Ez a történelmi Magyarország emlékműve, nem a magyarosításé – válaszolnak a Trianon-mementó szakértői

·2020.08.19

Komoly visszhangot váltott ki a Valló Andor álnéven publikáló vendégszerzőnk Trianon-emlékműről szóló írása. Az augusztus 20-án felavatandó alkotás koncepciójának kialakításában részt vettek a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének szakértői, akik fontosnak tartják, hogy a Válasz Online olvasóit tájékoztassák az 1913-as helynévtár Valló által kifogásolt használatának okairól. A Molnár Antal, Fodor Pál (az intézet jelenlegi, illetve korábbi igazgatója) és Demeter Gábor által jegyzett írás leszögezi: „a szerző megállapításai általában helyesek, konkrét példái valósak és a történész szakma számára is elfogadottak.” Ugyanakkor sérelmezik, az emlékmű kritikusa nem javasolt alternatív megoldást, s levezetik, miért lett volna még rosszabb a korábbi összeírások használata.

A közelmúltban nagy feltűnést keltő írás jelent meg a Válasz Online-on a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyéről. Az írást olvasva úgy tűnik, a szerzőnek igazából nem magával a koncepcióval vagy a mögötte álló politikai gondolattal volt problémája, hanem inkább annak szakmai hátterével kapcsolatban akadt kifogásolnivalója – vagy legalábbis csak ebbe burkolva merte az előzőt kritizálni. Többször is értetlenségét, sőt felháborodását fejezi ki az emlékművön szereplő helynévanyag alapjául szolgáló 1913. évi helységnévtár kiválasztása miatt. Mielőtt munkához fogtak volna, az emlékmű állíttatói a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetétől kértek szakmai állásfoglalást és konkrét tanácsokat. Pontosan tudták (hisz Magyarországon élünk), hogy meg fogják támadni az emlékművet, és szakmailag szerettek volna biztos háttérre támaszkodni. A közösen kidolgozott és alább röviden ismertetett koncepció tükrében kifejezetten bántó „szégyenfoltokról” és „történelemhamisításról” írni, mégpedig úgy, hogy közben a szerző kísérletet sem tesz bármiféle megoldási javaslatra. A jelen írás tehát arra a kérdésre próbál meg választ adni, hogy a nyilvánvaló és szakma által is jó ismert hátrányok ellenére, miért az 1913. évi helynévtár anyagára esett a Történettudományi Intézet (soviniszta elfogultsággal, nagymagyar nacionalizmussal egyáltalán nem vádolható) szakértőinek választása – számos más alternatíva megfontolása után.

A cikkben az 1913. évi helynévanyaggal szemben megfogalmazott kritikát érdemben cáfolni nem célunk, hiszen a szerző megállapításai általában helyesek, konkrét példái valósak és a történész szakma számára is elfogadottak.

A települések 1898-ban kezdődő törzskönyvezése nyilvánvalóan magában hordozta a magyarosítás szándékát is, járulékos célja az „állam magyar jellegének erősítése, egy újabb szellemi és kulturális honfoglalás” volt.

Az eljárás valóban sértette a települések nem magyar anyanyelvű lakóinak érzékenységét, a névmagyarosítás pedig precedenst teremthetett az utódállamok számára. Ugyanakkor minden kort a saját mércéi és adottságai szerint kell megítélni. Az 1920 óta történtek fényében a szomszéd államok érzékenységére vagy a „rossz” magyar névadási minták követésére hivatkozni enyhén szólva képmutatás. Ha elődeink másként jártak volna el, az utódállamok akkor is elkövettek volna mindent a kisebbségbe szorult magyarok ellen, amit magukra nézve oly sérelmesnek tartottak korábban. A gond inkább az, hogy az írás azt sugallja: meggondolatlanul, kontár módon vagy éppen szándékosan, provokatív céllal kerültek fel a helynevek azon alakjukban, amelyet a szerző kritizál, s nem tudni, miért az 1913. évi helynévtár szolgált mintául.

Természetesen az 1913. évi helynévtár választását megelőző egyeztetéseken a cikk szerzője által említett valamennyi érv, ellenérv és buktató előkerült. Az írás legnagyobb szakmai és morális, vagy ha úgy tetszik: a tisztességet feszegető problémája, hogy szerzője nem kínál jobb alternatívát az 1913. évi helynévtár helyett. A Valló Andor álnév mögött rejtőzködő cikkíró nem mondja meg, mit kellett volna tenni. Nem megépíteni az emlékhelyet? Átnevezni az emlékművet? Más névanyagot rátenni? Ha igen, akkor melyik időpont névanyagát? Esetleg több időmetszetből válogatva aszerint, hogy 2020-ban melyik név tűnik politikailag korrektebbnek? Vajon egy ilyen önkényes válogatás, mondjuk a középkortól 1920-ig, szakmailag védhető vagy a látogató számára kezelhető lett volna? Esetleg lábjegyzeteket kellene tenni az emlékműre?

Az emlékművet a Magyar Állam állítja, az 1920 előtti Magyar Államra emlékezve.

Az 1913. évi helynévtár anyaga és így az emlékmű nem a magyar nemzetet (esetleg etnikumot) reprezentálja, hanem a magyar államegységet.

Mindenki számára világos, hogy az 1913. évi helynévanyagnak politikai üzenete van. Mint bármelyik másiknak is. A cikk szerzőjével szemben nekünk világos szempontjaink voltak az 1913. évi helységnévtár anyagának kiválasztásakor. Ez az 1920 előtti utolsó hivatalos és minden helynevet egyértelműen azonosíthatóvá tevő (törzskönyvi névalakot használó) összeírás a történelmi Magyarország összeomlása előtt. Annak a Magyarországnak, amelynek az emlékmű emléket kíván állítani. Pillanatkép, idill – bukás előtt. A cikk szerzője hangsúlyozza, hogy miért rossz választás az 1913. évi összeírás névanyaga, de azt nem említi, hogy más névanyagoknak milyen előnyeik és hátrányaik kerülhetnek szóba. A következőkben ezért, a tisztánlátás érdekében, „Valló Andor” és a korábbi kritikusok helyett is elvégezve a munkát, röviden bemutatjuk az alternatívákat.

Hivatalos, az egész ország névanyagát megörökítő összeírás a középkorban nem volt, ennek ellenére az eddigi kutatások alapján a török kor kezdetéig mintegy 25000 településnevet sikerült azonosítani. Ezek használata nem csak azt jelentette volna, hogy jóval nagyobb emlékműre lett volna szükség, de sem a települések névalakja, sem beazonosításuk nem lett volna lehetséges. Kisasszonyfalvából volt bő két tucat; Debrecen helyén vagy féltucat kis falu élte életét; az iratokban említett települések jó részéről csak azt tudjuk, hogy melyik két (ma már nem létező és így nehezen azonosítható) település között feküdt valahol; az írásmódjuk pedig sokszor a hangalak rekonstrukcióját is lehetetlenné teszi, nemhogy mai településsel való társításukat. A premodern Magyarország tehát kiesett.

A következő, immár „csak” tizenegyezerpárszáz nevet tartalmazó anyagunk az 1785–1787. évi népszámlálás korából áll rendelkezésünkre. Az csak a kisebbik probléma, hogy a legújabb kutatások eredményei ellenére sem teljes a lista, nagyobb nehézséget az jelenti, hogy a névanyag nem törzskönyvezett. Ez azt jelenti, hogy másként fordul elő ugyanannak a településnek a neve az 1720. évi országos összeírásban (Regnicolaris conscriptio-ban), az 1773 –1775. évi helységlexikonban (Lexicon locorum-ban), továbbá az 1767 körüli úrbéri kilencpontos kérdőíven és Vályi András 1797-ben megjelent országismertetőjében, vagy Ludovicus Nagy 1828-ban napvilágot látott munkájában is.

Az 1913. évi nevek zöme „tájidegen”, nem gyökeresed(het)ett meg – de mennyivel jobb, ha egy településnek egyszerre több (akár eltérő nyelvű!) neve is van?

A munkácsi görögkatolikus püspökség 1806. évi összeírásában több településnek is két neve van – egy magyarul és egy nem magyarul. Még nagyobb probléma, hogy a Habsburg Monarchiába tagolódott Magyarországon ekkor végrehajtott összeírások nem feltétlenül hordozzák a magyar függetlenség és önálló államiság üzenetét (sőt…), így az első hivatalos összeírás névanyagát feltenni egy ilyen jellegű emlékműre nem csak anakronisztikus, de nem is adekvát. Arról nem is beszélve, hogy egyszerűen túl sok település szűnt meg azóta, illetve túl sok ma létező település nem létezett még (vagy csak pusztaként írták össze), így a nagy időbeli távolság miatt az utókor számára ez a névanyag semmitmondó. És vélhetően az erre járó román állampolgárnak sem az lesz az első gondolata az emlékhely kapcsán, hogy Vércsorog település neve miért vagy miért nem román névalakban szerepel.

Lehetett volna még Fényes Elek művének (javított) névanyagát használni, hiszen őt habsburgiánus érzelmekkel vádolni aligha lehet, csakhogy tudjuk: adatai nem egy állapotra vonatkoznak, hanem műve az 1780-as évektől az 1840-es évekig vegyesen tartalmaz információkat – tehát történeti forrásként komparatív vizsgálatokra nem alkalmas, még ha a helynévanyagot tekintve valamennyire használható is.

Ezt követően eljutunk a kiegyezés utáni névanyaghoz, amely azért is élvezhet prioritást, mert összeköthető az önálló magyar államiság helyreállításával. Mivel a településnevek törzskönyvezése csak 1898-ban kezdődött meg, rögtön felvillan a megoldás, hogy az 1890. vagy 1880. évi népszámlálási kötetekben feltüntetett neveket lett volna célszerű szerepeltetni. Ez két ok miatt nem lett volna járható út. Egyrészt azért, mert az országban ekkor 93 Újfalut írtak össze (ebből hatnak még jelzője sem volt), Lehotából és Ohábából is bőven állt rendelkezésre, így a látogató aligha tudná megtalálni a keresett települést. Másrészt a névváltoztatás gyakorlata már az 1880-as években megkezdődött, és vele a magyarosítás is, ráadásul elég rendszertelenül – a kanonizálásra ezért is volt szükség, s nem csak a Bánffy-kormány sovinizmusa miatt.

Azaz a korábbi, 1880–1900 közötti kiadványok sem mentesek e tendenciáktól – bár kétségtelenül jóval több a nemzetiségi elnevezés.

Ezeket a „köztes” állapotra vonatkozó összeírásokat éppen ezért elvetettük, hiszen egyrészt ugyanazon ok miatt támadhatók, mint az 1913. évi helységnévtár, ugyanakkor a következetlenségek miatt felvetik az összes, fentebb vázolt lehetőség problémáját. Az 1913. évi mellett egyedül az 1873. évi helynévtár maradt talpon, mint egyetlen szóba jövő alternatíva, az ismétlődő településnevekkel. A másik esetleges lehetőség, az 1865. évi kataszteri térképezés során használt névanyag a nyomdai szedés során sok esetben eltorzult, ráadásul Erdélyt ismét nem tartalmazta.

Milyen problémákat okozott az azonos névanyag? Zemplén megyében legalább három Poruba, Porubka nevű település volt, és beazonosításuk (a hozzájuk tartozó adatokkal együtt) nagy nehézséget jelent. Ugyanígy Horvátcsencs, Németcsencs és Magyarcsencs, valamint Radványcsencs esete: ez valójában három (nem négy!), egymáshoz igen közel eső (ma burgenlandi) települést jelölt, de tételes azonosításuk még ma is problémás. Az azonos nevű települések nagy száma a növekvő posta- és vasútforgalom szempontjából sem volt közömbös. A törzskönyvezés során túlkapások valóban voltak: mintegy 4550 településnév megváltoztatására került sor, melynek során igyekeztek a neveket magyar jelentésszerkezetűvé, illetve hangzásúvá alakítani, különösen a határszéli nemzetiségi megyékben, gyakran még akkor is, ha az „egy név egy község” követelmény teljesítése ezt nem is tette feltétlenül szükségessé! Így lett a zempléni Zbojnából Harcos, amire a cikk írója is utal. Korábban használt neve fenntartásáért fellebbezett több mint 1100 helység. A Központi Statisztikai Hivatal és az Országos Levéltár dolgozóiból összeállt Törzskönyvbizottság javaslatától eltérő, új nevet akaró települések közül 547 esetben a bizottsági javaslat vált véglegessé; 631 esetben a helyi képviselőtestület vagy a megyei törvényhatósági bizottság névjavaslatát hagyta jóvá, 396 esetben pedig a Törzskönyvbizottság változtatási javaslatát községi, megyei felszólamlásra vagy egyéb okból nem fogadta el a belügyminiszter.

És még egy gondolatra álljunk meg. Az 1913. évi névalakok használata mai történész körökben egyáltalán nem szokatlan, sőt: a települések azonosítására (a korabeli névváltozatok megadása mellett) teljesen elfogadott, és ettől önmagában nem válik senki a magyarosító politika támogatójává. (Lelkes György: Magyar helységnévazonosító szótár-a, vagy a Demeter Gábor vezette GISta Hungarorum projekt adatbázisa [Kisatlasz a dualizmus kori Magyarország regionális társadalmi-gazdasági folyamatainak tanulmányozásához, 1869-1910] a történeti névalakok közül ugyancsak az 1910–1913 közötti névalakokat vette alapul, s fűzte ehhez a korábbi és későbbi településneveket. De nem azért, mert egyetértettek annak politikai alapjával, hanem mert szakmai hátterével [egy névalak – egy település] tudtak azonosulni – ugyanis ez a sajátosság jól használható adatbázis-építésnél és térképi vizualizációnál.) Az persze világos, hogy ha ez egy emlékművön szerepel, akkor más üzenetet hordoz. Az emlékmű állítója azért döntött az 1913. évi helynévanyag használata mellett, mert számára ez hordozta megfelelően a közvetíteni kívánt üzenetet. Milyen más megoldás jöhetett volna szóba? A települések mai hivatalos nevének felsorolását éppúgy tekinthetik provokációnak a szomszédaink, mint azt, ha Bratislava helyett Pozsony szerepel az emlékhelyen. Sőt, bármilyen ilyen jellegű emlékművet tekinthetnek provokációnak, ha úgy akarják, ezen a névanyag nem változtat. Az 1880. évi helynévanyag használata esetén ugyanúgy születtek volna az emlékművet kritizáló megnyilvánulások. Áthidaló megoldásként azt javasoltuk és most is javasoljuk, hogy digitális kivetítőn kereshető legyen az összes települési névalak, a falon szereplők éppúgy, mint a hajdani nemzetiségi névalakok, megmutatva azok pontos elhelyezkedését, mai nevét (wikipedia-linkjét), sőt az 1720–1910 közötti összes országos összeírás kvantifikálható anyagát – ha már állami pénzből ezt egyébként is elkészítették a történész kollégák az elmúlt öt évben.

Összefoglalva: az emlékhely a történeti Magyarországnak kíván emléket állítani, nem pedig magyarosító politikájának. Ez a gesztus, függetlenül a feliratok jellegétől, sértheti mások érzékenységét. Az 1920-ban összeomlott történelmi Magyarországnak az 1920-ban létező Magyarország településeivel lehet emléket állítani – nem a korábbiakkal és nem is a későbbiekkel. Az 1913. évi helynévanyag eltagadhatatlan része történelmünknek, egy állomás a bukáshoz vezető úton, amit akkor csak kevesen láttak előre. Ha ezt eltagadjuk, és anakronisztikus helynevekkel tűzdeljük tele az emlékművet, az valóban hiba és történelemhamisítás lenne. A történelem arra való, hogy tanuljunk belőle.


Nyitóképünk forrása: Steindl Imre Program Nonprofit Zrt.

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény