Tényleg elismerte a genderelmélet atyja, hogy kitalálta az egészet? Nem, de igény lenne rá
Több európai konzervatív médium is hírül adta, hogy leleplezte magát a „genderelmélet atyja”. Hogy kiderült: a király meztelen, és soha nem volt rá bizonyíték, hogy a nemek csak társadalmi konstrukciók volnának. Mint cikkünkből kiderül, ilyesmi nem történt. Pedig ráférne már egy leleplezés a gendertudományra. A társadalmi konstrukcionizmus dogmája ugyanis egyre nagyobb zűröket okoz: a női sportban transznemű versenyzők sikerei borzolják a kedélyeket, és lassan lehetetlen párbeszédet folytatni arról, hogy miért van kevés nő a tudományban.
Ön gondolkozott már azon, hogy az angolszász barbecue miért férfi elfoglaltságként él a köztudatban, miközben a legtöbb kultúrkörben a hússütés a nők feladata? Egy kanadai történész igen, sőt tanulmányt is írt róla. Christopher Dummitt szerint a kerti grillezés a háború utáni Amerikában vált férfihobbivá. A szuburbanizáció hatására egyre több család élt kertes házban, és egyre nagyobb elvárás nehezedett a férfiakra, hogy vegyék ki a részüket a házi munkákból és a gyereknevelésből. Így született meg a családi grillparti intézménye. A jelenséget meglovagolva a grillsütők reklámjai is a családfőket célozták meg.
Ha azt hisszük, a szerző előremutató fejleményként értékelte, hogy a férfiak egy nőies területen vállaltak nagyobb szerepet, nagyot tévedünk. A barbecue jelenség szerinte egy újabb eszköz volt arra, hogy a társadalom fenntartsa a férfiak és a nők közötti mesterséges megkülönböztetést – és ezzel az elnyomó hatalmi struktúrát. Alapfelvetése ugyanis volt, hogy a férfi és a nő csak a társadalom által kialakított (konstruált) kategória, amelynek célja egyes emberek hatalmának fenntartása más emberek fölött.
Az elmúlt közel harminc évben számtalan társadalomtudományi munka indult ki ugyanebből a felvetésből a nyugati világban. A baloldali nyilvánosságban uralkodóvá vált az elképzelés, hogy a nemi szerepek társadalmi konstrukciók, és semmi közük a biológiához. Ez az az ideológiai alap, amely lehetővé teszi, hogy a National Geographic nemváltó gyerekeket tegyen a címlapjára. Hogy férfinak született versenyzők taroljanak a női sportban. Hogy a Google páros lábbal rúgja ki a nemek közti kognitív különbségekről értekező munkatársát. A sort sokáig lehetne folytatni.
Természetesen nem maradt el a reakció sem: a jobboldalon az egész gendertudomány ennek az elképzelésnek a szinonimájává vált. A konzervatív közvélemény ma már nem csak azt a dogmát utasítja el, hogy a nemek a biológiától független társadalmi konstrukciók, hanem azt is megkérdőjelezi, hogy érdemes vizsgálni a férfi és női szerepek társadalomtörténetét. Jól példázza ezt a CEU és az ELTE genderszakjairól idehaza folyó közbeszéd. Hogy a kezdeti példára utaljunk: nemcsak a fürdővizet, a végkövetkeztetést öntik ki, hanem a barbecue és férfi identitás nyomán feltárt eredményeket is.
A király meztelen?
Ha hihetünk a francia, lengyel, spanyol vagy olasz jobbos portáloknak, a vita fordulóponthoz érkezett. A hírek szerint nem más, mint a társadalmi konstrukcionizmus egyik atyja ismerte el, hogy semmiféle tudományos bizonyítéka nem volt az alapfelvetésre. Az illető Christopher Dummitt, a barbecue-tanulmány szerzője, aki a Quillette című ausztrál weboldalon tette közzé beismerő vallomását.
„Tévedtem. Pontosabban: néhány dologban igazam volt, de a többit egyszerűen kitaláltam. Csak azzal tudok védekezni, hogy nem voltam egyedül. Mindenki más is kamuzott. És kamuzik ma is. Így működik a gendertudomány. Ez persze nem mentség. Jobban kellett volna tudnom. Ha visszagondolok rá, valahol belül tudtam is. Azért védtem olyan vehemensen az igazamat, mert tudtam, hogy nincs rá semmifél bizonyítékom”
– írta Dummitt.
Tanulságos elismerés – csak egyetlen bökkenő van vele. A szerző nem a „társadalmi konstruktivizmus atyja”, vagy akár csak a gendertörténetírás jelentős alakja. Egy átlagos, nem túl idézett kanadai történész ő, professzor egy egyetemen, írt egy könyvet – és nem mellesleg fiatalok ezreinek tanította azt, amiről most elismerte, hogy kamu. Ne vitassuk el azonban a bátorságát, hiszen Észak-Amerikában 2019-ben egy ilyen vallomás bőven elég, hogy kiírja magát a szalonképes tudósok köréből. Bár a konzervatív médiában és a liberális sajtó józanabb részében az elmúlt pár évben felerősödtek a kritikus hangok, a társadalmi konstrukcionizmus bástyái továbbra is tartják magukat a nyugati gendertudományban és a médiában.
Tisztába tesszük a gendert
A szociológia közel fél évszázada alkotta meg a társadalmi nem (gender) fogalmát, elválasztva azt a biológiai nemtől (sex). Míg a biológiai nem a biológiai valóságot fejezi ki, és állandó a különböző korokban és kultúrákban, addig a gender az egyes társadalmak által létrehozott szerepeket, elvárásokat, normákat jelöli, a közöttük fennálló kapcsolatrendszert írja le. A megkülönböztetés nem ördögtől való. Ki tagadná, hogy a férfi és a női szerepek mások ma, mint nagyszüleink korában, a kora újkorban és az antikvitásban, vagy hogy mások Magyarországon, mint Kaliforniában, esetleg Szaúd-Arábiában. Belátható, hogy a gendert legalábbis részben a társadalom határozza meg – ha úgy tetszik, társadalmi konstrukció.
Ezzel még nem állítjuk, hogy a gender független a biológiai nemtől, pláne azt, hogy ez utóbbi is társadalmi konstrukció. Értelmes diskurzus arról folyhat, hogy mennyiben determinálja a biológiai nem a társadalmit: teljesen, nagyrészt vagy kevéssé. És folyt is.
Csakhogy a 90-es években jött a posztmodern fordulat. Azóta nemcsak a társadalmi, hanem a biológiai nem is társadalmi konstrukció, amelyet fel kell számolni. A fordulat elméleti „atyja” Judith Butler amerikai filozófus, ám míg ő ezt elméleti keretnek szánta, követőinél a dekonstrukció igénye politikai aktivizmussal társul. A biológiai nemek lebontásának szándéka kilépett a folyóiratok lapjairól és a konferenciák pódiumáról, és politika – identitáspolitika – lett belőle. Először a kampuszokon, majd a média közvetítésével a széleskörű nyilvánosságban. Nem egy szűk tudományterület belterjes vitáiról van szó: a társadalmi konstrukcionizmus lépten-nyomon kézzel fogható hatásokkal jár. Most két fő területet vizsgálunk: az egyik a transzneműség, a másik a férfiak és a nők közötti egyenlőtlenségek magyarázata.
Egy kis biológia
Magától értetődő, de e cikkben érdemes külön kimondani: a biológiában széleskörű tudományos konszenzus övezi, hogy az emberek – sok más állat- és növényfajhoz hasonlóan – két nemre oszthatók: hím- és nőnemű egyedekre. A kettő között számos különbség van: mások a szexkromoszómák (a hímeknél XY, a nőneműeknél XX), a külső és belső nemi szervek, a hormonháztartás és a hormonok hatására a pubertásban kialakuló másodlagos nemi jegyek (a csont- és izomrendszer felépítése, a csípő és a váll szélessége, a mell mérete és így tovább). Az emberek körülbelül 0,5–1,7 százaléka genetikai okokból vagy a hormonháztartás rendellenességei miatt egyik nembe sem sorolható be teljesen biológiailag. Ezt az állapotot nevezzük interszexualitásnak (korábbi nevén hermafroditizmus).
Az emberek további 0,3–0,6 százaléka, bár biológiailag egyértelműen hím- vagy nőnemű, belül ellenkező neműnek érzi magát: férfitestben nőnek, női testben férfinak. Ezt az állapotot transzneműségnek vagy nemi diszfóriának nevezzük, és a Betegségek Nemzetközi Osztályozása 2018-ig a mentális és viselkedészavarok között tartotta nyilván. A legutóbbi felülvizsgálatkor az LMBTQ+ jogvédők nyomására kikerült onnan, hogy a transzgender embereket ne stigmatizálják betegként. A pszichológia mai állása szerint a nemi diszfóriát megélő embereknek lehetővé kell tenni, hogy társadalmi és akár biológiai nemüket belső identitásukhoz igazítsák. Ezt tranzíciónak nevezik, és része lehet az öltözködés megváltoztatása, a hormonkezelés vagy akár a nemi átalakító műtét is. Bár a nemi diszfória gyermekkorban is felléphet, megfelelő kezeléssel az esetek zömében az érintett azonosságtudata idővel összhangba kerül biológiai nemével. Érdemes tisztázni azt is, hogy
a transzneműség nemi identitást jelöl, nem szexuális orientációt – semmi köze ahhoz, hogy az illető férfiakhoz vagy nőkhöz vonzódik.
Mindezidáig nem léptünk ki az alapvető paradigmából, hogy bár előfordulnak kirívó esetek, alapvetően két nem létezik. A posztmodern fordulat ezt kikezdte. Mivel a biológiai nemet tagadja, „születéskor megjelölt” (assigned) nemről beszél, mintha azt csak a társadalom hatalmi struktúrái kényszerítenék rá a csecsemőkre. Másrészt azt mondja, hogy a nemi identitás nem bináris természetű, hanem spektrum, vagyis tetszőleges számú genderidentitás létezhet. Lehetnek például, akik sem férfinak, sem nőnek nem érzik magukat (agender), esetleg mindkettőnek (bigender), netán félig ennek, félig annak (androgün), vagy épp hol ennek, hol annak (genderfluid). Az identitások sora a végtelenségig folytatható – és folytatják is.
Mindez akár viccesnek is tűnhet – amíg azt nem látjuk, hogy a gyerekeket is szabadon hagyják gendert választani, sőt a tranzíció felé terelik őket, ahogy a National Geographic tette 2017-es címlapsztorijával. Vagy hogy az amerikai egyetemeken komoly retorzió érheti a tanárokat, akik nem a diákok által választott gender személyes névmását használják, és ugyanez Kanadában már büntetőjogi kategória lehet.
A női sportban egyre nagyobb feszültséget szül a férfinak született versenyzők jelenléte. Az új-zélandi Laurel Hubbard nemrég két aranyérmet nyert súlyemelésben a Csendes-óceáni Játékokon. CeCé Telfer a 400 méteres síkfutás bajnoka lett az amerikai egyetemi bajnokságban. Natalie van Gogh 44 évesen verte tönkre a nála átlagosan 20 évvel fiatalabb női mezőnyt a holland pályakerékpáros bajnokságban. A sportági szövetségek egymás után tűzik napirendre problémát. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) októberben úgy döntött, hogy 5 nmol/literben maximálja a női számokban indulók tesztoszteronszintjét. Igaz, az átlagos nőkben csak 1,7 nmol/liter a férfi nemi hormon szintje (a férfiaknál 7,7 és 29,4 között mozog). Ráadásul a tesztoszteronszint nem az egyetlen, teljesítményt befolyásoló testi nemi különbség, ott van még az izomtömeg is.
A transznők sportsikerei miatt többek között Martina Navratilova cseh teniszlegenda és Paula Radcliffe brit atlétanő is felemelte a szavát (meg is kapták érte a transzfóbiás bélyeget), és a kérdés a feminista mozgalmat is megosztja.
Férfiak a Marsról, nők a Vénuszról?
A testi különbségekről könnyen beláthatók, hogy nem csak társadalmi konstrukciók. Egy fokkal kevésbé kézenfekvő, de a pszichológiai eltérésekkel is ez a helyzet. A nők és férfiak közti különbség a személyiségpszichológia egyik legtöbbet vizsgált területe, tanulmányok tömkelege jelent meg erről lektorált folyóiratokban, amelyek több tízezres, sokszor több különböző kultúrájú országban felvett mintákon alapulnak.
Mégis, akik közéleti, vagy akár vállalati közegben hivatkoznak ezekre az eredményekre, megjárhatják. James Damore, a Google egyik mérnöke 2017-ben egy belső feljegyzésben arra a kérdésre kereste a választ, hogy miért nem dolgozik több nő a természettudományos, technológiai, mérnöki és matematikai területeken, és hogy miért keresnek átlagosan kevesebbet, mint a férfiak. Olyan válaszokat talált a vonatkozó tudományos irodalomban, hogy a nők nyitottabbak az érzelmekre, mint az ötletekre, jobban érdeklik őket az emberek, mint a tárgyak, nagyobb arányban jellemző rájuk az empátia, mint a rendszerben gondolkodás. Hogy alacsonyabb a stresszküszöbük, hajlamosabbak a szorongásra. Hogy kedvesebbek, és extraverziójuk inkább társaságkedvelésben nyilvánul meg, míg a férfiaké rámenősségben, ezért kevésbé hatékonyan tudnak magas fizetést kialkudni maguknak.
Ezeket a különbségeket persze nem úgy kell elképzelni, hogy minden nőt jobban érdekelnek az emberek, mint a tárgyak. A két nem tagjai között jelentős átfedés van, a kisebb-nagyobb eltérések az átlagokban nyilvánulnak meg.
Damore-nak a feljegyzésért távoznia kellett a Google-tól, mivel a fősodratú médiában uralkodó álláspont szerint nemi különbségek nem léteznek, ezért részben sem magyarázhatják a nők alulreprezentáltságát, alacsonyabb jövedelmét. 2005-ben szinte kísértetiesen hasonló kijelentéseket tett Lawrence Summers, a Harvard Egyetem elnöke, s a botrány szerepet játszott egy évvel későbbi lemondásában is. Pedig egyiküket sem a nőgyűlölet motiválta. Damore épp annak a módját kutatta, hogy miként lehetne növelni a nők részvételét a technológiában – csak épp a létező különbségek figyelembevételével. Olyan javaslatokat tett például, hogy tegyék emberorientáltabbá a programozás folyamatát a páros programozás és a kollaboráció erősítésével. Vagy hogy támogassák a részmunkaidős foglalkoztatást, mivel a nők nagyobb hangsúlyt helyeznek az egészséges munka-magánélet egyensúlyra. Mindez a baloldali médiában úgy jött le, hogy a szexista Damore szerint a nők alkalmatlanok az informatikára.
Kész átverés a tudományban
A nemek tagadása mára a baloldali tudományellenesség fő terepe lett (míg a jobboldalon a klímaváltozás tölti be ezt a szerepet). Ám jele sincs annak, hogy a probléma gócában, az egyetemeken a változás szele fújdogálna. A társadalmi konstrukcionizmus tartja magát, ahogy a posztmodern társadalomtudomány többi bástyája is a faji sérelmek vizsgálatától a fat acceptance mozgalomig. Még egy, a mostani cikknél jóval nagyobb tudományos botrány sem hozott változást. 2017 és 2018 folyamán tíz hónapon át három jó humorú és vállalkozó kedvű tudós – Peter Boghossian filozófus, James Lindsay matematikus, valamint Helen Pluckrose irodalom- és genderkutató –
kamutanulmányok sorát küldte el komoly, lektorált társadalomtudományos folyóiratokhoz. Hetet elfogadtak, négyet pedig publikáltak is közülük.
A leghíresebb dolgozat a patriarchális rendről értekezett a portlandi parkokban kutyák között tapasztalt „nemi erőszak” alapján. Egy szintén publikált tanulmány a férfiak anális vibrátorhasználatában vélte felfedezni a homo- és transzfóbia ellenszerét. Egy dolgozat a Mein Kampf egyes mondatait tartalmazta úgy, hogy a náci pártot kicserélték a feminista mozgalomra – ezt szintén elfogadták, csak épp a publikálás előtt lebukott a trió.
De vajon elérte eredményét a bátor kísérlet? Történt szembenézés a posztmodern társadalomtudósok körében? Eddig semmilyen jel nem utal rá. A három tudóst csalónak kiáltották ki, egyikük ellen egyeteme fegyelmi eljárást indított. Titokban sokan gratuláltak nekik az akcióhoz – azzal a kéréssel, hogy ezt ne árulják el senkinek, különben bajba kerülnek.
Nyitókép: tüntetés a gendersemleges mellékhelyiségekért Philadelphiában 2017. február 25-én. Fotó: NurPhoto: Bastiaan Slabbers
