Putyin 2024: így nem fogja lenyelni Moszkva Fehéroroszországot

·2020.01.09

„Orosz szempontból Belarusz olyan probléma, amit sem gyorsan megoldani, sem ignorálni nem lehet. Az azonban nagyjából kizárható, hogy Moszkva a Minszkkel meglévő feszültségek megoldását valamiféle annexióban látná” – rombolja le a világsajtóban az elmúlt hónapokban szárba szökkent mítoszt Rácz András. A Berlinben működő Német Külpolitikai Társaság (DGAP) kutatójaként dolgozó vendégszerzőnk hét okot azonosít, miért nem lesz Belarusz a következő Krím – melynek 2014-es törvénytelen elcsatolása még „Európa utolsó diktátorában”, Aljakszandr Lukasenkában is felébresztette a gyanakvást. De akkor merre manőverezzen tovább Belarusz, ha nem Putyin karjaiba? Elemzés az EU-val határos posztszovjet világról, történelmi és kulturális kitekintéssel.

A tavalyi év második felében számos olyan hír látott napvilágot a hazai és nemzetközi sajtóban, hogy Oroszország Belarusz bekebelezésére készül. Az erről szóló vélemények jórészt a különböző orosz állami vezetők olyan nyilatkozataira alapultak, amelyek arról szóltak, hogy „ideje elmélyíteni a két állam integrációját” vagy „itt az idő továbblépni az integráció megvalósításában”. Maga Vlagyimir Putyin orosz elnök is többször tett hasonló nyilatkozatokat, ez pedig érthető módon ráirányította a figyelmet a Belarusz Köztársaság helyzetére. Annál is inkább, mert a 2014-ben kezdődött ukrajnai háború és a Krím félsziget törvénytelen orosz annexiójának kontextusában a nemzetközi közösség érthetően idegesen reagál, ha arról esik szó, hogy Oroszország egy másik ország integrációjára készülne. Felmerültek olyan értelmezések is, hogy Putyin esetleg az orosz–belarusz integráció élére állva oldaná meg saját, 2024-ben lejáró elnöki mandátumának problémáját.

Az az orosz–belarusz integráció azonban, amiről Putyin és persze Aljakszandr Lukasenka belarusz elnök beszél, egy roppant különleges, teljesen egyedi, kétoldalú államközi együttműködés, nem pedig tényleges egyesülés. Nincs tehát szó arról, hogy Moszkva a krími forgatókönyv megismétlésére készülne. Ahhoz azonban, hogy ezt részleteiben megérthessük, érdemes visszatekinteni először a 90-es évek közepére.

A belarusz–orosz viszony

Szoros, évszázados nyelvi, kulturális, vallási és társadalmi kapcsolatok fűzik össze az orosz és a belarusz népet. Hasonlóan szoros, sok szempontból strukturálisan meghatározott a viszony az Oroszországi Föderáció és a Belarusz Köztársaság között.

A Szovjetunió időszakában olyan, szorosan összefüggő gazdasági, infrastrukturális, energetikai, katonai-hadiipari rendszer jött létre, amely a birodalom szétesése után is interdependens, kölcsönösen függő helyzetet eredményezett Oroszország és Belarusz között.

Számos ilyen függés a mai napig megvan és alapjaiban határozza meg a két állam viszonyát. Az Európába irányuló orosz olaj- és gázszállításoknak kulcsfontosságú, belátható ideig még megkerülhetetlen tranzitországa Belarusz, Minszk számára pedig fontos bevételt jelentenek az energiaszállítások után járó tranzitdíjak. A szovjet időszakban belarusz területen épült modern olajfinomítók máig fontos szerepet játszanak az Oroszországban kitermelt nyersolaj finomításában és feldolgozásában. A két ország katonai tekintetben is szoros szövetségese egymásnak.

Belarusz a korai Lukasenka-időszakban

A Szovjetunió 1991. végi megszűnése után a frissen függetlenné vált Belarusz Köztársaság súlyos gazdasági és társadalmi problémák egész sorával nézett szembe. Az 1991 és 1994 közötti időszakot folyamatos belső hatalmi küzdelmek jellemezték a nyíltan Moszkva-barát és az inkább függetlenségpárti elitek között, mindezt pedig gazdasági visszaesés és durva korrupciós botrányok is súlyosbították.

Ilyen körülmények között 1994 nyarán egy fiatal, karizmatikus politikus, az 1954-ben született Aljakszandr Lukasenka meglepetésre megnyerte az elnökválasztást a regnáló Moszkva-barát miniszterelnökkel, Vjacseszláv Kebiccsel szemben. Az eredetileg erős korrupcióellenes programmal hatalomra került Lukasenka aztán alig néhány év alatt egyszemélyi, autoriter vezetést, lényegében teljhatalmú elnöki rendszert épített ki Belaruszban.

Akcióban Lukasenka rohamrendőrsége egy 2017. március 25-i ellenzéki tüntetésen Minszkben. Fotó: AFP/Sergei Gapon

Külpolitikájában Lukasenka az 1991-1994-es időszak reformer, függetlenségpárti irányultságával szemben az Oroszországgal való szorosabb kapcsolatokat helyezte előtérbe, ideértve a szoros gazdasági, energetikai és katonai együttműködést is. Ez olyan szempontból teljes mértékben logikus is volt, hogy a gyors és radikális autoriter belpolitikai fordulatot követően nem lett volna reális a további nyugati orientáció.

Az orosz–belarusz kvázi-integráció kezdetei

A saját belső nehézségeivel elfoglalt Oroszország örömmel vette, hogy legalább Minszk lojalitására számíthat: a kilencvenes évek második felében Belarusz igen nyomott áron, lényegében ingyen kapta az orosz olaj- és gázszállítmányokat. Ennek köszönhetően Belaruszban sikerült megőrizni a szovjet korszak számos szociális vívmányát, így az ingyenes oktatást és egészségügyet, a magas nyugdíjakat és a jó közbiztonságot is. A belarusz lakosság legnagyobb része pedig e stabilitásért cserébe elfogadta az autoriter politikai berendezkedést. Erre a stabilitásra épült és épül az egész Lukasenka-rendszer részben máig meglévő, inherens népszerűsége is. A belarusz „gazdasági csoda” viszont kezdettől fogva csak Oroszország támogatásával volt életképes.

Az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok szorosabbra fűzésének egyik eszköze volt az 1995-ben aláírt, kölcsönös barátsági, jószomszédsági és együttműködési megállapodás, ezt követte aztán 1996-ban az Oroszország és Belarusz Közösségét létrehozó egyezmény. Három évvel később, 1999-ben pedig aláírták az Orosz–Belarusz Szövetségi Államot (szojuznoje goszudarsztvo) létrehozó szerződést, amely már közös gazdasági térség kialakítását, közös valutát és egységes jogrendszert irányzott elő, szorosan koordinált kül-, biztonság- és védelempolitika mellett. Látható tehát, hogy a Szövetségi Állam működésének terveiben már jelen voltak a kormányköziségen túlmutató elemek is, hiszen mindkét ország a szuverenitása egy részét (de nem az egészet!) a közös intézményekre ruházta volna át.

Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt

Az integrációs projekt kezdetekor minszki szempontból nem feltétlenül tűnt értelmetlennek a két ország szorosabb együttműködésében reménykedni. Ne feledjük, miközben Belaruszban ekkor már Lukasenka teljes mértékben stabilizálta a hatalmát, Oroszország élén a súlyosan beteg, szívproblémákkal és alkoholizmussal küzdő Borisz Jelcin állt. Jelcinnek ráadásul egy olyan parlamenttel kellett együttműködnie, amelynek legerősebb pártja az 1995-ös választás óta az elnökkel szembenálló, Gennagyij Zjuganov vezette Kommunista Párt volt, amely a szovjet nosztalgiára épített az elnök által keresztülvinni próbált nyugatos, piacgazdasági átalakításokkal szemben.

Ilyen körülmények között Lukasenka reálisan reménykedhetett abban, hogy a Szövetségi Állam legfelsőbb döntéshozó testületében, a Legfelsőbb Tanácsban meghatározó befolyása lehet.

A Legfelsőbb Tanács ugyanis nyolc tagból, a két állam elnökéből, kormányfőiből és a két parlament alsó- és felsőházának elnökeiből áll. Belarusz oldalról ez jelentette volna elnökként Lukasenkát és a de facto általa kinevezett többi tisztviselőt, az orosz oldal viszont erősen megosztott lett volna. Jelcin és az általa kinevezett kormányfő mellett ugyanis a parlament két házának elnökeiként kommunista politikusok (Zjuganov és Jegor Sztrojev) vehettek volna részt a döntéshozatalban. Így pedig a szovjet mintájú működést preferáló erők Lukasenka vezetésével 6:2 arányban le tudták volna szavazni az egyébként is egyre gyengébb Jelcint, tehát a létrejövő orosz–belarusz integráció tényleges vezetője a két ország közti méretbeli különbség ellenére is Lukasenka lehetett volna.

Füstbe ment terv

Ezek a kilátások viszont radikálisan megváltoztak azzal, hogy 1999. december 31-én Borisz Jelcin váratlanul lemondott a hatalomról, és utódjának a miniszterelnököt, Vlagyimir Putyint nevezte meg. Putyint a 2000 tavaszán tartott elnökválasztáson annak rendje és módja szerint meg is választották, az új vezető pedig elődjénél sokkal határozottabban képviselte az orosz állam érdekeit, bel- és külpolitikában egyaránt.

Ami Belaruszt illeti, Putyin feltett szándéka volt, hogy racionalizálja a Minszknek juttatott, igen bőkezű orosz támogatásokat, egyidejűleg a korábbinál szorosabb politikai elvárásokat is támasztva. Miután pedig az első, erre vonatkozó felvetésekre Lukasenka nem adott pozitív választ, Putyin 2002-ben némileg provokatív módon azt javasolta, hogy ha Minszk ilyen lelkesen szeretne integrálódni Oroszországgal, tulajdonképpen semmi akadálya, hogy Belarusz egyszerűen betagozódjon az Oroszországi Föderációba.

Erre persze a felháborodott Lukasenka épp olyan reakciót adott, mint amire Moszkvában számítottak. Válaszában a belarusz elnök fogadkozott, hogy mindenáron megvédi Belarusz függetlenségét (és vele persze saját hatalmát), és az Oroszországgal való együttműködés semmiképp sem érintheti Minszk szuverenitását.

Megrekedt integráció

E 2002-es csörte óta a Szövetségi Állam projektje lényegében stagnál. A már létrehozott struktúrák persze továbbra is működnek, rendszeresen üléseznek az orosz és belarusz parlamentből, illetve kormányszervekből létrehozott, szövetségi döntéshozó szervek, és a közös, szövetségi költségvetést is évről évre megszavazzák, infrastrukturális, oktatási, kereskedelmi és gazdasági projekteket finanszírozva belőle. Viszont az integráció mélyülése megállt, és a kormányközi szintről semmiféle elmozdulás nem történt a szuprancionális szint felé. Másképp fogalmazva, egyik ország sem adta át szuverenitása egyetlen elemét sem a Szövetségi Állam szerveinek, nem jött létre tehát olyanfajta, nemzetek feletti szervezet, mint például az EU-ban az Európai Bizottság.

A belarusz parlament épülete Minszkben. Fotó: Vörös Szabolcs

Az orosz–belarusz integráció körül zajló folyamatok félreértéséhez egyébként egy fordítási sajátosság is hozzájárul. Az orosz–belarusz integrációs projekt neve oroszul, mint láttuk, szojuznoje goszudarsztvo, ami egy jelzős szerkezet és szó szerint szövetségi államot jelent. Angolra ezt jellemzően Union State-ként fordítják, leginkább azért, mert a Szovjetunió (Szojuz Szovjetszkih Szocialiszticsesszkih Reszpublik) nevében is Unionnak fordították a szojuzt. Ez viszont azt eredményezi, hogy noha az orosz–belarusz integráció, mint láttuk, sosem irányult a két állam jogi értelemben vett teljes egyesítésére, a Union kifejezés miatt az angol forrásokból dolgozók igen könnyen azt gondolhatják, mintha tényleges összeolvadásról lenne szó.

Belarusz a Kelet és a Nyugat között

Belarusz és Oroszország viszonyát egyszerre jellemzi szoros együttműködés és gyakori konfliktusok. Egyrészt továbbra is jelen van az erős egymásra utaltság gazdasági, energetikai és katonai téren.

A belarusz politikai berendezkedés továbbra is csak a rendszeres, nagyösszegű orosz szubvencióknak és olcsó energiahordozóknak köszönhetően fenntartható, Oroszországnak viszont szüksége van Minszkre mint tranzitországra, valamint külpolitikai és katonai szövetségesre.

Másrészt viszont Belarusz folyamatosan igyekszik ellenállni a belarusz belpolitika és gazdaság befolyásolására irányuló orosz törekvéseknek. Immár három évtizedes politikai rutinjának, az országon belüli abszolút hatalmának és a fentebb leírt interdependens helyzetnek köszönhetően Lukasenka azon kevesek közé tartozik a posztszovjet térségben, akik valóban egyenlőként, eredményesen tudnak tárgyalni Putyinnal. Jó példa erre a stratégiai fontosságú belarusz állami vállalatok privatizálása, amelyet Moszkva régóta szeretne keresztülvinni, ám a belarusz vezetés az esetek többségében ezt sikeresen meg tudta akadályozni.

Intenzívebb egyensúlyozás a 2014 utáni időszakban

Az ukrajnai válság 2014-es kezdete óta Lukasenka a korábbinál erősebben igyekszik ellentartani az orosz nyomásnak, próbálva elkerülni, hogy Moszkva korlátozza Belarusz szuverenitását. Ebbe a belarusz ellensúlyozási folyamatba illeszkedik az Európai Unióhoz és az Egyesült Államokhoz fűződő, korábban igen alacsony szintű kapcsolatok intenzívebbé tétele és a Kína felé történő gazdasági nyitás is. Ide sorolható az a kétségtelenül innovatív manőver is, hogy az ukrajnai háború kezdetén Minszk magát az Oroszországgal fennálló katonai szövetsége ellenére is semlegesnek mutatva felajánlotta, hogy kész helyet adni a fegyverszüneti tárgyalásoknak.

Oroszország persze lassan, fokozatosan így is képes növelni a nyomást, politikai és gazdasági eszközökkel fokozatosan szűkítve Minszk mozgásterét. Ennek leghatékonyabb módja a Belarusznak juttatott olcsó energiahordozók árának fokozatos emelése, amivel szemben Minszk manőverezni tud ugyan, de ezt teljes mértékben kivédeni nem.

Egyesülés helyett erősödő orosz függés

Orosz szempontból Belarusz olyan probléma, amit sem gyorsan megoldani, sem ignorálni nem lehet. Az azonban

nagyjából kizárható, hogy Moszkva a Minszkkel meglévő feszültségek megoldását valamiféle annexióban látná, több okból is.

Belarusz katonailag ütközőállamként szolgálna. (Lukasenka elnök a Zapad-2017, belarusz–orosz hadgyakorlaton 2017. szeptember 20-án.) Fotó: AFP/Sergei Gapon
  1. A belarusz elitek biztosan nem támogatnának egy ilyen forgatókönyvet, hiszen az saját hatalmuk feladásával járna.
  2. A belarusz lakosság sem volna lelkes az Oroszországhoz való csatlakozás gondolatától, még ha az aktív, tömeges ellenállás nem is valószínű.
  3. Belarusz annexiója az orosz lakosságból sem váltana ki olyan egyöntetű támogatást, mint az orosz történelmi tudatban kétségtelenül kiemelt Krím félsziget „visszaszerzése”.
  4. Nem egyértelmű az sem, hogy katonai értelemben Moszkva előnyére válna a két ország egyesítése. Egy annexió azt eredményezné, hogy Oroszország és a NATO közvetlen határa több mint 1200 kilométerrel válna hosszabbá, ez pedig nem olyasmi, amire a NATO-t kiemelt fenyegetésként kezelő orosz döntéshozóknak szüksége volna. Számukra célszerűbb megtartani Belaruszt szoros katonai szövetségesként, amely ütközőállamként szolgálhat egy, a Nyugat elleni esetleges konfliktusban.
  5. Az egyébként is túlfeszített költségvetésű, gazdaságilag stagnáló Oroszországnak nem hiányzik az, hogy még a közel 9,5 milliós lakosságú Belarusz költségeit is Moszkva viselje.
  6. Bár Moszkva az ukrajnai konfliktushoz kapcsolódó nyugati szankciókhoz mostanra többé-kevésé adaptálódott, egy újabb annexió minden bizonnyal igen súlyos nemzetközi következményekkel és Oroszország további elszigetelődésével járna.
  7. Putyin utódlása szempontjából hatalomtechnikailag sokkal egyszerűbb módosítani az orosz alkotmányt, mint megbirkózni Belarusz annektálásának politikai és gazdasági nehézségeivel.

A címben foglalt felvetést tehát azzal tudjuk bizonyítani, hogy az annexió sem az orosz, sem a belarusz eliteknek nem érdeke, sem katonailag, sem gazdaságilag nem racionális, és minden bizonnyal súlyos nemzetközi következményekkel járna. Egyesítés helyett inkább az a valószínű, hogy Moszkva politikai és elsősorban gazdasági eszközökkel lépésről lépésre tovább szűkíti Minszk mozgásterét.

Demonstratív példája volt ennek, ahogyan 2019 végén a Szövetségi Államról szóló szerződés aláírásának huszadik évfordulójához közeledve Oroszország ismét felvetette, hogy ideje volna megvalósítani a szerződésben foglaltakat. Ezzel azonban Moszkvának nem az integráció létrehozása volt a valódi célja, hanem hogy ennek elkerülésért cserébe újabb politikai és gazdasági koncessziókat csikarjon ki Minszktől. Várhatóan tovább folytatódik tehát az orosz nyomásgyakorlás, anélkül azonban, hogy Oroszország formálisan megkérdőjelezné Belarusz szuverenitását.

A szerző a Berlinben működő Német Külpolitikai Társaság (DGAP) kutatója. A cikkben leírtak a saját személyes véleményét tükrözik.


Nyitókép: Aljakszandr Lukasenka és Vlagyimir Putyin egy barátságos hokimeccsen Szocsiban, 2014. január 4-én. Fotó: Sputnik/Aleksey Nikolskyi

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Világmagyarázat