Az SZDSZ kezdte, a Fidesz folytatja: így játszották el a magyar gazdasági csoda esélyét

·2020.07.30

A világ igenis jobbá tehető, a fenntartható fejlődés nem elérhetetlen vágyálom, csupán a kormányokon átívelő, hibás iparpolitika nem teszi lehetővé, hogy Magyarországon is valósággá váljon – állítja Papp József. A közgazdász nem ideologizál, nem elmélkedik: nagyon is konkrét példán, egy dugába dőlt projekten keresztül mutatja be, hogyan teszik tönkre fölülről a valódi magyar innovációt, lehetetlenítik el a körkörös gazdaság létrejöttét. SZDSZ-től Fideszig. Vendégszerzőnk, a Corvinus Egyetem nyugdíjas oktatója azt is megmutatja, a magyar gazdaság féloldalassága miért nem fog változni a közeljövőben sem. Elemzés.

Fiatal oktatóként, még a nyolcvanas években, a nehézipar túlsúlyától szenvedő magyar gazdaság torzulását és annak következményeit próbáltam értelmezni első publikációimban. Különösen nagy problémának – időzített aknának – érzékeltem az egyoldalúan iparosított tizenkét „szocialista város” társadalmi-ökológiai katasztrófával fenyegető helyzetét. Kutatásaim eredményeit publicisztikában is összefoglaltam, a Magyar Nemzet jelentette meg, három nappal Nagy Imre újratemetése előtt. Tizenöt évvel később részt vehettem az egyik „szocialista város”, Dunaújváros gazdaságának diverzifikálásában. Az ukrán befektető, aki privatizálta a Dunaferr Zrt.-t 2004-ben, felkért, hogy segítsem az állammal kötött szerződésben vállalt egyik kötelezettség, a kistérség-fejlesztés teljesítését. A megbízás arra irányult, hogy az addig félig-meddig még mindig szocialista nagyvállalatként működő cégben felhalmozódott munkaerő-felesleg számára – a térség arra érdemes vállalkozóinak innovációira támaszkodva – új munkahelyeket hozzunk létre.

De miért idézem fel most mindezt? Nos, mert akkor magam sem gondoltam volna, hogy ennek a megbízásnak a teljesítése során olyan tapasztalatokra fogok szert tenni, amelyek segítik megérteni a rendszerváltás után kiépülő magyar kapitalizmus igencsak sajátos természetét. És olyan vállalkozókat fogok megismerni, akiknek találmányai erősítik a hitet, hogy a világ igenis jobbá tehető. Hogy a fenntartható fejlődés nem elérhetetlen vágyálom. Merthogy: nem az.

Az első projekt, amelyet később Greenpetnek neveztünk el, egy helyi vállalkozó, Simon Lajos találmánya volt. Alkalmasnak látszott arra, hogy több száz munkavállaló tartós foglalkoztatását megoldja a Dunaferren kívül. A Greenpet azon a kézenfekvő felismerésen alapult, hogy a kiürült PET-palack nem szemét, hanem értékes alapanyag, ezért bűn, ha bekerül a hulladékáramba. Simon Lajos – hogy komfortosabbá tegye a sok kényelmetlenséget okozó PET-palack kezelését – kifejlesztett egy elektromos háztartási zsugorító készüléket, amellyel 17 fillérnyi áram felhasználásával tizenketted részére lehet zsugorítani a PET-palackot. A zsugorítmányokat egyenzsákban lehetett gyűjteni, amelyet, amikor az megtelt, a postán fel lehetett adni a vállalkozó költségére. Utóbbi két forintot fizetett a feladónak zsugorítmányonként. A posta (nem levegőt szállítva, mint a kukásautók), eljuttatta a zsákokat a vállalkozóhoz, aki a tiszta, homogén PET-anyagot ledarálta és a darálékot eladta. A Dunaferrel közös projekt arra irányult, hogy létesítsünk egy feldolgozó üzemet, amely a visszagyűjtött PET-alapanyagból magas feldolgozottsági fokú (a daráléknál sokkal magasabb profit-tartalmú) termékeket képes előállítani.

A Greenpet koncepciója lenyűgözött: a fogyasztók, mivel pénzt kapnak érte, érdekeltek abban, hogy a palackokat ne dobják ki, hanem zsugorítsák. A piacát vesztő Posta kapacitásait is le tudja kötni, a környezetre veszélyes PET-palackokat pedig ezzel a módszerrel akár 100 százalékban vissza lehet gyűjteni és újra lehet hasznosítani!

Simon Lajos addigra már több tucat iskolával működött együtt a zsugorításban, felismerve, hogy mennyire fontos  az oktatásban az ökológia szemlélet formálása. Micsoda elégtétel lenne, gondoltam, ha a súlyos ökológiai kockázatokkal működő Dunaferr egy ilyen üzem felépítését támogatni tudná!

Sikerült működőképes pénzügyi konstrukciót kidolgozni: a vállalkozó az üzem létrehozása érdekében munkahelyteremtő támogatásra pályázott az akkor induló uniós pályázati rendszerben, a támogatásra a biztosítékot pedig  a Dunaferr adta. Meg is ítéltek 100 millió forintot, Simon Lajos pedig első körben 160 munkahely létesítésére vállalt kötelezettséget. A szépreményű projekt azonban el sem indult.

hirdetés

Hogy miért nem? Mert éppen akkor vette kezdetét az a mindmáig tartó kormányzati ámokfutás, amely a működőtőke becsalogatásának ürügyén ugyancsak féloldalassá tette a magyar gazdaságot. Kóka János akkori gazdasági miniszter begördítette Dunaújvárosba a Hankook-gumiabroncsot, s a magyar állam húszmilliárd forintos hozzájárulásával és tízéves társaságiadó-kedvezmény garantálásával megépült egy hipermodern gumigyár. A nagyberuházóknak alanyi jogon járó adókedvezmény lehetősége elborította a Dunaferr vezetőinek agyát. Minek is vesződjenek térségfejlesztéssel, amikor a privatizációs pályázatban vállalt beruházások után 9 milliárd forintnyi adókedvezményre jogosultak? Felmondták hát a megállapodást a Greenpettel, amely emiatt a megítélt támogatást nem tudta igénybe venni, így tehát a PET-újrahasznosító üzem sem épült meg.

A Dunaferr mohó vezetőinek pechjére a magyar állam szerint alanyi jogon járó  adókedvezményt azonban az EU megkifogásolta, arra hivatkozva, hogy a társulási szerződésben a magyar fél elfogadta az acéliparra vonatkozó korlátozásokat. A Dunaferr hoppon maradt, az öt évre vállalt térségfejlesztési kötelezettséget innentől letudták helyi alapítványok támogatásával, a feleslegessé váló munkaerő sorsa már senkit sem érdekelt.

Közben a Hankook-gyár felépült, egy munkahely létesítéséhez a magyar állam tízmillió forinttal járult hozzá, de a közel kétezer alkalmazott közül egy kézen meg lehet számolni, hány főt vettek át a Dunaferr feleslegéből. És azt is meg lehet számolni, hány helyi (és mennyi magyar) beszállítója van a Hankooknak. Ennyit az átgondolt iparpolitikáról!  Meg arról, mit érezhetnek azok a magyar vállalkozók, akik látják, hogy a multik ekkora támogatásokat kapnak, miközben ők nem jutnak ötről a hatra. Saját kormányuk hozza őket hátrányos helyzetbe: az adókedvezmények és támogatások fedezetét a teljesítményükhöz képest túlzott adók formájában velük fizettetik meg. Ha a Greenpet egy foglalkoztatottra vetítve csak feleannyi támogatást kapott volna munkahelyteremtésre, mint a Hankook, olyan üzemet tudott volna felépíteni, amellyel a Magyarországon keletkező PET-palackok 100%-át fel tudta volna dolgozni. Az egész világ csodálta volna a visszagyűjtési és újrahasznosítási rendszerünket, miközben több száz volt dunaferres dolgozhatna ott. Ehelyett nincs se Greenpet, a Dunaferr pedig azóta is küzd a létszámleépítés gyötrő problémájával – ez kiderült az azóta orosz tulajdonba került üzem vezérigazgatójával nemrég készített interjúból is.

De van még rosszabb hírem: a hazai kkv-szektort semmibe vevő iparpolitika azóta is töretlen. Sőt. Több mint árulkodó, ahogy Orbán Viktor helyszíni látogatásával igyekszik biztosítani az Audi vezetését: a járvány végeztével a kormány mindent megtesz majd azért, hogy a nagy multinacionális cégek teljes gőzzel működhessenek újra. Vajon a döntéshozók tisztában vannak-e azzal, hogy ezek a legfejlettebb technológiával ellátott, szupertermelékeny (egy foglalkoztatottra vetítve, hatszor-hétszer termelékenyebbek, mint az átlagos hazai kkv) nemzetközi cégek hazai leányvállalatainak hozzájárulása a magyar GDP-hez részben illúzió?

Ezek a cégek teljes termelésüket exportálják, így az általuk létrehozott hozzáadott érték adóját (a felszámított és levont áfa különbözetét) nem nálunk fizetik meg. A magyar kkv-szektorral esetleges a kapcsolatuk, hazai beszállítóik túlnyomó része ugyanolyan multinacionális leányvállalat, mint ők maguk.

Miután a beruházásaik után járó adókedvezmények miatt társasági adót gyakorlatilag nem kell fizetniük (de újabban idehozzák kutatás-fejlesztési részlegeiket is, aminek költségeivel az adóalapot is csökkenthetik), a kivitt profit után pedig az osztalékadót sem nálunk, hanem a természetes tulajdonosok országaiban fizetik meg, adót gyakorlatilag csak a munkabérek után kell teljesíteniük Magyarországon. A GDP-hez történő hozzájárulásuk döntő része tulajdonosi jövedelem (profit és amortizáció). Az adók és a nettó munkabérek aránya például az Audi esetében ennek a hozzájárulásnak a harmadát sem teszi ki. Mivel a legtöbb, nálunk gyártott Audit Németországban adják el és a tulajdonosok zöme is német, a Magyarországon megtermelt hozzáadott érték után több realizálódik Németországban, mint nálunk (osztalék, osztalékadó, áfa).

Ezt a GDP-ben kimutatott, de mint láttuk, csak látszólagos jövedelem következtében keletkező adóhiányt a kkv-szektornak és az EU legmagasabb áfa-kulcsával sújtott lakosságnak kell megfizetnie. Egy átlagos kkv GDP-hez történő hozzájárulásában az adók aránya meghaladja az ötven százalékot, (az Audi esetében az általam vizsgált években nem érte el a 20 százalékot sem)[1]. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ezek a vállalkozások eltitkolják jövedelmük egy részét (még napjainkban is sok tízezer alacsony bérre bejelentett foglalkoztatott dolgozik úgy, hogy a javadalmazásuk egy részét zsebbe kapja), így a tényleges adóterhelésük ennél valamivel alacsonyabb, akkor is igaz, hogy ilyen feltételek mellett nem termelődnek ki azok a fejlődőképes vállalkozások elegendő számban ahhoz, hogy versenyképes multinacionális vállalkozás  váljon belőlük. Csak ezzel lehetne ugyanis ellensúlyozni a működőtőke-import  magyar gyakorlatának kedvezőtlen hatásait. (Bár a munkát terhelő adók kulcsai számottevő mértékben csökkentek az utóbbi években, de még mindig túlzottak a kkv-szektor termelékenységéhez képest, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy mekkora felháborodást keltett a KATA 2021. január 1-én hatályba lépő módosítása.)

És van még itt egy – a magyar gazdaság egyoldalúságának felszámolását – különösen hátráltató körülmény, amely a Greenpet további sorsával szemléltethető. Tanácsadó pályafutásom legnagyobb kudarcaként éltem meg, hogy a Greenpet-projekt nem valósulhatott meg a Dunaferr kihátrálása miatt. Pedig az ott kidolgozott modellt érdemes lett volna alkalmazni a multinacionális cégek becsalogatására is. Kistérségi kötelezettségek előírása, magyar tulajdonú beszállítók kvótájának megkövetelése ellenére is idetelepültek volna ezek a nemzetközi vállalatok, mert a legfőbb vonzerőt számukra a magyar munkaerő olcsósága és minősége jelenti, nem pedig a megadott támogatások és adókedvezmények. Az csak hab a tortán. Ha ezeket a követelményeket nem, akkor vajon milyen elvárásokat tartalmaznak azok a titkosított stratégiai megállapodások, amelyeket az Orbán-kormány kötött  szinte az összes nagybefektetővel? Ezekről csak sejtéseink vannak, különösen a Borkai-botrány Audihoz kapcsolódó hátterének ismeretében.

Visszatérve a Greenpethez, az újrahasznosító üzem hatéves késéssel, 2012-ben végre felépült Dunaújváros mellett, Mezőfalván. A Dunaferr helyett egy szakmai befektető  egészítette ki a közben egy másik – telephely-fejlesztési – pályázaton elnyert támogatást, de ezzel Simon Lajos  bakot lőtt.  Később derült ki, hogy ennek a befektetőnek a cége a fővárosban keletkezett PET-hulladékot hosszú éveken keresztül a piaci ár alatt vásárolhatta fel, így abban volt érdekelt, hogy ez a bálázott, rossz minőségű PET legyen feldolgozva az új üzemben, a Greenpet zseniális koncepciójában pedig a versenytársat látta, amely elorozhatja előle az alapanyagot. A berendezések a tiszta, mással nem keveredő PET feldolgozására lettek kalibrálva, a bálázott PET túl sok előkészületet igényelt, szennyezettsége miatt a gépek is gyakran szorultak javításra, ezért a szépreményű üzem  gazdaságossága  kérdésessé vált. A befektetőtársak összevesztek, a cég pedig a felszámolás sorsára jutott.

A hatéves késedelem más szempontból is végzetesnek bizonyult. Amikor 2006-ban felvetődött a Dunaferrel közös projekt ötlete, a hazai hulladékos piacra a verseny volt jellemző. Koordináló szervezetek ellenőrizték a visszagyűjtés és újrahasznosítás folyamatát és a résztvevők a minél nagyobb visszagyűjtési és újrahasznosítási arány elérésében voltak érdekeltek. Ha ide berobbanhatott volna a Greenpet az új üzemével, akkor a piac szereplői közül sokan felismerték volna azt, hogy a PET alapanyag és nem hulladék formájában való visszagyűjtése milyen lehetőséget biztosít számukra is és együttműködtek volna a projekt gazdájával. Ezt a versenypiacot az Orbán-kormány 2012-ben lerombolta és teljesen államosította. Bár a kormányzat egyes képviselői elismerték a Greenpet nagyszerűségét, még díjazták is, de valójában nem tettek, mert nem tehettek semmit. A háttérben már dübörögtek  a NER-cégek  munkagépei, hogy a visszagyűjtési és újrahasznosítási szempontoknak fittyet hányva, uniós pénzből minél több hulladék-lerakó épülhessen fel. Akkor, amikor Svédországban már egy gramm hulladék sem kerül lerakóba! A következmény: Magyarország a műanyaghulladék-újrahasznosításában az Unió sereghajtói között kullog, a PET tekintetében ráadásul ez a mutató még csökkent is az évtized elejéhez képest. Itt azért nemcsak a magyar kormány, hanem az Európai Bizottság felelőssége is felvetődik: hogyan adhattak támogatást ilyesmire? Abból a pénzből, amelyet korszerű hulladékkezelési eljárásokra (így például a Greenpet elterjesztésére) kellett volna fordítani, a hulladékipar túlárazott és szükségtelen beruházásokat megvalósító NER-cégeit hizlalták fel.

Az innovatív és kreatív kkv-k ezért nem jutnak levegőhöz, a forrásokat állami segédlettel helyzetbe hozott cégek szívják el.

Ezekből soha nem lesz sikeres nemzetközi vállalat, mert nem versenyben  nőttek nagyra. A multinacionális cégek GDP-hez történő hozzájárulásának látszólagossága mellett ez a féloldalas magyar gazdaság másik nagy rákfenéje.

Ami aztán szépen burjánzik tovább. Amikor több lerakót nem lehet már építeni, akkor a NER figyelme is az újrahasznosítás felé irányul. Az EU ugyanis időközben határidőt adott, hogy nyolc éven belül el kell érni a PET nyolcvan százalékos újrahasznosítását. A környezetvédelemre szakosodott NER-cég, a Status Next Környezetvédelmi Magántőkealap nemrégiben megalapította a Greenpet Recycle nevű céget, amely sebtében akvirált egy öt évvel ezelőtt létesített feldolgozó üzemet. Azt, amelynek innovativitásával kapcsolatban már az átadáskor kételyek merültek fel. Sebaj. Biztosak lehetünk benne, hogy hathatós állami segítséggel, többek között a PET-palackok betétdíjassá tételével a Greenpet Recycle ragyogó üzlethez fog jutni. Ez a Greenpet nem az a Greenpet: a palackok zsugorításán alapuló visszagyűjtő rendszernek – makroszinten is nagyon sok előnnyel járó – lehetőségei biztos, hogy nem lesznek kihasználva.

„A fogyasztók, mivel pénzt kapnak érte, érdekeltek abban, hogy a palackokat ne dobják ki, hanem zsugorítsák.”

Pedig betétdíj bevezetése esetén ezzel a rendszerrel garantáltan vissza lehetne gyűjteni – ráadásul szennyezetlen alapanyag formájában – a teljes PET-palack kibocsátást és minden visszagyűjtött zsugorítmányt maradéktalanul fel lehetne dolgozni! A háztartási zsugorító készülékek mellett ugyanis Simon Lajos kifejlesztett egy olyan zsugorító (egyben zsugorítmány-átvevő) automatát, amely a betétdíjról blokkot tud adni. Mivel palackfelismerő rendszerrel is ellátható, képessé tehető a palackoknak a kibocsátók szerinti nyilvántartására. Ez a betétdíjas rendszer hatékony működtetésének alapfeltétele. De Simon Lajos a zsugorítmányokból előállítható termékek fejlesztésében is jelentős eredményeket ért el. Eredeti profilját (kútépítési anyagok gyártása, amelyben Magyarországon piacvezető volt) 2009-ben megvásárolta a GWE német globális vállalat. Figyelem!  Egy multi tehát azért is jöhet Magyarországra, mindenféle állami kedvezmény igénybe vétele nélkül, hogy magyar innovációt hasznosítson! Az akvizíció legfőbb célja az volt, hogy a Simon Lajos által korábban kifejlesztett és a  magyar leányvállalat által legyártható  szűrőkre és csövekre alapozva a GWE Abu Dhabiban elnyerjen egy megbízást, amely a tengervíz sótalanításán alapuló ívóvízellátás hatékonyságát biztosítja. A LIWA-mintaprojekt keretében több mint 300 olyan napelemmel működtetett kút létesült a sivatagban (a magyar kútépítési anyagok beépítésével), amelyek a folyamatosan működő sótalanító üzemek által előállított ívóvizet fecskendezik a föld mélyébe és a fogyasztás ingadozásának függvényében beszivattyúzzák a vízvezeték-hálózatba. (A menekültproblémát leginkább előidéző vízhiány enyhítésének ez az egyik lehetséges megoldása.)  

Időközben Simon Lajos a cégeladásból származó pénz beforgatásával a kútszűrőkön olyan fejlesztéseket hajtott végre, amelyekkel a visszasajtoló kutak örök problémája, a gyakori dugulás végérvényesen megoldódik. De ezzel nem csak a LIWA-projekt jelentősége nő meg, hanem a geotermikus energia hasznosítása is versenyképessé válhat az ingatlanok fűtésében és hűtésében. A talajvíz hőjét hasznosító kétkutas-hőszivattyús eljárás, amely a nyomókutakkal járó sok vesződség miatt eddig drága volt, most Magyarország területének akár negyven százalékán (ahol a talajvíz szintje kevesebb, mint 20 méter) ésszerű alternatívája lehet a gáznak. Mivel a szivattyúk áramfogyasztása alacsony, ez nagyon jól illeszthető a jövő energiaellátásában kulcsszerepet játszó, kizárólag megújuló energiát hasznosító decentralizált energia-modellbe. Mindennek tetejébe Simon Lajos a zsugorítmányokból olyan reciklált granulátumot tud  gyártani, amelyekből ezeket a  szűrőket élelmiszeripari követelményeknek is eleget tevő minőségben lehet előállítani. A zsugorító automaták pedig akár napelemmel is működtethetők.

Ez az a körkörös gazdaság, amelyről álmodunk. A körkörös gazdaságra és a megújuló energia hasznosítására való áttérés a fenntartható fejlődés legszilárdabb pillére.  Ezek azok a lehetőségek – hiába a gondos állami bábáskodás – amelyeket a NER ha akarna,  sem tudna kihasználni.

Ezért is marad még sokáig féloldalas a magyar gazdaság.


Fotó: Ronny Hartmann / AFP

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

[1]  A duális magyar gazdaság problémáival  teoretikusan először a Magyar Gazdasági Csoda c. könyvemben (Alexandra 2010) foglalkoztam, majd a nyilvános beszámolók  alapján végzett számításokkal igazolt állításaimat dunaferres tanácsadói pályafutásom lezárásaként „Adóterhelés, termelékenység és gazdasági növekedés” címmel a Dunaferr tudományos periodikájában (Dunaferr Műszaki Gazdasági Közlemények, 2011/3, pp. 156-164.) jelentettem meg. A Magyar Könyvvizsgálói Kamara felkérésére írtam egy cikket „Adóterhelés és korrupció” címmel (Könyvvizsgálók lapja 2012/3. pp. 13-16.). Felméry Zoltánnal közösen írt, 2015-ös adatokat  feldolgozásával kiegészítve  jelent meg  „A becsült GDP összetételének eltérései vállalattípusok között” c. írás (In: Folyamatmenedzsment kihívásai: Versenyképességi tényezők a 21. században. Gödöllő: PerfActa, 2016. pp. 115-139) Ez a tanulmány angol nyelven is hozzáférhető: Papp József, Felméry Zoltán: Differences in the Estimated GDP-Composition among the Different Types of Corporations, In: Szerk.: Deutsch Nikolett Diversity of Business Development: Volume I. Directions, Trajectories and Strategies. Saarbrücken: Lambert Academic Publishing (LAP), 2017. pp. 157-174.  A  témáról publicisztikát is rendszeresen közzé tettem a Figyelő „Nézőpont” rovatában, 2010 és 2015 között. Kár lenne tagadni: egyik írás sem váltott ki nagy visszhangot. Sem a közgazdász-társadalomban, sem a politikában nem volt rájuk kereslet, pedig a duális gazdaság két pólusán álló vállalatok jövedelmi struktúráinak összehasonlításánál beszédesebben semmi sem mutatja a magyar gazdaság valóságos természetét. A Felméry Zoltánnal közösen írt tanulmányt a Közgazdasági Szemlében sem tudtuk megjelentetni.  Vannak azért, akik megértették a felvetéseket: a cikk készítése közben bukkantam rá egy  nagyon érdekes tanulmányra (Arccal a sárban, Beszélő 2013. 10.02.), amelyben a szerző az én teóriámat is felhasználva magyarázza meg a magyar demokrácia válságát.

Kategória: Nagytotál