„A kelet-európai átalakulás meg nem énekelt hőse” – emlékezés Antall Józsefre halálának évfordulóján
Huszonhat évvel ezelőtt ezen a napon halt meg Antall József, a rendszerváltás utáni Magyarország első szabadon választott miniszterelnöke. Az 1990-ben az MDF-frakció vezetőjévé választott, majd 1993-1994-ben belügyminiszter Kónya Imre frissen megjelent, Antall József közelről című könyvében állít emléket a politikusnak. A Kortárs Kiadó által gondozott kötetet – amely előszavának egy szerkesztett részletét közöljük – ma mutatják be a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen: a szerzővel Ablonczy Bálint, a Válasz Online munkatársa beszélget. Kónya Imre a korabeli videófelvételekkel illusztrált szövegében úgy fogalmaz: „A miniszterelnök nem kereste a háborúskodást, mert tudta, hogy a népnek békére, nyugalomra van szüksége. S mert ilyen volt a természete. Ellenfeleit legyőzni, és nem megsemmisíteni akarta.”
A forradalom leverése után néhány hónappal, 1957 elején Antall József találkozott Pándi (Kardos) Pállal, a később Kossuth-díjjal is megjutalmazott irodalomtörténésszel. Amikor Pándi meglátta Antallt, meglepődve kiáltott fel: „Mi az Antall, te nem disszidáltál?” Mire a válasz: „Kardos úr, ön elfelejti, hogy Magyarország nekem a hazám, és nem a működési területem.” Huszonöt éves volt ekkor. És ötvenhét, amikor a Kerekasztal-tárgyalások meghatározó egyéniségeként, majd miniszterelnökként szolgálhatta hazáját, alakíthatta a magyar történelmet.
Elég jól ismerem a rendszerváltás idején színre lépő politikusi nemzedéket. Sok kiváló ember volt közöttük. De
Antall volt az egyetlen, akinek kellő tapasztalata, tudása volt e történelmi feladat véghezviteléhez, ugyanakkor életútjának nem volt olyan szakasza, sőt egyetlen olyan momentuma sem, ami miatt szégyenkeznie vagy magyarázkodnia kellett volna.
Antall József határozott elgondolásokkal érkezett a politikába, egyértelmű elképzelései voltak az ország és a nemzet jövőjének kívánatos irányáról. Békés rendszerváltozást akart, nem pedig felfordulást. Parlamentáris demokráciát, az alkotmányos keretekre és a stabil pártstruktúrára vonatkozó, részletekbe menő elképzelésekkel. Demokratikus jogállamot. Kulturálisan, szellemileg és gazdaságilag a Nyugathoz kapcsolódó, az atlanti gondolat jegyében egyesülő Európához csatlakozó szuverén Magyarországot. E stratégiai célok megvalósítása érdekében taktikai kompromisszumokat kötött, azonban döntései meghozatalánál személyes szempontok soha nem játszottak szerepet.
A kizárólagos hatalom ellen fellépő ellenzékiként és a demokratikus választások után hatalomra kerülő miniszterelnökként egyaránt a megegyezést kereste. Nem mintha naiv lett volna, pontosan tudta kikkel van körülvéve. S ha kellett, keményen harcba szállt ellenfeleivel. De nem kereste a háborúskodást, mert
tudta, hogy a népnek békére, nyugalomra van szüksége. S mert ilyen volt a természete. Ellenfeleit legyőzni, és nem megsemmisíteni akarta.
A demokrácia nélkülözhetetlen elemének tartotta az erős és kormányzásra alkalmas ellenzéket.
Szabad György szerint: „Soha nem kívánt fényleni, de mindig akart és tudott világítani.” A The Wall Street Journal írta nekrológjában: „Ő volt a kelet-európai átalakulás meg nem énekelt hőse.” Valóban, kelet-európai társai, a lengyel Lech Wałęsa és a cseh Václav Havel a kommunizmus elleni harcban világszerte ismert nevekké váltak, és méltán váltak azzá. A rendszerváltoztatásnak, a régi rendszer átgondolt kompromisszumokkal történő átalakításának és az új rendszer felépítésének hőse viszont Antall József volt. A korabeli politikusok világszerte megbecsülték őt és rajta keresztül az országot. Az idősebb Bush elnöktől Kohl kancellárig, Margaret Thatchertől Mitterrandig és Chiracig, Wałęsától Jelcin elnökig.
Meggyőződésem, hogy az a nem egészen négy esztendő, ami vezetőként Antall Józsefnek jutott, a magyar történelem kiemelkedő időszaka. De tudom, az emberek többsége ezt nem így élte meg.
A szabadság visszaszerzése a viszonylagos biztonság elvesztésével járt. S akik örültek a változásoknak, azok is többnyire csalódtak. Tanúsíthatom: amit ember megtehetett, azt Antall József megtette, hogy ez a csalódás ne következzék be, de csodákra ő sem volt képes. A rendszerváltoztató miniszterelnök – ahogy kormányára vonatkoztatva egy beszédében megfogalmazta – „tudta, hogy mit kellene tenni, s tette azt, amit lehet”.
Antall József fegyelmezett és szemérmes ember volt. A nagyvilág előtt talán ezért is maradt rejtve kiváló humora, közvetlen és barátságos személyisége. No meg azért, mert határozott és kissé maradi felfogása volt arról, hogyan kell viselkednie egy magára valamit adó politikusnak, s e meggyőződésétől senki sem tudta eltántorítani. Mint mindenki, ő sem volt hibátlan. Talán mindennél jobban szerette volna, ha kormányfőként nemcsak tisztelik, de szeretik is az emberek, ám férfiatlannak tartotta, ha a külvilág felé bármilyen jelét adta volna ennek. Élete vége felé belátta, hogy ezt már nem fogja megérni. Megköszönte az embereknek, hogy elviselték a rendszerváltozással együtt járó nehézségeket.
Ravatalánál a metsző, hideg szélben órákig sorban álló tömeg, és temetését a televízióban végig kísérő milliók bizonyíthatják, hogy akkor, egy pillanatra közel került az emberekhez. De gyorsan elmúlt ez a pillanat is.
Talán most, amikor bő két esztendőn keresztül a szabad, független, demokratikus Magyarország három évtizeddel ezelőtti megszületésére emlékezünk, talán most olvadni kezd végre a jég, és az immár történelmi eseménysor főszereplőjét a szívébe zárhatja a magyar nép.
Nyitókép: Antall József leadja szavazatát a választások második fordulójában 1990. április 8-án. Forrás: Antall 25
