Így lett teljes a muszlim térhódítás Jézus szülőföldjén – egy brutális ostrom története

·2020.08.27

Roger Crowley angol író-történész magyarul most megjelent történelmi prózája nemcsak az utolsó nagy szentföldi keresztes erőd, Akkó 1291-ben bekövetkezett elestét mutatja be, de a keresztes hadjáratok máig élő örökségét is érthetővé teszi. Tudják például, miért emlékeznek máig keserűen az arab közösségek az angolok legendás királyára, Oroszlánszívű Richárdra? A könyvből kiderül – ahogy cikkünkből is.

„Ez volt a legpompásabb ünnepély, amit az elmúlt száz esztendőben a város látott, vigasságokkal, tompa hegyű lándzsával vívott lovagi párviadalokkal. Újra előadták a kerekasztal történeteit és fehérszemélyeknek kicicomázott lovagok kopját törtek egymással. Majd szerzeteseknek öltözött apácák mutattak be lovagi tusát, ki Lancelot, ki Trisztán, ki Palamédész szerepébe bújt és számos egyéb szépséges és kellemetes és szemet gyönyörködtető jelenetet játszottak el” – egy kis fantáziával a középkori krónikás leírásában haláltáncot is láthatunk. Miután 1286-ban jeruzsálemi királlyá koronázták a ciprusi II. Henriket, nagy ünnepségeket rendeztetett a keresztes állam székhelyeként szolgáló Akkóban – ezt örökítette meg a szemtanú. Jeruzsálem akkor már ismét muzulmán ellenőrzés alatt állt, ezért a király nem székelhetett a szent városban, s nem sokkal Henrik koronázási ünnepsége után véget ért mai Izrael, Libanon és Szíria keskeny partmenti sávját ellenőrzésük alatt tartó keresztes államok története is. Alig hat évvel a kissé feslett koronázási ünnepségek után elesett Akkó; 1291 tavaszán védői az utolsó nagyobb nyugati keresztény támaszpontnak kijáró makacssággal harcoltak, de nem bírtak Halíl egyiptomi mameluk szultán túlerőben lévő csapataival.

Roger Crowley angol történész magyarul – Hegedűs Péter kiváló fordításában – a Park kiadónál nemrég megjelent Az elátkozott torony – Akkó eleste és a keresztes háborúk vége című munkájában ezt az ostromot dolgozza fel. Korábban többek között Bizánc 1453-as elestéről, a Velencei Köztársaságról magyarul is megjelent köteteket publikáló Crowley a legjobb angolszász történetíróktól megszokott olvasmányos stílusban szinte észrevétlenül szövi össze az akkori és a mostani világ szálait.

Bár a korabeli várostromokat eldöntő katapultokról és a mamelukok egyiptomi rendszeréről is sokat megtudunk, a legérdekesebb történetek mégis azok, amelyek máig befolyásolják az európai, illetve közel-keleti gondolkodást.  

Csak egy példa: a korszakról, a keresztes hadjáratokról szóló arab emlékezetet meghatározza az Akkó keresztes elfoglalásakor lezajlott tömegmészárlás. Amikor 1191-ben a keresztesek hosszú ostrom után megszerezték a muzulmánoktól a fontos támaszpontot, Oroszlánszívű Richárd angol király megparancsolta a fogságba esett háromezer védő lefejezését – ez napjainkig hatóan traumatizálta a keresztes háborúk közel-keleti emlékezetét.

A már a fáraók, majd Nagy Sándor idején is fontos szerepet játszó Akkó stratégiai helyen fekszik. Az élesen kiszögellő sziklás félsziget kicsiny, kellőképpen védett kikötővel szolgál, ősidők óta természetes megálló- és pihenőhelye az Egyiptom és a Fekete-tenger közötti kereskedelemnek, valamint természetes kapu a Szentföldre. A ma Izraelben található város kedvelt turistacélpont alig 15 kilométerre a libanoni határtól.

Akkó kulcsfontosságú volt az 1099-ben indult kereszteshadjáratok idején is. Elfoglalása után falai között lovagrendek (ispotályosok, templomosok, teutonok) telepedtek le, az idetelepültek franciaországi, itáliai, angliai városlakók otthonukkal velencei, genovai és pisai hajós- és kereskedőtársaságok segítségével tartották a kapcsolatot.

Az egyre jobban akadozó emberi és anyagi utánpótlás miatt persze hosszú távon halálra voltak ítélve a szentföldi kis keresztes államok, s Crowley izgalmasan mutatja be, hogy Akkó elestéhez éppúgy hozzájárultak a kis nyugati kolóniák folyamatos belháborúi, mint a kereszt felvételétől és a szentföldi hadjárattól mindinkább vonakodó európai királyok.

Egyre kevesebb olyan uralkodó volt, mint a mi II. Andrásunk, aki csapatokat vezetett a Szentföldre: 1218-ban, az ötödik keresztes hadjárat idején éppen Akkó városában kapta meg a „Jeruzsálem királya” megtisztelő címet.

Alighanem ő is érezte, hogy nem az egyre vontatottabban megszervezett hadi kirándulások tartják majd meg a Szentföldet európai kézen, ezért rendszeres anyagi támogatást rendelt Krak des Chevaliers johannita erődjének fenntartására. (A szentföldi „magyar jelenlét” hagyományát folytatja, hogy a mai Szíriában található várat napjainkban a Pázmány Péter Katolikus Egyetem régészei tárják fel.)

Az Akkó 1291-es elestével lezárult keresztes korszak persze nemcsak a helyi arab, s tágabb értelemben a muszlim világban hagyott nyomokat. A Földközi-tenger keleti medencéje iránti, évszázadokon átívelő európai érdeklődés sem érthető e történelmi periódus nélkül. Sokak számára meglepő lehetett, hogy az augusztus 4-i bejrúti kikötői robbanás után két nappal egy külföldi politikus, Emmanuel Macron francia elnök Libanonban termett. Noha a villámlátogatás mögött aktuális geopolitikai okok is álltak, a térség iránti francia elkötelezettség visszanyúlik a keresztes háborúk idejére. IX. Lajost, a később szentté avatott királyt annyira lenyűgözte a vidék, hogy – miután kiszabadult egyiptomi fogságából – 1250 és 1254 között a mai Libanon területén élt. Az 1271-ben elhunyt uralkodó emlékét Bejrútban katolikus katedrális őrzi. A kiemelt francia figyelem egészen a huszadik századig, a hetvenes-nyolcvanas évek libanoni polgárháborújáig rendszeres gazdasági, katonai és kulturális befolyásszerzésben nyilvánult meg. Emlékezetes volt az is, amikor 2001-ben George Bush amerikai elnök „keresztes háborúnak” nevezte a terror elleni globális küzdelmet. A jelző fölszította a Közel-Kelet dühét, hiszen az arab közvélemény szerint a nyugati világ a keresztes háborúk óta igyekszik kihasználni és uralma alá hajtani a Közel-Keletet.

Emmanuel Macron és kísérete a bejrúti robbanás helyszínén 2020. augusztus 6-án. Fotó: AFP/POOL/Thibault Camus

A politika mellett a keresztes hadjáratok emléke máig ihletforrás a populáris kultúra számára is: rengeteg film mellett a többek között templomos lovagokat is szerepeltető Assasin’s Creed vagy Crusader Kings II videójátékok idézik meg ezt a korszakot.

Roger Crowley arab forrásokat bőven idéző könyvének nagy erénye, hogy bár részletesen ír a két világ közötti háborúkról, mégis sokat megtudunk a szentföldi egymás mellett élésről is. A keresztesek és a muzulmánok ugyanis nemcsak harcoltak, de kereskedtek is egymással.

Akkóban meg együtt éltek arab ajkú jakobiták (nyugati szírek), keleti szírek, itáliai kereskedőközösségek, nesztoriánusok, grúzok és örmények, illetve pullanusok (elkeletiesedett európaiak).

A városba 1210-ben érkezett francia püspök rosszallóan jegyezte fel, hogy a férfiak szakállt viselnek, a nők pedig elfátyolozták magukat: a keleti és nyugati világ e keveredése őt a „második Babilon fertelmességére” emlékeztette.

Ez a tarkaság igen izgalmas építészetet, gasztronómiát és tárgyi kultúrát eredményezett, de nem kedvezett a területek kohéziójának. A különféle vallási, etnikai, gazdasági érdekcsoportok és lovagrendek folyamatosan harcoltak egymással, a helyi háborúkban a frank előkelők nem egyszer muzulmán urakkal fogtak össze a keresztény riválisokkal szemben. Ez a másik oldalon is előfordult; éppen ezért keresztény és muszlim hittudósok rendszeresen és dühödten ostorozták sajátjaikat hitbeli renyheségük miatt.

A nagy számok törvénye persze idővel diadalmaskodott: az egyiptomi mameluk szultánok pörölycsapásai alatt folyamatosan szakadozott a keresztes államok amúgy sem erős páncélinge. Egész Európa-szerte megdöbbenést keltett, amikor a leghosszabb ideig keresztes kézen lévő erődítmény, a ma Libanonban található Tripoli 1289-ben muszlim kézre került. Új kereszteshadjáratot sürgetett a pápa, de az európai uralkodók nagy része inkább kis fekete felhőnek álcázta magát, nem volt kedve a szentföldi kalandhoz. A végül nagy nehezen összetoborzott segítség többet ártott, mint használt. Az 1290 húsvétján, Akkóban partraszállt 1500 fős csapat semmit sem értett a helyi viszonyokból. Tagjai harckészségüket muszlimellenes pogrommal óhajtották bizonyítani, ami persze még inkább feldühítette a város ostromára készülő szultánt és csapatait.

A politikai és kulturális környezet is érdekes, de az Akkó ostromáról szóló részek egyenesen filmvászonra kívánkoznak. Crowley nemcsak, hogy minden létező forrást elolvasott az eseményről, de helyszíni tapasztalatait is beépítette a könyvbe, s az események könnyebb megértését részletes térkép is segíti.

Sodró erejű történelmi prózáját olvasva szinte halljuk a muszlim ostromgépek kilőtte hatalmas kőgolyóbisok süvítését, átérezzük a védők mind kétségbeesettebb erőfeszítéseit, elborzadunk a görögtűzben elevenen elégett lovag történetén.

Végül 1290. május 18-én a várfalat a leggyengébb pontján, a baljós nevű elátkozott toronynál törték át. Mikor a szűk utcákon vitézül harcoló templomos nagymester halálos sebet kapott, kitört a pánik: sokan a tengerbe ugorva próbálták elérni a város előtt horgonyzó utolsó keresztes hajókat, hogy Ciprusra menekülhessenek. A legtöbben persze soha nem érték el a menedéket, megfulladtak a háborgó tengerben.

Akkó napjainkban. Fotó: AFP/Thomas Coex

A templomosok megerősített rendházában még napokig ellenálltak, s végül a katonák éppúgy a halállal felérő kirohanást választották, mint 1566-ban Zrínyi Miklósék Szigetvárott – a súlyosan sérült erődítmény pedig ráomlott a beözönlő ostromlókra.

„A templomosok pompás palotájának összeomlása szimbolikus jelentőséget nyert: a kereszténység kétszáz éves kalandjának végső lezárását jelképezte azon a földön, ahol Jézus élt és meghalt” – összegez Crowley. Kegyetlen sors várt a magukat megadó harcosokra: az egyiptomi szultán emlékezett Oroszlánszívű Richárd száz évvel korábbi tettére és tömegesen fejeztette le a magukat megadó keresztény harcosokat. Régi bűnnek hosszú az árnyéka, nemcsak Közép-Európában, a Közel-Keleten is.

Ötven évvel a város eleste után egy német zarándok a Holt-tenger mellett két idős, franciául tökéletesen beszélő favágóra bukkant. Mind kiderült, a két egykori templomos túlélte valahogy Akkó véres ostromát, a szultán szolgálatába álltak, megnősültek és gyermekeket nemzettek. Végül családostól visszavitték őket Európába: az avignoni pápai udvarban az elsüllyedt világ váratlanul és zavarba ejtően előkerült utolsó tanúi végül lelkes ünneplésben részesültek.


Nyitókép: II. Fülöp Ágost francia és Oroszlánszívű Richárd angol király Akkó 1191-es ostrománál egy 19. századi kromolitográfián. Forrás: Leemage/Isadora

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Világmagyarázat