Párizs figyelmeztet: szigetekre szakadt, háborúzó társadalom jöhet

·2019.11.08

A kereszténység és a baloldali mozgalmak társadalomszervező erejének csökkenésével párhuzamosan nő az összeesküvés-elméletekben hívők és az oltásellenesek aránya, a keresztnevek pedig egy ország etnikai összetételének átalakulásáról is tanúskodnak. Jérôme Fourquet francia politológus hazájában nagy sikert aratott könyvben hétköznapi jelenségeken keresztül mutatja be, hogyan individualizálódik egy társadalom és miként lesz egyre kisebb az átjárás a különböző csoportok között. Mi a közös magyarok és franciák vallásgyakorlatában? Hogyan tribalizálódik a politika? Nagykép Párizsból.

Bizonyos könyvek megérzik és irodalmi eszközökkel ragadják meg egy kor hangulatát. Más könyvek megértik egy adott korszak folyamatait – és ezeket képesek is közérthetően elmondani. Utóbbi kategóriába  tartozik Jérôme Fourquet politológus idén tavasszal megjelent A francia szigetcsoport – egy többszörösen megosztott nemzet születése (L’archipel français – naissance d’une nation multiple et divisée) című kötete. A könyv óriási hatást váltott ki Franciaországban: televíziós műsorok, vezércikkek foglalkoztak vele, elnyerte a 2019 legjobb politikai munkájának járó díjat is. Minap egy interjújában még Emmanuel Macron köztársasági elnök is utalt rá.

Legkésőbb a brexit-népszavazás és Donald Trump elnökké választása óta a Magyarországot is magában foglaló nyugati világ az „elitek” és a „nép” közötti szembenállástól hangos. Már nemcsak Dunát, hanem Tiszát és Drávát is lehet rekeszteni a társadalmak megosztottságáról szóló munkákkal. Ugyan miért érdekes a sokadik ilyen könyv, és miért lehet fontos nekünk, magyaroknak is?

A francia szigetcsoport c. könyv borítója

Nos, azért, mert az Ifopnál (az egyik legfontosabb francia közvélemény-kutatónál) dolgozó, választási földrajzra specializálódott Jérôme Fourquet könyve többet ad a témában eddig megjelent munkáknál. Nem pusztán egy ellentétet: „lent és fent”, vagy „őslakosok és bevándorlók” konfliktusait elemzi. Meggyőzően ábrázolja, hogy a francia – és talán a legtöbb nyugati – társadalmat nem pusztán egy nagy törésvonal (legyen az vagyoni vagy etnikai) szeli ketté, hanem generációs, földrajzi, vallási, szociális ellentétek is tagolják. Ez persze a korábban sem volt másképp, csakhogy – szól Fourquet alaptétele – a francia társadalmat évszázadokon át meghatározó katolikus-keresztény és a baloldali-marxista értelmezési keret elmosódásával megszűntek a stabil viszonyítási pontok, a közös referenciák.

A két nagy ideológiai kontinens széttöredezésével társadalmi szigetek jöttek létre, amelyek alig állnak kapcsolatban, s kölcsönösen tartanak egymástól.

Aki mostanában járt Franciaországban, s elnézte a terrorveszély miatt a bevásárlóközpontokban járőröző, állig felfegyverzett katonákat, belehallgatott az iszlámról szóló elkeseredett televíziós vitákba, vagy beszélgetett Emmanuel Macron tervezett nyugdíjreformja miatt felháborodott és kétségbeesett polgárral, az máris illusztrációt kapott Fourquet tételeihez.

A könyv másik nagy erénye, hogy a társadalmi folyamatokat nem elvont gazdasági statisztikákkal mutatja be. Közérthető adatokkal, a keresztnévadási szokások megváltozásával, a tetoválás elterjedésével, az összeesküvés-elméletek népszerűségével szemlélteti Franciaország átalakulását. A kötet ki nem mondott alapkérdése minket is töprengésre késztethet. Ernest Renan francia történész a nemzetről szóló híres megfogalmazását kölcsönvéve ez a dilemma valahogy így szól: hosszútávon működőképes lehet-e egy társadalom, amelynek már nincs közös emléke a múltról, és nincs közös terve a jövőre?

Mielőtt legyintenénk, hogy az elkülönülés a hanyatló Nyugat problémája, érdemes felidézni a magyar társadalmi mobilitás befagyásáról szóló számokat. A legfejlettebb gazdaságokat tömörítő nemzetközi szervezet, az OECD európai tagországai közül a legfrissebb kutatások szerint Magyarországon volt a leggyengébb a társadalmi mobilitás. Hazánkban a diplomás szülők gyerekei tizenkétszer akkora eséllyel végzik el maguk is az egyetemet, mint azok, akinek a szüleinek nincs diplomája. Márpedig miért is érezzen felelősséget másokért, ne adj’ Isten az országért az a fizikai dolgozó, aki tudja, hogy gyereke se juthat feljebb a társadalmi ranglétrán? De utalhatunk az ideológiai szeparálódásra is. A fővárost és a vidéki Magyarországot politikai preferenciáktól függetlenül szerető polgár csak elborzadhatott azon a „vörös rongyokba öltözött bűnös várost”, illetve „tudatlan falusi jobbágyokat” emlegető gyűlölethullámon, amely az önkormányzati választást követően elöntötte a közösségi oldalakat.

Ez a politikai tribalizálódás nem idegen a franciáktól sem, amiképpen a társadalom normáit sokáig meghatározó kereszténység térvesztése is hasonló mértékű a két országban. Az European Social Survey 2016-os felmérése szerint Franciaországban a lakosság 6,3 százaléka jár legalább hetente egyszer templomba, míg nálunk 8,3 százalék. (A legalább havonta egyszer misén vagy istentiszteleten résztvevők aránya ott 11,2, nálunk 16 százalék.) Generációkon át ez volt az egyik „nyelv”, amit a francia társadalom nagy része beszélt. Hiába volt mondjuk száz évvel ezelőtt is nagy társadalmi távolság egy főhivatalnok és egy breton halász között, a közös katolikus vallás mégis közösséget tudott köztük teremteni. (Amiképpen egy párizsi marxista entellektüelnek és egy kelet-franciaországi szénbányásznak is volt közös, munkásmozgalmi nyelve.) A kereszténység térvesztését szerzőnk a keresztnévadási szokások drasztikus megváltozásával érzékelteti.

Míg 1900-ban a francia újszülöttek 20,5 százaléka kapta a Mária nevet, 2015-ben már csak 0,3 százalék. Míg 2012-ben a 65 évnél idősebbek 88 százaléka volt megkeresztelve, az abban az évben a születetteknek csak 30 százaléka.

A házasságon kívüli születések arányának növekedése, az azonos neműek egybekelésének társadalmi támogatottsága, az abortusszal kapcsolatos vélekedés átalakulása néhány évtized alatt drámai módon eltávolodott a keresztény tanításától. Akárcsak mi, a franciák is inkább Ikeába mennek vasárnap mise helyett. Hatvankilenc százalékuk támogatja a boltok vasárnapi nyitvatartását, a Párizs környéki régióban ez a szám még magasabb, 83 százalék. A vallásukat gyakorló keresztények tehát már csak az egyik elemét alkotják a francia szigetcsoportnak: igaz, ők aktívabban hallatják hangjukat, képzettebbek és mélyebben élik meg hitüket, mint elődeik.

Magányos zarándok egy wissembourgi kápolnában. Fotó: Godong/Leemage/Catherine Leblanc

Miután a francia állampolgárokat az állam etnikai származás és vallás alapján nem tarthatja nyilván, Jérôme Fourquet a keresztnevek elemzésével világítja meg Franciaország népességének etnikai átalakulását. Különböző felmérések a teljes népesség 6-8 százalékára teszik a muszlimok arányát a teljes népességen belül. Ugyanakkor Franciaországban 2016-ban az újszülöttek 18 százaléka kapott arab-muzulmán nevet. Két Párizs melletti megyében pedig 35 és 40 százalék volt az ilyen nevet kapó újszülöttek aránya. Miközben ezeken a területeken jelentős a gettósodás, az entikai szegregáció és egy korábbi belügyminiszter szavai szerint a „kábítószerterjesztők és az iszlamisták dominálta városnegyedek” jelentenek fenyegetést, a sikeres integrációra is vannak példák. Például a hadseregben, amely hagyományosan kedvező terep az alacsony sorból feltörekvő fiatal férfiaknak. Az Afganisztánban elesett francia katonák tíz százaléka volt muzulmán vallású, s a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merénylet idején a terroristák által agyonlőtt rendőr is muszlim volt.

Fourquet könyve a kereszténység visszaszorulása s az iszlám növekedése mellett meggyőzően mutatja be a baloldali világ szétesését. Franciaországban az 1789-es forradalom óta mindig erősek voltak az antiklerikális, egyenlőséget hirdető baloldali mozgalmak, az 1930-as évektől az 1980-as évekig a legerősebb a kommunista párt volt.

Magyar gyomorral nehezen emészthető meg, hogy Franciaországban sokak számára a kommunizmus nem totalitárius rendszert, hanem a második világháborús németellenes ellenállás egyik fő mozgatórugóját, illetve szakszervezetek, önkormányzatok,  ifjúsági szervezetek, nyári táborok alkotta alternatív társadalmat jelentett.

Mára azonban a „vörös egyház” is eltűnt: alig vannak kommunista önkormányzatok, szakszervezeti dominanciájuk megszűnt, vegetáló sajtójukat alig olvassa valaki – amikor 2007-ben utoljára volt önálló kommunista jelölt az elnökválasztáson, a voksok alig két százalékát kapta. (Az elvtársak 1969-ben még bőven húsz százalék felett teljesítettek.)

×××

A Franciaországot sokáig meghatározó társadalomszervező erők tehát eltűntek. Mi maradt helyettük? Ezt igyekszünk felfejteni Chantal Perrot-val Párizs egyik még el nem gettósodott és még nem is dzsentrifikálódott negyedének kávézójában üldögélve. A középkorú nő hazája sok rétegét ismeri: egy délnyugati kisvárosban született, ám 35 éve Párizsban él. Édesapja órásmester volt, ő már érettségizett. Könyvesboltban dolgozott sokáig, most egy fogyatékosokat, időseket támogató szolgálat munkatársa. A Válasz Online-nak azt mondja, a legtöbb francia küzd a régi viszonyítási pontok eltűnésével. „Sokan olyanok is meggyászolták a nemrég elhunyt Jacques Chirac egykori köztársasági elnököt, akik soha nem szavazták rá. Minden hibája ellenére megnyugtató apafigurának tűnt, s most mi franciák mintha egy apát szeretnénk, aki megvéd minket a világ bajaitól” – magyarázza nekünk Chantal Perrot.

Emmanuel Macront honfitársai nagy többségéhez hasonlóan nem ilyen figurának látja: ő a vállalkozók, a bankárok, az értelmiség képviselője, aki a nagyon intelligens emberek többségéhez hasonlóan hajlamos gyorsan elveszíteni a türelmét és kioktatni másokat. „Chirac soha nem beszélt volna így az emberekkel, ahogy Macron néha megengedi magának. Különben is, a politika teljesen elszakadt a választóktól. Az én gyerekkoromban még teljesen természetes volt, hogy a család felvette az ünneplőruháját és felkereste a képviselőjét problémájával. Nem biztos, hogy segíteni tudott, de legalább elérhető volt” – hoz egy másik példát beszélgetőpartnerünk. Chantal Perrot úgy érzi, az integrációs problémák mellett a nemzedékek szembenállása jelenti a legkomolyabb problémát francia szigetcsoporton. „Ötvenévesen már dinoszaurusznak számítottam könyvesbolti eladóként és úgy is bántak el velem. Folyamatosan öregedő társadalom a miénk és ezzel a helyzettel nem tudunk szembenézni” – vélekedik.

Megnyugtató apafigura. Fotó: AFP/Franck Fife

Persze amióta világ a világ, egy generáció mindig azt érzi, hogy az előtte járók fabatkát sem érnek – egészen addig, amíg el nem kezd aggódni az utána jövők gyenge minősége miatt. Talán még soha nem éltek egymás mellett ennyire eltérő módon szocializálódott fiatalok és idősek. Fourquet könyvében ezt a folyamatot a tetoválás térhódításának látszólag anekdotikus, de sokat mondó példájával szemlélteti. Az idősebbeknek ez inkább stigma, a börtönviseltek vagy a zárt szubkultúrák (katonák, tengerészek) megkülönböztető jele. Ennek megfelelő a népszerűsége a nyugdíjasok között: míg a 65 év felettieknek csak 1 százaléka tetovált, addig a 18-34 év közöttiek 25 százaléka varratta ki magát, és még egyszer ennyien tervezik ezt megtenni a közeljövőben. Az indok éppen ugyanaz, mint a magyar fiatalok között: az „önkifejezés”.

Komoly a különbség fiatalok és idősek között abban is, hogy mit lehet elhinni a tudományos tekintélyeknek. Így a franciák 20 százaléka, de a 18-24 évesek 34 százaléka gondolja, hogy a repülők kondenzcsíkjai valójában szándékosan permetezett méregfelhők. Hasonlóképpen a fiatalok között nagyobb az oltásellenesek aránya is.

Ezek után szinte mondani sem kell, hogy a politikusok iránti bizalom végképp nem jellemző a francia társadalomra, igaz, ebben legalább fiatalok és idősek is megegyeznek. Egy minapi közvélemény-kutatásból kiderül, hogy a megkérdezetteknek csak 34 százaléka elégedett az elnöki terminusa közepén járó Emmanuel Macron tevékenységével. A francia társadalom jelentős része által a gazdagok, a sikeresek, a nagyvárosiak emberének tartott államfő komoly nyugdíjreformot szeretne átvinni. Érvelésében sok igazság van: a mind több inaktív, és mind kevesebb aktív miatt egyre nehezebb a nyugdíjkassza finanszírozása, s alighanem felül kell vizsgálni azt is, hogy az állami szféra (például a vasút vagy a villamos művek) dolgozóinak kedvezményei mennyire tarthatóak fenn. Macron kormányának azonban sikerült egy olyan tervezetet bemutatni, amely mindenkit felháborított, s ezért december 5-én az ügyvédektől a vasutasokig több szakma is tüntetni, sztrájkolni készül.

A benzin adótartalmának emelése miatt kirobbant sárgamellényes tüntetések megismétlődése előtt állunk? Alexandre Malafaye, a közpolitikákkal foglalkozó Synopia agytröszt elnöke szerint a sárgamellényeseket tüzelő elégedetlenség nem tűnt el a társadalomból.

„A franciák félnek a jövőtől, a szülők úgy gondolják, gyerekeik náluk rosszabbul fognak félni és ez rengeteg frusztrációt okoz. Másrészt az a benyomásuk, hogy soha nem érnek véget a reformoknak nevezett megszorítások. Az államnak egyre kevesebb hitele van, azaz a franciák nem fogadják el a mégoly megalapozott változtatási szándékokat sem”

– magyarázza a szakember. Szavai mintha csak a Fourquet könyvében megjelenő számokat illusztrálnák, amelyek a minden hatalommal és tekintéllyel szembeni általános ellenérzésekről tanúskodnak. „Az állami alkalmazásban állók belépésükkor alkut kötöttek az állammal: viszonylag alacsony fizetésükért cserébe biztos foglalkoztatást, stabil nyugdíjat és különféle juttatásokat kaptak. Így állt elő az az abszurd helyzet, hogy miközben a legtöbb nagyvárosunk közlekedési vállalata nyereséges, Párizsé évi 700 millió euró veszteséget termel a volt dolgozók nyugdíja miatt. Az állam persze változtatna ezen, az emberek viszont joggal érzik úgy, hogy már megint elvesznek tőlük valamit”– mondja Alexandre Malafaye.

December 5-én tehát újabb, a sárgamellényesekéhez hasonló erőpróba elé nézhet Franciaország – nem úgy tűnik, hogy a szigetek között a jövőben könnyebb lesz az átkelés.

Nyitókép: Tüntetés a francia kormány munkaügyi reformja ellen 2016. május 26-án, Lyonban. Fotó: AFP/Jean-Philippe Ksiazek

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon! 

 

Kategória: Induló