Ungár Péter: Antallnak mindenben igaza volt

·2020.05.02

Éppen harminc éve, 1990. május 2-án volt az első szabadon választott országgyűlés alakuló ülése. A mai parlamentben egyetlen képviselő van, aki nem élt még akkor: e cikk szerzője, Ungár Péter. Az LMP-s politikus szerint Antall Józsefnek és a harminc évvel ezelőtti MDF-nek minden lényeges kérdésben igaza volt, s az ő ciklusuk volt az egyetlen, amely nem a szárszói sátorban fogant és működött. Noha a politikai viták természetesek arról az időszakról is, az már Ungár szerint sem normális, hogy ma Kövér László szerint nem a nemzet része, aki nem az ő politikai oldalán áll. Hogyan és miért jutottak ide közéleti vitáink? Az első ciklus, a harminc évvel ezelőtti történések mára való kihatását a héten Schiffer András már elkezdte elemezni hasábjainkon, most Ungár Péter válaszol, de várjuk a további érdemi hozzászólásokat is.

Életem első publicisztikája a Heti Válaszban jelent meg 2007-ben. „Keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van értelme”. Ez volt a címe. Bár az írás az Antall József Alapítvány esszépályázatára készült és még a mostani írásaimnál is jobban érezhető rajta jobboldali neveltetésem, ennyi év után is sok mindent igaznak tartok belőle. Ma, az első szabadon választott országgyűlés megalakulásának harmincadik évfordulóján nekem, mint az egyetlen, már a rendszerváltoztatás után született országgyűlési képviselőnek, ki kell mondanom: a rendszerváltoztatás a mi életünket lényegesen könnyebbé tette, mint amilyen szüleink és nagyszüleink élete volt. Hálával és köszönettel tartozunk érte.

A rendszerváltoztatás persze máig politikai vitákkal terhelt. Látszik ez a mai napon is, hiszen az Országgyűlés nem tud együtt ünnepelni. Még az ellenzék sem tud egységesen. Ez nem baj önmagában. Bár sokszor helye van a „mi lett a vitakultúrából” és a „már ünnepelni sem tudunk együtt” típusú polgári panasznak, szerintem most nincs. A rendszerváltoztatás óta történelmi léptékben nézve alig telt el idő. Ha engem fiatalnak tartunk (mármint biológiailag, nem lelkileg), akkor a rendszerváltoztatás emlékét is annak kell tartanunk. Hogy egy szimbolikus esemény kerek évfordulója politikai viták kereszttüzében áll, szintén természetes. Ezekben a vitákban kell minden politikai közösségnek oldalt választania, ezekben a szimbolikus vitákban tudja elmondani, mi végre van a világon. Ahogy Antall József mondta: „ostoba ember az, aki azt hiszi, hogy a múltba nézés a jelen elhanyagolása és a jövőbe tekintés elmulasztása”. 

A rendszerváltoztatás fő erénye, hogy békés volt. Kis János ezt így fogalmazta meg: „A pártállami diktatúra egyetlen puskalövés nélkül adta át a helyét az alkotmányos demokráciának. Az új rend alaptörvényeit a régi parlament szavazta meg, a hatályos jogalkotási szabályok szerint. Egy világ süllyedt el, új világ keletkezett.” Ez manapság egyszerűnek és egyértelműnek tűnik, de Kis János szavaiból is látszik, hogy abban az időben senki sem gondolta, hogy az 56-os szabadságharcot véresen megtorló Szovjetunió egy puskalövés nélkül kivonul Magyarországról.

Ismert értelmezés, hogy a rendszerváltoztatás békés jellegéből szükségszerűen következett a történelemi igazságtétel elmaradása, következett belőle, hogy a kommunista nómenklatúra hatalmának jelentős részét megtartja és bár beszorulnak jogállami keretekbe, négy évvel a rendszerváltoztatás után visszatérnek azok, akik az előző rendszer vezetői voltak. Szélsőjobboldali értelmezésben: született egy paktum, amely a rendszerváltoztatás valódi értelmét eladta és átmentette a régi eliteket.

Ez azonban részben téves. Igaz, hogy volt egy politikai kompromisszum az ország alapvető irányairól, ahogy a régióban szinte mindenhol: amellett, hogy áttérünk a piacgazdaságra, célunk, hogy az euroatlanti integrációban a lehető legmélyebben vegyünk részt. Az is igaz, hogy ez a politikai kompromisszum éppen az integrációról való nyilvános vitát lehetetlenítette el és tette Európát szimbólummá: politikai szélmalommá és utópisztikus álommá.

A békés rendszerváltoztatásban, a kompromisszumokkal, alkukkal, sőt paktumokkal tűzdelt folyamatban a katartikus pillanatok elmaradtak.

A nagy pillanatok, amilyen Ceaușescu kivégzése volt Romániában. Bár a nép igazságérzetének az ilyen pillanatok bizonyára jót tettek volna, épp a román példa mutatja: a nómenklatúra ettől még nem tűnik ám el. Sőt. Hogy a Zétényi–Takács-féle jóvátételi törvényt elkaszálták, hogy elmaradt a lusztráció és az aktanyilvánosság – mindez ugyanakkor tömegek számára ásta alá az új politikai rendszer a legitimitását. Ezt a legitimitáshiányt máig nem sikerült orvosolni. Eddig mind a négy, magát antikommunistának nevező Orbán-kormány elmulasztotta a kérdést bátran, nem nemzeti bizottságokban, hanem valóban kezelni. Könnyebb nekik így. Könnyebb úgy kommunistázni, hogy közben köztársasági elnöknek választják a Kádár-rendszer miniszterhelyettesét.

Az első szabadon választott országgyűlés parlamenti többsége végtelen nehéz helyzetben állította föl az első demokratikus kormányt. A rendszerváltozás jogi struktúrája alapvetően készen volt már, a vadprivatizáció elkezdődött, a piacgazdaságra való áttérés szociális tragédiáját pedig nekik kellett kezelniük – az országban, amelynek elitje elfelejtett szólni, hogy arra számítani lehet. Az Antall-kormány ráadásul hihetetlen ellenzéki médiatúlsúly mellett kormányzott. Nem a mostani fiktív, hanem amolyan valódi ellenzéki médiatúlsúly mellett. Az értelmiségi elit mucsaizta, lenézte őket, s úgy kellett elkezdeni Magyarország kapcsolatait rendezni a Nyugattal, hogy nem volt minta. Mindent nekik kellett kitalálniuk. Az első miniszterelnök ezt mégis eleganciával, humorral és jelentősebb hiba nélkül teljesítette.

Ha belegondolunk, milyen szimbolikus viták voltak az első országgyűlésben, azt látjuk, hogy a kormánytöbbség ezekben a lakosság többségét képviselte. Sőt: az elmúlt harminc év bizonyította, hogy

az Antall József által vezetett MDF-nek tulajdonképpen minden fontos kérdésben igaza volt, ma minden fontosabb vitában nekik adna igazat a többség.

A címervitában, hiába állt a szocialista–liberális ellenzék a Kossuth-címer mellett – egyértelműen helyes döntés volt a koronás. A történelmi jóvátételről szóló vitában minden ma tartott népszavazáson Kónya Imrének adna igazat a többség Pető Ivánnal szemben. Trianon emlékezetével és a határon túli magyarokkal kapcsolatban is igaza volt a lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének, hiába nevették ki sokan akkor.

Ám Antall Józsefnek igaza volt a rendszerváltoztatás szörnyű szociális következményei és az állam szerepe kapcsán is. „A szociális államnak, a gondoskodó — paternalista — államnak a szerepe nélkülözhetetlen, de súlyát nem fokozhatja a jogállamiság rovására. Én úgy gondolom, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól. A jogállamiság és a szociális állam, a szociális gondoskodás egymástól nem függetleníthető, mert ha szociális államról beszélünk a jogállamiság nélkül, akkor az diktatúrát jelenthet; ha pedig jogállamiságról beszélünk a szociális gondoskodás megszervezése és a szociális gondoskodás, a szolidaritás eszméje nélkül, akkor az a jogállamiság nem képes a társadalmat stabilizálni.” Amikor ezt olvassuk Antalltól, látjuk, milyen értelmetlen és bugyuta volt a 2010-es években jogállamiságról beszélni egy szociális válság miatt instabil társadalomnak. Amikor azt olvassuk Antalltól, hogy „a vasfüggöny leomlása nemcsak politikai-emberi-katonai eredmény, hanem a világ átjárhatóságával új aggodalmak forrása, ahol az új szociális vasfüggöny új veszélyeket rejt magában”, megértjük, miért került az európai integráció vitája a „Brüsszel az új Moszkva” versus „Európai Egyesült Államok” harapófogójába.

Antall szinte az egyetlen régiós politikus volt, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a piaci egységesülés Európában nem csak jót fog jelenteni.

Hogy az, hogy az első szabadon választott országgyűlés megalakulása idejében minden korlát nélkül ugrottunk bele a globalizációba – bár egy geopolitikailag determinált kényszer volt –, mégiscsak sok szenvedéssel fog járni. Antall nem a „nyithatunk Bécsben cukrászdát”-utópiát áruló politikai MLM-ügynök volt, de nem is a „tagok legyünk vagy szabadok” irracionális dafke-politikusa. Antall József a realitást tudomásul vevő, a népet figyelmeztető államférfi volt.

Akkori ellenzéke sokszor nemtelenül támadta. Az MDF-ellenes igaztalan támadások megtestesülése a Demokratikus Charta volt. A Beszélőben Bozóki András így foglalja össze a Charta megalakulásának okait: „[a jobboldali kormánytöbbség] értékrendje közelebb állott a háború előtti Magyarország paternalista, az »úri középosztály« tradicionális szerepére épülő világához. Bár a kormánykoalíció centruma a szociális piacgazdaság és a többpárti demokrácia alapelveit hirdette irányadónak, restaurációs nyelvezete idegen volt a liberális értelmiség és a sajtó többségének szekuláris, modernizáló beszédmódjától. Utóbbiak számára nem a modern konzervativizmus volt önmagában elfogadhatatlan, hanem a tradicionális nyelvhasználat következtében el sem hitték, hogy itt valamiféle modern konzervativizmusról lenne szó. Ezt a benyomást még csak erősítette, hogy a kormányzó centrum vonakodott attól, hogy világosan elhatárolja magát politikai háttérbázisa romantikus antimodernista és olykor szélsőjobboldali húrokat pengető szegmenseitől.”

Az, hogy az antiszemitizmus vádja mennyiben volt igaztalan, most nem érdemes itt kifejtésre: legyen elég megemlíteni a tényt, hogy a Csurka-szárnyat kizárták az MDF-ből.

Miért érezte bármilyen értelmiségi kör, hogy a választópolgárok többségével ellentétben neki van joga egy modernitásvitán keresztül eldönteni, kinek kellene kormányoznia?

Ez már érdekesebb kérdés. Ám hogy miért lett a permanens demokráciaharc vége az, hogy háromszor szerzett kétharmadot egy politikai erő, amellyel szemben a lényegi vád a jogállamiság lebontása, itt jól látszik. Először is, mert a jogállamiság az első kormánytöbbséggel szemben igaztalanul lett kétségbe vonva. Továbbá, mert senki sem hallgatott Antallra, amikor azt mondta: „ha Közép-Kelet-Európában nem tudjuk biztosítani előbb-utóbb a gazdasági-pénzügyi stabilitást, akkor ebben a térségben a szociális problémák szétfeszíthetik a demokrácia abroncsait.”

Ami az elmúlt harminc év és tulajdonképpen életem szűk harminc évét tekintve igazán érdekfeszítő: bár hiába lett ennyi mindenben igaza az első kormánytöbbségnek, a vitákat és közbeszédünket nem ezek határozzák meg. A harminc év alatt a kormánytöbbség pártjai megszűntek, a jobboldalt az akkori liberális ellenzék képviseli ma. Persze vannak még viták a határon túli magyarok vagy az európai integráció ügyében, de ezek elenyészők. Cikkem elején jeleztem:

hogy egy történelmi esemény kapcsán vitáink vannak, természetes. Az viszont nem természetes, hogy aki nem vele egy politikai oldalon áll, az a házelnök szerint nem a nemzet része.

Mégis miért ilyen vitákat folytatunk azóta, hogy véget ért a szabadon választott magyar országgyűlés első ciklusa? Szerintem erre egy 1993-as videó ad választ. A videó, amelyen György Péter az ominózus szárszói sátorban fölkérdezi Orbán Viktort a székházügy miatt, amire utóbbi hosszú és figyelemreméltó választ ad. A videó érzelmileg túlfűtött és tartalmazza az én eddigi életem alatt folyó magyar közéleti viták összes toposzát: Kantot emlegető, felháborodott SZDSZ-es értelmiségit, Orbán Viktort, ahogy arról beszél, ki kit mozgat kívülről, valamint a következő mondatot: „politikusi csoportok úgy fogják föl a politikát, hogy az ellenfél az ő likvidálásukra törekszik (…) ez pontosan arra alkalmas, hogy hideg polgárháborús helyzetet szítsunk”.

Amit Orbán Viktor elmondott, tökéletesen leírja az elmúlt harminc év vitáit. Megmutatja, mi okozta a hideg, szellemi polgárháborút, amelyben élünk. Hogy a politika jelentős részét azok csinálták és csinálják, akik ott ültek abban a sátorban, s akikről, beleértve önmagát is, a miniszterelnök tökéletesen leírta, mit gondolnak a politikáról.

1990-ben a magyar emberek többsége úgy szavazott, hogy Antall József és az MDF által vezetett koalíció, ne pedig a szárszói sátor pártjai kormányozzanak. 1994-ben a magyar emberek többsége úgy döntött, hogy Horn Gyula és az MSZP, ne pedig a szárszói sátor pártjai kormányozzanak. De akkor már nem volt választásuk. A szabadon választott magyar országgyűlés ciklusai közül az első volt az utolsó és eddig egyetlen, amelyet nem ott, nem abban a szárszói sátorban tartottunk.

Űr maradt utána.


Nyitókép: Fortepan/Szalay Zoltán

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény