Nényei Pál: A politikánál is nagyobb rém fenyegeti a magyar színjátszást

·2020.09.25

A kultúrharc közepette éppen magáról a kultúráról szokás megfeledkezni, márpedig a magyar (kő)színházi világ a Fidesz és a fideszes nyomulás nélkül is válságba jutott – írja a Válasz Online-nak küldött esszéjében Nényei Pál. Író, magyartanár vendégszerzőnk szerint ebben a krízisben nincs különbség „oldalak” között: a rémség „Ascherestül, Vidnyánszkystul, Új- és Vígszínházastul” mindenkit befal. Úgy hívják: bemerevedett és belterjes sznobéria, illetve művészi válság és kifáradás. Hogyan lett a színházból a nagy filmsikerek testén élősködő parazita? Miért gyáva a legtöbb intézményvezető? Miért Pintér Béla az oázis a sivatagban? Személyes érintettséggel átitatott színházügyi vitaindító az SZFE-foglalás huszonötödik napján.

A színházi szakma forrong. Vidnyánszky Attila einstandolja az SZFE-t (is). Az oktatók felmondanak, de az utcán tanítanak, a hallgatók elbarikádozzák magukat, élőlánc, őrködés. Nemzetközi sztárok írják tenyerükbe, hogy FREE SZFE, lefényképezik, és a képet közzéteszik Instagramjukon. Az események dinamikáját és témáit elnézve úgy tűnik, mintha az SZFE-ügy tisztán ideológiai jellegű feszültség következménye lenne, miszerint jönnek a népnemzeti, konyabajszos, rittyentős, fenyőillatú darabokat és nemzettudatot erőltető, zsinórosmentés, keresztényerkölcsű hazafiak, hogy benyomuljanak a ballibsi fertőzésgócba és magyarrá tisztítsák.

Azonban Magyarországon megszokhattuk, hogy a túl egyértelműnek tűnő dolgok sosem annyira egyértelműek; főleg akkor illik gyanakodni, amikor föltűnik az „agresszív kormány kontra védekező szabadságharcosok”-narratíva. Természetesen nem gondolom, hogy ne lennének agresszív, nyomulós kormányok, és azt sem mondom, hogy az ország jelenlegi kormányzata pillogó nyuszikákból állna, akik sohasem nyomultak, sohasem voltak agresszívak. Azt sem gondolom, hogy ne lenne jogos és szívmelengető érzés szembeszállni egy agresszív, nyomulós hatalommal és egyetemfoglalással harcolni a szabad oktatásért. Csak megkockáztatom, hogy a művészet általában, így a színház is érzékenyebb és rafináltabb közeg annál, minthogy tisztán politikai jellegű válságba tudjon kerülni, és azt is mondom, hogy a magyar színházat sokkal nagyobb veszély fenyegeti, mint az ideológiai nyomulás.

Ami az SZFE körül történik ugyanis, véleményem szerint egy igen régóta mélyülő művészi és esztétikai válság egyik mellékes, de leglátványosabb tünete. A budapesti és magyarországi színházi rendszer legfőbb problémája ugyanis nem a kultúrharc, a mindent eltaposó fideszes gőzhenger vagy Vidnyánszky Attila… aki valóban nyomul, mi tagadás. És nyomul vele együtt valami furcsaság. De a Fidesz, Vidnyánszky… Fidesz, Vidnyánszky… ugyan! Ők senkik a magyar színházat lassan Vidnyánszkystul, Ascherestül, Mátégáborostul Új- és Vígszínházastul, Radnótistul, Örkényestül, Nemzetistül,

azaz az egész kőszínházi struktúrát szőröstül-bőröstül befaló, igazi rémhez képest, akit úgy hívhatunk: bemerevedett és belterjes sznobéria. De ha valakit megsértettem volna az előző elnevezéssel, akkor finomabban fogalmazok, és a rém neve legyen: múzeumillatú szalonkorszerűség.

Mert amikor kitör a kultúrharc, magáról a kultúráról meg szokás feledkezni, persze, hiszen inter arma silent musae. „Mint az közismert”, miszter Teufel.

Az elbarikádozott SZFE (Fotó: ATTILA KISBENEDEK / AFP)

Jobb korszakokban/ideális esetben egy színházi előadás azért születik meg, mert egy alkotóművész el akar mondani valamit, amit csak ő tud; és ahhoz, amit csak ő tud elmondani, a színpad a legmegfelelőbb kifejezési forma. Ideális esetről a színházban akkor beszélünk, amikor az alkotóművész megtalálja azokat az alkotótársakat, akikkel együtt tud dolgozni, és ebből az eksztatikus, közös munkából megszületik: Az Előadás. Az alkotóművész lehet író, vagy lehet akár rendező is, és jobb korszakokban/ideális esetben ez az alkotóművész tudja, mit akar, sőt azt is tudja, mit kell elmondania.

A költségvetésileg dotált színházban azonban általában nem így születnek az előadások. Ott meg van szabva, hogy kb. hány új bemutatónak kell lennie abban az évadban, és a színház vezetősége elgondolkodik, kit hívjon meg – például – rendezni. Jön is az ötlet: „Péter/Gábor/Sanyi, te minden évben szoktál rendezni nálunk, rendezz idén is!” Péter/Gábor/Sanyinak éppen nincs semmi ötlete, igazából csak azért rendez, mert megszokta ő is a rendezést, meg a színház is megszokta a rendezéseit, hiszen Péter/Gábor/Sanyi tekintélyes rendező, nevével a néző becsábíthatók, tehát Péter/Gábor/Sanyi kissé kétségbeesetten darabkeresésbe kezd, nagy nehezen előhúz valahonnan egy darabot, megrendezi… És?

Szüksége volt Péter/Gábor/Sanyinak mondjuk Bessenyei egy kétszáz éve porosodó művére? Nem. Szüksége volt erre az előadásra egyik vezető művészszínházunknak? Nem. Megbukott a darab? Meg. Szerették a színészek? Nem. Miért született meg ez az előadás? Csak. Mert volt rá pénz – mondhatnánk cinikusan.

Hát a magyar kultúra vesztett valamit azzal, ahogy Péter/Gábor/Sanyi nem egy kortárs drámaíró művét rendezte meg? Nem tudom. De nem is nagyon érdekel ez a kérdés. Ugyanis itt csak az a kérdés érdekel: ha a belső, kényszeres szükségszerűség hiányzik az alkotóművészből, vagy ha az elmondani vágyott dolog nem kiált színpadért, akkor miért kellene megszületnie egy színházi előadásnak?

Jobb korszakokban, ideális esetben a színház – mivel lényegénél fogva csak „itt és most” működik – kortárs jelenség. Ám abból, hogy minden színházi előadás csak „itt és most” tud létezni, nem következik az, hogy minden előadás valóban kortárs. És most előrefutok, és súlyos kijelentést teszek: sajnos a magyar kőszínházi kultúra – néhány üdítő kivételtől eltekintve – elporosodott, biztosra megy, művészileg megalkuvó. Azt is lehetne mondani, hogy gyáva.

Ha végigfutjuk a budapesti kőszínházak repertoárját, lehangoló kép fogad minket. A kőszínházi rendszerben futó előadások jelentős része újrarendezés vagy – újabban – filmadaptáció; azaz túlnyomórészt kockázatmentesen eladható darabok előadásaival vannak tele a progresszívnek tartott színházaink is. Hiszen milyen kockázatot rejt a 2010-es, ’20-as években színre vinni vagy továbbjátszani Shakespeare Hamletjét? Ezt a kockázatot nálunk két patinás színház is vállalja idén: az Örkény és a Víg. Persze érthető, hiszen a Hamlet kötelező olvasmány, ezért minden évadban új és új diákcsapatokat terelnek be a tanárok a Hamletekre, azaz a Hamlet bombabiztos befektetés. De vajon hány Hamlet, hány Shakespeare-darab futna Budapesten, ha ezt a Shakespeare nevű szerzőt elengedné a magyar oktatási rendszer? (Amit igazán nem kívánok neki.)

Hamlet a Vígszínházban (fotó: vigszinhaz.hu)

Igen, a Hamlet zseniális darab, ami korszakokon túl méltó a létezésre, de a rendezői koncepció és a színészi játék megcsillogtatásán túl miféle kortárs mozdulat rejtőzik 2020-ban egy Hamlet-előadásban? Vagy Molnár Ferenc, Örkény István, Ibsen vagy Schiller-darabok színpadra vitelében? Molnár Ferenc darabjait már akkor játszották, amikor ő élt. Ibsent és Örkényt is. És nem csak a bevállalós színházak.

Mi van a magyar drámaírókkal? Azokkal, akik ma, itt élnek? Nincsenek tán? Vagy nem tudnak darabot írni?

A Radnóti Színház tavaly mutatta be Franz Xaver Kroetz: A vágy című darabját Alföldi Róbert rendezésében; a bemutató újnak tűnik, pedig hát egyáltalán nem új, hiszen ezt a darabot harminc éve, 1990-ben játszotta már a Thália Ascher Tamás rendezésében. Ugyanez a színház idén Ruzante: A csapodár madárka című darabjának bemutatójára készül – Peer Krisztián átiratában! Azaz egy élő író ma Magyarországon részesülhet abban a kegyben, hogy egy 1979-ben, Miskolcon már bemutatott darab szövegét átírhatja. Ha önállóan nem tud darabot írni. Vagy tud? Akkor miért nem kérik föl írásra? Shaw A szerelmesek házai című darabját Valló Péter rendezésében játssza a Radnóti, és meg sem döbbenünk azon, hogy e művet Sartorius úr házai címen 1947-ben mutatta be a Nemzeti, azóta játszották jó sokszor, és 1947 óta Shaw művészete végleg klasszikussá érett. Tényleg Shaw – egyébként fantasztikus – művészete lenne ma a legaktuálisabb?

Játszanak a Radnótiban ezeken túl regényadaptációt (Egy piaci nap), kortárs angolt, terveznek Schillert… Egyetlen ma élő, magyar szerzőt engedett be a Radnóti jelenlegi repertoárjába: Székely Csaba 10 című művét. Ugyanezt a lehangoló képet találjuk, ha megnézzük az Örkény vagy a Katona József Színház repertoárját: a befutott klasszikusok, mint Molnár Ferenc, Jean-Paul Sartre, Arthur Miller, William Shakespeare, Henrik Ibsen, Nyikolaj Vasziljevics Gogol, Bertolt Brecht, Örkény István, Molière (ez utóbbi Parti Nagy Lajos átiratában!) darabjai mellett több „XY írásai alapján” összeállított előadás (azaz nem eredeti dráma), regényadaptáció (mint az Édes Anna – természetesen kötelező olvasmány az is, vagy a Fejes Endre regényéből adaptált Rozsdatemető, Brian Friel által Turgenyev regényéből adaptált Apák és fiúk), illetve klasszikus versekből összeállított irodalmi est mellett ott az egyetlen (kötelező?) kortárs: az Örkényben Térey János, a Katonában Bognár Péter egy-egy műve. Meg a Katonában ott van két darabbal Pintér Béla is – de róla lesz még szó.

Természetesen nem azt mondom, hogy ezek az előadások mind rosszak, sőt, ezen előadások között vannak nagyon jók is, profi rendezés, remek ritmus, pontos színészi alakítások, jól bejátszható terek stb. Arról van itt szó, hogy a tendencia – klasszicizálódó bezárkózás, biztosra menő, alig kockáztató előadások, a színház híg múzeummá válása – rémületes.

De a kőszínház mély válságát legmarkánsabban a gombamód elszaporodott filmadaptációk vetítik előre. A színházba, az „itt és most” műfajának templomába megérkeztek a mozifilmek feldolgozásai. Sajnos, már használtam a „gyáva” szót, ezért annál valami erősebbet kellene keresni. De nem találom. Vajon mi a jó szó arra a jelenségre, amikor egy független, önálló művészeti ágból, a színházból parazita lesz? A nagy filmsikerek testén élősködő kullancs, vérnyalogató bögöly? Hogy lehet az, hogy egy fiatal színész-rendezőnek a 21. században az jut eszébe, hogy színpadra teszi Chaplin 1940-ben bemutatott, A diktátor című filmjét? Miért nem vetítik le inkább a filmet? Nem merek elhamarkodottan ítélni, de el tudom képzelni, hogy abban a filmben Chaplin elég hitelesen játssza Chaplint. És Chaplint Chaplinnél hitelesebben megjeleníteni színészi eszközökkel szinte lehetetlen feladat. Szerintem csak Chaplinnek sikerülhetne – csak ő már meghalt.

A Mamma Mia! 200. előadásáról (Madách Színház)

Hadd fárasszam az olvasót a közelmúltban játszott vagy éppen futó színházas filmadaptációk hevenyészett, ám korántsem teljes gyűjteményével:

Nemzeti Színház:

Mephisto (r: Alföldi Róbert) bemutató: 2013.05.10.
Körhinta (r: Vidnyánszky Attila) bemutató: 2015.02.20.
Rocco és fivérei (r: Vidnyánszky Attila) bemutató: 2019.09.19.
Szenvedély (r: Kiss Csaba) 2016.10.15.

Vígszínház:

Kabaré (r: Béres Attila) tervezett bemutató: 2021.03.01.
Szerelmek városa (r. ifj. Vidnyánszky Attila) tervezett bemutató: 2020.12.12.
A diktátor (r: Eszenyi Enikő) bemutató: 2018.10.13.
A nagy Gatsby (r. ifj. Vidnyánszky Attila) bemutató: 2019.09.06.
Óz, a csodák csodája (r: Marton László) bemutató: 2015.10.31.
Augusztus Oklahomában (r: Eszenyi Enikő) bemutató: 2009.03.07.
Premier (r: Martin Cicvák) bemutató: 2019.03.02.

Pesti Színház:

Játszd újra, Sam! (r: Valló Péter) bemutató: 1983.11.07.
Születésnap (r: Eszenyi Enikő) bemutató: 2006.10.07.

Pesti Magyar Színház:

Hullámtörés (r: Guelmino Sándor) bemutató: 2008.
Naptárlányok (r: Tallós Rita) bemutató: 2017.09.29.

Katona József Színház:

A fehér szalag (r: Ascher Tamás) bemutató: 2019.10.12.

Madách Imre Színház:

Once/Egyszer (r: Szirtes Tamás) bemutató:2019.09.20-21-22.
Furcsa pár (r: Márton András) bemutató: 2011.10.15.
Mamma mia! (r: Szirtes Tamás) bemutató: 2014.09.26-27-28.
Mary Poppins (r: Szirtes Tamás) bemutató:2012.09.21-22-23.
Meseautó (r: Szente Vajk) bemutató: 2016.11.18.
Poligamy (r: Szirtes Tamás) bemutató: 2013.10.26-27.
Szerelmes Shakespeare (r: Szirtes Tamás) bemutató:2017.06.09-10.

József Attila Színház:

A király beszéde (r: Hargitai Iván) bemutató: 2019.10.05.

Radnóti Miklós Színház

Főfőnök (r: Anger Zsolt) bemutató: 2010.10.17.

Pécsi Nemzeti Színház

Főfőnök (r: Paczolai Béla) bemutató: 2019.02.08.

Belvárosi Színház:

A szív hídjai (r: Novák Eszter) bemutató: 2013.06.29.
Római vakáció (r: Pelsőczy Réka) bemutató: 2013.07.26.

Játékszín:

Életrevalók (r: Horgas Ádám) bemutató: 2017.02:04.

Átrium Színház:

Nők az idegösszeomlás szélén (r: Réthly Attila) bemutató: 2016.05.20.

Spirit Színház:

Closer / Közelebb (r: Bányai Gábor) bemutató: 2017.02.18.

Trafó (Orlai Produkciós Iroda, Füge)

Családi tűzfészek (r: Pass Andrea) bemutató: 2020.02.27

Maladype Színház

Metropolis (r: Fehér Ferenc) bemutató 2020.09.19

×××

A fenti listából látszik, hogy a filmadaptáció olyan fertőzés, ami nem ismer különbséget a színházak között, nem ismer külön bulvár- és művészszínházat, művészrendezőt és „poprendezőt”. És most megint nem az illető előadásokat szeretném minősíteni, csak megjegyezni, hogy

a színház mintha mostanában kétségbeesetten próbálna moziélményt adni ahelyett, hogy színház lenne; mintha kétségbeesetten próbálná megnyerni magának a mozihoz szokott nézőket ahelyett, hogy elhinné, a saját kifejezési eszközei is érnek annyit, mint bármelyik multiplex-élményt adó mozi.

Hol van a mai, kortárs színház? Valahol a függetlenek között? A Jurányiban? Az ifjúságinak nevezett előadások között? Talán a legüdítőbb jelenség Pintér Béla, aki ebben a „sivatagban” szuverén, független színházi alkotó, aki nem konzerveket nyit ki újra és újra, nem klasszikusokat rendez meg egyre kortársabbra és aktuálisabbra vagy rácsimpaszkodik a nézők filmélményeire, hanem saját, igazi kortárs műveit rendezi meg. És ezek a művek végigírt drámák. Nem „előadásszövegek” csupán, hanem szuverén műalkotások is. Nem a dramaturgja rakja össze neki könyvekből meg internetről összelopkodott mondatokból, hanem megírja őket ő.

Pintér Béla (balra) színpadon (fotó: pbest.hu)

És az is nagyon jellemző színházi közállapotainkra, hogy micsoda kritikusi ellenszélben kellett dolgoznia hosszú évekig, mennyi időnek kellett eltelnie addig, míg a szakma kénytelen-kelletlen el nem fogadta, hogy ilyen is létezik, nemcsak újraálmodott Csehov, botrányosra formált Ibsen, újrafordított Shakespeare vagy átírt Molière. És hogy van egy színházi ember, aki nemcsak kortárs német, angol meg ír drámaírók műveivel pipálja ki a kortárs igényeket, vagy szépségflastromnak használ egyes írókat, hanem saját maga ír, és művei mind igazi drámák, megírt figurákkal… és művei nem egydimenziós, politikai proklamációk, és ha Puccinit idézi, vagy írja újra, azt az előadást nézhetjük a nagy mester előtt tisztelgő főhajtásnak is, de ötlettelen utánzásnak, vagy politikai pamfletnek semmiképp.

Egy fecske csinál-e nyarat? Vagy több fecske van?

Természetesen mindezt nem írtam volna meg, ha nem lennék kellően frusztrált én is: ha annak idején nem próbálkoztam volna bejutni a kőszínházi struktúrába. És annak ellenére, hogy mindenféle babérokat learattam, végül kivetett ez a közeg. Hiába nyertem meg a Nemzeti Színház drámapályázatát 2004-ben, a nyertes darabomat sohasem mutatták be, hiába szerepeltem Nyílt Fórumokon meg ilyesmi eseményeken, egyetlenegyszer kerültem „Igazi Színház” közelébe, amikor végre eljutottam első – és azóta utolsó – bemutatómhoz a Radnóti Színházban. De hiába tetszett a darab (Mozgófénykép) a közönségnek, hiába volt jó a rendezés (Göttinger Pál), a díszlet (Horgas Péter), hiába a fantasztikus zene (Dinyés Dániel) és dalszövegek (Hajós András), hiába volt teltházas… mert aztán az egyik, akkoriban tekintélyesnek számító kritikus megírta az egyik, akkoriban tekintélyesnek számító lapba, hogy rossz az egész, nincs darab, a színészek viszont annyira jók, hogy egy telefonkönyvet is el tudnának játszani. És láss csudát! Az igazgató a cikk megjelenése után pár nappal fölhívott, szabadkozva, hogy le kell vennie a darabomat, mert nem megy jól, de nem a kritika miatt vesszük ám le! és „a kortársakat kb. különben is ennyiszer szoktuk játszani”.

Én meg csak azon gondolkodtam, hogy tényleg a kritikusok ízlése irányít?

Sajnos, én csak író vagyok, hiányzik belőlem a pintérbélai lendület, és amikor egy fontos színházi ember azt mondta: „Nagyon jó, amit írsz, de az ilyen drámáknak Magyarországon sohasem lesz piaca”, az hittem, ördögöt fest a falra.

Persze, elfogadom, a színház őrizhet hagyományokat is, és igenis lehet szükség Shakespeare-, és Molière-darabokra a színházakban, és furcsán éreznénk magunkat, ha mindenütt csak „kortársak” futnának; és igaz az is, hogy attól még, hogy egy szerző él, nem kell automatikusan darabot írnia, és hiba lenne minden kortárs darabot automatikusan színpadra tenni. Nem attól lesz jó és színpadra méltó egy darab, hogy valamikor készült. De a kísérletezéstől, új gondolatoktól, a jól bevált, biztonságos érdekkörökön kívül érkező hatásoktól való elzárkózás a klasszikusok igazi újragondolását is megnehezíti. Lehet, hogy a kissé már – ebben a cikkben is – elhasznált „kortárs” szó helyett jobb lenne itt az „aktuális” szót használni. A színháznak ugyanis aktuálisnak kell lennie, hogy tényleg az „itt és most” műfaja lehessen. És az aktuális szóval kapcsolatban nem a pillanatnyi politikai eseményekre való reagálást értem, hanem azt az intenzív és dinamikus kapcsolatot, ami egy műalkotás és a nézők között kialakul.

Mert ha a színház és a nézők viszonya egy megfáradt házassághoz lesz hasonló, a színházba járás megszokott (esetleg szükséges) tevékenység lesz, mint az evés, ivás és a salakanyagok kiürítése, és teljesen hiányzik belőle a bimbózó szerelem időszakának bizsergése, az – szerintem – nagy baj.

Végezetül megismétlem: véleményem szerint az SZFE-ügy politikai, de a magyar színházi élet igazi baja nem politikai természetű, hanem a szféra művészi válsága és kifáradása. Talán szükség lenne generációváltásra, és talán azt is újra lehetne gondolni, jó ötlet-e színészeket ültetni a színházigazgatói székekbe. Milyen jövő előtt áll ma egy színészhallgató? Híres filmszínészeket utánozhat majd?

A politikai ügy a leglátványosabb, de legfelszínesebb rétege ennek a válságnak; ez kellett ahhoz, hogy az ügy kirobbanjon, mert mostanában valahogy a politikai dimenziót tudjuk értelmezni, a művészit kevésbé. A közönség ugyanúgy megtapsolja A nagy Gatsby színpadi változatát, mint a százhetvenezredik Hamletet, és jól elvan Tasnádi Nexxxtje nélkül. Ahogy elvolt színház nélkül is a karantén alatt. Azt, hogy Fidesz meg Vidnyánszky, népnemzeti és libernyák, mindenki érteni véli. De azt, hogy hol a helye Hamletnek a mai világban, sokkal bonyolultabb kérdés.

×××

PS.: Alig várom, hogy végre színpadra kerüljön három nagyágyú: A csillagok háborúja, a Titanic meg az Avatar is. Mondjuk a Vígben. De szép lesz a plakát!

Új bemutatóink:

George Lucas: A csillagok háborúja
James Cameron: Titanic
James Cameron: Avatar

Micsoda földöntúli élmény lesz majd a nézőtér fölött lézerharcoló űrhajókat nézni! De jól fognak mutatni a kékre festett bőrű színészek liánokon lendülve az Avatar színpadi feldolgozásában! De talán a leglátványosabb mégiscsak a színpadon elsüllyedő robusztus hajótest lesz, a jéghideg vízben fulladozó utasok. És milyen jó lesz majd meglátni Leonardo DiCaprio szerepében a Víg színpadán azt a híres színészt… a… na, mondják már! Tudják… azt a jóképűt!


Nyitókép: Klasszikus Hamlet-előadás (illusztráció) Fotó: Lipnitzki / Roger-Viollet / Roger-Viollet via AFP

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: esszé