Most mi lesz? Illetve: mi volt? – harminc éve temették újra Nagy Imrét
„A politikai szabadság sajkája rohanni látszott, alatta azonban a szerzési vágy ősi ösztönének hullámai dagadtak. A magyarok Bécset rohamozták meg, nem Budapestet” – fogalmaz Balázs Zoltán filozófus a Válasz Online felkérésére a Nagy Imre-újratemetés harmincadik évfordulójára írott szövegében. A Budapesti Corvinus Egyetem tanára a kommunizmus bukásának jelképes pillanata óta eltelt három évtizedről szólva arról is ír, hogy a politika mára elpárolgott, „intézményestül és elvestül. Az országnak ismét van megkérdőjelezhetetlen vezetője”, de állítja: a szabadság, vagyis a mélyebb valóság pillanata előbb-utóbb eljön.
„Hallottuk a szót. Mélység és magasság / Viszhangozák azt. S a nagy egyetem / Megszünt forogni egy pillanatig. / Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt.” (Vörösmarty Mihály: Előszó) Ez a szó mindig ugyanaz, s mindig más. Valami, ami szembesít, s ami után minden más lesz. És persze – volt.
„Megadjuk!” – harsogta a Képviselőház 1848. július 11-én az újoncokat és pénzt kérő Kossuth felhívására, s ezzel elindította a lavinát. Eljött, amivel Vörösmarty már nem volt képes együtt élni. A nemzet sírba szállt. De húsz év sem kellett hozzá, s a kiegyezést megalkotó Deák Ferenc beszédét „szűnni nem akaró viharos éljenzés” fogadja, a Képviselőház többsége ekkor is talpra ugrik. „Szavazzunk!”
„Ezt a háborút elvesztettük” – adott igazat 1918. október 17-én a Képviselőházban Tisza István Károlyi Mihálynak, mintegy érintőlegesen, de, ahogy jól tudjuk ma már, ezzel szabad utat engedve a teljes harctéri és hátországi fölbomlásnak, ami után aztán a teljes delírium napjai és hetei következtek. „Minden becsületesen gondolkodó magyar embert pedig felhívok, hogy kövessen a magyarság megmentésének áldozatos útján” – proklamálta az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet idején Horthy Miklós, és szavai a semmibe hulltak. A semmiből pedig az Apokalipszis lovasai robogtak elő, dögvésszel, háborúval, ínséggel, erőszakkal.
„A kormány a helyén van” – közölte Nagy Imre 1956-ban a magyarokkal és a világ közvéleményével, holott a kormány nem volt a helyén, mi több, kormány sem volt. Csapatai sem voltak. Bő harminckét esztendő múltán, 1989. január 28-án ismét a rádióra figyelt mindenki. S Pozsgay Imre megtöri az átkot, s kimondja, hogy 1956 népfelkelés volt vagy lehetett. Mit is számított ez?
A szavak, a politikus, a vezető, a népet képviselő szavai olykor kimondanak valamit, amit nem akarnak; olykor amit mondani akarnak, azt nincs hatalmuk kimondani. Történelmünk ilyen vészterhes kettősségekkel van tele. Itt vannak a nagy fordulópontok, amelyeket a történelemkönyvek megörökítenek; a nagy gesztusok, amelyeket megfestenek és megszobornak, s amelyekről tudjuk, hogy nem azt jelentik, ami jelenteni akartak.
A nyolcvanas években a nép többsége boldog volt. Szegény lengyelek, addig ugráltak, amíg csórók lettek – kellett ez nekik? Szegény románok, nincs egy kádárjánosuk, hát így jártak. Még a ruszkik is, igen, az oroszok, minden hatalmuk ellenére szegény bugrisoknak számítottak, nyakukon egy világbirodalom fenntartásának minden költségével és bajával. Élni – hát azt mi tudunk egyedül.
Kevesen észlelték, hogy a valóság nyomasztó, az ország lepusztulófélben van, a vágyott fölzárkózás – úgy hívták: konvergencia – pedig délibáb-kergetés. És elhangzottak a szavak, megtörtént a nagy temetés (mi magyarok temetni amúgy is szeretünk), százezer ember ott volt a téren. Sok millió pedig a függöny mögött figyelt. Most mi lesz? Illetve: mi volt?
– Csak nem veszik el? – Most majd visszaadják? – Konvertibilis lesz a forint? – Be kéne lépni valahová?
Zavaros számítások, nemes beszédek; hitetlenkedő, de lelkes liberális és népi értelmiség, kötelességtudó tartótisztek és vébétitkárok, csődbe tántorgó vállalatokat légüres térben irányító menedzserek, lapalapítók, besúgók, hivatásos tüntetők, dilettáns munkásőrök társadalma volt ez. A politikai szabadság sajkája rohanni látszott, alatta azonban a szerzési vágy ősi ösztönének hullámai dagadtak. A magyarok Bécset rohamozták meg, nem Budapestet.
Nagyon-nagyon hamar kiderült, hogy ’56 nem érdekes. Krassó Györgyékre senki sem volt kíváncsi. A nagy gesztusok és a nagy szavak a letudandó rítus részei, kevesek szórakoztatására valók. A benzinár, igen, az érdekes. Tetszettünk volna forradalmat csinálni? Nem lehet csodálni, hogy Antall József szavait senki sem tudja megbocsátani. Az egykori ellenzék azért nem, mert nem tudott forradalmat csinálni. Az egykori nép azért nem, mert ő meg nem akart.
A kilencvenes évektől a nép többsége boldogtalan volt. Becsapva érezte magát, megnyomorítva, elárulva. Kiderült, hogy mi is csórók vagyunk, hogy nincs már egy kádárjánosunk, s hogy még az oroszok is jobban jártak, mert szegények ugyan, de legalább fölrobbanthatják a világot, ha úgy akarják. Láttuk, hogy Bécs elérhetetlen, Budapest egyre koszosabb; a Balaton egyre algásabb.
Az elit tehetetlen, sem szóban, sem tettben képtelen bármi jót nyújtani; a „rendszer” pedig tökéletesen idegen, gyökértelen, végső soron érthetetlen. Voltak persze, akik jól jártak, mert alkalmazkodtak, hiszen ha valamit, hát ezt jól megtanulhattuk.
De a dolce vita hangsúlyozott kiváltsággá vált, mogorván vagy vidáman, de mindenképpen elkülönülten élvezett kiváltsággá, egy új oligarchia megkülönböztető és irigyelt jegyévé, autókból, nyaralókból, üzletrészekből, VIP-bankszámlákból, titokzatos föld- és szőlőbirtokokból, pincészetekből és éttermekből font koszorúvá. De az egész fölött vagy mellett csak lebegett a teljes politikai intézményrendszer, választásokkal, alkotmánybírósággal, jelöléssel, köztársasági elnökkel, néhány százezer őszinte érdeklődővel, s persze az elvekkel, a szónoklatokkal, a nagy szavakkal, amelyek mögött minden volt, csak valóság nem. Ez a politika a többségnek nem kellett. Közönyösen tette benne a dolgát, érintetlenül és érinthetetlenül.
Aztán minden megváltozott. A politika elpárolgott, intézményestül és elvestül. Az országnak ismét van megkérdőjelezhetetlen vezetője, egyetlen könyörtelen és ellentmondást nem tűrő akarat igazgat mindent, gondosan ki van porciózva a jólét, Magyarország ismét tényező – de legalábbis annak látszik. Az istenadta nép boldog. Annak kell lennie, mert nincs más lehetőség. Ez a tökéletesség-tudat, az abszolút bizonyosságnak ez a tudata, amely a szabadság zavaros tudatának helyébe lépett, nem politikai, hanem ösztönszerű tudat. Élni tudni kell: ez ad fölmentést minden aggály alól, hiszen ezt az akarást, ezt a vágyat mindenki ismeri. Élni kell tudni, semmi más nem számít. Nem számítanak a szavak, azokat nem lehet, nem is szabad komolyan venni. A politika nem a szabadság világa, helyesebben: a politika nem valóság. Ezért a szabadság a gazdagodás, a gyarapodás szabadsága, az édes életre való elvergődés vagy fölkapaszkodás szabadsága. Amit politikának nevezünk, azt ennek kell szolgálnia. Viszonzásképpen ezért szolgáljuk a politikát, ezért szolgáljuk a politikai vezetőt.
S mégis: a szavak bosszút fognak állni, mint történelmünkben mindig. A szabadság, vagyis a mélyebb valóság pillanata előbb-utóbb eljön. Akkor pedig a Képviselőház hiába szavaz meg bármit, s annak az ellenkezőjét is, a nép hallgatni fog. Miniszterelnökök és kormányzók akartak kétségbeesetten őszinték lenni, s amikor azok lettek, minden hatalmukat elvesztették. Valójában nem is volt nekik. Esetleg jelképpé magasztosulhattak, netán torzulhattak, a politikai vezető olykor dicsőséges, olykor szánalmas, de mindenképpen árnyékszerű alakjává.
A nép hallgatni fog, s várja, hogy lesújtson rá a végzete.
Borítókép: AFP
A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!
