.
– Ha jól számoljuk, ez egészen pontosan harminc ezüstpénznek megfelelő összeg.
– Teljesen mindegy, hogyan értékelik, egy a lényeg: adósságot rendezünk, s csak azt kérjük cserébe, hogy a sztrájkot, amely ugyanezt fogalmazta meg, csak kevesebbet követelt, hagyják abba. Érdekes helyzet, de most én képviselem a munkavállalót – magammal szemben. Többet akarunk adni, mint amit kértek. A másik alapvető kérés, hogy a rend álljon helyre.
– Azaz, hogy a kuratóriumot fogadják el.
– A jogszabályokat. Nem kértem, hogy a bázisdemokráciájukat számolják fel, a véleménynyilvánítást sem akarom korlátozni, csak annyit szeretnék, hogy állítsuk helyre az egyetem működőképességét.
– Magyarul, hogy engedjék be önt, Vidnyánszkyt és adják át a „várat”.
– Engedjék be az egyetem vezetését, igen.
– Szerda éjfélig – ezt az időpontot jelölte meg a nyolcpontos ultimátumban. A hallgatók viszont hétfőn nemet mondtak erre. Ha nem adják át az egyetemet, mi fog történni csütörtök hajnalban?
– Már elnézést, de mégis miért ultimátum ez? Ultimátum az, ha követelek valamit, de nem adok cserébe semmit. Ez tehát egy ajánlat, nem ultimátum. Tisztességes ajánlat. Van olyan része, amely nekem jó és van benne olyan, ami nekik.
– Csak ők épp nem azt kérték, amit ön adni akar. Hanem azt, hogy arra az egyetemre járhassanak, amelyre felvették őket, ne Vidnyánszky Attila fennhatósága alá.
– Miután Vidnyánszky kijelentette, hogy mindenki azzal a tanárával végezheti el a képzést, akivel elkezdte, ez az érv már nem érv.
– Csakhogy közben felmondtak a legnagyobb nevek közül többen.
– Kérte ezt valaki tőlük?
– Nem, de hallgatók és tanárok nélkül mégis milyen lesz kancellárkodni?
– Az lenne a cél, hogy ellehetetlenítsék, tönkretegyék ezt az általuk és általam is egységesen tisztelt, 150 éves hagyománnyal rendelkező egyetemet? Amely egyébként ugyanabban az időszakban kezdett sarjadozni, amikor a tisztképzés is. Nagyon hasonlóak a gyökerei, a nemzeti lét önkifejeződése érhető tetten mindkettőben. Nem kellene tönkretenni.
– A mérleg egyik serpenyőjében van tehát 150 év hagyomány plusz a teljes hallgatóság, a másikban meg Vidnyánszky Attila egója. Nem célravezetőbb megoldás, ha utóbbi lemond?
– Biztos benne, hogy ez megoldás lenne? Hogy akik bent vannak, azoknak száz százalékosan igazuk van, mi pedig száz százalékban tévedünk?
– Nem igazságról beszélünk, hanem egy patthelyzetről, amelyet fel lehetne oldani öt kuratóriumi tag lemondásával.
– Nem tudhatjuk, hogy ez megoldaná-e a helyzetet.
– A hallgatói követelés az, hogy ne az oktrojált kuratórium legyen. Tehát meg. Miért olyan fontos ez Vidnyánszkynak, hogy képtelen félreállni?
– Azért lehet fontos, mert neki is van elképzelése, mondandója, narratívája erről az egészről. Különben miért csinálná?
– Önnek nincs?
– A kancellári szerepemtől függetlenül természetesen nekem is van véleményem.
– Árulja el, ha csak magánvélemény is!
– Úgy gondolom, hogy állami finanszírozású egyetemen mindenféle értékrendnek meg kell jelennie.
– Eddig a színművészetin nem jelent meg?
– Meg kell vizsgálni.
– Az állítás már elhangzott, hogy nemzetietlen.
– Akkor meg kell nézni, az-e.
– Hogy kellene, hogy megjelenjen a „nemzeti”?
– Embereken keresztül és értékrendeken keresztül. Szerintem a sokszínűséget kell bemutatni.
– Tudja, hogy például magyar népdalt is tanítanak?
– Örülök neki.
– A magyar népdal nem nemzeti?
– De, az.
– Akkor ezek szerint mégiscsak megvalósult, amit hiányolnak.
– Ennyiből máris kijelenti? Nem lenne érdemes megvizsgálni, hogy milyen jogi, társadalmi képzést kaptak a hallgatók? Egy művésznek, gondolom, sokszínűnek kell lennie. Az egészet egyben kell látni.
– Ön fogja megvizsgálni, hogy megfelelő volt-e a sokszínűségszint?
– Biztosan nem. Kancellár vagyok, nem dolgom.
– Miért jó önnek ez az egész? A miniszteri kabinetfőnökség után hét évvel végre megint magas pozíció?
– A közszolgálati egyetemen campus-főigazgató voltam – az üzemeltetés, a létesítményvezetés volt a feladatom. Ott nincs kancellár, három pozíció között oszlanak meg ezek a feladatok. Én ott ebből az egyiket töltöttem be, szakmailag tehát mindenképpen előrelépés, hogy egy egyetemnek a kancellárja lehetek. Persze az igaz, hogy nyugodt életem volt az előző beosztásomban, most meg…
– Kinevezésekor már hetek óta a hallgatóké volt az egyetem. Min lepődött meg?
– Őszintén mondom, erre nem számítottam. Hogy nem tudok bemenni a munkahelyemre, hogy ténylegesen elállják az utamat, hogy nem állnak szóba az igazgatásért felelős vezetővel. A kancellár ritkán szokott az oktatáspolitikai és politikai csatározások kereszttüzébe kerülni. Nem hittem, hogy ebből is gond lesz. Azt reméltem, segíthetem a problémák megoldását.
– Tényleg volt kedve a feladathoz vagy parancsot teljesít?
– Mondom, nem vagyok katona, nem teljesítek már parancsot. Volt egy helyzet, engem találtak alkalmasnak, vállaltam a kihívást.
– Meddig vár tehát, amíg végül mégis bemegy egy lövészdandárral? Csütörtök hajnal?
– Olyan nem lesz, hogy én oda erőszakkal bemegyek. Nem fogok odahívni semmilyen alakulatot, rendőrséget, TEK-et.
Ebben a korban a fiatalok nagyon határozott elképzelésekkel rendelkeznek, hatalmi szóval ezzel a korosztállyal nem lehet elérni semmit. Tudom jól, hogy így van: nekem is van 18 éves lányom. Le kell ülni, meg kell győzni őket. Bízom benne, hogy azt azért nem szeretné senki, hogy ennek az egyetemnek vége legyen. Előbb-utóbb tehát engedni kell. Mi megtettük a lépéseket, autonómia-kérdésekről is hajlandók vagyunk beszélni, miközben olyan ajánlatunk van, amely által nemzetközi szinten is építkezhetne az intézmény…
– Tehát meddig próbálkozik bejutni és mi az az időpont, amikor inkább lemond, ha nem sikerült?
– Nincs ilyen időpont. Ki fogom tölteni az öt évemet.
Nyitókép: Vörös Szabolcs
