Így hathatott Csoóri költészete a Quimby leghíresebb dalára – gondolatok a 90 éve született költőről
Manapság hívei és ellenfelei egyaránt valamiféle nemzeti, Erdélyt szerető, mélymagyar prófétaként tekintenek a kilencven évvel ezelőtt született, 2016-ban elhunyt Csoóri Sándorra. Papp István, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának történésze az életpálya kevésbé emlegetett jellemzőit számba véve e leegyszerűsített képnél sokkal izgalmasabb portrét rajzol. Hogyan hathatott Csoóri költészete a Quimby leghíresebb dalára? Miként hozhatja közelebb hozzánk metaforikus nyelve a környezetvédelem ügyét? Mit tanulhatna a magyar baloldal a makacsul jobbra sorolt alkotótól? Esszé a 20. századi magyar költészet és a népi mozgalom szoborrá merevedett jeles alakjáról.
Nemrégiben olvastam, hogy arcképe bélyegre került. Úgy járt, mint Kosztolányi Véres költőjében Claudius, aki alighogy jobblétre szenderült, „nyomban istennek nyilvánították”. Csoóri is bekerült a Panteonba, amelynek lakói távol élnek tőlünk. Életük, sorsuk, jellemük néhány jelzős szerkezettel leírható, ezért nincs is dolgunk velük. Így fedte el az egyoldalú politikai emlékezet Csoóri Sándor rendkívül jelentékeny emlékművét. Éppen úgy, ahogy a korhadó avarréteg az alatta megbúvó, télen szunnyadó természet világát.
Mintha maga a költő is félt volna ettől a végtől. „Évek, éveim, jobb lett volna / térdig járni a virágporban, / szeszpalotákban ferdén állni, / Magyarországot ködben látni, / ködben, hó mögül, hideg este / lámpa-szemű macskákat lesve / zenebonázni vagy csak bőgni, /hóban vérfoltot örökölni. / Jobb lett volna magamat lánggal / etetnem s nem politikával” – írta Hozsánna, rózsák című versében, még jóval a rendszerváltás előtt.
Ám nem fogadta meg saját tanácsát, elmerült a politika forgatagában, s drága helypénzt fizetett mindezért a Hiúság Vásárában.
Manapság hívei és ellenfelei egyaránt valamiféle nemzeti, Erdélyt szerető, mélymagyar prófétaként tekintenek Csoórira. Ha mi is így gondolunk rá, sorsa a gyors feledés lesz.
Hogy ne így történjen, induljunk el másfelől, hátha ily módon meglátjuk, ki is volt valójában Csoóri Sándor. Tegyük fel azt a tükörsima egyszerűségű kérdést: lehet-e aktuális és érdekes a szép kort megélt költő? Betölthet-e az életmű olyan hiányt, amely űrként tátong életünkben? Véleményem szerint hat olyan fontos témakör van, amelyekben Csoóri Sándor költészetét és esszéit olvasva izgalmas ösztönzéseket kaphatunk. Ezek sorrendben a következők: 1. A szegénység ügye 2. A megőrzött identitás fontossága 3. A népiség továbbélése az igényes popkultúrában 4. A cigányság népi szemlélete 5. Az utazás élményének visszaszerzése. És végezetül egy manapság szerfölött sokat és rosszul tárgyalt probléma: ember és természet megváltozott viszonya.
1. A szegénység ügye
A mai Magyarországon egyre több jel mutat arra, hogy végzetesen megmerevedik a társadalom természetes vérkeringése. Aki szegénynek születik, az igen nagy eséllyel szegény is marad, még akkor is, ha okos. Ellenben aki jómódúként látja napvilágot, azt fenntartja a közeg, hiába nem éles eszű. Az 1930-ban született Csoóri Sándor számára a szegénység, az alacsony sorból kiemelkedés útja életre szóló karcos tapasztalatot jelentett. Ennek adott hangot a Megkésett tüntetés egy francia bányászvárosban című versében: „a zolai szegények százesztendős szájával” eszi a hideg narancsot, néhány sorral lejjebb pedig a Germinal sötét tárnáinak világát idézi meg: „hallom kikoppani a rendőrgolyót a régi halottakból, / hallom a megvakult bányalovak / trappolását a kövek alatt.” Számára a szegénység, az anyagi és érzelmi kiszolgáltatottság nem gondolati élmény volt, hanem húsba vágó, a mindennapokat felölelő természetes állapot. A népi írókhoz híven „cseléd Magyarországként” beszélt az 1930-as évek magyar valóságáról, és barátja, Kósa Ferenc egy meg nem valósult filmtervét „a szegénység apoteózisának” nevezte. De mindezeknél sokkal fontosabb és szemléletesebb ahogyan a várossal való első találkozását felidézte: „A jövőt is az tudja markánsabban elképzelni, akinek van hasonlítási alapja, illetve választása. Nekem hogyan lett volna? Hiába fordultam meg néhányszor Fehérváron, én a városból is csak a falusi arculatát ismertem föl mindenekelőtt: a vásárteret, a hetipiacok világát, a cserepesek, a csizmadiák, a szíjgyártómesterek sátorait, a kalaposokét, a késesekét és így tovább. Ott voltak a romok a város szívében, de soha senki nem figyelmeztetett arra, hogy e romok mögött ott van a magyar történelem. Templomok? Múzeumok? Könyvtárak? El sem tudtam volna képzelni, hogy valaha én is átléphetem a küszöbüket.”
Amíg lesznek olyan fiatalok, akikben hasonló érzések foganhatnak meg, addig érvényes hivatkozási alap lesz Csoóri Sándor. Akár az identitását megtalálni akaró magyar baloldal számára is.
2. Az identitás fontossága
„Kerek a Hold ma, / nem alszom éjjel, / nagy lapulevél-talpakon Zámolyra szököm haza, / betyár vitorlázik el a fejem fölött / s kutya ugat” – fogalmazott érett férfiként Csoóri Sándort Éjszaka, otthon című versében. Más alkalommal pedig lassan fölfelé szálló „fehér rakétaként” írt faluja templomának tornyáról a Nyári ódá-ban. Korunk egyik legtöbbet vitatott kérdése az identitás ügye: mivel/kivel vagyok azonos, kikkel vállalok közösséget. Csoóri Sándornak szülőfaluja, Zámoly volt az archidemesi pont, ahonnét ki tudta sarkaiból fordítani a világot. Nem csupán a kollektivizálás következményeit elsők között mérlegre tevő szociográfiát szentelt neki, Tudósítás a toronyból címmel, hanem irodalmi pályakezdése is ide köti. 1952 őszén 22 éves fiatalemberként felkereste az akkori irodalmi élet egyik nagyságát, Illyés Gyulát. A fiatal Csoóri a padláslesöprések és tagosítások által feldúlt faluja képét rajzolta meg egy szociográfiában, mire Illyés így felelt: „Írj inkább szerelmes verseket.” Ebben nem csupán a féltés hangja, hanem a két költő alapvető alkati különbsége is tetten érhető.
Ám ma már nem annyira a hajdani irodalmi viták az érdekesek, hanem az, hogy Csoóri mennyi figyelmet szentelt szülőfalujának, családjának, s bárhová vetette is a politika vagy az irodalom széljárása, Zámoly megmaradt szilárd vonatkoztatási pontként.
Úgy szögezte fel a kis Fejér megyei falut a magyar irodalom térképére, mint Juhász Gyula Szegedet, Mándy Iván Józsefvárost vagy Sütő András Pusztakamarást.
Azt hiszem napjaink sok-sok bolyongó emberének érdemes lenne ugyanígy meglelnie a maga viszonyítási pontját.
3. A népiség továbbélése a popkultúrában
Ha a népi írókról esik szó, legtöbbször a politikum kerül terítékre, sok szempontból teljes joggal. Pedig az esztétikai teljesítmény is fontos, ezen belül a líra, amelynek öröksége nem enyészett el, hanem megtermékenyítette a kortárs könnyűzene nem egy alkotóját. Hadd utaljak néhány fontos jelzésre. Másik János egy alkalommal büszkén említette, hogy Juhász Ferenc dicsérte egyik dalszövegét. A Republic és Koncz Zsuzsa is Nagy László megzenésített verseit adta elő, Lovasi András pedig Orbán Ottót említette kedvenc költői sorában. Juhász, Nagy és Orbán: három kiemelkedősen fontos alkotó volt Csoóri Sándor lírai földkerekségén.
Az 1960-as, 1970-es években maradandó alkotásokat hozó népi szürrealizmus – melynek ihletadói között találjuk József Attilát és Sinka Istvánt – mélyen áthatotta Csoóri költészetét is. Ám nemcsak ez. „Ötvenhét-ötvennyolc táján ugyanis a szürrealizmus régi és új klasszikusai foglalkoztattak kizárólag: Apollinaire, Éluard, Cocteau, García Locra, Jiménez, Ezra Pound, Dylan Thomas.” S hogy a „költészet agglegényét”, ahogyan magát nevezte, milyen sikerrel érintette meg a szürrealizmus (sőt a beat-korszak, ami veszélyesen közel állt 1968 szelleméhez), arra álljon itt egyetlen példa: „A havas kórháztető / csatornájába belefagyva / itt marad minden pillantásom, / ingem, cipőm morfiumos mámorban itt marad, / de lélegzetem / a korareggeli rigókkal megszökik.” Azt hiszem csak idő kérdése mikor fedezi fel Csoóri Sándor költészetét a mai magyar popkultúra krémje. Ha már korábban fel nem fedezte. Ehhez elég összevetnünk a Bölcsőhelyen, esőben két strófáját a Quimby legismertebb dalának szövegével. Csoóri ezt vetette papírra:
„Valami most múlik el, / valami végleg elmúlt, / lapulevél alá ezer év gyöngye most gurul, / ingem, zsoltáraim, ökreim sziklafeje / ti is elmúltok bennem magammal együtt, múlhatatlanul. / Tollászkodom, feketén tollászkodom, / zuhog az eső, minthogyha én hullanék, / villámlik felhős jobbkarom s a szerűn / sújtottan ázik két árva kocsikerék.”
Ezek után idézzük fel Kiss Tibi dalszövegét: „Most múlik pontosan / Engedem, hadd menjen, /Szaladjon kifelé belőlem / Gondoltam, egyetlen / nem vagy itt jó helyen, /nem vagy való nekem. / Villámlik, mennydörög / ez tényleg szerelem. / Látom, hogy elsuhan / felettem egy madár / tátongó szívében szögesdrót, / szívében szalmaszál.”
Aligha ha kell bizonygatni, hogy két, ugyanabba a közös torkolatba tartó patak csörgedezik itt.
4. A cigányság népi szemlélete
„Cigánynak néztek? Rájuk hagytam. / Kúnnak? spanyolnak? kistatárnak? / Metszett szemmel csak mosolyogtam: / Röpdösött bennem egy madárhad” – olvashatjuk a Rejtett önarcképben. Természetesen nem az a lényeges, hogy külső jegyei alapján akadtak olyanok – jelen sorok írója is találkozott ezt élénken bizonygató értelmiségivel –, akik Csoóri Sándort cigány származásúnak tartották. Igazán nagyszerű lett volna, ha Lakatos Menyhért és Bari Károly mellett egy újabb kiemelkedő cigány irodalmárt ünnepelhetnénk Csoóri személyében, de nem erről van szó. Nem is csak arról, hogy olyan kiemelkedő és szokatlan együttérzéssel írt volna a cigányságról, mint az elvakult Horthy-imádó Nyírő József megrendítő novelláiban. Sokkal inkább arról, hogy
Csoóri hagyományait őrző népként tekintett a legnagyobb magyarországi nemzetiségre. Értette és tudta, hogy egy hagyományok, rítusok, közösségi szabályok által meghatározott közösséget ismerhetünk meg, amelyek életét éppúgy szétdúlták a modernizáció jelszavával hozott intézkedések, mint sok esetben a parasztságét.
Csoóri szemléletére bizonyságként szolgálnak közeli barátja, Sára Sándor Feldobott kő című filmjének feledhetetlen képsorai. A nevezetes mozi születéséhez forgatókönyvíróként járult hozzá. A képek ereje címet viselő kis esszéjéből megtudhatjuk a magyar filmművészet egyik legmegrendítőbb jelentének forrását is. Csoóri a pápai járásban lévő egyik cigánytábor felszámolását örökítette meg: „Egy csóti cigányasszonynak gyönyörű, csánkig érő, kékfekete haja volt. Egyetlen nyisszantással úgy vágták le, mint a lófarkat. A gyerekek másnap botra kötötték, és durrogtattak vele, úsztatták a pocsolyában, odacsapkodták a fákhoz, élvezték, hogyan tekeredik a törzsükre. Az asszony pedig hetekig ki sem mozdult a szobájából. Ült az ablak mögött kopaszon, mintha gázkamra ajtaja előtt kellett volna várakoznia.”
Az egyik legerősebb szöveg, ami magyar író tollából az emberi kiszolgáltatottságról valaha született.
5. Az utazás élményének visszaszerzése
Útra kelni valaha az ember életének rendkívüli, tiszteletre méltó, kivételes eseménye volt, ritkán megtapasztalt vállalkozás. Nehéz ezt elképzelni és megérteni az internetes becsekkolás és az egynapos retúr repülőutak világában. Mindannyian érezzük, hogy sok minden elveszik ily módon, szinte megvetjük, fölöslegesnek érezzük az utazással töltött időt. Ha szeretnénk megérteni az utazás, mint kivételes emberi történet egyediségét, ugyancsak érdemes Csoóri Sándor életművét böngésznünk.
Egy hetvenes években készült interjúban így fogalmazott: „Az én nemzedékem nem ismerte az utazást. Kiszabadulva a világba, nemcsak én kótyagosodtam meg, de Orbán Ottó is. Pár hetes indiai útjáról olyan remek könyvet írt, mintha ötven évig nagykövet lett volna Delhiben.” Majd néhány bekezdéssel lejjebb így folytatta: „Az utazás nekem olyan »eszközöm«, mint a csillagásznak a roppant méretű távcső: az elérhetetlent a közelembe hozza. Meg olyan, mint egy új emberi kapcsolat, amely engem is újrateremt.” Csoóri nagyon kíváncsi ember, szenvedélyes érdeklődő, pontos megfigyelő volt. Rendkívül hűen és érzékletesen beszélt benyomásairól, élményeiről. Tisztelte a tájat, a várost és az embert, amivel és akivel kapcsolatba került. A manapság divatozó utazás-zuhatagban elvesző, megfakult értékek ezek. Ennek az érzelemnek nagyon szép példáját olvashatjuk Levél Rotterdamból című versében: „Vendég vagyok itt, akár a hajók, / akár a tenger – / Lélegzetemtől megnő a mellkasom / s a szívem is nagyobb. / Északról a jégmezők és csontok sugaraznak, / délről narancsfény s kormos mellek – / El-eltántorgok órákig / az egymást keresztező áramokban, / mint heroinos matróz az utcán / és lebegve ölelgetek meg minden nőt, aki rám néz.”
6. Ember és természet megváltozott viszonya
Szinte elemzői konszenzus, hogy a népi mozgalom azért is vallott kudarcot és tűnt el mára szinte nyom nélkül, mert a többek között Csoóri által használt metaforikus-irodalmi nyelv alkalmatlan volt közéleti kérdések megvitatására. Nem megbeszéltük a problémákat, hanem artikuláltuk őket, s ez bizonyosan jó döntés volt. Így aztán egy olyan jogi-közgazdasági nyelv uralkodott el, ami esélyt sem adott a metaforikus nyelvhasználat híveinek. Talán harminc év elteltével nem eretnek a kérdés: valóban olyan sok jót hozott ez a nyelvi fordulat? Olyan kiválóak és emelkedett hangvételűek lettek közéleti vitáink? A nyelv érthetetlensége és a nyomában járó érzelmi távolságtartás tényleg erősítette a részvétel érzését s ennek nyomában a magyar demokráciát?
Természetesen nem azt mondom, hogy az Alkotmánybíróságról vagy a költségvetésről míves irodalmi szóképekkel beszélgessünk. Viszont az arányok helyreállítása, a közbeszéd érthetőbbé tétele nem lenne éppen szükségtelen. Példákat mondok: biodiverzitás, karbonsemlegesség, klímaválság, szén-dioxid kvóta. Értem mit jelentenek ezek a szavak, csak éppen semmilyen érzelmi elköteleződést nem váltanak ki belőlem. Semleges, idegen, hideg, magyarázatot kívánó kifejezések. A természet és ember viszonyának tagadhatatlan módosulását nem adják vissza, nem kapom fel rájuk a fejem, ezeket hallva tovább lapozok. Máris máshogy érzek, ha az alábbiakat olvasom: „Féregnek való idő, sutyorásszák a sejtelmesek. / Por tömi el a torkot, a fület, / a fák eleven levelét por húzza le. / Szomjan haldoklik a szó a szájban, / a celofán-ropogású levegőben.” Az Aszályos, bibliai év című Csoóri-versben ugyancsak az elviselhetetlenül forró nyár képe jelenik meg, amely ugyanúgy a megbomlott természeti egyensúlyról tanúskodik, mint a korábban említett tudományos-technikai fogalmak.
Ha valóban azt szeretnénk, hogy minél többen gondolkozzunk el e súlyos kérdésről, minél többen érezzük át az élővilág ügyének fontosságát, akkor vessük le a jogi-közgazdasági műnyelv cafrangjait és hívjunk segítségül olyan költőket, mint amilyen Csoóri Sándor volt.
Nyitókép: Csoóri Sándor az Írószövetség Bajza utcai székházában (1964). Fotó: Fortepan/Hunyady József
