Legyintés a lényegre – Csáki Judit válasza Nényei Pálnak
Nényei Pál állításával ellentétben cseppet sem a „múzeumillatú szalonkorszerűség” réme fenyegeti a magyar színházat, hanem bizony a politikáé – írja Csáki Judit. A színikritikus szerint ez az oka annak is, hogy nincs módja az értelmes szakmai vitának. Csáki szerint nem a kortárs dráma van válságban, s a színház sem a Hamlettől, de még filmadaptációktól sem lesz parazita – a színházi stuktúrát viszont szétverték, s ma az lehet színigazgató, akit a minisztérium (ejtsd: Vidnyánszky Attila) szakmainak csúfolt bizottságokba küldött öt embere, vagyis a többség jónak lát.
hirdetés
Elsőként túlesnék a lényegtelenen: én írtam azt a kritikát, amely miatt Nényei Pál szerint levették az egyébként sikeres, jól futó darabját a Radnótiban, hét évvel ezelőtt. A konkrét körülményeket természetesen nem ismerem, de nemigen tudok elképzelni épelméjű színigazgatót, aki egy jól futó darabot levesz a repertoárról egyetlen kritika miatt. És még ha ez történt is, megkérdezem: mi következik ebből rám, a munkámra nézvést?
Azért is kellett ezzel kezdeni, mert Nényei írásának egésze mögött sértődöttség vibrál, amely megállapításainak mind a körét, mind a tartalmát meghatározza. Ettől persze még lehetne igaz mindegyik, vagy legalább olyik.
„Múzeumillatú szalonkorszerűség”, ez a „rém” fenyegeti a mai színházat Nényei szerint. Ennek egyik jele, hogy egyre-másra feltűnik színházaink repertoárján például a Hamlet, mégpedig azért, mert „beterelik” rá az „új és új diákcsapatokat”. Márpedig ebben, írja Nényei, nemigen van „kortárs mozdulat”, legföljebb a „rendezői koncepció” és a „színészi játék megcsillogtatása”.
Legföljebb.
Hát igen. Éppen ezért a két szempontért szokták elővenni a színházak a klasszikusokat, no meg azért, mert a bennük rejlő „zsenialitás” az adott jelenre is rezonál. Vagyis épp „kortárs mozdulat” van benne. Aki látta az Örkény Színházban a Bagossy László rendezte Hamletet, vagy a Vígben az ifj. Vidnyánszky Attila főszerepelte Hamletet, tarthatja rossznak vagy jónak, múzeuminak aligha. És aki látta a Nemzetiben az Alföldi rendezte Hamletet, láthatta, hogy nem kellett „beterelni” oda az ifjúságot. Tódult magától.
Muszáj itt közbevetnem: ugyanez hogyan is van a zenében? Unásig ismerem Beethoven zongoraszonátáit, mégis sokakkal együtt odaesz a fene a Müpába, ha Macujev vagy Szokolov játssza. Pedig hát a kotta ugyanaz, ugye. És ha már: Nényei, a magyartanár nyilván tudja, hogy a kultúrafogyasztásnak evidens emlékidéző jellege is van: újranézünk, újraolvasunk, és biztos nem gyávaságból…
Nem ragozom tovább, miért veszik elő a színházak újra és újra Ibsent, Csehovot; sem azt, hogy harminc évvel a magyarországi ősbemutató után miért tűznek ismét(?) műsorukra egy darabot (Kroetz: A vágy). (Az „új bemutató” – Nényei állításával szemben – per definitionem új bemutató, akkor is, ha nem ősbemutató.) Arra sem érdemes sok szót vesztegetni, hogy vajon Peer Krisztián azért írta-e át (megjegyzem, pompásan és alaposan) Ruzante Csapodár madárkáját, mert önálló darab megírására nem kapott engedélyt.
Nényei egyszerűen nem tesz különbséget színdarab és előadás között, pedig épp ott van a lényeg: maga a színház, az összes színházi alkotóval együtt.
Nem tükröz elmélyülést a problematikában fölütni a neten néhány fővárosi kőszínház repertoárját, és ebből levonni billenékeny következtetéseket. Kicsit tovább lehetett volna menni a vidéki színházak „megguglizásával”, és még tovább a függetlenek tevékenységével való, legalább netes megismerkedéssel. Nagy dolgoknak lehetett volna a nyomára jönni; a Nényei által említett Székely Csaba szerencsére gyakori szerző országszerte, és Térey János, Háy János, Kárpáti Péter, Kerékgyártó István, Pass Andrea, Pintér Béla, a Mohácsi-testvérek szintén nincsenek elnyomva. A budapesti Trafó is megérdemelt volna egy „google-menetet”, hogy kiderüljön: a kortárs magyar színházművészet egyik fellegváráról beszélünk. A Jurányi műsorát is érdemes lett volna szemlézni, például azért, hogy rájöjjünk, mire fordítja például az Orlai Produkció a méltatlanul kárhoztatott Római vakáció közönségsikeréből fakadó hasznot: hát fontos, sokszor magyar, máskor külföldi szövegekből készült független produkciókra, „kortárs mozdulatokra”. Én most nemcsak azért nem biggyesztek ide különféle táblázatokat, mert élőben ismerem őket (oké, ez a munkám), hanem mert még az sem tartalmazná a két leglényegesebb tényezőt, amelyek a szerző elemzéséből teljességgel kimaradnak: a színházat és a közönséget.
A színház ugyanis – a fővárosban és vidéken – nemcsak művészet, hanem szolgáltatás is. Nem önmagának készül, hanem a nézőnek.
Aki – fájdalom – követeli magának időnként a Csárdáskirálynőt és a Játék a kastélybant. Nemcsak új magyar drámát, hanem Feydeau-bohózatot és nagysikerű filmből készült színpadi átiratot is szeretne látni (vonom ezt le a teltházakból). A Madách Színháznak, amely vállaltan musicalszínház, felróni, hogy musicaleket, zenés darabokat játszik, köztük világhírűeket, amelyekből film is készült – azért ez nem kicsit vicces.
Nényei ez utóbbit kivált kárhoztatja: „a kőszínház mély válságát legmarkánsabban a gombamód elszaporodott filmadaptációk vetítik előre”, írja, amire az első reakcióm az, hogy a kőszínház, illetve a színház mély válságát egészen más vetíti előre, a második meg az, hogy ugyan, miért. Túl azon, hogy a felsorolt példákból jónéhány nem stimmel (se A nagy Gatsby, se a Kabaré, stb.), az igazi kérdés ez: na és? Miért baj ez? Miért lenne ettől „parazita” a színház? Vagy parazita a filmművészet is, amely regényekből, netán színdarabokból dolgozik? Netán az a költészet, amely színházból, esetleg zenéből fogan? És – gyorsan iderántom a piszkos anyagiakat – a kasszára is kacsintani egy színházban nem bűn, hanem egyenesen kötelesség; kivált a kivéreztetések korszakában. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan engedhetik meg maguknak, hogy ne törődjenek a jegybevétellel.
Hozzáteszem, például a Kabaré mostani hazai reneszánszának aligha a film az oka; nemcsak azért, mert nem a film, hanem a színpadi változat az alapja mindegyik bemutatónak, hanem mert valami másért jut egyik-másik igazgató eszébe, hogy tán most kéne színre vinni…
Hozzáteszem azt is, hogy ugyan nem tudom, melyik fiatal színészrendező állította színpadra a Diktátor című Chaplin-filmet, de ha a szerző a Vígszínház előadására gondol, abban ifj. Vidnyánszky pompásan játszotta Chaplint, és kevésbé pompásan a diktátort, de ez a színrevitel aktualitását csöppet sem érinti.
Szinte észrevétlenül csúszok át a lényegre: nem annyira a „mit” a kérdés, hanem sokkal inkább a „hogyan”. És ha ebből a nézőpontból vennénk szemügyre a magyar színházművészetet (és benne a „mit” kérdéskörét is), na, az tényleg megérne egy komoly vitát. Lenne mit mondani a színházi nemzedékekről és váltásokról, lenne mit az SZFE szakmai módszereiről, és legszívesebben ezt is tenném, erről írnék, elvégre ebben vagyok otthon, és ez érdekel a legjobban (például a színpadi szövegek, az adaptáció és társai).
Sajnálatos módon e pillanatban ez nem lehetséges.
És itt térek rá Nényeinek egy kézlegyintéssel felérő gesztusára (ezt a kézlegyintést, ezt békeidőben agyonelemezném, lenne textus-kontextus, hely-idő-cselekmény hármas egysége, stb.), amellyel elintézi a mai magyar színházat már nem is fenyegető, hanem épp ledaráló „rémet”: a politikát.
A jelenleg hatályos törvények szerint ma az lehet színigazgató, akit a minisztérium (ejtsd: Vidnyánszky Attila) szakmainak csúfolt bizottságokba küldött öt embere, vagyis a többség jónak lát. Akkor van állami pénz, ha így történik.
Kivéve azt a nagyon kevés fővárosi színházat, amelyet teljes egészében az önkormányzat tart fenn. Mert valahol valakik így verték szét a hazai színházi struktúrát. Mert a politika diktál az SZFE ügyében is; a politika, amely megfosztotta az egyetemet az autonómiától, a szenátust minden fontos jogkörétől, és a teljhatalom birtokában nagy kegyesen hajlandó lenne, úgymond, „tárgyalni”. A teljhatalom jellemzője egyrészt a szakmaiság és a hozzáértés hiánya, másrészt a sértődöttség, a frusztráltság, és az ezekkel kézen fogva járó agresszivitás.
Hát ezért nem lehet most arról beszélni, amiről igazán kéne – és ez a politika sara.
Mert noha a múzsák nem hallgatnak, azért „inter arma” élünk.
Nyitókép: résztvevők a Parlamentnél a Színház- és Filmművészeti Egyetem és az Országház között szervezett élőláncon 2020. szeptember 6-án. Fotó: MTI/Mónus Márton
