„Az egyenlőség fantomjának üldözése szenvedést hozott” – lezárjuk a nagy vitát

·2020.07.23

Néhány hete a jövedelemegyenlőtlenség bizonyos szintjét természetesnek és megváltoztathatatlannak nevező írást közölt rendszeres vendégszerzőnk. Azóta a járvány miatt tízmilliók munkahelye veszett el és világszintű, részben erőszakos tüntetéssorozat indult, amelynek hátterében sokan, mint Schiffer András is, a jövedelmi és társadalmi egyenlőtlenségeket látják. Kovács Tibor most még tovább megy. Az egyenlőség szerinte fantom. Üldözzük, de elérni sosem fogjuk. Vitazáró a vitaindítótól.

Hogyan látsszunk jobb embernek?

Az Amerikai tüntetések fekete aktivistái pedzegetik, hogy a fehér tüntetők divatból és nem igazi elkötelezettségből állnak melléjük. S valóban: nincs is ma annál könnyebb módja a jó emberré válásnak, mint kiállni az egyenlőtlenségek ellen. Ezt Harvey Mansfield – a politikai filozófia professzora a Harvardon – 2015-ös, az amerikai pártokról szóló írásában így fogalmazta meg: „A liberálisok (demokraták) előnnyel rendelkeznek a fejlődés kérdésében zajló csatában, mert ők több demokráciáért (egyenlőségért) küzdenek egy demokratikus országban, mialatt a konzervatívok azon veszik észre magukat, hogy az egyenlőtlenséget védik.”

A baloldal üzenetei ezért erkölcsileg elfogadhatóbbnak látszanak.

Jobb ember, aki egyenlőbbé akarja tenni a társadalmat? Mintha az igazság és a „nem igazság” állna egymással szemben. Csakhogy a helyzet nem az, hogy az egyenlőséget hirdetők tudják a tökéletesebb társadalom receptjét, a másik oldal meg nem hagyja ezt megvalósítani.

Az egyenlőség fantomjának üldözése pont annyi kudarcot és szenvedést hozott, mint annak ellenkezője. Aki a nemzeti érzés fontosságáról beszél, azonnal Hitlerrel állítják párhuzamba és haláltáborokat vizionálnak,

az egyenlőséget követelőknek azonban nem kell attól tartaniuk, hogy Sztálinhoz vagy Maohoz hasonlítják őket, pedig az egyenlőség üldözésének végpontjai pont oda vezetnek, mint a nemzeti érzéséi.

Bátran kijelenthetjük tehát, hogy az egyenlőség nem hozható létre, hiszen már elégszer próbálkoztunk vele. A történelemben egyedül a most kritizált nyugati értékrend és szolidaritás csökkentette az egyenlőtlenségeket olyan módon, hogy az nem okozott szenvedést. A kommunizmus Milovan Gyilasz megfogalmazásában „új osztályt” hozott létre a pártkáderekből, akik egyenlőbbek voltak. Kína, a sikerország érzéketlen minden egyenlőtlenséggel szemben, például szinte teljesen hiányzik szociális rendszere. Az afrikai fekete országok elitje nyugati segélyeken gazdagszik. Dél-Amerikában kétszer nagyobbak a jövedelmi különbségek, mint az Egyesült Államokban és négyszer, mint Európában. A törvény előtti egyenlőség, a női egyenjogúság, a nemzetiségek és bőrszínek, vallások egyenlősége szinte ismeretlen ezekben a régiókban. Afrikában feketék nyomnak el feketéket, Kínában a feketéket nem szolgálják ki az éttermekben, a muszlimokat átnevelő táborokba zárják, és így tovább.

hirdetés

Az „antirasszista” tüntetők, a segélyszervezetek és kritikusaim mégis a nyugati gazdagokon szeretnék elverni a port. Azokon, akik törvényes keretek között jutottak vagyonukhoz. A nyugat a világ egyetlen régiója, amely az elmúlt 200 évben küzdött mindenféle egyenlőtlenség megszüntetéséért. Ezzel szemben a Floyd-tüntetéseken résztvevők követeléseinek végpontja és kulturális forradalma közelebb van Maohoz, mint Trump Hitlerhez.

Miért akar mindenki nyugati lenni?

A jövedelem egyenlőtlenségi magja, hogy a világ a nyugati fogyasztói társalomhoz kezdte mérni magát. Követendő mintává, a boldogságeszme alapjává vált, hogy a több anyagi lehetőség több tulajdont, több szabadságot, boldogságot, nagyobb önmegvalósítást tesz lehetővé. Úgy lett a nyugat életformája mérvadó, hogy szavakban ezt kárhoztatják szinte mindenért. A világ összes bűnét a fehér férfiak nyakába varrják, a rasszizmustól a környezeti károkig, a nők elnyomásáig. Ugyanazok, akik a jövedelemegyenlőséget és vele ezt az életformát követelik. Csakhogy bármely más életforma váltja le ezt, az minden tekintetben nagyobb károkat okoz majd. Több környezetszennyezést, kevesebb demokráciát, egyenjogúságot és esélyegyenlőséget jelent minden más kultúra, amely ma versenyez a nyugattal.

Ugyan a fogyasztói társadalom vált mintává, nehéz megérteni, mi irigyelni való van a nyugati középosztály életén. Tudjuk-e, hogy az amerikai, vagy a dán nők fele szed antidepresszánst. A szegény országokban, a nyugati értelemben elnyomásban élő nők közül jóformán senki. Aztán: az online barátokkal számítógépes játékot játszó, kötöttségekkel teli gyerekkorban élő nyugati fiatal élete jobb-e, mint a kövekkel tankot dobáló palesztin gyereké? Tudjuk, hogy a szociális juttatásoknak milyen mellékhatásai vannak, hogyan hátráltatják a kitörést a munkanélküliségből és tanulatlanságból. Egyik kritikusom Hrabalt idézi: „azért gazdag emberként sokkal könnyebben megtalál az öröm”. Az öröm egyenlő lenne az élet céljával?

Az idézett nyári hógolyózás nem az üresség megtestesülése? A világirodalom arra tanít bennünket, hogy ha több a pénzed, jobb az életed? Ellenkezőleg. Arra tanít, hogy az élet értékét nem lehet anyagi eszközökkel mérni.

Az életek értékének egyenlősége

Egyértelműen nem ment át írásom mélyebb üzenete, hogy ugyanis hiszek az emberi életek egyenértékűségében, és azért utasítom el az egyenlőség-elméleteket, amelyek a vagyon, a társadalmi státusz, az érdemek szerint mérnek. A  jövedelemegyenlőségért harcolók, ahogy a fehér antirasszista tüntetők is, azt üzenik: a szegényebbek, feketék élete kevesebbet ér, mert alacsony a jövedelmük, társadalmi státuszuk, iskolázottságuk. Pusztán azért, mert nem olyanok, mint a mérceként állított jobb módú fehér férfiak. Ez a helyzet a női egyenlőségért küzdők esetében is. Annak csak akkor van értelme, ha feltételezzük, hogy a férfiak élete többet ér, főleg, ha vezető pozícióban vannak. De hogy lehet a nő, az anya értékét vezetői állásokban mérni? Az élet értéke, a boldogság nem mérhető ilyen eszközökkel.

A társadalmi siker, az ész, a vagyon, az ismertség nem teszi értékesebbé az életet akkor sem, ha akik ilyen pozícióban vannak, szeretik ezt gondolni.

Az irodalomban ezt semmi nem írja le jobban, mint Dosztojevszkij a Bűn és bűnhődésben. De a kritikában idézett Tamási Áron vagy épp Gion Nándor, Barnás Ferenc, Borbély Szilárd életműve sem azt üzeni, hogy aki szegény, annak az élete kevesebbet ér.

„A kötöttségekkel teli gyerekkorban élő nyugati fiatal élete jobb-e, mint a kövekkel tankot dobáló palesztin gyereké?” Palesztin fiúk az izraeli–ciszjordániai határkerítésnél Betlehemben (2019). Fotó: Vörös Szabolcs

Minden mérőeszköz szerint különbözünk, de a sorrend minden mérés szerint más. Miért épp a fehér jobb módúak értékrendjéhez kell mérni? Dédnagyanyám napszámos volt, de ő tudta a legtöbb imát a városban. Anyagilag utolsó volt, de másban első, a középkorban megbecsült lehetett volna. Nincs univerzális mérőeszköz, s a jövedelem semmiképpen sem az. A társadalmi egyenlőség szinte minden formája vágyálom, amelyet fantomként üldöz a világ.

Kudarc, kudarc

A Floyd meggyilkolása után indult mozgalmakkal az egyenlőtlenség minden formája újra reflektorfénybe került. Az egyenlőtlenség csökkentésére a 60-as évek óta sok program indult. Amikor nemrégiben Michael Neidorff a Centene vállalat igazgatója a CNBC-n arról beszélt, hogy a belső városrészekben meg kell erősíteni az oktatást, hogy eltüntessék a faji különbségeket, 60 éves célt tűzött ki újra.

Az USA-ban 2014-ben Lyndon B. Johnson Great Society-programjának 50. évfordulója alkalmából elemezték annak következményeit. 50 év alatt az USA 22 ezer milliárd dollárt, forintban szinte kifejezhetetlen összeget, 200 évnyi magyar GDP-t költött a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére.

Szinte eredménytelenül. A remény, hogy a programok hozzásegítik az embereket a társadalmi felemelkedéshez, statisztikailag nem valósult meg (egyeseket hozzásegíthetett ugyan, de nem lett kevesebb a rászoruló, helyükre mások léptek). A program 50 éve alatt nem változott azok aránya, akiknek szüksége van állami támogatásokra. A régebbi törésvonalak átalakultak és újak jöttek létre, annak ellenére, hogy az egy főre jutó GDP ez alatt két és félszeresére nőtt.

A brit kormány egy 2017-es jelentése hasonló eredményt mutat. Az azt megelőző 20 évben a szociális, felzárkóztatási és esélyegyenlőségi programokra elköltött font-tízmilliárdok ellenére nem csökkent, hanem nőtt az egyenlőtlenség.

Nem népszerű bevallani, hogy a társadalmi egyenlőséget segítő programok egy ponton túl sehol nem működtek és nem is fognak. Elméletileg kizárt, hogy működjenek.

Új egyenlőtlenségek

Az adminisztratív eszközökkel kezelhető jog- és esélyegyenlőség terén 50 év alatt haladt előre a világ, de amikor növeljük a jog-, az oktatási- vagy az esélyegyenlőséget, a politikai döntésekkel és pénzzel kezelhető gondok helyébe újak lépnek, amelyek jó eséllyel már kívül lesznek a politika hatáskörén. A Heritage Fundation előbb idézett tanulmánya például a házasságon kívül felnövő gyereket nevezi ilyennek. Amerikában ma a társadalmi hátrányok egyik csendes forrása ez. Az egyik legbiztosabb indikátor a társadalom alsó felében ragadásához. (Lásd még itt is.) Következményei a középiskola félbehagyása, droghasználat, törvénnyel való szembekerülés, pszichés zavarok. A probléma nem a semmiből jött: 1965-ben Moynihan híres „The negro family” című tanulmányában a feketék felemelkedését akadályozó tényezők között a családjuk szerkezetét jelölte meg. Mára az egész társadalomban dominánssá vált a probléma. Az így felnövő gyerekek aránya 50 év alatt 10 százalékról 40 százalékra növekedett. Az alacsonyabb szintű oktatásban részesülők csoportja korrelál az egyszülős családdal. Javították az oktatáshoz jutás lehetőségét, növelték az esélyegyenlőséget, a tisztességesebb versenyben újra alul maradt valaki, akik között magas az egyszülős családokból származó gyerek aránya. Hogy rávilágítsunk a probléma bonyolultságára elég felhozni Christopher Jencks eredményeit, aki Inequality című könyvében arra jutott, hogy az oktatás és egyéb humántőke-tényezők csak az eltérés 15 százalékáért felelnek az egyéni jövedelmekben.

Rengeteg pénz és 50 év után az Egyesült Államok eljutott egy problémához, amit a politika nem tud befolyásolni. Nem lehet előírni, hogy ne legyen egyszülős család. Ma az egyszülős család a hátrány, a kommunizmusban a párthűség hiánya volt, 50 év múlva ki tudja mi lesz. Minden rendszer egyenlőtlenségeket hoz létre. A paradoxon az, hogy még az esélyegyenlőség növekedése is.

Esélyegyenlőségi paradoxon

A társadalmi egyenlőtlenség ellen küzdők számára az esélyegyenlőségért való küzdelem volt a legfontosabb az elmúlt 50 évben. Abban hittek, hogy a meglévő etnikai, nemi, vallási, anyagi korlátok azok, amelyek létrehozzák az egyenlőtlenséget. Az USA-ban a tehetséggondozás mára jól működik, egyes adatok szerint az elvesző tehetségek aránya egy százalék alatti. Ez hozza létre az esélyegyenlőtlenségi paradoxont.

Minél nagyobb az esélyegyenlőség, annál erősebben kerülnek felszínre a született képességek általi különbségek.

Fair versenyben azok győznek, akik jobb adottságúak. Például a 210 centinél magasabb amerikaiak 20 százaléka játszik az NBA-ben és a 160 alattiak nulla százaléka. Ezzel látszólag nincs is baj, mert nyer a közösség, hiszen a tehetségesebbek érvényesülnek, ami hatékonyabbá teszi a társadalmat. Miért is ne győzzön a legjobb?

Hosszútávon mégiscsak vannak azért ezzel bajok. A születéskori adottságokra ma nincs befolyásunk. Egyenlő esélyek esetén a versenyt a képességek döntik el és az hasonló rendszert eredményezhet, mint a feudális társadalmak, ahol a születés eldöntötte a társadalmi pozíciót.

Az egyenlőségért folyó harc létrehozza az egyenlőségért harcolók rémálmát. Kialakulnak a társadalmilag sikeres és sikertelen csoportok – születési alapon.

Az újfajta törés talán rémisztőbb, mint a korábbi, mert kasztszerű, és döntésekkel nem változtatható különbségekből ered. Nem tudjuk az emberek adottságait lényegileg megváltoztatni. Vannak ügyesebb, okosabb, szorgalmasabb és jobban koncentráló gyerekek. De ha nem is hiszünk a születéskori különbségekben, csupán a nevelésben, akkor is ez a helyzet. Nem tudunk ugyanis egyforma szülőket rendelni a gyerekhez, nem tudjuk személyiségüket, nevelési módszereiket, válásukat szabályozni. Az ösztönzőbb szülő azonos körülmények között jobb eredményeket ér el gyerekével. A szülő pedig születéskori adottság. Ezt csak a meritokrácia megszüntetésével lehetne eltüntetni, kommunizmussal, központi elosztással. Ekkor pedig a pártelit válik az új uralkodó osztállyá, s a képességek helyett a párthoz való hűség határozza meg a társadalmi pozíciót. Bármilyen rendszert hozunk létre, valaki mindig hátrányban lesz. Mindenki sosem győzhet.

A diszkriminációs logika buktatói

Az esélyegyenlőségi paradoxon felkeltette baloldali gondolkodók érdeklődését is. Rájöttek, hogy ezzel sem lehet megszüntetni a társadalmi egyenlőtlenséget és elkezdték elutasítani a meritokratikus társadalmat, ahogy Jo Litter is teszi Agains Meritocracy című könyvében. Az ilyen elképzelések szerint az érdemalap valakiket „jogfosztottságban” hagy, amin a társadalmi pozíciókhoz és javakhoz való hozzáférés aszimmetrikusságát értik. Az aszimmetrikusság azonban csak egyik irányban izgatja az egyenlőségért harcolókat.

Azt senki nem nevezi igazságtalanságnak, hogy legjobb sprinterek között nem találunk fehéret vagy ázsiait, hogy az NBA sztárjai között is csak elvétve.

Azt azonban, hogy a jobb állásokban kevesebb a fekete, már annak tartják. Az sem zavar senkit, hogy a nők a legtöbb egyetemi szakon már többségbe kerültek a férfiakkal szemben, hogy a homoszexuális nők és férfiak többet keresnek az átlagnál, hogy az amerikai kínaiak jövedelme 70 százalékkal van az átlag fölött. Az viszont jogfosztottságnak látszik, hogy a topmenedzserek és vezető tudósok között kisebbségben vannak a nők és a feketék. Amennyiben a meritokratikus társadalomban fehér férfiak kerülnek magas pozíciókba, az csak valamely diszkrimináció, társadalmi hiba eredménye lehet, mivel mindenki képességei azonosak és ha a társadalom igazságos lenne, akkor ez nem így lenne. Ez a szemlélet elképesztően torz és téves, mert azt feltételezi, hogy bárkiből bármi lehet megfelelő körülmények biztosítása esetén, és csupán azért lesz valaki sikeres, mert a társadalmi körülmények neki kedveznek és másokat diszkriminálnak.

„Azt senki nem nevezi igazságtalanságnak, hogy legjobb sprinterek között nem találunk fehéret vagy ázsiait.” Usain Bolt versenyez a 100 méteres síkfutás elődöntőjében a riói olimpián, 2016. augusztus 14-én. Fotó: AFP/Adrian Dennis

A diszkriminációs logikának természetesen csak az ad értelmet, ha a társadalmi pozícióhoz emberi értéket rendelünk, ha magasabb értékűnek tartjuk a magasabb pozíciót. Ezért kell a vezető tudósok, topmenedzserek között több fekete, ezért kell a nőknek egyformának lenni a férfiakkal, hogy egyenértékűek legyenek velük. Csakhogy e logika szerint ha egy fekete nő magas pozícióba kerül egy fehér férfi helyére, akkor csak megfordítjuk a helyzetet: a fekete nő élete ér többet és a fehér férfit diszkrimináljuk. Az sem zavarja meg a diszkriminációs logikát, hogy a társadalomnak mindig csak kisebb része lehet vezető pozícióban és e szerint a logika szerint bárki van ott, a többiek diszkriminálva, leértékelve tengődnek.

Lakatos Péter a Válasz Online-nak nyilatkozva nagyon pontosan fogalmazta meg a probléma mibenlétét: „tiltsuk meg annak, aki gyorsabban tud futni, hogy szaladjon? Az egyenlőség-fetisiszták általában összekeverik az egyenlőség fogalmát azzal, hogy hagyom-e éhen halni a társadalom kevésbé sikeres rétegét – pedig a meritokrácia és a szolidaritás nem ellentétpár.”

Az egyenlőség gordiuszi csomóját eddig csak Vonnengut vágta át, utópiájában a Harrison Bergeron-ban, Lakatos megfogalmazásához hasonlóan. Ebben a társadalomban, aki túl szép, az maszkot visel, aki erős, az súlyt hord, aki túl okos, annak zajjal zavarják gondolkodását. Ilyen körülmények között a 160 centisnek és a 210 centisnek pont annyi esélye van az NBA-ben játszani.

Az igazi baj az egyenlőtlenséggel

Az egyenlőtlenség természetes voltának elfogadásával van gond, de ez nem az egyenlőtlenségből, hanem az arra adott emberi reakcióból származik. Az elit tagjai, jussanak oda bárhogy, előbb-utóbb elkezdik azt érezni, hogy fölötte állnak a többieknek, többet érnek, előjogokat érdemelnek. Ennek az emberi történelem csupán egy rövid szakaszában és szinte kizárólag a nyugati kultúrában próbáltak határt szabni a törvény előtti egyenlőséggel. Lehet tehát természetes folyamat az egyenlőtlenség, amitől az emberi életek egyenértékűsége nem sérül, de ezt nem így látjuk. A társadalmi mércék szerint alacsonyabban értékeltek is elkezdenek magukra úgy tekinteni, mint akiknek valóban kevesebbet ér az életük.

Ahogy azonban a felsőbb rétegek is próbálnak előnyt kovácsolni helyzetükből, az alsóbb rétegek egy része is megpróbálja ezt saját javára fordítani.

Javítani társadalmi helyzetét, ami demokráciában lehetséges is, mert politikai termékké válik az egyenlőtlenség. Egyrészt szolidaritást igényelnek, jobb szociális ellátást, olcsóbb egészségügyet, több munkanélküli segélyt, ami belefér a törvény előtti egyenlőségbe, de túl is lépnek ezen és vezetői, politikus kvótákat és hasonlókat próbálnak elérni. Vagyis teljesítmény nélkül próbálnak társadalmi pozíciójuk alapján előnyöket szerezni mások rovására. Ezek társadalmi játszmák, amelyekben a természetes egyenlőtlenség csak érzelmekkel teli politikai termék. A törvényeknek nem az egyenlőtlenséget kell megszüntetni, hanem meg kell akadályozni, hogy egyes csoportok a többiek fölé kerüljenek a játszmában. Nem csak az elit törvényfölöttiségének megakadályozására gondolok, hanem a politikai- vagy munkahelyi-, női- és faji kvótákra, a Floyd-tüntetések követeléseire, amelyek a természetes állapotból fakadó, teljesítmény nélküli előnyszerzésre irányulnak. Sok országban ma ez a nyomás jelentősen nagyobb, mint az elit törvényfölöttisége. Olyan nyomást helyez a társadalmakra, amely erősen korlátozza a döntési szabadságot, lásd például az amerikai demokraták alelnökjelölését.

Az európai embereknek már akkor volt ebből a csapdából kiútja, amikor még nem létezett törvény előtti egyenlőség és az elit kedvére élt vissza hatalmával. A kereszténység Isten előtti egyenlősége pont azt mondta ki, hogy minden ember egyenlő értékű, és ezt az értéket nem az anyagi, társadalmi vagy hatalmi mérőeszközök szerint mérik. A gondok akkor kezdődtek, amikor ez eltűnt, de a törvény előtti egyenlőség még gyerekcipőben járt. Ma ennek a személetnek a hiánya miatt vagyunk annyira érzékenyek az egyenlőtlenségekre, pedig a társadalmi mércéken túli emberértékelés nem tűnt el a vallással. Csak éppen nem túl jó politikai termék.

A bűn tehát nem a társadalmi egyenlőtlenség természetességének elfogadása. A bűn az, ha engedjük, hogy az egyenlőtlenség előjogokkal párosuljon és az emberi élet értékelésének alapjává váljon.


Nyitókép: „egyenlőség” felirat Marianne, a francia köztársaság allegorikus alakjának nantes-i szobrán. Fotó: AFP/Loic Venance

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény