A beteg meghalt, a rendőrség nyomoz: a zalai szívsebész felmondásának exkluzív háttere

·2019.09.03

Tényfeltárásba kezdtünk a zalaegerszegi Szent Rafael Kórházban nyár elején, műtétre várás közben meghalt férfi ügyében, akinek tragédiája után felmondott az intézmény veterán szívsebésze, Alotti Nasri főorvos. Riport közben megtudtuk: a megyei rendőr-főkapitányság nyomozást indított a 48 éves beteg halála miatt, a gyanú „foglalkozás körében elkövetett halált okozó gondatlan veszélyeztetés”. A nyomozásról szóló értesülésünket a rendőrség is megerősítette. Hétfőn tanúként már meg is hallgatták Alotti Nasri főorvost. Fontos körülmény, hogy a zalaegerszegi az első dunántúli szívsebészet, amelynek 25 évvel ezelőtti létrejötte a magyar egészségügy egyik sikertörténete. Most az utolsó alapító után csukódott be az ajtó. Végigkövettük Nasri utolsó munkanapját, hogy elmeséljük a történetet arról, miként hat a kórházi hiánygazdálkodás az életmentők mindennapjaira.

– Főorvos úr, ez olyan fájdalom, mintha a gyerekem halt volna meg – mondja a nővér, az arcát sem látom, csak a hátát, ahogy végigrohan hangosan zokogva a folyosón, és becsapja maga mögött az ajtót. Alotti Nasrit néhány szakdolgozó búcsúztatja, de egy orvos sincs közöttük. Ők ezekben a percekben figyelik, mikor kerül fel a kórház Facebook-oldalára a nyílt levelük, amelyben Nasrit alkalmatlannak, egy letűnt nemzedék utolsó tagjának minősítik. A levélhez József Attila Tudod, hogy nincs bocsánat című versét mellékelik.  A magyar egészségügyben sosem láttunk még olyat, hogy egy távozó vezetőt kórházi fórumon fenyegessenek meg („nincs bocsánat”), és azt írják neki:  A bűn az nem lesz könnyebb, hiába hull a könnyed”. A levél egy szót sem ejt a beteg haláláról.

Igaz, a főorvos levele sem volt akármi, ilyenre sem emlékszünk, nem pusztán az elveszített beteg családjának adhat alapot sokmilliós kártérítési perre, de a rendőrségnek is a nyomozásra. Azért utaztunk Zalaegerszegre, mert szerettük volna megérteni, hogyan keletkeztek megint komoly várólisták a szívsebészeteken, és milyen hatással van mindez a munkájukra.

Zalaegerszegen hat hét, Debrecenben fél év, két fővárosi szívcentrumban pedig egy év körüli időszakot kell várni egy nyitott szívműtétre. Egy év egy csípőműtétnél is hosszú, mert fájdalomban, mozgáskorlátozottan töltött idő. De a csípő miatti várakozásba nem halnak meg betegek. 

H. úr, egy 48 éves férfi beteg egy másik vidéki kórházból került Zalaegerszegre. Már korábban meg kellett volna operálni, de előbb a tüdőgyulladását kellett kikúrálni. Pünkösdkor érkezett a hír, hogy a tüdeje meggyógyult, ekkor Zalaegerszeg jelezte: átveszik a beteget. Alotti Nasri főosztályvezető szabadságra ment, ezért helyettesét, Rashed Alefet kérte meg, hogy operálja a beteget. 

Igen, két olyan orvosról van szó, akik nem Magyarországon születtek. Alotti Nasri palesztin, egy jordániai menekülttáborban nőtt fel és választotta hazánkat tanulmányai színteréül. A legjobb iskolában tanult, az első magyar szívátültetést végző Szabó Zoltán professzor volt a mestere, majd Papp Lajos Széchenyi-díjas szívsebész mellett kezdett dolgozni. Alotti doktor az egyik legképzettebb magyar szívsebész, amit nem számokkal igazolunk, hanem azzal a ténnyel, hogy amikor Papp Lajos maga is szívbeteg lett, vele operáltatta meg magát, mert őt tartotta a legjobbnak. Ők ketten – és a mögöttük álló csapat, köztük a zokogva elrohanó nővér – komoly konfliktusokat vállaltak azért a kilencvenes években, hogy Magyarországon modernizálódjon a szívsebészet, új centrumok nyíljanak (egy sem volt a Dunántúlon), töredékére csökkenjen a műtéti halálozás és szűnjön meg a várólista, az eszközök hiánya. Tüntettek ellenük és mellettük, Papp Lajosra ismeretlenek verőlegényeket küldtek, Kovács Pál egészségügyi miniszter előbb támogatásáról biztosította őket, még egy zalai szívműtétre is bemosakadott – majd mosta kezeit, mert a csőd szélére sodródó országnak nem volt több száz milliója egy dunántúli szívsebészetre.

Alotti Nasri 1995-ben Papp Lajossal operál. A szerző Magyar Nemzetben megjelent egykori riportjának fotóján látható, hogy a műtéthez egy politikus is bemosakodott: szemben a Bokros-csomag ellen lemondással tiltakozó szocialista népjóléti miniszter, Kovács Pál látható

Azután mindig jött egy szerencsés fordulat. A kétezres évek elején előfordult, hogy Papp Lajos éhségsztrájkba kezdett, miután már nyárra elfogyott az éves műtéti keret. Alotti pedig ott állt mellette, mögötte, majd helyette, jó két évtizede ugyanis már ő vezeti az osztályt. 

A történet másik szereplője a jemeni származású Rashed Alef fiatalabb, később csatlakozott a csapathoz. Jól képzett orvos, a minél kisebb metszéssel végzett modern beavatkozások híve. Mindkét sebészt kedvelik Zalaegerszegen, Alotti Nasri a város díszpolgára, a jemenit pedig nemrégiben az év orvosává választották. 

Ott tartottunk tehát, hogy az osztályvezető elutazott, de előtte még elkérte a beteg szívkatéteres vizsgálatának felvételét Szombathelyről. Pünkösd vasárnap jelezték, hogy fent van az egészségügyi felhőben, vagyis letölthető az internetről. A beteg kedden érkezett, de amikor következő hétfőn Alotti Nasri visszatért szabadságáról, még mindig nem volt túl a műtéten. A program szerint csak két nap múlva, szerdán operálták volna, amikor már nem 48, hanem 168 órája vagy annál is régebben volt az osztályon. A főnök kikelt magából, lemondatta a kijelölt sebésszel a másnapra tervezett szakmai útját, és kötelezte, hogy operálja meg a beteget.  

hirdetés

Kézenfekvő a kérdés: miért nem műtötték aznap? Hétfőnként a kórház rekonstrukciója miatt a szívsebészek a két műtőből csak egyet használhatnak, a másikon egy másik osztály sebészei dolgoznak. Más sürgős szívműtét is volt programozva aznapra, helyettese pedig másnapra külföldi tanulmányútra indult, ha törölteti a műtétjeit, az is következménnyel járt volna. Ezt kellett mérlegelnie, úgy döntött, hogy kedden reggel operálják a beteget.  

Másnap a főorvos a nővérektől értesült, mi történt. Reggel a fürdőszobában holtan találták a beteget. Szóban jelezte a történteket a kórházvezetésnek, belső vizsgálatot javasolt. Miután nem kapott érdemi választ, írásban is megismételte a kérését. Július 16-án levelet kaptunk tőle, jelezte, hogy felmondott. Július 31-én átküldte a sajtóba augusztus végén berobbanó felmondólevelét is, amelyben a beteg halálával indokolta távozását, és azzal, hogy hiába várt, nem közölték vele a belső vizsgálat tényét, vagy eredményét. 

Mi interjút kértünk, ő türelmet, úgy érezte, nem neki kell megszólalni, hanem másnak. De nem szólalt meg senki. Augusztus végén azután valaki közzétette a levelét a Facebookon, és beindult a médialavina. 

„Ha csendben maradok, legközelebb már bármi megtörténhet, és ujjal mutogathatnak rám, vagy azt mondhatják: hallgass, hiszen a múltkor is elhallgattad”

– indokolja a felmondását. „Nem történt semmi, még egy belső vizsgálat sem indult, vagy legalábbis nem informáltak róla, ezt nem tudtam összeegyeztetni a lelkiismeretemmel. Ám ez már az utolsó csepp volt a pohárban” – mondja. A történetnek ez a része innentől a rendőrségre tartozik, nekik kell megmondaniuk, történt-e bűncselekmény és ha igen, kit terhel ezért a felelősség.

Nővérek búcsúznak Alottitól. „Hogy van-e lelke a segítéshez, az nem tanulható” – hangzik a főorvos bátorítása. Fotó: Élő Anita

Minket az érdekel, hogyan alakulhatott ki az ország egyik szívcentrumában olyan feszültség, ami idáig vezetett. 

Hosszú folyosón haladunk végig, míg a saját értelmezését elmeséli. A főportánál a biztonsági őr kezet fog vele. Alotti doktor megkérdezi, beengedi-e majd akkor is, ha legközelebb jön. A portás nevet, az orvos 23 évig volt az osztály első embere, azalatt több mint tízezer embert operáltak meg, személye fogalom a zalai megyeszékhelyen, hogyne engedné be. Azért ebben nem vagyunk egészen biztosak. 

Alotti közeli magánrendelésére tart, betegei már várják. Amíg odasétálunk, meséli: „A 25 évvel ezelőtti történetek ismétlődnek, más-más köntösben”. Vagyis újra és újra finanszírozási gondok nehezítik a gyógyítást, ez élezi ki a konfliktusokat. Talán megcsalja az emlékezete, de azt mondja, hogy ezek az ügyek régebben könnyebben megoldódtak: „Tudtuk, hogy kevés a pénz, de ismertük a kezelés módját, tudtuk, kivel kell beszélni, ki intézkedhet. A mostani nehézségeket azért érzékeljük súlyosabbnak, mert ez megszűnt, tehetetlennek érezzük magunkat.” 

A feszültség egyik része a hálapénzből fakad. A műtétekre várni kell, kevés a pénz, szűkös a kapacitás. Alotti Nasri előbb bejelentette, hogy nem fogad el hálapénzt, azután öt évvel később, 2015-ben visszakozott. „Naiv voltam. Azt hittem, elindíthatok valamit, hamar meglesz a megoldás. Tévedtem.

Be kellett látnom, hogy ma Magyarországon a hálapénz élteti az egészségügyi rendszert. Minden ösztönző hiányzik, hogy valaki tisztességesen, kiemelkedően tegyen valamit”

– fogalmazott akkor. Ma is úgy gondolja, hogy a hálapénzt tönkreteszi a beteg és az orvos közötti bizalmat. 

Ha a sebészek jövedelmének nagyobb része származik a betegtől, mint a fizetésükből, akkor szentnek kell lenni ahhoz, hogy akaratlanul is ne azt méregessék, vajon egyik vagy másik a betegnek van-e pénze.  „A hálapénz visszautasítása feszültséget szült, ha az osztályvezető nem fogadja el, akkor a többi orvos fejében gyökeret verhet a gondolat: talán azért csökken a bevétele, mert a betegek azt hiszik, az osztályon senkinek sem kell adni.”

A nyugati határszélen rengetegen ingáznak Ausztriába, ott a jobb szakmunkás is megkeresi egy szívsebész hivatalos jövedelmét. Alotti Nasri nem volt jó lobbista, nem tudott magas béreket kiharcolni.

Magánrendelésen. Fotó: Élő Anita

Két-három évvel ezelőtt botladozni kezdett a finanszírozási rendszer is, megkezdődtek a gondok a szívbillentyűk beszerzésével. Mindez nagyjából egybeesett az egészségbiztosító (Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő, a NEAK) önállóságának megszűnésével. Az ember betegként persze nem sokat foglalkozik vele, önálló-e egy egészségbiztosító vagy sem, de a gyakorlatban ez azt hozta, hogy az engedélyeket egyre több asztalra kellett letenni, egyre több aláírás kellett rájuk. Szűkült a biztosító vezetőinek jogköre, elhúzódott az eljárás. 

A műtétek egy részénél a szívbillentyűt kell kicserélni, és – elnézést a buta hasonlatért – olyan ez, mint a cipő: sokféle méret van belőle. Amikor Alotti Nasri a sajtóban arról beszélt, előfordult, hogy beszerzési nehézségek miatt már csak három volt raktáron, akkor ez nem azt jelentette, hogy három beteget biztonságban megoperálhatnak, és esetleg a negyediket nem tudják ellátni. Lehet, hogy három szívbillentyű volt a raktárban, de a következő percben olyan beteget hozott a mentő, akinek egyik sem volt megfelelő. 

A műtéti keretszámot ugyanis korlátozták, ehhez szabták a billentyűk számát is. Az év elején még teljes méretválaszték volt, de a végén már többször voltak gondok. Korábban erre az volt a megoldás, hogy ha volt 50 szívbillentyűre keretük, akkor a gyártó letett százat, és abból ők válogathatták ki, mikor melyikre van szükségük. Konszignációs raktárnak hívják ezt, a világon mindenütt használják például az autószervizekben is. 

Régebben a szívsebészeten is. Ma már nem. Most előre kell megsaccolni, melyik szívbillentyű-méretből hány kell majd. Ha nincs billentyű, akkor meg várni, hátha megjön. Vagy elnapolni a műtétet.

A legnagyobb odafigyelés mellett is meghal ezeknél a beavatkozásoknál százból kettő, három beteg, elképzelhető, milyen feszültség lehet bennük a műtét előtt, és amikor meghallják, sajnos, mégsem tudjuk megműteni. „Tavaly volt olyan időszak, amikor ez mindennapos volt. Legélesebben a múlt év szeptemberétől. A gazdasági év máskor végződik, mint a naptári. Az elején még van méretválaszték, a végén már szegényes.” 

Tudni kell jókor megbetegedni. Régebben a szívsebész felhívta az egészségbiztosító illetékesét, és rendezték a dolgot. „Ma ezt nem tehetem meg” – mondja, de hiába kérdeznénk, miért, mert közben megérkezünk a magánklinikára, a betegek már várják. Este hatig rendel, addig elküldöm a kérdéseimet a kórházigazgatónak és Alotti Nasri utódjának, addigi helyettesének. Azóta sem érkezett válasz egyiküktől sem (ha megjön, frissítjük cikkünket).

Szabó Zoltánnak, Alotti Nasri mesterének, az első magyar szívátültetést végző professzornak is lekerül a képe a falról. Fotó: Élő Anita

A főorvos házához tartunk, gyűrött a homloka, mert felesége útközben közli vele, hogy van fent valami a kórház Facebook-oldalán, de ekkor még nem olvassa el kollégái sorait. A ház kertjében onnan folytatjuk tehát, hogy gondok lettek a billentyűkkel. Alotti Nasri nem forradalmár alkat, de ekkor rászánta magát, hogy a vidéki centrumok vezetőivel együtt lépjen fel, és egyeztetési lehetőséget kértek az egészségbiztosítótól. 

Ez volt az utolsó alkalom, hogy közvetlenül beszélhetett a biztosítóval, többet nem kapott rá engedélyt. Amikor a helyi gazdasági irányítás segítségét kérte a szívbillentyűk ügyében, mert tudni szerette volna, mit mondjon a betegeknek, „úgy beszéltek velem, mint egy tanárnő az elsős gyerekkel, aki nem akar megtanulni írni”. És utána vissza kellett menni az osztályra, el kellett mondania betegeknek és a többi szívsebésznek, mit intézett, vagy inkább azt, mit nem. „Többször is közel álltam hozzá, hogy feladom, nem tudom tovább csinálni. Az ellátás biztonsága helyett a bizonytalanságát éreztem” – fogalmaz. 

Nem jut eszébe egy kifejezés, tőlem kérdezi, hogy hívták a szocializmusban, amikor nem volt banán vagy narancs. „Hiánygazdaság” – felelem. Bólint. „Igen, az van nálunk, és ez bizonytalanságot szül. Befolyásolja a mindennapjainkat, konfliktusokat okoz.”

2015-ben volt alkalmam végignézni Zalaegerszegen, milyen egy nyitott szívműtét. Újságíróként először éreztem, hogy egy riportban nem tudom leírni, amit láttam, és a lényeget bemutató fotókat sem tehetünk mellé. Nem lehet. Nem bírná el az olvasó, még a képszerkesztő sem. Most sem mutatjuk meg, csak jelezzük, ezért kellene nyugodt körülményeket biztosítani, mert ez akkor is nehéz terep, ha minden feltétel adott. Hát még ha az a kérdés, hogy mit tegyenek, ha több a beteg, mint a lehetőség? Melyiknek kell adni? Mi lesz a kiválasztás szempontja? Esetleg az, hogy melyik orvos betege? A feszültségek, felnagyítódnak ilyen körülmények között. Nem érdekelnek minket az emberi gyengeségek, csak a betegellátás szempontjai.

Zalaegerszegi szívműtét 2013-ban, Alotti Nasri vezetésével. Fotó: Ajpek Orsi

A fiatal kollégái akkor is operálni akartak, amikor nem volt billentyű, azt javasolták, vegyék előre a többi beteget. Elsőre lehet ebben ráció, de Alotti Nasri szenvedélyesen kezdi magyarázni a billentyűbetegségek súlyosságát. „Mi a garancia arra, hogy nem fognak meghalni, mert én úgy simítok el egy a konfliktust, hogy a billentyű-beültetésre várókat hátra állítom a sorban, és szépen operálgatok, mintha minden rendben lenne? A megoldás nem az, hogy soroljuk át, hanem oldjuk meg a billentyűellátás problémáját. Teremtsen tiszta viszonyokat a kórház vezetése vagy az állam” – indokol. 

Hajnali egykor ülök be az autóba, öt órányi kérdezz-felelek van a diktafonomon. Aztán van úgy, hogy egy interjú elkészül, mégsem jelenik meg. Túl sűrű lesz a konfliktus, vagy már nem a sajtónak kell tisztázni a közvetlen felelősségi viszonyokat. Mert megindult a hivatalos eljárás.

 

Nyitókép: Alotti Nasri operáció közben 2013-ban. Fotó: Ajpek Orsi

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: riport