Profik a szittyabiznisz ellen: 15 év alatt győzött a magyar íjforradalom

·2020.09.15

A magyar őstörténet kutatásának egyik legfontosabb fejleménye az elmúlt években kialakult békés tudós-kézműves együttműködés; az utóbbiak által gyakorolt „kísérleti régészet” mára MTA-szinten is polgárjogot nyert. A leletpontosan dolgozó rekonstruktőröknek köszönhetően a hazai autentikus – vagyis műanyag- és gagyimentes – íjkészítés másfél évtized alatt a világ élvonalába fejlődött. Ez a munka most először mutatkozik be a szélesebb közönség előtt. Professzionális szintre emelt élő történelem – szittyabiznisz és eredetpolitikai ambíciók nélkül. Multimédiás riport.

A gyanútlan látogató némi szkepszissel lép a budavári Vármúzeum falai közé álmodott, nyár közepén nyílt Lovasíjászok Budapest múltjából című kiállításba. A városmarketing sok mindent megtesz az ember asszociációs képességének szélesítéséért, de a ló+íj+Budapest képzettársításról sehol nem volt szó. El kell tölteni pár percet a falba zsúfolt nyílvesszők és a sírból – kis túlzással – feltámasztott eszközök között, hogy felfogjuk, hol vagyunk. Konkrétan is, képletesen is.

Budapestnek ugyanis tényleg van relevanciája a történelmi lovasíjászatban. Nemcsak azért, mert valóban találtak itt fontos temetőket, leleteket, hanem mert a magyar főváros pontosan a régi „íjfeszítő népek” világa, a nagy sztyepperégió legnyugatabbi határszakaszán fekszik. Ez a bizonyos régió a messzi Mongóliától indul, és egészen a Kárpátokig, valamint Havasalföldig tart, végállomása – vagy másként: utolsó nyúlványa – pedig a magyar Alföld. Persze sztyeppéhez képest ez átmenetibb táj; vízjárta, erdősült terület, mely már a vándorlás befejezésére, megtelepedésre ösztönöz. A mai Budapest éppen a sík és a dombos-hegyes vidék folyóval szelt határán terül.

Helyben vagyunk tehát. A vitrinekben akad néhány ép és szép lelet: kőből pattintott nyílhegy az őskorból, a római hadsereg keleti típusú íjászatának nyomai, magyar íjcsontok, használat közben eltört oszmán íjászgyűrűk – mind itt került elő valahol Pesten vagy Budán. Ám ahogy beljebb haladunk, erősödik az érzet, hogy van itt a fővárosi leleteknél – és a hangulatfokozó céllal a múzeumfalba „lőtt” nyílvesszőknél – érdekesebb is.

A tárlat kulcspontjaira kihelyezett íjakon a laikus is érzi, hogy nem játékok, nem is alkalmi kiállítási tárgyak, hanem működő fegyverek. És ami fontosabb: már-már gyanúsan eredetiek. Sehol egy laminált elem, sehol egy darab műanyag vagy egy vonás makettfesték. Cserébe ott van mellette feliraton, hogy pontosan melyik sírból „származik”, legyen szó szkíta, hun, avar vagy magyar íjról. Ugyanígy a tegzek, vesszők, íjászgyűrűk és egyéb kellékek: mind olyan, mintha most ugrott volna le a kevés autentikus ábrázolás egyikéről. A csattanó az íjkészítés folyamatáról szóló rész, ahol a legtöbb szerszám megint csak szinte a sírból kelesztett.

Részlet a Lovasíjászok Budapest múltjából c. kiállításból (fotó: Borbás Barna)

Persze a truváj éppen az, hogy szó sincs kiásott, majd kipofozott-restaurált eszközökről. A temetőkből előkerült, 95 százalékban elporladt fegyvereket és más eszközöket felújítani lehetetlen. És csak úgy ránézésre vagy fejből elkészíteni is, hiszen annak idején nemcsak a tárgyak szálltak sírba, hanem a tudás is: legyen ma már bármekkora (lovas)íjász önképünk, az íjkészítés mestersége legkésőbb a török hódoltság idején teljesen kihalt Magyarországon. Nincs tehát folyamatos tudásunk arról, hogyan kell összerakni egy sztyeppei típusú reflexíjat. Mi több, arról sincs, hogy az hogyan nézett ki. Csak egy példa: a honfoglalásról szóló, millenniumi attrakciónak készült Feszty-körképre a mester véletlenül fordítva felajzott íjakat festett. A 19. század végén még (és már) nem pontosan értették, mi fán terem a nomádok fegyvere.

Közben ahogy haladunk a kiállításban, szemet szúr még valami. Az íjak és más tárgyak infótábláin, a szakértői soron nem régészek, történészek vagy más tudósfélék sorjáznak – hanem száz százalék civilek. Ők a rekonstruktőrök:

a hajdani fegyvereket újraálmodó, 10-15 éve építkező magyar kézműves közösség mostanra fejlődött olyan szintre, hogy nemcsak leletpontos rekonstrukcióra képes az összes Kárpát-medencében előkerült íjtípusnál, hanem a módszerek, mesterfogások feltámasztására is. Mindez így, egyben, szerszámoktól a kész íjakig most mutatkozik be először szélesebb hazai közönség előtt, nagymúzeumi tálalásban.

Ahhoz, hogy értsük, miért volt különleges és tanulságos az elmúlt másfél évtized „íjforradalma” és a hozzá kapcsolódó őstörténeti kutatás, ezen a ponton elhagyjuk a budai múzeumot, és a kiállításon szereplő tárgyak alkotóinak nyomába eredünk.

×××

„Tartsad az ideget izomból, Attila! Vagy kilőjük a fontmérőt, azt’ túrhatod ki a szalmából!”

E fenti mondatért mindössze Csömörig kellett utaznunk, a Zengő Nyíl Lovas- és Íjászudvarba. A városhatárban, félig a mezőn felállított tesztpályán veszélyesen komoly munka zajlik. Érkezésünkkor éppen egy avar íj rekonstrukcióját rögzítik egy speciális állványra, hogy elvégezzék rajta az első fonterő-mérést és nyílsebesség-teszteket.

A Magyar Történelmi Íjász Társaság vendégei vagyunk – merthogy ez az a csoport, amelynek kézművesei, rekonstruktőrei a Lovasíjászok Budapest múltjából kiállítás tárgyait jegyzik. Kalauzunk Sudár Balázs, aki egyszerre a kiállítás rendezője, történész szakértője és a Magyar Történelmi Íjász Társaság tagja. Valamint a kutatóhálózati átszervezéskor az MTA-ról leválasztott Magyar Őstörténeti Témacsoport korábbi vezetője.

Kiss Attila (fotó: Vörös Szabolcs)

Egy tesztelés közepébe csöppenünk tehát. Az íjásztársaság gyakran rendez egy-két napos mezőszimpóziumot a legújabb rekonstrukciók kipróbálására. Visszatérő vendégek Csömörön, ahol házigazdájuk Kiss Attila, a lovas- és íjászudvar vezetője. Aki egyébként író is: az Altináj ciklus szerzője. Nem matinényilazgatás ez: puskalövedék-kezdősebesség mérésére alkalmas műszerrel mérik, mennyivel „megy” az adott íjjal kilőtt nyílvessző, majd a lövést megismétlik lamellás fémpáncélra és ballisztikai zselatinra is – utóbbi ellenállása az emberi bőrnek felel meg. Vagyis kiderül, milyen ütőerőt képviseltek valójában az 1000-1500 éves fegyverek.

A Pári Vilmos (Vili bácsi) által „feltámasztott” íj csontelemei Nagymarton mellett, egy avar harcos sírjából kerültek elő. „Igazi különlegesség ez, mert míg a török és a magyar íjakat már elég jól ismerjük, az avarokat alig” – magyarázza Sudár Balázs. Közben megtörténik a fonterő-mérés: 70-71 font. Ekkora húzóerő szükséges az íj megfeszítéséhez. Egy font = 0.454 kilogramm. Vagyis a 70 fontos íj kihúzásánál durván 35 kg-ot kell „mozgatni”. Jön a sebességteszt: 54,89 m/s. Vagyis a nyílvessző egy másodperc alatt majdnem 55 métert tesz meg. A két mérés az alábbi rövid videóban megnézhető.

FONTMÉRÉS, SEBESSÉGTESZT

Fonterő-mérés és sebességteszt a Magyar Történelmi Íjász Társaság találkozóján. Ha nem jelenik meg a videó, ide kattintson! (Videó: Borbás Barna)

A folyamatot nagyjából 10 ember követi fanatikus tekintettel. „Amit eddig csak képeken, elhomályosult ábrázolásokon figyelhettünk meg, most tűélesen látjuk viszont, működés közben. Ez azért hátborzongató” – kommentálja Sudár Balázs.

De miért pont az íj? Miért pont ez a fegyver futott be ekkora karriert, és köt le 2020-ban is elképesztő figyelmet, energiát, teremt megszállottságot?

A kultusz nem véletlen: ez az ember egyik legrégebbi fegyvere, emellett pedig van benne valami varázs. A felajzott íj ugyanis energiát tárol; ez az energia hozzáadódik a lövés során kifejtett erőhöz, maximalizálására pedig rengeteg technika fejlődött ki az évszázadok alatt, melyektől a különböző íjak rendkívül összetetté váltak. Nem véletlen, hogy a sportíjászatból lett olimpiai szám, és nem mondjuk a sportparittyázásból vagy a sportcsúzlizásból, melyek az íjhoz képest primitív eszközök.

Fotó: Vörös Szabolcs

A lovasnomád harci technológia emblematikus fegyvere a reflexíj lett. Azért „reflex”, mert lealjzva éppen ellenkező irányba görbül, mint megfeszítve. Rugalmas karjai három különféle anyagból készülnek: a váz fa, melynek íjász felőli oldalára szarulemezek ragasztottak, melyek rugóként rántják vissza az íjat lövés közben. A külső oldalára állati inakat enyvezek, mert ezek gumiszerűen viselkednek: feszítéskor a szaru összenyomódik, az ín megnyúlik. A történelemben a szarus íjakat építő népek egyre tökéletesebbre fejlesztették fegyverüket: a szkíta íj (kb. Kr.e. 7. század) még egészen egyszerűnek tűnik, míg a 15-16. századi oszmán íj a távolsági fegyverek Lamborghinije.

Közben Vili bácsi íját leveszik az állványról: a műszálideges tesztelés után bőrideggel is lemérik a nyíl kezdősebességét. Ameddig a szerelnek, az árnyékban, két jurta előtt nyílvesszőket mustrálunk. Ezeket szintén az íjásztársaság tagjai készítik, egyedileg, a rekonstrukció igényével. „Egy kés, egy reszelő: ennyi kellett hozzá” – varázstalanítja a helyzetet Marx Tibor. Tíz éve foglalkozik mindenféle íjászeszköz, benne a vesszők tökéletesítésével. Nincs könnyű dolga, hiszen kivételesen ritka esetektől eltekintve a vesszők legnagyobb részét kitevő fa elporladt. Egy-egy esetben találnak elszenesedett, laborvizsgálatok segítségével azonosítható fa maradványokat. „Ez például itt bangita fa. Nagyon ritka: ez egy cserjetípus, ami roppant kemény fát ad. Sokkal keményebbet, mint amilyet általában használnak” – magyarázza Marx Tibor. Egy 11. századi, speciális leletnél találtak bangita-nyomokat, azért épült ebből a vessző.

Egy-egy nyíl elkészítése autentikus eszközökkel 3-4 óra, ha már kész a kovácsolt hegy. Mármint a 2020-as mesternek kerül ennyi időbe, de azt mondják, 1000 évvel ezelőtt sem lehetett gyorsabb, már csak a száradási idők miatt sem. Több időt pedig valószínűleg nem is érte meg rászánni: a nyílvessző néhány lövés után tönkremegy, fogyóeszköz.

Amit csinálunk, úgy is nevezhetjük: kísérleti régészet – mondja Marx Tibor. „Kísérleti régész” az, aki a kutatók által feltárt és leírt eszközöket élesben is kipróbálja, hogy kiderüljön, tényleg úgy néz-e ki, úgy működik-e, ahogy azt íróasztal mellett elképzelték. (Lásd még: a Feszty-körképen elrajzolt reflexíj esete.)

Marx Tibor (fotó: Vörös Szabolcs)

A Magyar Történelmi Íjász Társaság és a hasonló felfogással dolgozó rekonstruktőrök (például Bencsik Péter, akiről néhány éve videóriportot készítettünk) sokáig vékony jégen jártak. Úgy is mondhatnánk, üllő és kalapács között voltak: a „tudóskodás” miatt ferdén néztek rájuk a szittya körök, de a céhes régészek és történészek sem fogadták el őket partnerként. Mára ez a helyzet megváltozott, minden oldalon kíváncsiak a munkájukra. A turanisták ugyan továbbra is rosszallják az MTA-kompatibilis szakmai hátteret, de az elkészült anyag izgatja őket. Sőt: az évente megrendezett Kurultáj mások mellett a professzionális rekonstruktőrök munkájának hatására „szelídült” sokat. Az egyszeri látogató tíz éve még számolatlanul kapta szembe a gagyit az évente megrendezett „törzsi gyűlésen”.

A történészekkel és régészekkel is inkább megvan a közös hang. „Mi is úgy működünk, mint egy tudományos kutatócsoport – mondja Füspök Zoltán, az íjásztársaság tagja. – Találunk valami problémát, amire aztán mindenki hatalmas lendülettel ráugrik. Az a cél, hogy amivel foglalkozunk, ami kikerül a kezünk közül, ne fantasy termék legyen, hanem minél hitelesebb.”

Füspök Zoltán (fotó: Vörös Szabolcs)

A minőségi győzelem ellenére, pusztán mennyiségi szempontból ez a szemlélet abban a körben, amelyet jobb-rosszabb kifejezéssel hagyományőrzőknek nevezünk, még kisebbségben van. „Szkíta áruházakban”, „ősök napján” ezernyi kézművesnek mondott terméket árulnak a hun íjtól az avar sámándobig, melyeknek valós régészeti leletekhez vagy valaha létezett tárgyakhoz nem sok köze van.

Közben egy vízi bivaly tülök jelenik meg Füspök Zoltán kezében. Ez az íjrekonstrukció egyik alapja – mutatja, és már illeszti is egy félig megmunkált fa elemhez. A szaru részek ugyan nem maradtak meg a sírokban, de a csont- vagy agancslemezek nagy valószínűséggel igen. Sőt: rajtuk még szerszámnyomok is felismerhetők, így a rekonstruktőr következtethet az eszközhasználatra is. Füspök Zoltán célja, hogy amennyire csak lehet, eredeti szerszámozottsággal is képes legyen elkészíteni egy-egy íjat.

Átlépünk egy másik asztalhoz, ahol Pári Vilmos íjai sorakoznak egymás után. Vili bácsi 2010 körül készítette az első íját, és azóta már túl van 20 összeépített fegyveren. „Nem szeretek lőni. Sajnálom rá az időt” – mondja félmosollyal. Naponta körülbelül négy órát foglalkozik íjépítéssel, plusz a hétvégék („A feleségem támogat” – teszi hozzá gyorsan), mindezt munka mellett. Vili bácsi ugyanis messze nem ebből él, hanem gazdálkodik: Adács melletti földjeit műveli.

Az íjásztársaságban senki sem űzi foglalkozásszerűen az íjkészítést. Marx Tibor iparművész, Füspök Zoltán festőrestaurátor, az autentikus szarus íjak építésének újabb reneszánszát elindító Paku Sándor pedig biológus-mérnök professzor. Ebből a szempontból rendkívül tanulságos a Lovasíjászok Budapest múltjából tárlat kísérőfüzete, melyben van egy lista azokról, akik sokat tettek a honfoglalás kori íjászat megismeréséért – nyolcból négy névnek nincs köze se a történet-, se a régészettudományhoz. Például a nyíltegzek szerkezetét felismerő Kada Elek ügyvéd volt (1852-1913), a hazai terepíjászat megteremtője, Fábián Gyula pedig zoológus (1915-1985).

Pári Vilmos (fotó: Vörös Szabolcs)

Ma már többen készítenek megrendelésre szarus íjakat, de a Magyar Történelmi Íjász Társaság nem üzleti vállalkozás. „Nincsenek ilyen szempontjaink, az íjkészítő iskolánkban is jelképes összeget kérünk csupán a résztvevőktől – mondja Füspök Zoltán. – Cserébe a csoportunk zárt, nem lehet tag akárki. Hozzá kell, hogy tegyen a munkához valamit.” Sudár Balázs ezt azzal egészíti ki: a közösségük függetlensége önmagában érték, amit akkor is szeretnének megőrizni, ha manapság csábító lenne besorolni valamelyik eredetpolitikai törzsbe, például a százmilliókkal kistafírozott Magyarságkutató Intézet alá.

A Sudár vezette Magyar Őstörténeti Témacsoportban az elmúlt 4-5 évben utóbbi összeghez képest szinte gombokból raktak össze új szemléletű korai történelmet, mely ismeretterjesztő formában a Helikon Kiadó Magyar Őstörténet című könyvsorozatában öltött testet. Ennek harmadik, a honfoglaló magyarok fegyverzetéről és harcmodoráról szóló kötetében társszerzőként a Magyar Történelmi Íjász Társaság tagjai is megjelennek – az MTA BTK tudósai mellett.

Ez az újdonsült, békés tudós-kézműves együttműködés pedig az egyik legfontosabb fejlemény a magyar őstörténet kutatásában.

Sudár Balázs (fotó: Vörös Szabolcs)

Miközben erről beszélgetünk, Vili bácsi a kezünkbe adja az egyik honfoglalás kori íjrekonstrukcióját, melyet épp az imént 100 fontosra mértek. Én körülbelül 60 fontig bírom kihúzni, Vörös Szabolcs kolléga 90-ig. Mindenesetre nehéz elképzelni, hogy ugyanezt a műveletet egy vágtázó ló hátáról próbáljuk, hátrafelé fordulva. Sudár Balázs azt mondja, nem valószínű, hogy 80–100 fontnál erősebb íjat használtak volna lóról. Lovasíjász elődeinknél a lőtáv felső határa így is elérhette a 200 métert – ez már a kísérleti régészet tapasztalata.

×××

Az elmúlt 15 évben nemcsak a lovasíjászsport kapott erőre idehaza, de „feltámadt” egy komplett kézműves mesterség, a hagyományos íjkészítés is. Mind olyasmi, ami a legkésőbb a 17. században kihalt Magyarországon. Az újraélesztéshez nem kellett más, csak maroknyi megszállott, aki nem mesekönyvekből és a fantáziából, hanem tudományos alapokon, kézzelfogható leletekből akar élő történelmet építeni. Szittyabiznisz és eredetpolitikai ambíciók nélkül.


Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: sztori