Hatos Pál: Rosszfiúk éve – Horthy Miklós budapesti bevonulásának 100. évfordulójára

·2019.11.15

Horthy különítményes tisztjei nem a régi világot, nem a koronás király elveszett országát, hanem saját huncut úri jövőjüket keresték a „keresztény kurzus” jelszavaiban – írja a Válasz Online-nak küldött esszében Hatos Pál. A történész készülő új könyvének gondolatvilágát tükröző írást Horthy Miklós budapesti bevonulásának 100. évfordulója elé időzítve közöljük.

„Miért nem ragyog mindenki arcán a történelem?” – kérdezte keserűen 1919. november 16-án Ritoók Emma író- és úriasszony, aki ott volt a nagy napon Tormay Cécile-lel és a Magyar Nemzeti Asszonyok Szövetsége többi megtépázott asszonyával. Horthy Miklóst és katonáit várták átázott talpú cipőkben, reménykedve a szebb jövőben, de Ritoókot bántotta, hogy a „bűnös városba” bevonuló fővezér lovának büszke csattogására csak gyér „Éljen!” volt az utca felelete. A Nemzeti Hadsereg alakulatait, s vele az ellenforradalom győzelmét, az emberek „meglepően közönyösen fogadták”. Ritoók a naplójának panaszkodott, az újságok pedig a hivatalos lelkesedést és az éljeneket számolták és szorozták. Nem sokkal később egy alföldi megye főispánja azt írta rezignáltan, hogy a középosztály a hétköznap és a megélhetési küzdelem fásultságában él: „Az elrabolt kétharmad Magyarország idemenekült hivatalnokai annyira benne vannak a menekülésben, hogy pánikszerűen menekülnek a munkától.”

A fáradtság és fásultság érthető, 1914 augusztusában a Nagy Háború rettenetes szenvedéseibe ragyogó tapsok között mentek a magyar bakák, Tisza István pedig egy röpke pillanatra a legnépszerűbb magyar politikus lett. Amikor viszont négy évvel később kimondta a végzetes szavakat – „ezt a háborút elvesztettük” –, mondatát robbanóanyagként hintették ki a frontokon. Néhány nap múlva, mint a pelyva a szél szárnyán, úgy röpültek szanaszét a legjobb csapatok is. 1918. október 31-én Budapestet is elérte a forradalom: a tömegek százezres utcai karnevállal ünnepelték meg a magyar függetlenséget, a háború, s az Ausztriával való kedvetlen, s évszázadokig tartó házasság végét. Károlyi Mihályt mámoros utcák és nemzeti színű zászlóerdő fogadta, s az ünnepi fiestába csak este vegyült bele a véres hír: Tisza Istvánt meggyilkolták.

Nemcsak a budapesti utca vette ujjongva tudomásul a hatalmas államférfi méltatlan pusztulását, nem csupán Krúdy írta, hogy Tisza a „nyomorékok konokságával halt”, hanem szeretett geszti népe is elvágta a harang kötelét földi porainak nyugvóhelyre tétele alkalmával. Semmi sem szemlélteti jobban, hogy milyen egyedül volt a halálában, mint az a tény, hogy miközben kiterített teste a ravatalon feküdt, Csernoch János esztergomi hercegprímás Te Deumot mondott a visszanyert állami függetlenségért.

Kevesebb, mint három héttel később Magyarország köztársaság volt – pontosabban „népköztársaság”. Károlyi Mihály pedig arról beszélt, hogy a pacifizmus „világprogram”. Nagyobbat nem is tévedhetett, a pacifizmus a háború végeztével a vesztesek reménysége maradt csupán. Károlyi a győztes antanthatalmak őszinte barátja volt, de 1918 őszén Párizsban, Londonban csak azt akarták tudni róla, hogy ugyanúgy magyar gróf, mint Tisza István. A békecsináló londoni és párizsi minisztériumi hivatalokba nem neki és ügynökeinek volt bejárása, hanem a cseh, román és szerb diplomatáknak. Beneš csehszlovák külügyminiszter és társai valóban megérezték a pillanatot és a lehetőséget, s mindent megtettek azért, hogy a győztes nagyhatalmak döntéshozói Károlyiból csak nacionalista pártpolitikusi múltját lássák, bizalmasának és de facto külügyminiszterének, Jászi Oszkárnak pedig ne felejtsék el rövid életű lelkesedését a nagynémet Mitteleuropa gondolata iránt.

Károlyi Mihály kormányzásának következetes pacifizmusa, a Jászi és munkatársai által részletesen kidolgozott autonómiatervek, a „Keleti-Svájc” kormányprogrammá emelt eszméje kizárólag az utódállami nacionalizmusok torzító üvegén át látszott Európában. Amiben nem volt köszönet: sikerült elhitetni, hogy csupán tetszetős demokratikus frázisok, amelyekkel a magyar uralom fenntartását kívánják elérni.

Károlyi Mihály és az őt ünneplők az Országház lépcsőjén 1918-ban (fotó: Collection Roger-Viollet / Roger-Viollet)

Károlyi valóban a lehetetlenre vállalkozott, amikor a háborús vereséget győzelemmé akarta átformálni, s a lehetetlen nem is sikerült. Neki pedig – úgy vélte – nem maradt más, mint hogy felüljön a „történelem gyorsvonatára” amely keletre, a bolsevista Oroszország felé tartott.

Károlyi biztosan nem akart proletárdiktatúrát, de amikor a magyar csapatokat Nagyváradról és Szatmárból kiparancsoló Vix-jegyzéket elolvasta, nem látott más kiutat, sem ő, sem miniszterei, mint valahogyan megegyezni a kommunistákkal.

A március 20-21-i hatalomátadás zavaros két napja sok homályos részlettel gazdagítja a történelmi rejtélyek világát – például: felajánlotta-e a hatalmat március 21-én kora délután Károlyi Bethlen Istvánnak? – de a lényeg rejtve marad: a gyenge akaratú Károlyit és szociáldemokrata barátait a nemzeti elkeseredés és megaláztatás vitte végső soron bolsevik karokba. A pesti utcán már terjedt a fake news, hogy a Kárpátok hágóihoz közelítenek a szovjet-orosz csapatok, s a világforradalom, ha vörösre is festi, de mégis csak megmenti Szent István Birodalmát.

1919. március 21-én ezért nem volt ellenhang, amikor Garbai Sándor szocialista szakszervezeti vezér a Budapesti Munkástanács ülésén azzal indokolta a szociáldemokrata–kommunista fúziót, s a proletárdiktatúra kikiáltását. hogy „nincs más utunk, amit a demokratikus Nyugatról nem kaptunk meg, azt a diktatórikus Keletről akarjuk megkapni”. A merész kommunista kísérletnek azonban már a kezdetkor sem adtak sok esélyt. Mégis különleges ez a 133 nap, hiszen több szempontból is dobogós korszakról van szó, s szégyelljük vagy nem, történelmünk részévé lett. Az 56-os forradalom után ez a második legrövidebb időszaka a magyar történelemnek, amely a mai napig mélyen meghatározza a politikai gondolkodásunkat, s mélyen megosztja érzelmeinket. A bőrkabátos Lenin fiúk öncélú kegyetlenkedéseit úgy tartjuk számon, mint a 20. századi magyar történelem totalitárius nyitányát. Amely nyitány egybeesett a magyar művészeti és szellemi élet jelentős részének csatlakozásával. Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Ferenczy Béni és rengeteg más alkotó és tudós lelkesedett – legalábbis egy ideig – a proletáruralomért. A fiatal Márai Sándor gyakorlatilag ódát írt a terrorista Fabik-különítményről, miközben a terrorcsapat által erőszakkal lefoglalt székesfehérvári püspöki rezidencia kényelmét élvezte.

Bár az állami szintre emelt terror igazából anarchiába fúlt, a vörös-, majd a rákövetkező fehérterror borzalmas tömeggyilkosságainak emléke azóta is kísérti és mélységesen megosztja a magyar társadalmat.

A Tanácsköztársaság múltját és azt is, ami utána következett, a sérelmi emlékezet hordozza máig. Ahogy Esterházy Péter finom humorral írja dédapja jogos felháborodástól és antiszemita kitételektől hemzsegő korabeli emlékiratára utalva: „A családi emlékezet nem a forradalmak felidézésében éri el a szellemi magaslatait, látószöge hirtelen beszűkül – gyilkosaink szempontjait kisszerűen ignoráljuk – az arisztokratikusságból csupán a finnyásság marad, meg egy kis rémülettől görcsös önteltség és fennenköpés.” Kun Béla és a „zsidóuralom” toposzai rendszerváltozásokat túlélve ott lobognak az összeesküvés-elméletek zavaros tüzű kohóiban, de a korszakról alkotott hiányos ismereteknek legalább annyira oka, hogy a Tanácsköztársaság vonakodó csendestársait, a szociáldemokratákat az 1950-es évektől a kommunista rendszer történetírása kiradírozta történelmünkből. A tépelődő Kunfi Zsigmondot éppúgy, mint a Forradalmi Kormányzótanács májusban öngyilkosságot fontolgató névleges elnökét, Garbai Sándort, s velük együtt a famunkásokat, a vasasokat, nyomdászokat és építőmunkásokat, akiknek végső álma nem a termelőeszközök társadalmi tulajdona volt, hanem a korlátlan szabadidő.

Szamuely Tibor, a Tanácsköztársaság későbbi népbiztosa találkozik Vlagyimir Iljics Leninnel

Mert, ahogy századelő rejtőzködő emlékezetű nagy írójának, Kóbor Tamásnak az események kapcsán megfogalmazott bölcs analízise megfogalmazta: „Jó érzés nem dolgozni.” A proletárdiktatúra alatt a bérek a duplájukra emelkedtek, míg a termelés átlagosan a felére csökkent. Falu és város egymásnak feszült, a városokban nem volt élelem, a munkásasszonyok dühösek voltak, mert a savanyú főzelékhez húsjegyet kaptak hús helyett, vidéken pedig hiányzott az iparcikk, a gyufa és a cigaretta is hiánycikké lett, hidegen acsarkodtak a pipák a gazdák szájában.

A Tanácsköztársaság itt-ott felbukkanó romantikus felidézését nem igazolja vissza egyetlen forrás sem, a legrosszabb bürokratikus diktatúra volt megvalósulóban, kitelepítésekkel és hadikommunizmussal, s a román hadsereg átkelése a Tiszán 1919. július utolsó napján csak egyértelművé tette: a munkásoknak is elegük van belőle. A Kun Béla vezette Forradalmi Kormányzótanács augusztus elsejei lemondásakor Kun Béla sírt és a proletárokat hibáztatta, népbiztos-társa, Lengyel Gyula viszont világos szavakkal megfogalmazta: „A munkásság gyári gyűléseken zsidózik és azt kiabálja: Le a proletárdiktatúrával! Politikai összeomlás történt. Szerencse, hogy a katonai összeomlás is megtörtént egyidejűleg. Harctéri győzelem esetén is összeomlott volna a Tanácsköztársaság.”

A magyar társadalomnak 1918 ősze és 1919 ősze között csalódnia kellett abban a reményben, hogy az Ausztriától független magyar állam megőrizheti történeti határait. Éppígy csalódott a „keleti orientációban”, Lenin és az orosz bolsevizmus nem sietett Magyarországot megmenteni az „imperialista” szomszédok kapzsi étvágyától, még ha a Tanácsköztársaság 1919. május-júniusi északi hadjárata – ahol a világforradalom zászlaját nacionalista magyar katonatisztek hordozták a terület-visszaszerzés reményében – rövid néhány hétre újra valósággá tette is a magyar–lengyel közös határt.

Végül pedig a proletárdiktatúra ámokfutását nem a nemzeti regeneráció állította meg, bizony nem Horthy és nem is a csekély toborzási sikereket felmutató Nemzeti Hadsereg, hanem a román szuronyok.

A kommunizmust az a román hadsereg buktatta meg, amely hosszabb ideig zsarnokoskodott az Alföldön, mint a kommün véres komédiája tartott Budapesten, s amely hétszer annyi anyagi kárt okozott a letaglózott országnak, mint Kun Béláék uralma. Amikor augusztus 4-én három hónapra birtokba vették a magyar fővárost, a rosszul lovagoló, szedett-vedett öltözékű román tiszteket látva Ritoók Emma a szégyent érezte: „Ó boldog nemzetek, akiknek a fővárosába egy Napóleon vonult be.” Eközben Horthy katonái a kertek alatt szivárogtak át a Dél-Dunántúlra, óvatosan, s szigorúan kerülve a román csapatokat.

Ez utóbbiak rettenetes fosztogatások után mégis kivonultak, előbb a Dunántúlról, majd Budapestről, és 1920 tavaszán a Tiszántúlról is. De sem a régi világ, sem a Habsburg monarchia nem támadt fel azzal, hogy a bolsevizmus megbukott.

hirdetés

Mégis, a múlt nehezen múlt el. Groteszk módon szemlélteti ezt a forradalmak idejét száműzetésben töltő és királyához hű Vázsonyi Vilmos magatartása. Magyarország első zsidó vallású miniszteréé. Ő még 1919. november elején is kétségbeesetten azt akarta hinni, hogy Ferenc József hajdani szárnysegédje, Horthy Miklós az elvtársa lehet. Nem lett.

He is a gentleman” mondta Horthyról a győztes antanthatalmak budapesti megbízottja, Sir George Clerk, de a Nemzeti Hadsereg fővezére az első hónapokban nem az úriemberi világot hozta vissza, hanem a jogfosztó, zsidóverő fehér ellenforradalom világát, az orgoványi kiserdő megcsonkított hullákkal teli tömegsírjait, halálra vert és sietve elföldelt zsidókat és parasztokat szerte a Dunántúlon.

Horthy különítményes tisztjei nem a régi világot, nem a koronás király elveszett országát, hanem saját huncut úri jövőjüket keresték a „keresztény kurzus” jelszavaiban.

Amikor 1919. november 16-án bevonult a Nemzeti Hadsereg Budapestre, az Országház előtt ott volt Herman Lipót festő is, s benyomása a művelt, de az események sodrában megzavart nyugalmú polgár dilemmáit árulta el: „Horthy egyénisége szimpatikus, mert erélyes embernek mutatkozik. Valószínű, hogy sok olyan dolgot tud majd megcsinálni, ami másnak nem sikerült volna. Talán még királlyá is koronáztatná magát, ha nagyon akarja. Magyarországon minden lehetséges. Talán nem is volna olyan rossz dolog, ha nemzeti királyt választanának. Mert, hogy királyválasztásra kerül majd sor egy éven belül, az több mint valószínű. […] Érdekes, hogy mennyire szüksége van bálványokra ennek az országnak, csakhogy a legutóbbi időben nagyon sűrűn váltogatja őket. Jóra vezet, rosszra, ki tudná megmondani?”

Nem lett igaza, nem lett király Magyarországon, hanem egyfajta modern hungarikum: a király nélküli királyság. Az 1920 januárjában megválasztott nemzetgyűlés első törvényével ugyan helyreállította a királyságot, mint államformát, de nem hívta vissza a trónra a fiatal királyt – hanem kormányzóvá választotta Horthy Miklóst.

Magyarország 1918 novembere óta, a két komikusan összeomlott királypuccs és a király nélküli királyság abszurd alkotmányjogi intermezzója ellenére is – túlélve a létező szocializmust és a négy évtizedes szovjet megszállást – de facto köztársaság. Ami annyit jelent: nincs király és ne is legyen.

A történelem szédülete így csinált évszázadot magának.

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: esszé