Összeomlik-e a gazdaság? Két „kistérségi Dzsokit” faggattunk a járvány következő hullámairól
A Válasz Online-on az elmúlt hetekben, hónapokban sok világmegfejtést olvashattak orvosoktól, biológusoktól, papoktól, filozófusoktól, politikatudósoktól, közéleti figuráktól. Beszéltek, írtak a járvány hatásairól, a svéd modell erkölcsiségéről, a zöldforradalom és a vagyoni különbségek kiegyenlítődésének esélyéről, a Black Lives Matter-mozgalomról. Most két szavakész magyar kapitalistát – az ő önmeghatározásukkal: „kistérségi Dzsokit” – kértünk, hogy rántsanak le vagy emeljenek fel bennünket a rögvalóságba. Interjúalanyainkat a koronavírus két „végpontjáról” választottuk. Lantos Csaba egészségipari befektető két terápiás készítmény fejlesztésével is harcol a Covid-19 ellen, Lakatos Péter pedig az egyik legértékesebb hazai tulajdonú gyártóvállalat, a Videoton társ-vezérigazgatójaként gyakorolja a gazdasági túlélés művészetét. Hosszú, szélesvásznú, de önmagát olvastató beszélgetés következik.
hirdetés
– Ha önöket gazdasági szektorokkal írnánk le, Lakatos Péter lenne a gépipar, Lantos Csaba pedig az élettudományokra épülő egészségipar. A statisztikák szerint egyiküknek nagyot kellett bukni a koronavírus-válságon, a másikuk viszont nyert. Ez történt?
Lakatos Péter: Hogy szól a kínai mondás? Korai még megvonni a francia forradalom végleges mérlegét. Amikor elindult ez a szörnyűség, sokan kérdezték, hogy, mint akiből mindig ömlik a tuti, mi a véleményem. Felvállaltam, hogy megbecsülni sem tudom. Nemrég olvastam Mérő László új könyvében, hogy súlya van annak, ha olyanok mondják, hogy „nem tudom”, akiket általában inkább a „tudom”-jaikról ismernek. Ha az a kérdés, kevesebb-e a rendelésünk, mint januárban, erre nyilván igen a válasz. Szerencsére sok területen dolgozunk, egy német cégnek például wifiboxokat gyártunk, ott másfélszeres az eladás, hiszen az emberek rohamtempóban fejlesztették a bezártságban az otthoni internetet. A beruházási javak iránti igény például minden válságban később lassul be, mint a fogyasztási. Ami a gépkocsialkatrészek értékesítését illeti, ott a számok rettenetesek, de ez a válság az autóiparnak valójában nagyon jó excuse…
– Miféle kifogás?
Lakatos: Ha a fogam el van rohadva, majd véletlenül nekimegyek a tükörnek, mondhatom, hogy az ütötte ki. Csak nem bontottam ki az igazság minden részletét.
– Vagyis az autóipar vírus nélkül is bezuhant volna, csak később?
Lakatos: Egy biztos: a német autóipar már a válság előtt jócskán lassult, sőt még a kínai is. Ugyanis itt volt velünk a jelen és a jövő: önvezető technológiák, elektromos járművek, telekocsi és carsharing. Mindezek a jelenségek nem épp arra biztatták az embereket, hogy azonnal cseréljék le az autót. Hogy a járványok közben és után miként fognak viselkedni a fogyasztók, egyelőre nyitott kérdés.
„Lesz mélypont,
ahol koppanunk.”
Lantos Csaba: Nekem is van autóipari érdekeltségben részesedésem, így megerősíthetem: a korábbi, nagyon túlpörgetett fogyasztás után keresleti visszaeséssel szembesült a szektor – már a vírus előtt. De visszatérve a nyitókérdésre: a pandémia mindenkit sokféleképp érint. Még az sem igaz, hogy az egészségipar összes területe dübörög, a gépgyártás pedig meghalt. Egy üzletember általában nem egy lóra tesz: Péter a Videotonon és a Bravogroupon belül diverzifikálta a portfolióját, nekem meg jellemzően különálló befektetéseim vannak más-más ágazatokban. Ipari fertőtlenítőszerből most négyszeres a rendelésállományunk a januárihoz képest, miközben a Budakeszi úti járóbetegrendelőnket konkrétan be kellett zárni, amikor a 65 év feletti orvosok nem dolgozhattak. Azóta újranyitottunk, de a kereslet egyelőre nem éri el a járvány előtti időszak szintjét.
– Merthogy a nép kórházi vírusként azonosítja a Covid-19-et, ezért tartózkodik az egészségügyi intézményektől?
Lantos: Én is csak erre tudok gondolni.
Lakatos: Igen, az emberek egy része tudatosan kerüli az általa veszélyesnek gondolt tereket, a sűrűsödést. Gerendai Károly mellett a családunk is tulajdonos a Lupa-projektben; a tónál sem tapasztaltunk kirajzást az első kánikulai napokon, pedig intuitíve erre számítottunk.
Lantos: Az előbbiekkel persze nem azt akartam mondani, hogy az egészségiparban ne lennének felívelő folyamatok.
– Ön például a koronavírus elleni gyógyszer fejlesztésébe is beszállt.
Lantos: A világon jelenleg 143 nemzetközileg jegyzett vakcinakutatás folyik, továbbá 170-nél több terápiás kezeléses kísérlet van; ez valamilyen gyógyszert vagy vérkészítményt jelent. Utóbbiak közül én két fejlesztésben vagyok jelen befektetőként. Még soha nem láttam ilyen tudományos-intellektuális összpontosítást, mint amit a Covid produkált; biztos vagyok benne, hogy a vakcinák és a terápiás készítmények között is lesznek sikeresek. Viszont: közel harminc éve követem a gyógyszerészet koncepcionális változásait, és bevallom, megdöbbent, hogy hirtelen mennyire felértékelődött az individuum. Jelenleg egyetlen elveszett élet is megengedhetetlen – a gyógyszerhatósági szabályozás emiatt már-már irrealisztikus elvárásokat ír elő –, miközben 100 százalékos hatékonyság úgysem létezik, minden pirula vagy készítmény csak egy statisztikai valószínűségi intervallumon belül működik.
– A svédek azért hagytak elveszni életeket…
Lantos: Döbbenten is nézte őket a teljes civilizált világ. Pláne, hogy totálisan eltért például a norvég és a svéd járványkezelés, miközben két hasonló genetikájú, kultúrájú, életszínvonalú társadalomról beszélünk. Rettentő nehéz eldönteni – erkölcsi értelemben is –, hogy kinek volt igaza.
Lakatos: Ez így van. Ami a svédeket illeti: én mindig igyekszem utólagosan is bizalmat szavazni annak, aki intelligens modellezés alapján megpróbált valami nem szokványosat, de nem feltétlenül sikerült neki.
A klasszikus dilemma egy döbbenetes kihatású formájával szembesültünk: valakinek döntenie kell, hogy egy ütközési szituációban melyik kimenetelt választja. Ha semmit nem tesz, ötven ember hal meg a buszon, ha közbeavatkozik, csak öt az autóban.
Utóbbi esetben gyilkol? Az önvezető autók programírásánál ez a dilemma élesben jelenik meg. Lehet mondani, hogy minden élet értéke végtelen, tehát egyenértékű, sőt aritmetikailag számolni vele is cinizmus. Ám akkor bizony egy kétforintos feldobásával kell eldönteni, hogy kétezer aggastyánt vagy kétezer kétévest mentünk-e meg egy járványhelyzetben. Ez erkölcsös, vagy csak kényelmes, mert felelősség nélküli? Tényleg abszurd olyan számításokkal előállni, hogy egy 23 esztendős fiatal a halálával átlagban 31 nagyon jó, 27 közepes és 4,7 rossz évtől esne el, miközben egy 80-as korosztályú demens meg legfeljebb egy-két borzasztó évtől? Ha valaki kimeneteket súlyoz, és megszorozza a bekövetkezés valószínűségével, az normális dolog, még ha ez emberéletek esetében brutálisan is hangzik. A visszafordíthatatlanság természetesen nehezen megkerülhető érv, és mindannyiunkra hat a viselkedési közgazdaságtanból ismert befolyásoltság, hogy ami itt és most történik, azt felülsúlyozzuk akár a régi tapasztalatainkkal, akár a jövőben bekövetkező eseményekkel szemben.
– Miközben erkölcsi kérdéseken dilemmázunk, egy-egy befektető – és itt Lantos Csabára nézek – nyilván gigantikus pénzeket kaszál majd, ha sikeres lesz az általa finanszírozott koronavírus-gyógyszer.
Lantos: Akár így is lehetne, de nem ez történik. Egyrészt ennél kockázatosabb befektetés nemigen létezik, pláne, hogy – mint mondtam – elképesztő kihívás megfelelni a gyógyszerhatósági szabályozásnak. Másfelől: jó, ha tudjuk a helyünket a világban. A ’80-as évek óta Magyarországról egyedül a Richternek sikerült originális molekulát bevezetni az amerikai piacra. Egy ilyen fejlesztés nagyságrendileg egymilliárd dollárba kerül, miközben a Richter teljes éves forgalma ennek az összegnek csupán a másfélszerese. A világ gyógyszerfogyasztása évi 1000 milliárd dollár, ebből tehát a mi Richterünk másfél ezreléket képvisel. A kutatások során a humánklinikai vizsgálatok őrülten drágák, a harmadik fázist, amely során ezres nagyságrendben próbálják ki betegeken az adott gyógyszereket, képtelenség itthonról pénzelni.
„Nem hiszek
a visszapattanásban.”
– Magyarul önök is el fogják adni a fejlesztéseiket egy nagyobb halnak.
Lantos: Ha az általunk finanszírozható fázisig – vagyis a húsz-ötven betegen való tesztelésig – sikeres a kutatás, akkor igen. Ha meg nem sikeres, akkor buktunk.
Lakatos: Onnan, ahonnan mi jövünk, lényegében esélytelen fogyasztói világmárkákat építeni;
ebben az értelemben kistérségi Dzsokiként kell leélnünk az életünket. Globális brandként legalább 150 országában jelen kellene lennünk értékesítéssel és szervízzel, hogy sikeresek legyünk.
Például a csodált Dániának is csak néhány ilyen cége van, de ezek mind a globalizáció előtt erősödtek meg (Novo Nordisk, hallókészülékgyártók), sokszor száz-kétszáz évesek (Maersk, Carlsberg, Lego).
– Lehet, hogy világmárkát nem fognak építeni, de globális, európai és hazai kérdésekről azért kikérnénk a véleményüket. Az első: lesz-e még idén gyors visszapattanás a gazdaságban, ahogy Matolcsy György szokta jósolni?
Lakatos: Nézzünk egy konkrét példát! Tavaly 100 egység volt az outputom, majd idénre drámaian lecsökkent 90-re, azaz 10 százalékkal. Aztán 2021-ben drámaian visszapattanok 10 százalékkal, így 99-nél fogok tartani. Elmondhatom tehát, hogy visszapattantam, de ha nem lett volna válság, jövőre 106 egységnél kellene járnom, vagyis összességében hiányzik 7 egység. Magyarul: aki azt mondja, visszapattanunk, valójában csak annyit jelez előre, hogy lesz mélypont, ahol koppanunk, és relatíve gyorsan, nem vánszorogva jövünk majd ki a bajból. A GDP-adat amúgy csalóka, mert a közszolgáltató szféra is része a bruttó hazai terméknek, miközben az állam nem omlott össze, nem vonult le a színtérről az elmúlt hónapokban.
Lantos: Ez olyannyira igaz, hogy bár a magyar közegészségügyben csak sürgősségi ellátás folyt hosszú hetekig, a bázisfinanszírozás miatt a kórházak azért minden hónapban megkapták a Covid előtt meghatározott összeget az államtól. Ez nem volt ésszerűtlen, hiszen magas fixköltségek vannak a rendszerben, viszont a statisztikát jelentősen torzítja, hiszen a pénzügyi teljesítmény papíron változatlan maradt – miközben be sem lehetett menni a kórházakba. Nos, az ilyen dolgok miatt bírálják sokan és joggal a GDP-számítási módszereket. Mindazonáltal én egyáltalán nem hiszek a visszapattanásban, a V-alakú görbében. Háromhónapnyi bezártság szerintem igenis elgondolkodtatja az embereket, hogy szabad-e ennyit repülni, érintkezni, sűrűsödni. Lényegében az orrunk előtt következett be, amit Jordán Ferenc hálózatkutató biológus tavaly szeptemberben megjósolt a Válasz Online-on. És nem egyszeri eseményről van szó, hozzá kell szoknunk, hogy jönnek még vírusok különböző hullámokban. Ezt fel fogja ismerni az emberiség, a fogyasztói attitűd igenis meg fog változni.
– Ez nem utópia? Nem arról van szó, hogy az emberek a régi életüket, a régi fogyasztói szokásaikat kérik vissza, és ezt az igényt a globális kapitalizmus – a tudománnyal karöltve – igyekszik is kiszolgálni?
Lantos: Nyilván lesz ilyen folyamat, de az emberek biztonság iránti vágya rengeteg dolgot át fog értékelni. A biztonságnak ugyanis költségei vannak – ezeket pedig rá fogják terhelni a társadalomra. Valahogy úgy, ahogy a villanyszámláinkon látjuk: az áramfogyasztás mellett úgynevezett rendszerhasználati díjat is kell fizetünk. Mindezt csak állami szabályozási eszközökkel lehet kikényszeríteni, hiszen a biztonság közjószág, a globális kapitalizmus itt nem segít. Ráadásul a járványveszélyben megtapasztaltuk, hogy a nemzetközi együttműködések – ENSZ, Európai Unió – helyett a nemzetállamok voltak a védekezés motorjai. Az egyes országoknál vannak ugyanis az erőszakszervezetek, a gyorsan lehívható pénzügyi erőforrások. Az államok, a politikai vezetők szerepe akár hosszabb távon is jóval markánsabb lehet, mint a válság előtt.
Lakatos: Én nem vagyok képes végletekben gondolkodni; a génjeinket, a társadalmi struktúráinkat nem cserélték ki három hónap alatt! Persze, kicsit más lesz minden a világban, de gondolom és remélem, hogy ez a vírus nem fog nagyobb változást hozni, mint például az internet megjelenése és elterjedése. Holnap is ugyanúgy ki fog nőni az új bőrünk – a szerencsésebbeknek a hajuk –, mint tegnap. Az evolúcióban hiszek: ez a válság rengeteg olyan fogyasztói viselkedés- és gondolkodásváltozást kényszerít ki, amely egyébként is bekövetkezett volna – legfeljebb hosszabb idő alatt. Soroljam a példákat? Digitalizáció, home office, házhozszállítás. Nem arról van szó tehát, hogy eddig az A jelű út volt a progresszív, most pedig hirtelen egy B lett helyette a menő.
Az élenjárók már korábban ráléptek az A-ösvényre, a vírus hatására pedig tömegek számára vált nyilvánvalóvá az aktuális trend.
Én amúgy is örök optimista vagyok: tanulunk, mindig kitalálunk új dolgokat, amit élvezünk, amelyekre költünk, és aminek a megszerzéséért teljesítményt adunk ki magunkból.
– Hát… Ami az A-ösvényt illeti, a Covid előtt abban a hitben éltünk, hogy épp trendi zöldforradalom zajlik, majd a járvány mindent lefékezett. A megroggyant légiipar kibújt a klímavédelmi vállalásai alól, ezen ügyködik az autóipari- és az agrárlobbi is, s persze csúszik az egyszer használatos műanyagok betiltása.
Lakatos: Amiket sorol, simán lehetnek pánikreakciók, nem trendek. Térjünk vissza minderre három év múlva! Ilyen ügyekben egy-két hónapos távlatban még véleményt alkotni is felelőtlenség.
Lantos: A világon ma az energia – a hő vagy az elektromos áram – forrása 33 százalékban az olaj, 25 százalékban a szén, és már 20 százalékot meghaladó mértékben a földgáz. Ráadásul 2010-től ez utóbbinak emelkedett leggyorsabban a termelése, fogyasztása – és nem a megújulóké. Zöldülgetünk, zöldülgetünk, de ha összeadjuk ezeket a számokat, kiderül, hogy 80 százalékban fosszilis anyagokra vagyunk utalva. Tényleg nem érdemes a mostani hetek, hónapok fejleményeiből levonni bármilyen következtetést.
Lakatos: A glóbusz energiafelhasználása a fejlődő országok miatt növekedett jelentősen. Ám világszinten tud úgy nőni a szénerőművek abszolút kibocsátása, hogy közben az arányuk mégis csökken. Klímaügyben tehát sokkal jobbak vagyunk, mint voltunk, de sokkal rosszabbak, mint lennünk kellene. Az irány azonban egyértelmű – és a cselekvés sürgőssége is.
– Nem akarom kiprovokálni, hogy borúlátóbbak legyenek a kelleténél, de volna egy laikus kérdésem: össze tud omlani a világgazdaság, ha jönnek új vírushullámok, újabb ipari leállások?
Lakatos: Mivel olyan még nem volt, hogy sehogy se legyen, továbbá nem fogunk elfelejteni számolni, illetve mindig lesznek kielégítendő igényeink, a világgazdaság nem tud csak úgy összeomlani. Az persze benne van a pakliban, hogy ne tartsunk ott három év múlva, ahol azt gondoltuk, hogy tartani fogunk.
– Rendben, most öntik a pénzt a nemzeti bankok a világra, kibekkeljük valahogy ezt az évet. De mi történik, ha újabb egészség- vagy klímaügyi kataklizmákkal szembesül a világ a következő öt-tíz évben?
Lantos: Most az a helyzet, hogy a világ kormányai és nemzeti bankjai – hihetetlenül egységesen, gondolkodás és szinte kontroll nélkül – a jövő nemzedékekre hagyják a mai válság terheit. Mindegy, hogy állampapír-kibocsátásról vagy jegybanki pénzteremtésről hallunk, lényegileg ez a helyzet.
Így tovább fog nőni a redisztribúció mértéke, amely a modern társadalmakban már jelenleg is 50 százalék körül mozog. Ez megint abba az irányba mutat, hogy jóval szabályozottabb lesz a világunk, a politikusok szerepe felértékelődik – szemben a globális kapitalistákkal és a magunkfajta kistérségi Dzsokikkal.
Lakatos: Továbbra sem vagyok képes a jelent visszafordíthatatlan drámaként megélni. Ugyanis minden hitelhez tartozik egy adós meg egy követelő. Nem arról van szó, hogy szegény unokáink majd a nagy megsemmisítőgombot birtokló intergalaktikus tanácsnak fizetik a részleteket, és az űrlények élik fel. A mostani keresletgeneráló pénzteremtéseket – főleg, ha sikeresek lesznek és nem a gazdagok megtakarításaiban csapódnak le – érzésre nem tudom kritizálni, sajnos nem értek hozzá eléggé. Hosszabb távon pedig nem szabadna abba a hibába esnünk, hogy a mai logikánk szerint extrapoláljuk a jövőt. A világ majd adaptálódik az új helyzethez: hogy ez a vagyonadó bevezetésében, esetleg háborúkban fog testet ölteni, nem tudhatjuk. Egy biztos: ha nagy baj van, az orvosok is gyorsan teszik a dolgukat, az a fontos, hogy ne álljon meg a beteg szíve, ne sérüljön az agya. Ha ez már oké, akkor kezdenek gondolkodni a terápiás és rehabilitációs megoldásokon.
Lantos: Valóban nem tipikus, ami a Húsvét-szigeteken történt, hogy egyszer csak összeomlik minden, megszűnik a civilizáció. Inkább az a tapasztalatunk, hogy az emberiség rendre úrrá lesz a globális nehézségeken – a mostani pandémiánál nagyságrendekkel nagyobb traumákat is átéltek már a felmenőink.
– A Válasz Online-on is idézték már interjúalanyaink Joseph Stiglitz közgazdász és Michael Sandel politikafilozófus véleményét, akik szerint a mostani válság esélyt ad arra, hogy a nyugati típusú társadalmakban létrejött égbekiáltó vagyoni különbségek valamelyest kiegyenlítődjenek. Megint kérdem: ez nem utópia?
Lantos: Inkább az a kérdés, valóban botrányosak-e a meglévő vagyoni különbségek. Thomas Piketty kimutatta, hogy míg a II. világháború után csökkenni kezdett a legtehetősebbek összjövedelemből megszerzett részesedése, magyarán egyenlőbbé vált a világ, addig a ’80-as években neoliberális fordulat történt például az Egyesült Államokban, és újra kinyílt a jövedelmi olló. Csakhogy mindeközben az úgynevezett fejlődő térségekben, Dél-Amerikában vagy Ázsiában százmilliók jöttek ki a mélyszegénységből.
Lakatos: Van egy okos mondás, egy McKinsey-s barátomtól van a copyright: a keretezés nagyon gyakran fontosabb, mint a tartalom. Angolul a context–content-szópár miatt még frappánsabb ez a szöveg. Ma az a mantra a világban, hogy mindenki a tudásalapú gazdaságra hajt. Míg mi 1990-ben örültünk, ha Olaszországból néhány ezer varrónői állást elszipkáztunk, 2042-re csupa szoftveresre, divatdiktátorra és gyógyszerkutatóra vágyunk. Csakhogy miközben a varrónők teljesítménye 70 és 130 százalék között szór (a többkarú Siva és a sztrájkolók persze kivételek), addig a rossz és a jó szoftveres vagy divattervező között akár tízszeres különbség is lehet. A rossz és a jó molekulakutató orvos között pedig hatszázszoros. Ez a fajta evolúció tehát a létéből fakadóan egyenlőtlenséget termel, hiszen a teljesítménybeli különbségek a jövedelmekben is megjelennek.
Mi a feladat: tiltsuk meg annak, aki gyorsabban tud futni, hogy szaladjon? Az egyenlőség-fetisiszták általában összekeverik az egyenlőség fogalmát azzal, hogy hagyom-e éhen halni a társadalom kevésbé sikeres rétegét – pedig a meritokrácia és a szolidaritás nem ellentétpár.
Lehet azt mondani, hogy az Egyesült Államokban nőttek a jövedelmi különbségek, ám úgy fair, ha közben hozzátesszük: az 50 millió lecsúszó amerikai hátán 400 millió kínai kijött az éhezésből – hála a szabadkereskedelemnek. Lehet szűk optikával Amerikára fókuszálni, és így megítélni a világon tapasztalható egyenlőtlenséget, csak ez körülbelül olyan torzítás, mintha Magyarországból kiszakítanánk a Rózsadombot, a XII. kerületet és a Gellérthegyet. Tényleg égbekiáltó igazságtalanság volna, hogy Kínában az elmúlt években lett egymillió szupergazdag, de közben 200 millióan a középosztályba jutottak? Inkább mind a 201 milliónak a nagy ugrás és a kulturális forradalom kereteiben kellett volna maradnia? Tartok tőle, nem lehet úgy százmilliókat kihozni a szegénységből, hogy közben néhányan ne gazdagodnának meg irgalmatlanul.
Lantos: Senki sem tagadhatja, hogy a fejlődő társadalmakban ma már sokkal kevésbé szegények az egykori nincstelenek. Amikor például 1971-ben George Harrison koncertet rendezett Bangladesért, a dél-ázsiai országban még tömeges éhínség volt – mindenki láthatta a televízióban. Azóta közel háromszorosára nőtt a népesség, de nem hallunk éhezésről. Sajnos ettől még igaz, hogy a globális felmelegedés most extrán veszélyezteti Bangladest, könnyen lehet, hogy az ország jelentős részét el fogja önteni a víz.
– Említették, hogy ha szűken az Egyesült Államokat nézzük, ott az utóbbi évtizedekben nőttek a jövedelmi különbségek. Ezzel nem lehet megmagyarázni a mostani tüntetéssorozatot? Nem arról van szó, hogy sem a feketék egy része, sem a fehér melósok nem bírták tartani a tudásalapú gazdaság tempóját? Aztán most inkább egymásra mérgesek, mint másra.
Lakatos: Biztosan nem ennyire egyszerű; van olyan érzésem, hogy ez nagyon amerikai jelenség, amelynek a kontextusát egyikünk sem ismeri eléggé. A fegyverviselés lazasága, a milliós börtönlakosság is közrejátszhat benne. És persze van egy PC-liberális divatrétege is az eseményeknek. A minap hallottam, hogy jó családból származó fehér marketinges lányok követelik startupokban a cégvezetőktől: tegyenek lépéseket az adott vállalatnál nyomokban és gondolatokban sem fellelhető rasszizmus ellen, mert ezen a héten ez a sikk. Teljes őrület!
Lantos: Biztos, hogy létezik a Trumpot egykor megválasztó fehér, lecsúszóban lévő munkásosztály, ám a fekete underclasst a kiemelkedett fekete középosztály látványa talán még jobban dühíti. Megint oda kell kanyarodnom, amit az elején mondtam: egy társadalomnak nyilván igyekeznie kell egyenlő esélyeket biztosítani mindenki számára. Ám az individuum felértékelődésében most már ott tartunk, hogy különféle haladó mozgalmak azt képviselik: mindenki egyenlőnek született, egyenlő tehetsége van, illetve mindenki hős, tehát jogában áll szobrokat dönteni, múltat eltörölni.
– De hogy fordulhat elő, hogy szegény feketék együtt tüntetnek középosztálybeli fehér aktivistákkal, Hollywood sztárjaival és globális vállalati figurákkal?
Lantos: Azzal nehéz egyetérteni, amikor a Black Lives Matter-mozgalom sikerét egyesek a multinacionális nagytőke cselvetésével magyarázzák: mondván, azért támogatják a pénzemberek a rasszizmus elleni mozgalmakat, hogy a kizsákmányolt szegények ne őket rohanják le, hanem más ellenséget találjanak maguknak. Én máshonnan közelítenék: még bőven a mostani tüntetések előtt voltunk, amikor a DNS-szerkezet egyik felfedezőjét, Jamest Watsont lényegében megsemmisítette – rasszizmusra hivatkozva – az amerikai egyetemi-tudományos közeg. Ez a kiközösítős progresszió már évtizedek óta fejlődik a tengerentúli nyilvánosságban. A döntő változást most az jelenti, hogy az okostelefonok és a közösségi média korában lényegében bárki véleményvezér lehet, néha a mainstream sajtó és a politikai osztály is csak kullog az események után.
Élő valóságshow zajlik az utcákon; minél szélsőségesebb, megosztóbb dolgok tükröződnek a médiafelületeken, annál nagyobb a nézettség – így nyilván akadnak olyan globális márkák, amelyek effektív gazdasági hasznot is húznak a ribillióból.
Lakatos: Ahogy mondtam, a mostani eseménysort nem feltétlenül kell a budapesti foteljeinkből megérteni. Pláne nem lehet egy-két okra visszavezetni. Épp elnökválasztási kampány van Amerikában, amely eleve felfokozott hangulatot feltételez. Talán az sem mellékes, hogy a víruskezeléssel őrült nehezen birkózik meg az ország; a tüntetések néha afféle karantén utáni szabadulóbulinak tűnnek. Tartózkodnék attól, hogy ezeknél a szempontoknál mélyebbre menjek. Nem áll jól nekem a társadalom-mérnökösködés.
