Lányi András: Hol van most a balliberális értelmiség?

·2020.07.03

A balliberális értelmiség lelkesedése érthető: végre egy radikális kisebbségi mozgalom, amelynek a szószólója lehet. Milyen elnézők tudnak lenni ilyenkor a véres túlkapásokkal szemben! Kiderül, hogy a politikailag korrekt eljárás rigorózus hívei a forradalmi terrort, ha nem őket terrorizálják, megengedhetőnek, esetleg szükségszerűnek találják. De vajon miért volna tiszteletre méltóbb az új, „baloldali” populizmus primitív világképe, romboló dühe, leegyszerűsített elitellenes jelszavai, mint volt a jobboldali populizmusé? – teszi fel a leginkább költői kérdést Lányi András. Persze nem olcsó balliberálisozás következik. A filozófus az amerikai ribillió mélyére fúr.

Pedig már majdnem történt valami.

Tavaly ősszel a világ nagyvárosaiban még tízmillió tüntető követelt határozott intézkedéseket a klímaváltozás ellen. A Fridays for Future, az Extinction Rebellion tizen- és huszonévesei rájöttek, hogy ez a játék az ő bőrükre megy. A Covid-19 azután úgy söpört végig az emberiségen, hogy a hülye is megérthette, mit jelent a globális egymásrautaltság. Amikor pedig a kormányok intézkedni kezdtek, nemcsak az alkalmatlanságuk lepleződött le, hanem az is megfordult egyesek fejében, hogy a közhatalom eszközeivel esetleg megfékezhető volna maga a technológiai-gazdasági világrend, amely egyre újabb csapásokat zúdít az emberiségre. Csak akarni kellene.

A döntéshozók azonban, mihelyt a járvány első hulláma alábbhagyott, nem csillapítani, hanem felpörgetni akarták a mókuskereket, elhárítva az akadályokat az olcsó biomassza (emberi munkaerő, állati hús) és más áruféleségek útjából az országok és kontinensek között. Utat a kamionoknak! Nagyobb légiforgalmat, több széndioxidot a levegőbe! Több óceánjárót a tengerekre, nagyobb vonóhálót a halaknak, több szermaradványt az élő vizekbe, az emberi szervezetbe! A haladás útját hulladék- és hullahegyek szegélyezik, ez már csak így van. „Amíg van élet / Jobb ölni” kiálthatnák Macbeth-tel, ha olvasnának még régóta halott fehér férfiakat. A zöldeket mindenesetre a pokolba kívánták (jólétünk ellenségei, álcázott kommunisták, ökofasiszták), azok pedig szokás szerint környezeti katasztrófáról huhogtak, csakhogy újabban egyre népesebb hallgatóság előtt.

És akkor Minneapolisban az intézkedő rendőr megölt egy – történetesen fekete – férfit. A rendőri brutalitásban rasszista indíték ezúttal nem játszott szerepet (az intézkedő rendőrök sem mind voltak fehérek, Minneapolis rendőrfőnöke pedig maga is afroamerikai), mégis: ebből a szomorú incidensből támadt minden idők egyik leglátványosabb antirasszista megmozdulása, amely az internetnek hála ugyanúgy körbejárta a Földet, mint a vírus. Többé senki sem beszél ökocidiumról, klímaváltozásról, a világméretű járvány okairól, de magáról a járványról is alig, amely ezekben a napokban tetőzik az utcai erőszak lázában égő Egyesült Államokban.

Ki törődik ilyenkor a bioszférával vagy az emberiséggel? Potomságok ezek, amikor végre kiderül, hogy a világ rasszistákból és antifasisztákból áll, és az is rasszista, aki az egészből szeretne valahogy kimaradni. Mert azt nem lehet.

Mégsem értek egyet azokkal, akik a mozgalom viharos sikerét a multinacionális tőke elterelő hadműveletével magyarázzák. Az etnikai háború kiújulása ugyan kapóra jött azoknak, akiket nyugtalanít, hogy a világ népei végre elkezdtek a valódi sorskérdésekről meditálni. Ilyenkor a leghelyesebb egymásnak ugrasztani őket. Ehhez azonban nem volt szükség titkos machinációkra. A globalizáció labirintusában eltévedt áldozatok, mint a kísérleti patkányok, egymást marják halálra, mielőtt még a kiutat megtalálnák. Látható ellenséget követelnek végre a láthatatlanok helyett (a vírusok, hálózatok, árfolyamok, üvegház-gázok, cserearányok, nanorészecskék és megabájtok helyett), akin sérelmeikért bosszút állhatnak, akivel szemben a gyűlölet közössége egyesíti őket sorstársaikkal, s így végre tartozhatnak valahová.

Tüntető az amerikai rendőrmentes autonóm zónában, Seattle-ben (Fotó: Jason Redmond / AFP)

Mert a globalizáció nem teremt újfajta, mondjuk, globális identitást, de erodálja önazonosságunk hagyományos kereteit. A hely, ahol élünk, az állam, melynek polgárai vagyunk, a nemzet, az osztály, a hivatás vagy akár a munkahely közössége, amelyhez az ember valaha tartozott, a ma élők számára csak viszonylagos, esetleges és ideiglenes vonatkoztatási pont lehet. Ez nem hűség és nem elhatározás kérdése, sokan és sokféleképpen megírták már: ez a világháló és a globális mozgósítás korának realitása. Kozmopolita identitással azonban legfeljebb a globális elitek tagjai rendelkeznek. Sehová sem tartozni pedig elviselhetetlen frusztráció. Ez az, ami posztmodern korunkban felértékeli az identitás archaikus vagy éppen biológiai dimenzióit. A származás, a bőrszín vagy a nemi hovatartozás csupa olyasmi, amit nem lehet elveszíteni vagy megkérdőjelezni. Fehér Ferenc és Heller Ágnes a kilencvenes években találó kifejezéssel „bőrünkre írt identitásról” beszéltek. Ebbe kapaszkodnak, itt lelnek kárpótlást és menedéket a globalizáció és urbanizáció kárvallottjai, bennszülöttek és jövevények egyaránt.

Identitásukat vesztett, identitást kereső tömegek defenzív agresszivitása hajtja az egész etno- és biopolitikai konjunktúrát és annak elfajulását: a celebvilágot megtizedelő szexuális zaklatási vádak cunamiját, a melegek ünneplését és a biológiai nemre való hivatkozás tilalmát, a rovásírás divatját és a hun vagy sumér vérvonal dühödt bizonygatását, de legfőképpen az afroamerikaiak és Európa színesbőrű kisebbségeinek lázadását egyfelől, a velük szemben fellépő radikális jobboldalt másfelől.  

„Black lives matter”. A mondvacsinált apropóból támadt világméretű felháborodás figyelemre méltó vonása, hogy kizárólag azokban az országokban terjed, demonstrál, rombol és terrorizálja a közvéleményt, ahol a faji megkülönböztetést szigorú törvények tiltják, és amelyek az elmúlt évtizedekben látványos erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy mérsékeljék a bennszülöttek és a többnyire színes bőrű bevándorlók/behurcoltak közötti kulturális és társadalmi különbségeket.

Amikor a Winston Churchill szobrát meggyalázó csőcseléket London (pakisztáni eredetű) polgármestere és a brit kormány (hindu) belügyminisztere azzal próbálja csillapítani, hogy megígérik, felülvizsgálják a főváros szobrait, mert azok, úgymond, nem tükrözik a lakosság etnikai összetételét, ezeknek az erőfeszítéseknek, azt hiszem, a tökéletes kudarcát kell beismernünk. Nem azért, mintha a nyugati demokráciák ne értek volna el komoly sikereket a távoli földrészekről érkező embermilliók integrálása terén. Éppen ellenkezőleg. Most éppen azzal szembesülnek, hogy az egyre számosabb és egyre öntudatosabb, könnyen mozgósítható színesbőrű népesség döntő politikai tényezővé vált országaikban. Kulturális különállását többé nem kívánja, de nem is tudná feladni, az ebből származó hátrányokat ellenben egyre hevesebben sérelmezi. Olyan sérelmi politikát folytatnak, melynek követelései a befogadó társadalom számára elfogadhatatlanok. Ugyanis a múltjukat követelik.  

Mert az ő történelmük nem az európaiak története. A világ tudomására hozzák, hogy ők nem tartoznak ahhoz a néphez, amelyet Jefferson, Lincoln, Theodor Roosevelt tett naggyá, nekik ezekről a nevekről a rabszolgaság és az apartheid jut az eszükbe. Őket nem Churchill védte meg a fasizmustól, hanem Muhammad Ali vagy Malcolm X állt bosszút a nevükben a fehér emberen. Szobrot nekik a Fehér Ház elé, vagy a Trafalgar Square-re! (Gandhi és Martin Luther King ellenben tiltólistára került a BLM-nél.)  A lovagregényekben, tündérmesékben és viktoriánus idillekben pedig a színesbőrű hősök foglalják végre el az őket megillető helyet! Mert ezentúl minden másképpen volt.

hirdetés

Kérdés, hogy lehet-e másképp. Kell-e, szabad-e új lobogót varrni, régi szobrokat ledönteni, átírni, azaz meghamisítani azt a kulturális örökséget – a nyugati civilizációét – , amelynek unikális vívmányaival, nevezetesen a szólás szabadságával és a kisebbségek iránti szolidaritással a tüntetések népe most visszaél? Vagy létezhet-e egy politikai közösség keretei között több, egymást kizáró „nagy elbeszélés”, egymás nyelvét elutasító hagyomány? Élhet-e békében több nemzet egy hazában?

A multikulturális illúzióknak leáldozott: a kultúrák nem akarnak összeolvadni. Samuel Huntington jövendölése vált valóra: civilizációk harcolnak egymással a soknemzetiségű metropoliszokban, és a nyugati („fehér”) civilizáció minden vonalon defenzívába szorul.

A gazdasági világversenyben hátrányba kerül a keleti diktatúrákkal szemben, amelyek sokkal kíméletlenebbül bánhatnak alattvalóik munkaerejével és természeti kincseikkel. A politikai világnézetek küzdelmében pedig saját fegyvereit fordítják ellene: a „black lives matter” elidegeníthetetlen emberi jogaikra hivatkozva követel kárpótlást, pozitív diszkriminációt a színesbőrűeknek, s hirdeti egy lélegzettel a fehér faj kollektív bűnösségét.

Ehhez képest részletkérdés, hogy a választásokra készülő pártok hogyan sütögetik pecsenyéjüket a felgyújtott boltok és járművek lángjánál. Valójában kullognak az események után, és ügyetlenül rögtönöznek. A Coca-Cola és a többi multi még inkább sodródik csak az árral, amikor eltüntetne a világhálóról minden ellenvéleményt, nem árusít többé fehérítő (!) hatású kozmetikumot, vagy hitet tesz a BLM által sulykolt „antirasszista” követelések mellett. Végül is, ki lenne ezek ellen? És miért ne szereznének jópontokat a tömegkulturális bóvlira legfogékonyabb, legigénytelenebb vásárlók millióinál?

A balliberális értelmiség lelkesedése is érthető: végre egy radikális kisebbségi mozgalom, amelynek a szószólója lehet. Milyen elnézők tudnak lenni ilyenkor a véres túlkapásokkal szemben! Kiderül, hogy a politikailag korrekt eljárás rigorózus hívei a forradalmi terrort, ha nem őket terrorizálják, megengedhetőnek, esetleg szükségszerűnek találják. De vajon miért volna tiszteletre méltóbb az új, „baloldali” populizmus primitív világképe, romboló dühe, leegyszerűsített elitellenes jelszavai, mint volt a jobboldali populizmusé? Márpedig abban kiváló szerzők sokasága ismerte fel a demokratikus jogállamra leselkedő veszélyt. Hol van most az akkoriban oly’ kritikus értelmiség?

Csak nem a tüntetések élén?

Nyitókép: Jason Redmond / AFP


Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: esszé